2000

  

„Az ember akarata a világ akarata” [1]

A magyar kultúra napja alkalmából

 – „Kedves Sándor! Január 22. a Magyar Kultúra Napja. Annak a körképnek, amelyet hetilapos megjelentetésre szánok, nem lenne semmi értelme, ha Kölcseyre meg a Himnuszra hivatkozva a kimerevített tablóképnél megragadna. Beszéljünk a máról, már csak azért is, mert tarsolyomban egy kortárs erdélyi magyar költő székelyföldi lapban megjelent versének idézete: "De nem lesz hazának elég / Szekszárd, Szabadka, sem Marosszék, / Sem múzeumba tett karosszék, / Melyben Kölcsey ült - be rég!" Beszéljünk arról, ami hiányzik, ha szerinted is hiányzik, az otthonossághoz!

– Miként fogalmaznád meg jelen kisebbségi kultúránk beteget nem kímélő diagnózisát?

– Szerinted mely friss értékei azok, amelyek a ma helyét kereső fiatalja számára is érdekessé, értékteremtőként is számon tarthatóvá tehetik a magyar kultúra egészében e szegény rokont?

– Képes lehet-e megújulásra a folyamatos agyelszivárgás közepette, vagy régi bevált formulákhoz kell visszakanyarodnia?

– Mekkora is tényleges életereje, s elhamarkodott dolog-e máris elefánttemetőről beszélni?

– Hogyan funkcionál intézményrendszere, s hol vannak benne mozgatói, az alkotók és a műpártolók?

– Milyen a Te közérzeted benne, s van-e olyan utópiád, amely esetleg vajdasági magyar holnap-képedet sejteni engedi? Várom két flekknél nem terjedelmesebb válaszod e hét péntekéig.”

– Kedves István! „Kisebbségi kultúránk beteget sem kímélő diagnózisán” töprengve, amire leveledben kértél – két napot engedélyezve csupán az elmélyülésre –, az jut eszembe, hogy milyen nyomtalanul elmúlt fölöttünk szilveszter éjszakája. Milyen messze van máris tőlünk, holott valamikor régen azt hittem, hogy az ezredforduló világrengető nap lesz az emberiség számára. Legalábbis nekünk, magyaroknak mindenképpen okunk lesz örömre, vigasságra. Akkor ugyan még nem tudtam, hogy a magyarság az elmúlt ezredévek vigasztalan magányából visszakerül majd az európai népek táborába (ami egy okkal több a dínomdánomra), ám biztos voltam abban, hogy valamiképp rászolgálunk az ezredfordulóhoz illő önfeledt mulatságra.

Aztán az idő múlásával aztán kezdett mind gyanúsabbá válni a dolog, míglen eljött a várva várt szilveszter éjszakája, amikor is a magyarság sötét árnyakkal és szorongásokkal lelkében lépett át egyik évezredből a másikba. Mintha valamilyen súlyos álomkór telepedett volna ránk, nem tudtunk szívvel-lélekkel ünnepelni, örülni, mímelt vidámságunk talán még az illendőség határát sem érte el a világ önfeledt népeinek körében. Lehetséges, hogy mások is meggyőződés nélkül ünnepeltek, de mégis, valami nincs rendben e körül, valami nincs rendben velünk. Mintha megölték volna ennek a népnek a lelkét, vagy valamilyen szellemi fogság tartana gúzsba kötve bennünket, nem vagyunk képesek a pillanat szépségével és lehetőségével élni.

Okfejtésemet azért kezdtem a várt nagy szellemi felvillanás elmaradásával, mert úgy érzem, hogy ez tünet értékű, ami egyúttal rávilágít arra is, hogy lelkületünket, szellemiségünket tekintve nem léteznek trianoni határok, egyazon kultúra szellemi befolyása alatt vagyunk valamennyien, határon innen és túl. Lehet persze okoskodni, hogy mi a délvidéken így, ők meg odaát amúgy, lehet szavakkal és díszletekkel manipulálni, ez azonban a lényegen semmit sem változtat. Az „öngyilkosság cselekvési programja” például olyan vasabroncs – az egyéb társadalmi, lélektani nyavalyákról nem szólva –, amely a napnál világosabban jelzi, hogy valamennyien ugyanannak az életérzésnek a foglyai vagyunk, valamennyien ugyanabban az alagútban járunk.

Azt mondod, „beszéljünk arról, ami hiányzik az otthonossághoz!” Hát beszéljünk, bár Te, ha jól sejtem, csak a vajdasági magyarságra érted ezt. A vajdasági magyarság hajléktalansága azonban egyazon tőről fakad a magyar nép legfőbb gondjával-bajával, ami meglátásom szerint abban rejlik, hogy mindmáig nem tudott igazán otthont és hazát teremteni magának. A valóságot lehet jóságos álarcba bújtatni, lehet szép új világot hazudni, ettől azonban az otthontalanság még otthontalanság marad határokon innen és túl, bár korántsem azonos fajsúlyú gondokat okozva.

Nehéz a vajdasági magyarság kultúrájáról izoláltan, önmagában véve beszélni. Mert ahogyan a vajdasági magyar kultúra a magyar kultúra egészében afféle szegény rokont jelent, a magyar kultúra is a nyugati kultúra szegény rokona, amely kultúra viszont sokféle hiányosságban szenved. A nyugaton élők többségükben igénytelen szellemiségű filmekkel töltik estéiket a televízió előtt. És ebben nem különbözünk tőlük. Látszat- és illúzióvilágban élnek az emberek ott is, itt is, azzal a különbséggel, hogy ott az unalom elől, itt meg a lehangoló valóság elől menekülnek a televízió képernyőjéhez. Valójában megfelelő kultúra hiányában az emberek lelki élete elsivárosodott ott is, itt is. A mindennapokba belevesző beteljesületlen élet réme egyaránt sújt bennünket, akár ott élünk, akár itten. A mi helyzetünk annyival rosszabb, hogy itt a kihagyott lehetőségek és elmulasztott életesélyek sokkal nyilvánvalóbbak és fájóbbak. De talán felrázóbbak is egyúttal.

Az, amit mi kegyes csalással kultúrának nevezünk, már rég nem egyéb, mint a sajtó és a média nyelvi és képi csalásába burkolt sarlatánság, amely azt a célt szolgálja, hogy elterelje az emberek figyelmét saját életükről és valós gondjainkról. Már régóta hiányzik az éltető kultúra, az a szellemi közeg, amely az életet értelmessé, kerek egésszé tenné számunkra. Ebből kifolyólag az emberek a lelkük mélyén egyaránt becsapottnak érzik magukat. Mint ahogyan azok is. A kultúra nevében olyan szellemi termékekkel traktálják őket, amelyek a lélek számára semmiféle maradandó értékkel nem rendelkeznek, nem készíti fel őket sem a siker, sem a bukás elviselésére, testi és lelki erőpróbákra, még kevésbé a nehézségek legyőzésére. Ebben rejlik a mi kultúránk legfőbb gyengesége is.

„Mekkora az életereje és képes-e még megújulásra a vajdasági magyarság a folyamatos agyelszívás közepette?” - kérdezed. Annak ellenére, hogy nagy hisztérikus ricsaj folyik a körül, hogy elnyomnak bennünket, hullunk, veszünk, minden okos ember elköltözik innen stb., én nem ebben látom a legfőbb problémát. Azt gondolom, hogy aki nem hagyja bekötni a szemét, az mind látja, tudja, hogy a baj sokkal átfogóbb ennél. Nyersen fogalmazva, az a baj, hogy értelmüket vesztették az emberi értékek ebben a modern világban. A tömeglélek erkölcsi defektusban szenved. Nem magyar sajátosságról van szó, hanem korjellemzőről. Ez az ára az önkéntes vakságnak és a kizárólag önmaguknak kaparók elhatalmasodó világának.

Persze sajnálatos a fogyatkozásunk, anyagi és szellemi megroppanásunk. Mind komolyabb kétségeim vannak például afelől, hogy részben a megfogyatkozott lélekszám, részben az alkalmas emberek hiánya miatt van-e, lenne-e még elegendő erőnk mondjuk egy igazi autonómia működtetéséhez, ha az a sors kegyes ajándékaként az ölünkbe pottyanna? Mert hogy annak akarásához, kiharcolásához nincs, az aligha lehet kétséges bárki számára.

Képesek lehetünk-e megújulásra? A ránk jellemző restség, gyávaság és mellébeszélés ugyan nem sok reményre jogosít fel bennünket, de – amint ez a körkérdés is példázza –, talán nincs veszve minden. A szellemi élet serkentésével kellene kezdenünk. Hiszen az alkotó munkának a szellemi restségen kívül jószerével semmiféle akadálya nincsen. Mégsem íródtak meg az átalakulás időszakával foglalkozó művek. Késnek a tudományos elemzések és a filozófiai felismerések. Nem készültek el a gazdasági, kulturális és politikai mérlegek. Vajon miért nem?

A fizika törvényszerűségei szerint a megfigyelt folyamatot a megfigyelés még az anyagrészecskék világában is befolyásolja. Hát még a társadalomban! Szolzsenyicin műve sírba vitte a szovjet birodalmat. Reflexiók híján állandósul a helyzet, nem alakul ki új jövőkép, nem jön létre célszerű társadalmi cselekvés. Ez történik nálunk. És velünk. Ebből a stagnálásból kell mozgásba átlendülni, a továbbfejlődési folyamatba visszalépni. A külső körülményeink alakításában akadályoztatva vagyunk, ám belső világunkban viszonylag szabad mozgástérrel rendelkezünk. Elvileg semmi akadálya nincs annak, hogy lélekben, szellemiekben megbirkózzunk az előállt helyzettel, és hogy életünk összhangba kerüljön a lehetőségeinkkel. Ez most számunkra a legfontosabb kulturális kérdés. Mivel nem ez történik, jogos a kérdésfelvetés: „Hogyan funkcionál a magyarság intézményrendszere, hol vannak a mozgatói, az alkotók és a műpártolók?” Hát így működik. Nincsenek mozgatók, alkotók. Vagy alusznak, várakoznak, mással vannak elfoglalva.

Kérdéssorozatod azzal zárod, hogy milyen az én közérzetem, „s van-e olyan utópiám, amely esetleg vajdasági magyar holnap-képemet sejteni engedi?” Eddig egy szuszra írtam le mindazt, amit leírtam. Most egy kicsit gondba estem. A közérzetem? Éppen olyan, mint akárki másé – csapnivaló. De nem is pontos ez a válasz, hiszen az élet inkább izgalmas kihívást jelent számomra, mint csalódást vagy reménytelenséget. S minthogy mindenki saját közérzetét vetíti ki környezetére, ennélfogva a magyarság jövőjére is bizakodva tekintek. Hogy ez utópia? Lehetséges. Meglátásom szerint azonban a közvéleményt jellemző jövőkép sötétebb az indokoltnál, ami szoros összefüggésben áll az értelmiség által képviselt magatartással és az általa sugallt felfogással. A magyar értelmiség jelentős része – határon innen és túl – bizony képtelen volt megfelelni küldetésének, kapott vagy szerzett kiváltságaival élve nem tudott célt és irányt mutatni nemzeti közösségünknek. A szerb értelmiségről pedig jobb nem is beszélnünk. Emiatt a mulasztás miatt sírják vissza sokan ma is a múltat, és nem találják helyüket, szerepüket a világban.

Mondanám, hogy sosem késő, bár tudom, hogy a nagyobbrészt baloldali beállítottságú értelmiség és pártelit túlságosan szorosan kötődik a múlthoz, annak érdekvilágához és retorikájához. Ami nem is lehet másként, hiszen az a társadalmi közeg, amelyben élünk, szinte odaláncolta magát a visszahozhatatlanhoz. A ránk zúduló csapások és a ránk leselkedő veszélyek mind ebből fakadnak: a jövőorientált szemléletmód hiányából, a véleményformáló értelmiség történelmi alkalmatlanságából.

A holnap-képem? Borongás ide, borongás oda, a világ megváltozott körülöttünk és esélyeink javultak a jövőt illetően. Annak ellenére, hogy konkrét körülményeinket tekintve ezek pillanatnyilag elég távolinak tűnnek. Úgy is mondhatnám, hogy „padlóra kerültünk”. De – a pszichológia szerint – ez szinte feltétele a felemelkedésnek, a lélek megerősödésének és megújulásnak. Feltéve, ha tanulunk melléfogásainkból, s rájövünk arra, hogy az akaratunkon múlik minden, mert ahogyan azt a bölcselet tartja, „az ember akarata a világ akarata”. Ezt kellene tudatosítani magunkban a magyar kultúra napja alkalmából.

 

 

 

 

„Sorsdöntő választás előtt...”[2]

Tisztelt Tóth A. Kálmán!

Nagy érdeklődéssel olvastam a vajdasági magyarság helyzetére vonatkozó elemzését és a helyzet rendezésére vonatkozó javaslatát. Meglátásaival és javaslataival nehéz volna vitatkozni, egyedül a kivitelezés az, ami komoly fejtörést okoz. De vegyük előbb sorjában állításait.

A vajdasági magyarságnak csakugyan nincs autentikus vezetősége, s nem is valószínű, hogy ezt a kérdést meg tudjuk oldani. Vannak magyar pártjaink, képviselőink, polgármestereink, akik a szerbiai politikai színtéren, úgy ahogy, képviselik a magyar (és nem magyar) választópolgárok érdekeit. Mozgásterüket a jugoszláv alkotmány szabja meg, az eskü annak betartására és nem a vajdasági magyarság nemzeti érdekeinek a képviseletére kötelezi őket. A magyarságnak, mint nemzetrésznek nincsenek választott szervei és vezetői, ilyen jellegű választások nem történtek sem demokratikus úton, sem másképpen. Felmerült a gondolat, hogy a koszovói albánokhoz hasonlóan tartsunk mi is belső választásokat, erre azonban nem került sor, és valószínűleg nem is fog.

Nehezen vitatható az az állítása is, hogy a bombázásokat követően a magyar kormány kicsit hűbelebalázs módjára rukkolt elő az új autonómia koncepcióval. Már amennyire új koncepcióról van szó, hiszen a javaslat az általam kidolgozott 1992-es tervezeten alapszik. Egy ponton változtatták azt meg, azon a ponton, amit elemzésében kifogásol. Nevezetesen, hogy a magyarság helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatot kiegészítették (összemosták) Vajdaság státusának rendezésére vonatkozó javaslattal, és emiatt a rossz árukapcsolás miatt Nyugat nem tud mit kezdeni a javaslattal.

Az eredeti 1992-es hármas-autonómia tervezet egy Észak-vajdaságban magyar területi autonómiát látott elő, a szórványban élőknek perszonális autonómiát, a szerb nyelvtengerben lévő magyar többségű településeknek pedig nagyfokú helyi önkormányzatot. Ebben senki sem talált kivetnivalót, maga Milošević sem, csak hát kényszerítő körülmények nélkül a politikában semmi sem történik. A kérdés napirendre tűzésére Jugoszlávia bombázását követően talán lett is volna esély. Átgondolatlanság volt a magyar autonómia tervezetet megfejelni Vajdaság autonómiájának a kérdésével, amitől, ahogyan mondani szokták, merőben megváltozott a leányzó fekvése. Ezzel a témával ugyanis Nyugat ez idő tájt nem kíván foglalkozni, nem is lenne sok értelme, hiszen Vajdaság és Szerbia viszonyának kérdése elsősorban a szerbek ügye.

Más gondok is vannak az autonómiával. A vajdasági magyar pártok nemcsak hogy megosztottak ebben a kérdésben, de nem is tartanak igényt területi autonómiára, arról már rég lemondtak, ami az egymásnak ellentmondó nyilatkozataikban olykor elhangzik, az csak a porhintés. További problémát jelent ebből a szempontból, hogy miután a magyar pártok feladták a területi autonómia gondolatát, az elképzelés idegen maradt a magyar választópolgárok többsége részére. De még ha valamilyen csoda folytán az ölünkbe hullana is az autonómia megvalósításának a lehetősége, kérdéses, hogy ezzel a megfogyatkozott létszámmal, főként pedig az alkalmas emberek hiányában tudnánk-e azt működtetni. Úgyhogy a jövőre vonatkozólag valószínűleg az autonómia mellett már más alternatívákban is kell gondolkodnunk.

Elemzésében szóvá teszi, hogy vannak, akik nehezményezik a vajdasági magyarság ügye melletti elkötelezettségét, mondván, hogy aki nem itt él, az nem képes a dolgokat helyesen látni. A vajdasági magyar politikusok szájából gyakran elhangzik ilyesmi, ami mögött ugyanaz a beteges hatalomféltés rejlik, ami miatt egymással sem képesek kijönni. Ezzel szemben a dolgok helyes megközelítése az, amit Ön is ír, nevezetesen, hogy a vajdasági magyarság ügye az összmagyarság ügye, s azon belül különösképpen azoké, akik – bárhol is éljenek a nagyvilágban – itt születtek, vagy ide kötődnek. Ezzel kapcsolatosan tervezünk is egy tanácskozást, amelyen az itt élők és az innen elszármazottak vagy ide kötődők szeretnénk egyeztetni a vajdasági magyarság jövőjére vonatkozó elképzeléseket.

Ami pedig a jövőre vonatkozó konkrét felvetését illeti, ahogyan írja, már Csurka István is előállt vele még a bombázások idején. Azt hiszem, egy NATO védelem alatt megtartott referendum ellen nem lenne az itt élő embereknek semmi kifogása, örülnének annak, ha jövőjükről saját belátásuk szerint szavazhatnának, ennek azonban egyelőre semmi esélyét sem látni. A bombázások idején, különösen a hidak-lebombázását követően sokak fejében megfordult egy esetleges inváziónak a gondolata, ami eldöntötte volna ezt a kérdést. A nagy ármádia azonban elvonult, a reménykedők viszont itt maradtak. Ez a csalódottság is hozzájárult ahhoz, hogy felgyorsult a kivándorlás, és ezzel egyidőben a vajdasági magyar közösség gazdasági, politikai és kulturális felmorzsolódása. Csínján kell bánni ezért a nagy tervekkel, semmikképp sem szabad hamis reményeket kelteni és táplálni az emberekben. A jövőn munkálkodni persze azért lehet és kell is.

A segélyszállítmányok kérdéséhez nem tudok hozzászólni, erre vonatkozóan nincsenek közelebbi ismereteim. Azt viszont a korábbi évek tapasztalatai alapján tudom, hogy csak az alaposan átgondolt segélyezés jelent segítséget is egyúttal, merthogy egyébként több kárunk származik belőle, mint hasznunk. Annak idején a pártszakadás egyik fő oka éppen az volt, hogy amíg egyes pártvezérek szavazat ellenében kívánták szétosztani a segélycsomagokat, mások -- köztük jómagam -- az idős, magukra maradt embereknek és kisgyermekes anyáknak adtuk volna, akik, miután az erőszakos mozgósítás miatt a férjük külföldre menekült, mindenféle jövedelem és megélhetés híján magukra maradtak. Több tízezer családról volt szó. Ekkor szakadt szét a vajdasági magyarság egy nemzeti, keresztény szárnyra és az egykori kommunisták által megkaparintott párthatalomra. Alapjában véve ma is ez a felállás. Pontosan körül kell határolni tehát, hogy kiket, hogyan, mivel kívánnak támogatni, mert egyébként a sok rászoruló óhatatlanul hajba kap egymással, a vámszedőkről és harácsolókról nem is szólva.

Fejtegetését azzal zárja, hogy terve végrehajtásának egy része a világra, a másik része a vajdasági magyarságara hárulna. Nevezetesen ez utóbbinak kellene a visszacsatolásról véleményt nyilvánítania, amellyel nem kis veszélynek tenné ki magát. Ennek ellenére, mint mondja, „vállalnia kell ezt a kockázatot”. Nos, kérdés, hogy ez mennyiben járható út. A vajdasági magyarságnak ugyanis, mármint az egyszerű embereknek, nem sok beleszólásuk van a politikába, az elmúlt évek szörnyűséges tapasztalatai után pedig különösen ódzkodnak az efféle véleménynyilvánítástól. De még ha ki is mondanák azt, ami a szívüket nyomja, a közvéleménynek a nyugati demokráciában is a pártok a szószólói. A vajdasági magyar pártok dolga volna tehát előrukkolni a javaslattal, ami azonban olyan távol áll tőlük, mint Makó Jeruzsálemtől. Annak idején majd elnyelték Csurka Istvánt, amikor előállt ezzel a javaslattal. Nem olyan egyszerű tehát ez a dolog, még nagyon sok vonatkozásban átgondolásra szorul.

Barátsággal üdvözlöm, és sok sikert kívánok fáradozásához.

 

 

 

Tíz év után[3]

1989 váratlanul felcsillantotta a reményt a társadalom átalakulására, és azon belül a vajdasági magyarság nemzeti önszerveződése számára. A szovjet birodalom összeomlott, szinte óráról órára változott körülöttünk a világ. Jugoszláviában késve, nagy aggályokkal kísérve indult a pártállam lebomlásának a folyamata, amely szinte azonnal el is akadt.

Ha ma visszagondolva az okokat kutatjuk, a társadalom demokratikus átalakulása elmaradásának az okát, több mindent hiányolhatunk. Vannak, akik az igazi vezetők hiányával magyarázzák a megtorpanást. Mások, köztük jómagam is, inkább az emberek elszántságát, a közös akaratot, a tetterőt hiányolom. Elmaradt a változás, mert az emberek többsége megrettent a jövőtől, elbizonytalanodott, várakozási állásponton maradt. Várták a változást, ahelyett, hogy a helyzet cselekvésre sarkallta volna őket. Ha kinyitjuk a rabságban felnevel fácánok ketrecének ajtaját, hiába szabad az út számukra, a fácánok többsége nem repül el, hanem remegve bent marad a nyitott ketrecben. Ez történt a térség egyes népeivel is. Mondanám, hogy velünk is, de ez nem felelne meg a valóságnak. A mi ketrecünk ajtaja egy pillanatra sem tárult fel előttünk, mozgásterünk mind a mai napig szűken behatárolt maradt. Ami persze nem jelent felmentést sem mulasztásaink, gyengeségeink, sem a kései számvetés alól.

Annyi minden történt velünk az elmúlt tíz év folyamán, hogy annak minden egyes napjáról könyvet lehetne írni. Mégsem íródtak meg ezek a művek, ahogyan átfogó igényű elemzések sem készültek. Hogy lehet, hogy a páratlan életanyagból, amelyben részünk volt, nem születtek remekművek? Mi a magyarázata annak, hogy nincs igény a számvetésre, a történtek értelmezésére? Rejtély. Ugyanolyan rejtély, mint az, hogy a vasfüggöny lehullása után a térség népei miért nem tolongtak örömmámorban az utcákon, s miért nem szabadultak meg egy szálig korábbi rabtartóiktól.

Egy tanácskozás keretében aligha lehet tíz év krónikáját töviről hegyire áttekinteni, még kevésbé lehet azt a teljesség igényével kiértékelni. Nem is ez a szándékunk. Arra sem vállalkozunk, hogy leltárt készítsünk mindarról, ami nem valósult meg ’89 ígéreteiből. Úgy érzem azonban, hogy miután formálisan is új évezredbe léptünk, meg kell vonnunk az elmúlt évtized mérlegét, annál is inkább, mivel a XXI. század nem most kezdődött, január elsején, hanem egy évtizeddel ezelőtt.

Az elmúlt tíz esztendő terhe nehéz súlyként nehezedik ránk. Persze egy kicsit mindenkire másként. A visszatekintésnél ezért többféle személyes nézőpont, többféle politikai értékelés kerülhet egymás mellé. Ami nem baj, hiszen így válik a kép hitelesebbé, teljesebbé.

Bevezető elemzés

Lássuk hát, milyen lehetőségek kínálkoztak ’89-ben számunkra? Mit tudtunk megvalósítani belőlük? Milyen eredményeket könyvelhetünk el magunknak? Milyen veszteségeket szenvedetünk? Tíz év tapasztalatai alapján mik a gyengeségeink? És mi az erősségünk? Milyen veszélyeknek, fenyegetéseknek voltunk és vagyunk kitéve?

Noha a Vajdaságban élő magyar nemzetrész sorsának vizsgálata ’ súlyos bajbajutottsága ’ felől közelítünk az elmúlt tíz év történéseihez, ez egyáltalán nem zárja ki a visszatekintés személyes jelegét. Ellenkezőleg, az elemzést az teszi hitelessé, ha konkrét szenvedő alanyokként tekintünk vissza a történtekre, és nem pediglen afféle kívülálló nemes idegenként. A tanácskozás során arról próbáljunk egymásnak számot adni, hogy mit jelentett számunkra az elmúlt tíz év? Milyennek látjuk visszamenőleg? Milyen tapasztalattal szolgált számunkra? Hol és miben tévedtünk? Milyen mulasztás terhel bennünket? Ha újra kezdhetnénk, mit csinálnánk másként? És hogy miként illik bele egyéni életutunkba ’89? Sikert vagy vereséget jelent-e? Lássuk hát a vajdasági magyarság lehetőségeit, eredményeit, veszteségeit, erősségét, gyengeségeit, a rá leselkedő veszélyeket és fenyegetéseket saját sorsunk szűrőjén keresztül.

Lehetőségeink

Visszatekintésünket kezdjük talán a lehetőségekkel. Milyen esélyeket kínált számunkra ’89? Az adott külső körülmények között mit lehetett ebből elérni? A kérdésre adandó választ némiképpen már a bevezető sorokban megelőlegeztük. A határon túli magyar kisebbség számára nem kínálkozott túl nagy mozgástér: annak, ami csakugyan fordulatot jelentett volna, a nemzeti integrációnak nem voltak meg a feltételei. Amit viszont adott körülmények között el lehetett érni, azt a határon túli magyar kisebbségek egy-két év alatt mindenütt elérték.

Amint megteremtődtek a többpártrendszer feltételei, késlekedés nélkül minden elcsatolt nemzetrészben létrejöttek a magyar érdekvédelmi szervezetek. Mindenütt megfogalmazódott az autonómia igénye is, ennél azonban nem lehetett tovább lépni. Nemcsak a többségi népek heves ellenállása miatt, hanem azért sem, mert ehhez a törekvéshez sem a Nyugat, sem az anyaország támogatását nem sikerült megnyerni. Nyugat, a térség stabilitását féltve, Magyarország az európai csatlakozás érdekében hagyta magukra a kisebbségeket, akik így ’ miközben a térségben drámai változások mentek végbe ’ hamar állóvízbe kerültek.

Eredményeink

Megítélésem szerint jelentős eredménynek számít, hogy több évtizedes elnyomás után mindenütt megfogalmazódott a nemzeti együvé tartozás gondolata. Kimondatott ez a vajdasági magyarság részéről is, ahol a jugoszlávság jegyében zajló asszimilációs politika sokkal nagyobb pusztítást végzett a magyarság nemzettudatában, mint az erőszakosan fellépő román vagy szlovák nacionalizmus.

Eredményként könyvelhető el, hogy megerősödött a magyarságtudat, megindult a magyar társadalom szerveződése, pártok és civil szervezetek jöttek létre, megfogalmazódott és kimondatott az autonómia igénye.

Eredménynek kell tekintenünk a választásokon való önálló részvételt: a szövetségi, a köztársasági, a tartományi és a helyhatósági választásokon mandátumot szerzett magyar képviselők megjelenését a jugoszláv politikai színtéren, valamint a magyar önkormányzatok létrejöttét. És végezetül, de nem utolsó sorban, nagy eredménynek számít az is, hogy politikai megszerveződésünknek és fellépésünknek köszönhetően a Nyugat tudomást szerzett a vajdasági magyarság létezéséről, sőt ma már elvileg támogatja autonómia törekvéseinket is.

Ezek az eredmények ’ függetlenül a külső körülményektől és a belső nehézségektől ’ a magyar közösség erejére és életképességére utalnak, amit kár lenne lebecsülnünk.

Veszteségeink

A pótolhatatlan veszteséget halottaink jelentik. Számos értékes, a vajdasági magyarság életében fontos szerepet játszó ember távozott az elmúlt években közülünk. Papokat, írókat, tudósokat, tanárokat temettünk, holott amúgy is oly kevés van belőlük. Nemcsak értelmiségünk fogyatkozott meg. Temettünk frontra elhurcolt kiskatonákat, testben és lélekben megrokkant embereket, magukra maradó szülőket, testvéreket, barátokat, ismerősöket. Bár az elmúlás az élet kérlelhetetlen velejárója, a mi veszteségeink a szörnyűséges idők miatt sokkal nagyobbak, mint amit boldogabb népek körében a természet kérlelhetetlen rendje diktál. Nálunk a korai halál miatt az átlagéletkor tíz-tizenöt évvel rövidebb, mint a szabad országok szabad népeié. A megrövidült élet a legnagyobb veszteségünk.

Veszteségként könyvelhető el a kivándorlás miatti megfogyatko-zásunk is. Az elképzelhetetlen politikai és társadalmi felfordulás, ami ránkszakadt, több mint százezer magyar embert sodort el innen. Elsősorban a vállalkozó, képzett, fiatal nemzedék ment el, akik pótlására nincs semmi esélyünk. Nagy veszteségünk a magyarság gazdasági kifosztása, koldusbotra juttatása is. Egyáltalán nem vigasz számunkra, hogy ebben a koldussorban az ország más népei is osztoznak.

Erősségeink

A tíz esztendő szörnyű megpróbáltatásai ellenére, beleértve a bombázásokat is, a vajdasági magyarság többsége még állja a sarat. Ez az állóképesség talán a legnagyobb erősségünk. Gondoljuk csak meg. Az egykori Jugoszlávia széthullásának következményeit mi szenvedjük meg legjobban, hiszen a szlovénok, horvátok, bosnyákok, macedónok, albánok mind szabad népekké váltak, mi viszont továbbra is a szerbek foglyai maradtunk. Nemcsak viselnünk kell az általuk vívott négy elvesztett háború iszonyatos gazdasági terheit, de a gazdasági szankcióknak és Jugoszlávia bombázásának is a vajdasági magyarság a legnagyobb kárvallottja. Ennyi sorscsapás ellenére a többség nem adta fel szülőföldjét, őrzi ősi jussát és családi tűzhelyét.

Állóképessége és teherbíró képessége mellett a magyarságnak más erősségei is vannak. Olyan emberi értékek jellemzik, amelyek biztonsági tényező szerepét játsszák a térségben. Végtelen türelmének, nagyfokú alkalmazkodó képességének, konfliktuskerülő magatartásának köszönhetően Jugoszlávia egykori népei közül egyedül a vajdasági magyarság nem került véres konfliktusba a szerbekkel. Ezt a magatartást kellene Nyugatnak jutalmaznia és mások elé követendő példaként állítania. Erre a megkülönböztetett figyelemre a magyarság más európai tulajdonságaival – önfegyelmével, törvénytiszteletével, rendszeretetével, munkaszokásaival stb. – is rászolgál. A jövőt illetően szellemi tőkét jelenthet mindez számunkra.

Vannak más erősségeink is, amelyekre ritkábban gondolunk. Ha nemzeti elkötelezettségű értelmiségnek szűkében is vagyunk, de a magyarság kiváló kisiparosokkal, szakemberekkel, jól gazdálkodó földművesekkel rendelkezik, akik tudásukat és rátermettségüket illetően nem maradnak le a világ élvonalától, csak éppen a mozgástér, a cselekvési lehetőség hiányzik számukra, ami azonban változhat.

Gyengeségeink

Az elmúlt tíz esztendő bőséges tapasztalatokkal szolgált számunkra, mi mindenben voltunk és vagyunk magunk alatt. Talán a legszembetűnőbb emberi gyarlóságunk, az a bizalmatlanság, a szinte beteges méreteket öltő rosszhiszeműség és gyanakvás. Egy időben ez másként volt. Valószínűleg soha többé nem ismétlődnek meg a történelemnek azok a pillanatai, amelyek a fordulat első éveit jellemezték. Teljes volt a kölcsönös bizalom, mindenki tette, ami tőle tellett. Voltak, akik a pártalapításon fáradoztak, mások petíciókat fogalmaztak, beszédeket tartottak, aláírásokat gyűjtöttek, programokat fogalmaztak, emblémákat terveztek, újságokat szerkesztettek, szórólapokat terjesztettek, tanácskoztak, üléseztek, ügyeket intéztek, amelyek a vajdasági magyarság jövője szempontjából fontosnak tűntek. Az emberek nyíltak és bizalmasak voltak egymás iránt. Nem utasítgatták egymást, mindenki önállóan tudott dönteni, s tette, ami tőle tellett.

Aztán – ahogyan állóvízbe kerültünk – megváltozott minden. Először a politikai élet stílusa változott meg, durvult el, amely átterjedt a közéletre. Előtérbe kerültek a karrierszempontok, s ezáltal minden a hatalmi harcok színterévé lett. A cselekvést üres viták, hangoskodások, szólamok, hazugságok váltották fel. A politikai mozgalom egymással csatározó szekértáborokra szakadt, a vezetők eszelős akarnokokká váltak. Leginkább talán egy megbolydult méhkashoz lehetne hasonlítani a változást: az eladdig szorgos méhek szúrós, vad darazsakká váltak. Azóta mindenki azon fáradozik, hogyan szerezhetne érvényt saját igazának, hogyan gyűrhetne másokat maga alá. Előállt az a helyzet, ami talán a legrosszabb egy közösség szempontjából.

Nincsenek alkalmas vezetőink. A politikai gyakorlat hiánya miatt ’89 után rendre olyan személyek kerültek vezető pozíciókba, akik nem tudtak szakítani kommunista múltjukkal, és saját arculatukra igyekeznek formálni a kisebbségi érdekvédelmi szervezeteket és pártokat. Természetesen hinnünk kell abban, hogy az emberek képesek őszintén megváltozni, vagyis a diktatúrák egykori kiszolgálói felismerhetik tévedéseiket, és a demokrácia híveivé válhatnak. Nem feltétlenül tekinthető köpönyegforgatónak az, aki korábban a kommunista párt tagja volt, ’89 után viszont a magyar érdekek szószólójává vált. Létezik belső katarzis, ezzel csak az a gond, hogy az elmúlt tíz esztendő során egyetlen egy ilyen esetről sem szereztünk tudomást. Pedig a szocializmus csődje politikailag, morálisan, szellemileg és lelkileg ugyancsak megkívánta volna a múlttal való elszámolást.

Nem tudjuk, hogy a politikai szerveződés útjára lépve helyes utat választottunk-e. Sokan azt vallják, hogy a kisebbségi érdekképviseletnek meg kellett volna maradnia mozgalmi jellegűnek, mert csak az egységesen fellépő kisebbség tud a hatalommal eredményes tárgyalásokat folytatni. Mások ellenben azt róják fel, hogy már a kezdet kezdetén nem politikai párt alapon indult meg az önszerveződés, amelynek következményeit máig viseljük. A tisztázatlan pártálláspontok ugyanis kezelhetetlen mértékű feszültséggel terhelik meg a közéletet.

Ma sem könnyű ebben a kérdésben okosnak lenni. A politikai egység célszerűségét nehéz lenne elvitatni, annál is inkább, mivel a közös fellépés gondolata megfelel a vajdasági magyar választópolgárok elvárásainak. Ugyanakkor saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk, hogy a mesterségesen összetartott egység könnyen szétrobban. Ha egy közösségen belül nem tisztázódik: ki honnan jön, mit képvisel és hova tart, az sokkal súlyosabb károkat okozhat, mint a pártok között egyébként természetes politikai harc.

A pártos érdekképviselettel más természetű gondjaink is vannak. Kérdéses, hogy a létszámánál fogva eleve csekély számú képviselővel rendelkező kisebbség képes-e érvényesíteni a nemzetiségi érdekeket a jogfosztó nép elsöprő számbeli többségével szemben. Nyilvánvalóan nem képes. Állampolgári jogon feltétlenül részt kell venni a politikai életben, be kell azonban látnunk, hogy parlamentáris úton nem lehet a kisebbségek jogfosztott helyzetén változtatni, még kevésbé lehetséges nemzeti autonómiát kiharcolni. Ehhez nemzetközi nyomásra, kötelező érvényű szerződésekre és szankciókra van szükség. Ezért a jövőt illetően politikai rövidlátás volna kizárólag a pártos érdekképviseletre hagyatkoznunk.

Gyengeségeinket, hiányosságainkat hosszasan sorolhatnánk még, külön fejezetet szentelve gyarló emberi tulajdonságainknak, úgymint a hatalomtól való megrészegülés, politikusaink szavahihetőségének a hiánya, de gondolatébresztőnek talán ennyi is elég volt. Még egy gyengeségünkről szólnék, ami úgy tűnik, magyar fátum. Egymást érik a nagy nekibuzdulások, a nyilatkozatok, aztán minden marad a régiben. Mindig, mindent újrakezdünk, és soha, semminek sem készül el folytatása. Ahhoz, hogy a katedrálisok felépülhessenek, tudjuk, generációk összefogására és állhatatos munkájára volt szükség. Vonatkozik ez a társadalmi célkitűzésekre is. A dél-tiroliak sem máról-holnapra, hanem három évtized alatt hozták tető alá elképzelésüket. Az írekről nem is beszélve. Nálunk viszont minden politikus minden héten új elképzelést tesz le az asztalra a vajdasági magyarság jövőjére vonatkozóan, amitől ellenfeleink és támogatóink szemében egyaránt nevetségessé válunk.

Fenyegetések

A vajdasági magyarság körében többféle túlélési taktika létezett a titói Jugoszláviában. Lehetett kollaborálni és elfogadni a rendszert, sértődötten vissza lehetett vonulni a politikától, vándorbotot lehetett fogni, de be is lehetett olvadni a „nemzetek kohójába”. A valóság persze ennél a sematikus felosztásnál sokkal árnyaltabb, hiszen sokan például úgy próbáltak boldogulni, hogy megfigyelő, besúgó szerepre vállalkoztak. A szabadság hiánya egyaránt megnyomorított bennünket, kit így, kit úgy, a különböző túlélési taktikákért azonban nem egyforma árat kellett fizetnünk. A korábbi évtizedekben például az asszimiláció több mint százezer fővel csökkentette a vajdasági magyarság létszámát. Az utóbbi tíz évben az asszimiláció talán mérséklődött, helyette a kivándorlás vitt el újabb százezret.

Ezt a nagy veszteséget korántsem írhatjuk csak a szerbek számlájára. Nagy szerepet játszott ebben az is, hogy a vajdasági magyarság szűkében van a nemzeti elkötelezettségű értelmiségnek, amely a bajbajutott nemzetrész segítségére lehetne. Mivel nincs szellemi réteg, amely a közösség sorsával, az élet védelmével, a jövő kérdéseivel és a túlélési stratégiák kidolgozásával foglalkozna, megy mindenki a maga feje után, s félő, hogy a közösség szétporlad.

A népesség elöregedése, a falvak elnéptelenedése, a gyermektelenség, a rossz egészségi állapot, a rossz közérzet, a gyakori öngyilkosság régóta gyógyírért kiált. A gyógyírt mindenütt a világon a hit, a szeretet, a másokért élés öröme, az életkedv, a sokasodás, a munka és gyarapodás jelenti az emberek számára. Mindez közösségi szellem nélkül elképzelhetetlen.

A magyar közösségre leselkedő legnagyobb veszély és fenyegetettség az éltető szellemi közeg hiánya, a lélek megroppanása, a kiúttalanság-érzés, rossz kedélyállapot. Sajnos, azon kevesek is, akik saját belső parancsra ezen az áldatlan helyzeten kívánnak változtatni, jutalom helyett meg nem értésben részesülnek, különféle gáncsnak, sokszor személyes támadásnak vannak kitéve.

Ez a belső veszély. Vannak külső veszélyek is. Jugoszlávia sorsának alakulása kiszámíthatatlan fordulatokat vehet. Tételezzük fel, hogy a rendszerváltás a továbbiakban békés úton megy végbe. Ha így lenne is, sok víznek kell lefolynia a Dunán, mire a szerbek természetesnek és magától értetődőnek fogják tartani, hogy itt magyarok is élnek, akik ugyanolyan jogú polgárai az országnak, mint ők. S akiknek történetesen joguk van arról is dönteni, hogy milyen államkeretek között kívánnak élni. Megeshet, hogy emiatt a korlátolt felfogás miatt az egyébként sem felhőtlen viszony elmérgesedik. Az elégtelen anyagi források csak súlyosbítják a helyzetet, minthogy esetleg, amint erre az elmúlt évek példái figyelmeztetnek, javainkra szemet vethetnek.

De nemcsak a szerbek jelentenek számunkra veszélyt. A vallomásoktól és számvetésektől ódzkodó új-régi magyar politikai elit is sok meglepetést tartogathat még számunkra. Mivel az alapvető – hatalmi és egzisztenciális – érdekeik szemben állnak a tényleges változásokkal, legfeljebb szavakban küzdenek a demokratikus átalakulásért. Ahogyan kizárólag szavakon lovagol a hasonló cipőben járó szerb politikai elit is, ezért is állt meg az idő Szerbiában, amit a harmadik évezred kezdetén még csak posztkommunista államnak sem nevezhetünk.

Az élet védelmében [4]

Az abortusz mint mentális probléma

Előzetes megjegyzések

A magyarság jövője, megmaradása szempontjából nem más népek jelentik az igazi veszélyforrást, nem a globalizáció s nem az egykori kisantant államok, hanem önnön mentalitása. Nem mintha egyszeriben barátságosabbá vált volna az ellenséges világ, hanem arról van szó, hogy a nemzeti kultúra olyan sérüléseket szenvedett, a magyarság lelkébe olyan eszmei-gondolati sémák idegződtek be, amelyek súlyosabbak ezer más veszedelemnél. A magyar társadalmat önpusztító mentalitás jellemzi, amely nemcsak öngyilkosságban és más önkárosító magatartásformában ölt testet, hanem a népesség reprodukciójában is. Sőt, talán ez utóbbi veszedelem még nyomasztóbb, mint az előbbi.

A magyar nemzet hosszú évtizedek óta a világ legrosszabb népesedési-demográfiai mutatóival rendelkezik. Ha a mai tendenciák nem változnak, akkor 25-30 év múlva a magyar népesség száma mintegy háromnegyedére csökken. Ezen belül a korösszetétel a mainál is kedvezőtlenebb lesz: a népesség elöregszik, az aktív korosztályok tömege tovább zsugorodik, ami előrevetíti a magyar nemzet népesedési összeroppanását. Mindez alapvetően egy társadalmi értékzavarnak, egy sajátos társadalmi szemléletnek és gondolkodásmódnak a következménye, amely a családok rovására az egyéni boldogulásra és érvényesülésre helyezi a hangsúlyt.

Ez a szemléletmód párosul egy olyan család és egészségügyi politikával, amely csaknem tudatos népességcsökkentési politikára vall. Ennek a negatív népesedés politikának az eredményeként egyes becslések szerint a magyarság embervesztesége 1956-1995 között mintegy 2.000.000 fő volt, miközben ugyanezen történelmi időszakban valamennyi európai ország népessége nőtt, például Hollandia 10 millióról 15 millióra, Svájc 4 millióról 6 millióra. [5]

A hagyományos értékeiből kiforgatott, mentálisan károsodott magyar társadalom egyik orvoslásra szoruló problémája az abortusz. A jelzett időszakban, vagyis 1956-1994 között összesen mintegy 5.000.000 legális abortuszt végeztek Magyarországon, ami a népességszámhoz viszonyítva tíz-tizenötszöröse a nyugat-európai gyakoriságnak. [6]

A Magyar Egészségügyi Társaság, az Alfa Szövetség és a Pacem in utero egyesület Az orvos és az abortusz címmel 2000. március 2-3-4-én konferenciát szervezett a fenti témakörre, amelyen meghívott előadóként én is részt vettem. Az alábbiakban közölt szöveg ott hangzott el.

Gyermekellenesség

A társadalmi méretű gyermektelenség, ami voltaképpen gyermekellenesség -- a modern kor egyik legfőbb jellemzője, amely a fejlett világ népei között mindenütt felütötte a fejét. Nem ez az egyetlen tünet, amely arra utal, hogy a modern társadalmak értékválságba kerültek. Ezzel a megállapítással azonban önmagában véve nem nagyon tudunk mit kezdeni. Az értékválság okaira vonatkozóan ugyanis sokféle magyarázattal találkozhatunk, amelyek átvilágítják életvitelünket és tetteink szövevényes világát, anélkül, hogy a gyermekellenes magatartás okára egyértelmű válasszal szolgálnának.

Bár a gyermektelenségből kifolyólag a nemzetpusztulás réme több népet is fenyeget, egyetlen országban sem analizálták ki a népességfogyás okát teljes mélységében. Nehéz elhinni, de nagyon valószínű, hogy azért nem, mert ezek a népek nincsenek is igazán tudatában veszélyeztetettségüknek. Mi több, talán tudománytalan ármánykodásnak is tekintik a gyermektelenség – gyermekellenesség – okát firtató vizsgálódásokat és tanácskozásokat, különösképpen, ha az olyan személyes kérdéseket érint, mint az abortusz.

Vélhetően pontosan ebben a hozzáállásban, magatartásban rejlik a társadalmi méretű gyermektelenség oka is: az új kor emberének kényelemszeretetében. A civilizációval járó kényelemszeretete miatt a ma emberét nem csak a népességfogyás nem érdekli, de épp ilyen közömbösen viszonyul a környezetszennyezés, az élővilág kipusztulása s más problémák iránt is.

A modern kor embere mintha megfeledkezett volna arról, hogy elsősorban természeti meghatározottságú lény, még akkor is, ha a civilizáció eredményeinek köszönhetően alapvetően természetidegen környezetben él, természetellenesen érez és gondolkodik.

Teremtő és teremtménye

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a modern korban megbomlott a Teremtő és a teremtménye közötti egység. Az ember a pénz és a hatalom szolgálatába szegődött. Az élet nem képvisel számára különösebb értéket. Különösképpen az új élet nem, a magzati élet, amely a világ legértékesebb természeti kincse. A modern kor embere anyagi javaira büszke. Na meg saját eszére, gondolkodására, absztraháló képességére, amely úgy jelenik meg, mint az újkor legnagyobb vívmánya, holott szűnni nem akaró lelki válságot szedett a nyakába vele. A pénz szolgálata nem fér össze a misztériumokkal. Az igény azonban megmaradt rá, csak éppen misztériumok helyett alkohol-, televízió- és kábítószerfüggővé vált. Innen az érzelmi elsivárosodás, a szellemi satnyulás, az önkárosító magatartás, a korai halál.

Az ősbizalom sérülése

Lélektani szempontból már a terhesség megszakításának a gondolata is ármány, annak kivitelezése pedig gyermekellenes merénylet. A pszichoterápia tapasztalatai szerint az anyaméhben alakul ki a későbbi fejlődésünk szempontjából döntő alapérzés, amelyet ősbizalomnak nevezünk. Ha ezt a korai szakaszt fenyegetettség árnyékolja be, ez az alapérzés zavart szenved, és egész életen át hiányozni fog. Gondoljuk csak meg, milyen cudar egy világ az, amelyben a megfogant magzatok is különféle ármánykodás, cselszövések és merényletek áldozatául eshetnek. Mi adjon otthonosság érzést ebben a világban, mire támaszkodjon önbizalmunk, ha már a belső védettség is hiányzik, ha a megfogant magzatok felének arra sincs esélye, hogy megszülessen.

Milyen alattomosnak kell lennie egy társadalomnak ahhoz, hogy ezt a mérhetetlen pusztítást jóváhagyja és igazolja. Van-e az ilyen társadalomnak jogalapja ahhoz, hogy különféle törvényeket hozzon, a jó és a rossz között különbséget tegyen? Nyilvánvalóan nincs. Az élet védelme nem válhat a többségi szavazat függvényévé. A mindenhatóságának téveszméjétől áthatott társadalmunkban csaknem teljes egészében kiveszett az élet iránti tisztelet. Különösen az élet megjelenése és megtestesülése iránti tisztelet, amelynél nincs nagyobb misztérium az eddig ismert világegyetemben. Azok az emberek, akik a lét vagy nemlét kérdését elsősorban anyagi szempontból nézik, nem az élet védelmét, hanem a halál demokráciáját képviselik.

A családtervezés gondolatköre azt a látszatot igyekszik kelteni az emberekben, hogy a lét és nemlét kérdése az ember racionális tervezésének van alárendelve. Akár az államháztartásban, egyszerű költségvetési tétel ez is. Tulajdonképpen kész csoda, hogy az ilyen tébolyult felfogás miatt egyáltalán születnek még gyerekek. Végső soron ugyanis, ha mégoly kevesen jönnek is a világra, azok a kevesek is anyagi áldozatot követelnek, becsvágyó terveket tesznek tönkre.

Az ember mindenhatóságának eme téveszméje helyett egy egészséges társadalomban azt kellene tudatosítani, hogy az élet folytonosságához nem „tervezésre”, hanem érzelmekre, érzésekre, vágyra, szeretetre van szükség. Az emberek önzése, a gyermekvállalással járó „áldozathozatala” a társadalom határtalan anyagiasságán alapszik. Ez nem az élet nézőpontja, hanem a pusztulásé. Nem az újjászületésé, hanem a hanyatlásé. Ez az attitűd nemcsak a nemzetpusztulásban nyilvánul meg, hanem minden téren, ami az élet nélkülözhetetlen feltétele: az ivóvíz-, a levegő- és a termőtalaj elszennyezésében, az erdők barbár pusztításában, a folyók élővilágának megmérgezésében.

A mai modern társadalmakban megfoganni és világra jönni csaknem teljesen kilátástalan vállalkozás a lélek számára. Mindegy, hogy mit értünk lélek alatt. Az élet körforgásának nyilvánvaló akadályoztatásáról beszélünk, ami – nomen est omen – az Antibébi tablettákkal kezdődik. Az a világ, amely a bébik ellen irányul, később is, folyamatosan szedi áldozatait. Az élet később is kilátástalan vállalkozás marad az ember számára.

Az orvos felelőssége

Ha mindebbe belegondolunk, láthatjuk, hogy az orvos a terhesség-megszakításban olyan szerepet vállal, amely normális társadalmi körülmények között voltaképpen túlnő illetékességi körén. Mi nem normális társadalmi körülmények között élünk. Hogy is lehetne normális az a világ, amelyben, ha egy nőgyógyászati vizsgálaton kiderül, hogy a nő terhes, az orvos először azt kérdezi tőle, hogy meg akarja-e tartani? A kérdés nem véletlen, hiszen olykor már maga a kifejezés is sejteti - ismét nomen est omen –, hogy nem valamely örömteljes fejleményről, hanem terhes állapotról van szó, amelytől lehetőség van időben megszabadulni.

Akkor, amikor az ember még tudatában volt természeti meghatározottságának, az volt a véleménye, hogy ezekben a kérdésekben nem őt illeti meg a döntés joga. Ha hívő lélek volt, a gyermeket Isten áldásának tekintette, ha nem, akkor is szívesen várta a megfogant új lelket szerény hajlékába. Ma viszont azt hisszük, hogy jogunk van hozzá, hogy saját elképzelésünk szerint beavatkozzunk a világ dolgaiba, s ítélkezzünk elevenek és holtak fölött.

Az ember eme nagy felfuvalkodottsága, gőgje, elbizakodottsága miatt a fogamzás kérdése, az apró teremtmények sorsa, az új élethez való fenyegető viszonyulás a modern társadalmakban többnyire tabu. Ezek a tabuk jelzik, hogy valami nincs rendjén, az élet tisztelete és védelme érdekében társadalmi beavatkozásra van szükség.

Rendkívül fontosnak tartom, hogy a Magyar Egészségügyi Társaság konferenciát szervezett erre a témára, hogy az orvosok, szakértők tanácsot ülnek ma ebben a fontos – tabukat érintő – kérdéskörben, és szószólói lettek az élet védelmének.

 

 

A magyarság szellemi, lelki állapotáról [7]

Sorskérdések

Első hallásra talán kissé patetikusnak tűnik a cím vagy korszerűtlennek, hiszen hogy jön ma valaki ahhoz, hogy holmi sorskérdésekről beszéljen, ráadásul magyar sorskérdésekről, egy olyan világban, amelyben a szavak csupán arra jók, hogy eltereljék figyelmet magunkról, életünkről, helyzetünkről, problémáinkról; hogy elringassanak bennünket: ne gondoljunk semmire, ne tudjuk magunkat senkinek és semminek. Illetve, hogy úgy érezzünk, úgy gondolkozzunk, ahogyan az másoknak tetsző. Úgy szóljunk és beszéljünk, ahogyan azt a modern kor varázslói előírják nekünk, ahogyan azt ők dörgik, suttogják, énekelik a fülünkbe naphosszat szüntelenül.

Hová lettek azok az idők, amikor a hatalmat bitorlók erőszakkal bilincsbe verték és börtönbe vetették az ellenszegülőket. Ma erre semmi szükség. A modern technikai civilizációnak köszönhetően az emberek fizikai erőszak alkalmazása nélkül is engedelmesen hajtanak fejet, mert a szómágia áldozataivá lettek. Aki uralja a gondolatközlés eszközeit, az uralja a tömegek gondolkodását is. A pszichológiai képlet egyszerű, már a német nemzetszocializmus is ismerte. A képlet így hangzik: „Ismételj meg egy hazugságot tízszer, százszor, ezerszer és végül igazság lesz belőle”. A tömeg mindent elfogad és mindent odaad, amit kívánunk tőle, csak elégszer el kell mondanunk neki. Ezért zeng, dörög, recseg ma az éter. Ezért a nyomtatott szó tűzzel-vassal való terjesztése. Ezért ülnek naphosszat az emberek az isteni erőt sugárzó varázsdoboz előtt gyönyörködve és borzongva azon a virtuális valóságon, amellyel a modern kor vajákosai elkápráztatják őket.

Nos, próbáljuk meg kivonni magunkat a médiában örvénylő szavak varázslata alól, amely mindenáron mások igazát próbálja ránk erőszakolni, és vessünk számot nemzetünk néhány nyugtalanító gondjával.

 

Megint lemaradtunk

Engedjék meg, hogy fejtegetéseimet egy gyakorlati kérdéssel kezdjem. Az utóbbi időben egyre többet foglalkoztat az a gondolat, hogy tíz évvel a fordulat után kevés sikert könyvelhetünk el magunknak.

Az 1989-es a társadalmi változás váratlanul megajándékozott bennünket a sorsformálás lehetőségével. Mintegy varázsszóra, szinte egy pillanat alatt talpon volt a nemzet. Tettre készen. Minden egyes elszakított nemzetrész tűzben égett. Lélekben ismét eggyé vált a magyar. Nagy tervek születtek, hogyan lehetne a szétszórtságot előnyűnkre változtatni, hogyan lehetne a magyarságot integrálni, Aztán ennyiben is maradt minden, a gyakorlatban már nem jutottunk egyről a kettőre. Sőt, a határon túli magyarság helyzete és kilátásai ma rosszabbak, mint voltak ’89-ben.

Nehéz ezzel a hervasztó gondolattal megbékélni. Vajon miért történt ez így? Miért bizonyultunk saját sorsunk alakításában megint kétbalkezesnek, alkalmatlannak? Megint, mondom, mert a magyarság újabb kori történelme tele van hasonló példákkal vagy súlyosabb mulasztásokkal és melléfogásokkal.

Önigazolásul a kedvezőtlen világpolitikai helyzetre és a nagyhatalmi önkényre szoktunk hivatkozni. Csakhogy a világpolitikai helyzetet és a nagyhatalmak önkényét illetően a szlovének, horvátok, bosnyákok, macedónok, albánok sem voltak ’89-ben jobb helyzetben, mint a magyarok. Ellenkezőleg, őket a szerbek is fogva tartották. Ezeknek a népeknek mégis sikerült érvényt szerezniük önrendelkezési joguknak, szabad néppé válniuk, és a világban szétszórtan élő honfitársaikat egy nemzetté integrálniuk. Ugyanakkor nekünk, határon túli magyaroknak, akik létszámunkat tekintve velük azonos nagyságrendű kategóriába tartozunk, egy himihumi autonómiát sem sikerült összehoznunk.

Valamiért cselekvésképtelennek bizonyultunk. És ezzel kapcsolatban felesleges a csillagok kedvezőtlen állására hivatkoznunk, vagy a nagyhatalmakra mutogatnunk. Annál kevésbé, mivel időközben Magyarország NATO tagállammá vált, ámde sajnos, ez az irdatlan erejű katonai szövetség sem segített rajtunk. Meglátásom szerint korántsem volt mindez szükségszerű.

Sokat töprengtem a baj okán. Vajon mi lehet az oka annak, hogy bár reális történelmi esély kínálkozott arra, hogy az elszakított területeken élő magyarság kérdése nemcsak felszínre, hanem a nemzetközi fórumok elé kerüljön, például az autonómiák kérdése és a nemzeti önrendelkezés igénye, a magyar politika defenzívába vonult, s hosszú éveken át nem tett érdemleges lépést ez ügyben? De nemcsak a magyar politika mulasztásáról van itt szó. Ennél fájdalmasabb dolgokkal is szembe kell néznünk. Az elcsatolt nemzetrészek a mai magyar közgondolkodásban nem hiányzó testrészként, hanem riasztó anyagi tehertételként és politikai kockázati tényezőként jelennek meg. És ez a körülmény a schengeni egyezménynél is borúlátóbbá tesz bennünket.

Az értelmiség problémája

Helyzetünkön össznemzeti programokkal lehetne változtatni, ezekről azonban nem beszélhetünk. Régen tudott dolog, hogy a társadalom beállítódása, törekvése, de jóléte és boldogulása is az értelmiségén, szürkeállományán múlik. Szellemi vezetésén és humán erőforrásain. Ha tehát nem jutunk egyről a kettőre, akkor ebben kell a dolgok magyarázatát keresnünk. Vagy hagytuk veszni, leépülni a társadalmi cselekvéshez szükséges szellemi energiamezőt, vagy a magyar szürkeállomány „téves csatatéren” kerül bevetésre.

Az értelmiség az elmúlt fél évszázadban hivatalosan is osztályellenségnek volt nyilvánítva. A nemzetben gondolkodó értelmiségre meg pláne rájárt a rúd, sikeresen fel is számolták határokon innen és túl. Ma már ugyan nem számít főbenjáró bűnnek, ha szellemi kapacitását valaki mindenáron a nemzet oltárán kívánja feláldozni, legfeljebb arra kényszerül, hogy megalázó mellékmunkákat vállaljon megélhetése érdekében. Miközben egy szemfüles réteg, a nemzeti vagyont és érdekeket dobra verve, pillanatok alatt milliomossá vált.

Egyszóval bajok vannak a szellemi szférával. Ebben persze nemcsak a birtokon belül maradt szemfüles újgazdagok ludasak, hanem a közfelfogás is. Nincs értéke a szürkeállománynak. Korábban a kommunizmus kötötte béklyóba a lelkünket, most a demokrácia áldozatai lettünk. Egyik is, másik is a nagy francia forradalomnak azt a végzetes tévedését sulykolja belénk, hogy egyenlők vagyunk valamennyien, amit ki-ki kedve szerint értelmez. Isten színe előtt csakugyan egyenlők vagyunk, de személyi adottságainkban, képességeinkben, tehetségünkben, tudásunkban, akaraterőnkben, munkabírásunkban, elhivatottságunkban, emberségünkben soha. És jaj annak a közösségnek, jaj annak a népnek, amely erre a hamis egyenlőségre épít, és nem pedig a különbségek elismerésére és megbecsülésére.

A rossz vezérválasztás

Sokan mondták már, hogy a magyar nép balszerencséjének az oka a rossz vezérválasztás. Ez a meglátás nemcsak Magyarországra, hanem az elcsatolt nemzetrészekre is vonatkoztatható. Nincsenek valódi vezéreink. Vagy azért, mert az égiek nem adományoznak meg bennünket rátermett emberekkel, vagy pediglen a magyarok természetüknél fogva nem kedvelik a vezéreket. Ebben lehet valami, hiszen minden magyar eléggé nagyra van magával ahhoz, hogy ne tartson igényt mások irányítására, vezetésére.

Bár a felszín ezt mutatja, lelkük mélyén azért másként éreznek az emberek. A népek igénylik a rátermett vezetőt. Persze - mivel a fejük tele van mindenféle hazugsággal, s nem a szívükre és lelkükre hallgatnak, hanem az alantas érzéseikre és felkorbácsolt ösztöneikre -, nem könnyű eligazodniuk ebben a kérdésben. Az alkalmas ember általában ott van közöttük, csak nem ismerik fel őt. Helyette gyakran más kezébe teszik le sorsukat, aki aztán a mélységbe rántja őket. Miközben az égi jel birtokosait megvesszőzik vagy keresztre feszítik. Erről szól a népek sorsa. Erről szól Krisztus története is.

Amikor vezérről beszélünk, ezen korántsem egyetlen személyt kell értenünk, hanem egy egész szellemi irányító réteget, a legkiválóbbal az élen. A vezérhiány tulajdonképpen az autentikus szellemi-politikai vezetőréteg hiányát jelenti, ha úgy tetszik a közösségi öntudat hiányát. Egyetlen csoport és közösség sem maradhat fenn és prosperálhat sokáig megfelelő vezető réteg nélkül. A hangsúly itt a megfelelő szóra kell helyeznünk, mert hatalomra törő emberből nem volt még hiány soha a történelemben. Széles látókörű szellemi vezetőkből annál inkább.

Fájdalmas tanulságok árán erre nekünk, kisebbségben élő magyaroknak is rá kellett döbbennünk. Fel kellett ismernünk, hogy hiteles vezető személyiség és a nemzeti közösségért felelősséget érző szellemi vezető-irányító réteg nélkül nincs önépítkezés, nincs autonómia, nincs nemzet, nincs semmi, csak főhajtás, törleszkedés, hajlongás, árulás, törtetés, intrikák, marakodás, hazudozás, atomizálódás, szétporladás. Mi délvidéki magyarok történetesen azért nem mentünk, és nem megyünk semmire, mert nem rendelkezünk alkalmas szellemi-politikai vezető réteggel. A többi sumák szöveg.

A cselekvésképtelenség és tehetetlenség magyarázatát a nemzet egészére vonatkozóan is az autentikus szellemi vezetőréteg hiányában: a múltból öröklött politikai elit magyarságképének eltorzulásával és a konkrét történelmi feladatra való alkalmatlanságában kell keresnünk.

A pártos önszerveződés

1989-ben, hipp-hopp hamarjában mindenütt politikai szervezeteket, pártokat hoztunk létre. Abban a hiszemben, hogy ez a dolgok lényege. Ha van pártunk, a többi már megy magától. Ha egy párt helyett van hat párt, utolértük és leköröztük a nyugati demokráciát. Tévedtünk. Tíz év után rá kell döbbennünk, hogy a kisebbségi párt önmagában véve mit sem ér, ha nincs egy ideál, egy eszme, ami bensőleg összekapcsolja és egy közös cél érdekében csatasorba állítja az embereket. Az elmúlt évek szomorú tapasztalatai alapján mondom, hogy sajnos még a Magyarok Világszövetségében sem tudják sokan, hogy az eszme fontosabb a szervezeti élet formai kérdéseinél, s hogy egy csoport hatékonysága nem annak nagyságától vagy alapszabályától függ, hanem szellemiségétől. Ez pedig vagy van, vagy nincs.

Van-e ebben az értelemben valami, ami ma összekapcsolja a magyar nemzetet? A nyelvre, a közös történelmi múltra, az azonos kultúrára szoktunk kapocsként hivatkozni. A szellem, az eszme azonban több és erősebb ennél. A szellem az élet iránytűje és szervezőereje, amely értelmet ad küzdelmünknek, és segít eligazodni az élet nagy kérdéseiben. Például olyanokban, hogy mi végre vagyunk a világon? Kik vagyunk? Hova tartozunk? Hogyan éljünk? Mitévők legyünk? Mihez igazodjunk? Menjünk vagy maradjunk?

Segítenek-e ezen a téren nekünk a pártok? A kérdés költői, hiszen már Titus Livius megírta: „A pártok közötti harc sokkal nagyobb bajt hozott és hoz is a nép számára, mint a háború, az éhínség, a dögvész vagy bármely más istencsapás.” Majd így folytatja: A „párt” szó azt jelenti: rész. Ha pártokra oszlunk: részekre szakadunk. Ha a párt a nép része, a népet képviseli, vajon kivel áll szemben? Nyilván a nép többi részével, amely nem azt a pártot követi. Egyik párt sem a nép egésze, hanem a pártvezérek és követőik érdekében tevékenykedik. A pártérdekek és pártharcok elhomályosítják a nemzeti érdekeket.” (Aleksander Szolzsenyicin. Hogyan mentsük meg Oroszországot? 71. o. )

Persze, a többpártrendszer előrelépést jelent az egypártrendszerhez képest. Bár kissé furcsa, hogy többségükben azok kerültek az új pártok élére, akik korábban az egypártrendszerre esküdtek. De most nem erről beszélünk, hanem arról, hogy a nemzet sorsának egyetlen kérdése sem oldható meg pártokkal, és nem adható a pártok kezébe. Ha a pártok fölött, mögött nincs a társadalom egészét átfogó, a nemzetben gondolkodó szellemi vezető réteg, a pártosodással a nemzeti sorskérdések kezelését illetően igen bonyolult helyzet állt elő.

Az idegen érdekeket megjelenítő politika

Ez a bonyolult és visszás helyzet a kisebbségek életében is tetten érhető. Mint határon kívüli, hadd beszéljek csak erről.

A problémák ott kezdődnek, hogy Magyarországgal ellentétben a határon túli magyar közösségekben a rendszerváltás nem történt meg. A magyar pártok, társadalmi szervezetek, intézmények élén többségükben azok a káderek vannak ma is, akik az egypártrendszer idején vezető pozíciót vagy politikai tisztséget töltöttek be. Mivel személycserék nem történtek, sem a magyarság, sem a kisebbségi lét távlatait illetően tényleges szemléletváltásról nem beszélhetünk. Mindössze annyi történt, hogy akik korábban a kommunistaként igyekeztek a húsosfazék közelébe kerülni, azok most a magyarok képviseletéből próbálnak megélni.

A másik gond az, hogy kisebbségi pártjainkat nem a „népakarat” hozta létre, nem a kisebbségi érdekképviselet óhaja vezérli, hanem a régi-új pártvezérek érdekeltségei. Ezek a rutinos pártvezérek nem a magyar sorskérdéseken rágódnak, hanem azon, hogyan tudnák lejáratni ellenfeleiket és megnyerni a legközelebbi választásokat. A párt választási sikere ugyanis sokak számára állást, egzisztenciát, hatalmat jelent. Dehát ez így van a világon mindenütt, ez a dolgok természetes rendje.

A gondok abból adódnak, hogy mind a belgrádi, mind a magyar kormány szemében a kisebbségi pártok jelenítik meg az elszakított nemzetrészek érdekeit. Vagyis azok a pártvezetők, akik az aktuális politikai széljárástól függően hol így, hol úgy nyilatkoznak a határon túli magyarság helyzetéről. Hol a helyzet dramatizálásával, hol meg annak a bagatellizálásával próbálnak a nyeregben maradni. A politikában ez természetes, egy távlatos nemzetstratégia szempontjából azonban több mint gondba ejtő.

A kisebbségek létszámuknál fogva elenyésző számú képviselőt juttathatnak be a parlamentbe, így a törvényhozásba nem szólhatnak bele. Ugyanakkor a választásokon való részvételükkel és a parlamenti jelenlétükkel mintegy hitelesítik a világ előtt azokat a rendszereket, amelyek leszavazzák, s reménytelen helyzetbe hozzák őket. Érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy ebből a játékból az elszakított nemzetrészeknek eddig milyen hasznuk származott.

Amíg a kisebbségi pártok a többségi népek politikájában nem sok vizet zavarnak, a magyar kormányt bármikor nehéz helyzetbe hozhatják. Különösen sorsdöntő történelmi pillanatokban, amire volt már néhány példa. Hadd utaljak itt például a horvátországi fegyverszállítási botrányra, vagy Jugoszlávia NATO bombázására. A kisebbségi pártvezéreink, vélhetően részben a rájuk nehezedő politikai nyomás miatt, részben a „hűségért” várható jutalom reményében, mindkét esetben mintegy „hátba támadták”, súlyos vádakkal illeték a magyar kormányt. A vád mindkét esetben ugyan az volt, nevezetesen, hogy a magyar kormány felelőtlen lépéseivel kiteszi a vajdasági magyarságot a szerb álkatonai alakulatok bosszújának.

Mellesleg, a határon túli magyarságot túszként kezelő kisebbségpolitika azért is veszélyes fegyver, mert visszafelé sülhet el. A túszként való viselkedés ugyanis a szélsőségesek számára nem egyéb, mint felhívás a keringőre.

De nemzetstratégiai szempontból nemcsak azért kell a magyar kisebbségpolitikával csínján bánnunk , mert sorsdöntő helyzetekben idegen érdekeknek rendelheti alá a magyar érdekeket, hanem azért is, mert visszafogóan hat a kisebbségi érdekek megjelenítésére. Nem hunyhatjuk be a szemünket, s nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy a környező országokban működő legitim pártok megfogalmazhatják a magyarság érdekeit. A határon túli magyarok ugyanis mind egy szálig szeretnének visszakerülni Magyarországhoz. Az ezt programjára tűző pártot viszont azonnal betiltanák, a pártvezéreket meg börtönbe csuknák. Mire is megy akkor a játék a legitim kisebbségi pártok politikájának a felkarolásával és támogatásával? Csak nem a távlattalanság és a kiszolgáltatottság-érezést kívánja a határon túli magyarságban növelni?

Európához való felzárkózás

A nép Magyarországon sem volt felkészülve a változásokra. Úgy érte a pártosodás, mint derült égből a villámcsapás. Türelmesen és kitartóan alulról kellett volna építkezni ahhoz, hogy kifejeződésre jussanak a releváns társadalmi érdekek. Ehelyett, mint a térségben mindenütt, harsányan és erőszakosan lett beindítva a pártélet - felülről. Beépített emberekkel. De nem az én reszortom erről szólni, ezt nálam szakavatottabb emberekre bízom.

Bizakodásra ad okot, hogy az egyesülő Európa felé tartó Magyarország mindenkori kormánya olyan adminisztratív intézkedésekre kényszerül, amely számos szempontból - jövedelmi viszonyok, jogrend, egészségügyi ellátás, környezetvédelem stb. - magával vonja majd az életminőség javulását. Ezek a pozitív és kívánatos hatások azonban önmagukban véve aligha lesznek elegendőek. Ettől még hiányozhatnak továbbra is a nemzeti célok, fokozódhat az identitászavar, csökkenhet a népesség száma, erősödhet a külső diktátumok hatása.

Csak egy egészséges önbizalmú, dinamikus lelkületű nép képes megállni a helyét Európában. Enélkül a lelkület, és az ehhez kapcsolódó pozitív jövőkép nélkül a legragyogóbb gazdasági körülmények sem elegendőek ahhoz, hogy ez a megtört gerincű nép talpra álljon, gyarapodjon.

A talpra álláshoz önbizalomra, hitre, kollektív tudatra és értelmes feladatokra van szüksége. Nálunk viszont generációk óta folyik egy széttagolt, kiábrándult, kollektívtudat nélküli társadalom létrehozása. Éppen ezért, meglátásom szerint a jövő szempontjából nem a globalizáció, nem a külső diktátumok jelentik a legfőbb veszélyt a magyarság számára, hanem az a közéletünkre jellemző szellemiség, amely a magyar nemzeti önbecslés ellen munkál. Ez a magyarságkép a „fasiszta nemzet”, az „utolsó csatlós” és más hasonló vádak szüntelen ismételgetésével lett megalapozva, ami most kiegészül a nemzet becsmérlésének más rafináltabb fordulataival.

Várható, hogy a csatlakozási folyamattal felerősödnek azok a hangok, amelyek még nagyobb alázatra, még több áldozatvállalásra, még teljesebb önfeladásra fogják buzdítani a magyarságot, ami még inkább alá fogja ásni önbecslését, jóllehet már az eddigi dörgés, és ostorpattogtatás csaknem tudatzavaros állapotba hozta a nemzetet. A magyar mentalitástól ugyanis idegen a mások előtti meghunyászkodás, mások kegyeinek a keresése, az alakoskodás, az önsajnáltatás, s ha mégis erre rákényszerítik, attól meghasonlik, csüggedtté, búskomorrá válik. Így van ezzel egyébként minden egészséges lelkületű ember a világon.

A magyar melankólia

A manipulációs veszély talán nagyobb, mint gondolnánk, hiszen ezzel a módszerrel már sikerült össznemzeti pesszimizmusba hangolni a magyarságot.

Nemzetünk lelki egészségügyi állapotával kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy a magyarság életérzésével, kedélyállapotával, életösztönével baj van. Nemcsak arról van szó, hogy magába forduló, búsongó, melankóliára hajló, hanem hogy szemléletmódja, beállítódása, életstílusa kifejezetten önpusztító. Nem akarom az ide vonatkozó öngyilkossági adatokkal fárasztani hallgatóimat. És hát nem is csak az öngyilkosságokról van itt szó, hanem a nemzet egészének lelki és testi sorvadásáról, a korai haláltól a népességfogyásig, a társadalom elöregedésétől az általános dekadenciáig. Mintha valamilyen titokzatos kór fertőzte volna meg lelkünket, rezignáltan tűrünk és várjuk sorsunk beteljesülését.

Ennek a titokzatos kórnak, lelki károsodásnak a magyarázatával máig adós a tudomány. Amin persze nem kell csodálkozni, hiszen néhány megszállott emberen kívül, aki rejtélyes indítékból belevetette magát a lelki egészségügyi problémák tengerébe, (fél kézen meg lehet számolni őket) nincsenek mentalitásvizsgálattal foglalkozó intézményeink, sem pedig ezért fizetett szakembereink. A magyar nép társadalompatológiájának a kérdése – meglehet, számunkra a legfontosabb kérdés a világon – valahogy kiszorult a tudományos intézmények munkaprogramjából. Pontosabban be sem került oda soha, annak ellenére sem, hogy évtizedek óta olyan társadalomlélektani jelenségekkel kényszerülünk szembesülni, amelyek biztos tünetei a nemzet lelki károsodásának. Ez, persze önmagában véve is tünet értékű.

Én harminc éve foglalkozom a magyar fátummal: az öngyilkossággal, amelynek vizsgálata elvezetett a családi élet, a munkakörülmények, az emberi kapcsolatok, a társadalmi és etnikai viszonyok, majd a civilizációs és kulturális hatások vizsgálatáig. Bevallom, minél mélyebbre igyekeztem ásni magam az összefüggések feltárásába, annál jobban beleragadtam ebbe az egyre dagadó tésztába. Az ember előbb-utóbb lemond arról, hogy a bölcsek kövét megtalálja, de azért hadd osszam meg önökkel egy-két meglátásomat.

A szavak eszkalációja

Gyakran megesik velünk, hogy a fától nem látjuk az erdőt. Lehetséges, hogy így van ez lelki nyavalyáinkkal is. Bonyolult tudományos vizsgálódásba veszünk, holott a magyarázat lehetséges, hogy ott van az orrunk előtt, csak észre kell vennünk.

Fentebb szóltunk már arról, hogy a nyomtatott sajtó, tévé, a rádió a szavak áradatát zúdítja folyamatosan az emberekre, akik elvesznek ebben az áradatban. A szavaknak ez a dömpingje nemcsak hogy nem segíti a világban való jobb eligazodást, hanem reménytelenül szétzilál minden értékrendet, minden szálat, minden kapaszkodót, ami által az ember valamely közösség keretében, valamely kultúra részeseként megtalálhatná önmagát, nyugalmát, magabiztosságát.

Könnyen meglehet, hogy a rossz lelkiállapot forrását talán nem is élettevékenységünkben, nem a rossz életkörülményeinkben kell keresnünk, ahol eddig kerestük, hanem a nyelv által megjelenített átláthatatlan, kibogazhatatlan virtuális valóságban. Azokban a zavaros képzetekben, tévedésben, hazugságban, ahogyan nyelvi kultúra révén megjelenik és leképeződik a világ bennünk.

A szavak ellenőrizhetetlen áradata jelzi a kultúrának azt a bomlási folyamatát, amelyben az egyén társtalannak, talajtalannak, gyökértelennek érzi magát. Nem magyar sajátosságról van szó, legfeljebb azt mondhatnánk, hogy a magyar nyelvi kultúra zavarodottsága előbbre tart.

Lehetséges, hogy a melankolikus kór azért uralta el lelkünket, mert egy nyelvi manipuláció áldozatai vagyunk valamennyien. Az újságok, a rádió, a tévé olyan gondolatokkal tömik tele a fejünket, amelyek lehangolnak, elkeserítenek bennünket, sebzetté teszik lelkünket, ahelyett, hogy életerővel telítenének és felvérteznének bennünket.

A melankolikus életérzés talán abból fakad, hogy hiányzik az emészthető szellemi táplálék. A szavak áradatával arányban csökken a szónak az értéke, és tékozolódik el a szellem. A szellem halványulásával a nagy irányadó eszmék halványulnak el, s helyettük napi politikai események, rövidtávú gazdasági érdekek befolyása alá kerül életünk.

Nyilván lehetetlen ennek az információáradatnak, a hírközlés manipulatív célokra való kihasználásának elejét venni. Ez világtrend. Ez a világtrend gondolkodó elmékben már évtizedekkel ezelőtt felvetette azt a borús kérdést, vajon ez a folyamat nem a nyugati kultúra hanyatlását jelenti-e?

„Őrület és tévfogalmak burjánoznak mindenütt. Az emberek soha, még szónak vagy jelszónak nem voltak annyira rabszolgái, mint ma. S e szavakkal egymást ölik. Gyilkos szavakkal a szó legszorosabb értelmében. A világ telítve van gyűlölettel és félreértéssel. Nincs mérték, mellyel megmérhetnénk, hogy az őrültek százalékszáma milyen nagy. Aki nem melankolikus, az kótyagos fejű - írja Johan Huzinga.... ” (A holnap árnyékában Windsor Kiadó Budapest, 1996. 182.o.)

A szellem tisztaságára, a gondolkodás és fogalomhasználat világosságára lenne szükség. Ám ki végzi el ezt a munkát? Nem kétséges, hogy a gondolat hatalma, az érzésvilág tisztasága, a szellemi erő jelentős mértékben befolyásolni tudja a dolgok menetét. De ki és hogyan teremt rendet a szavak burjánzásának és elsekélyesedésének a folyamatában?

Új nyelvi stratégia

Kitartó, hatékony akciók elképzelhetetlenek a nyelvi kommunikáció megújulása nélkül. A társadalmi szervezkedés útján való mozgósítás vélhetően azért bizonyult eddig sikertelennek, mert hiányzik belőle a nyelvi kommunikáció megújulásának és a kollektív akaratnyilvánításnak a lehetősége. Hiányzik az a dinamikus nemzetpolitika, amely összhangban az emberek belső igényeivel, nemcsak a nemzeti megújulás, hanem a kis közösségek szintjén is a kibontakozó mozgalmak alapjául szolgálhatna. Meggyőződésem, hogy csak az a politikai stratégia lehet hatékony, amely szakít a magyar melankólia szóhasználatával. Szakít azzal a nyelvi kommunikációval, amely nem a közösségi szellemmel való azonosulásra, hanem az emberek érzelmi és gondolati elsáncolásra koncentrál.

Jelenről, jövőről szólva a hírek csak a pártokról, a gazdaságról szólnak. A társadalom politikai és gazdasági reformja azonban önmagában véve nem elég. Elengedhetetlen a lélek reformja. Minden átalakulás, minden jövőre irányuló program, gazdasági törekvés emberi biztosítékokat, lelki garanciát követel. E nélkül megbukik a legzseniálisabb elképzelés is.

Hadd hivatkozzam ezzel kapcsolatban Szolzsenyicinre, aki szerint a társadalmi berendezkedés tulajdonképpen másodlagos a lelkiekhez, az emberi kapcsolatok légköréhez képest. „Ha az emberek emberségesek, elfogadható minden tisztességes politikai rendszer, ha viszont az emberek gonoszak és önzők, a legfejlettebb demokrácia is elviselhetetlen” – mondja. És valószínűleg igaza van, mert az igazságérzetet, becsületet, segítőkészséget, jóhiszeműséget nem lehet jogszabályokkal kötelezővé tenni.

A magyarság új életre lobbantásához új lelkületre van szükség. Új szellemi réteg felemelésére, amely fogékony a magyar sorskérdések iránt. Ennek az új vezető rétegnek a hiányát Németh László már több mint fél évszázaddal ezelőtt szóvá tette. Okkal és joggal, hiszen a történelem őt igazolta, aki a történelmi félresiklásokat a magyar vezető réteg felhígulásában, ellenérdekeltségével magyarázta. A „császárhűvé” hígult főnemességgel, és a „kívülről ránk oktrojált vagy belőlünk kitenyésztett természetellenes” vezetőkkel (Németh László A magyar vezető réteg, 1940.).

Máig sem oldódott meg ez a kérdés. Autentikus szellemi vezető réteg nélkül a nép céltalanul sodródik az eseményekkel, s nem képes cselekvő akarattal szembeszegülni mások akaratával és törekvéseivel. A magyar nemzet jövője szempontjából elemi érdek a nemzetellenes szellemi-politikai vezetőréteg lecserélése, és egy új felemelése – sommázhatnánk fejtegetéseink eredményét. Ha ez ilyen egyszerű lenne.

Nemzetstratégiai kételyek

Egyes elképzelések szerint a jövő tervezésének útja-módja az, hogy a legrátermettebb embereknek, az emberiség szellemi elitjének ki kell dolgoznia - és a tömegeket megmozgatva - tervszerűen meg kell valósítania egy új világeszményt, amelynek köszönhetően az emberek a jelenleginél sokkal boldogabban, gazdagabban, harmonikusabban élhetnek együtt egymással és a természettel. Ennek mintájára kellene elkészülnie a hiányolt magyar nemzetstratégiának is.

De vajon mennyire életképes ez az elgondolás, és működött-e ez a modell valaha is? Az elképzeléssel szemben felmerülő aggályok többrétűek. Vajon kik és milyen jogcímen fogalmazzák meg a nagy célokat akár a világ, akár szűkebb nemzeti közösségük számára? Aztán számításba kell venni a közös célok szolgálatába állítható eszközöket és forrásigényeket, ami miatt ismét hajba lehet kapni.

Az igazi bajok azonban minden világmegváltó tervvel ott kezdődnek, hogy az elképzelések megvalósításához félre kell állítani azokat, akik a változásban ellenérdekeltek. Ki válogatja szét a jó és a rossz embereket, az igaz és a hamis magyarokat? S aztán, ha ki is szúrunk néhány akadékoskodót, nem elég őt félretenni, mert mögötte, mind elérhetetlenebb távolságban, más nagyobb hatalmasságok állnak. S ez magyarán szólva azt jelenti, hogy a kisebbségi kérdés rendezéséhez is kormányokat kellene félreállítani és a monopolkapitalizmus hatalmasságait kellene jobb belátásra bírni.

Továbbá az új eszmék megvalósításához, új emberek kellenek. Új embereket kovácsolni a régiekből viszont eddig nehezebb feladatnak bizonyult, mint fából vaskarikát csinálni. Meg aztán az új emberek sem jelentenek semmire garanciát. Gyakran megesik, hogy ha hatalomra kerülnek, azonmód kiütközik rajtuk gyarló emberi természetük.

Az új évezred stratégiája

Nem sorolom tovább aggályaimat, amelyek egyébként sem ingattak meg abban a hitemben, hogy egy magas értékű szellemi kultúra megteremtése a végcél. Nem lehet kétséges, hogy ennek a magas értékű kultúrának a megteremtéséhez átfogó nemzeti cselekvési programra van szükségünk. E cselekvési programnak nem csak az ország csonkaságát kell szem előtt tartania, hanem azt is, hogy a nemzet lelke is csonka, ezért aztán a megújhodásban az iskolai és vallási nevelés mellett helyet kell, hogy kapjon a lelki életvezetésre való nevelés is.

Iszonyatos szellemi környezetszennyezés megy végbe, ami ellen elsősorban a szellemi munka nagyobb megbecsülésével védekezhetünk. Meggyőződésem, hogy a magyarságban van még elegendő ihlető, mozgósító erő ahhoz, hogy a szellemi alkata megváltozzék, s lesz olyan szellemi-irányító rétege, amely jó döntéseivel meg tudja előzni a bajt, s az eddigi kudarcokat, a hibákat, a bukásokat nemcsak elviselhetővé tudja tenni számunkra, hanem a nemzet javára tudja fordítani. Mert csak rajtunk áll, hogy minden akadályt, megaláztatást, bajt úgy fogjunk el, hogy annak fontos értelme - üzenete - van életünk folytatása szempontjából, azáltal, hogy alkalmat szolgáltatnak döntéseink újragondolására, kapcsolataink átalakítására, a célok, az eszközök és a társak megválogatására.