Az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásának megítélése természetesen nem a kívülállókra tartozik. Azt, hogy a kormányzati részvétel az erdélyi magyarság számára zsákutcát vagy hatékonyabb kisebbségpolitikát jelent-e, azok hivatottak megítélni, akik ebben közvetlenül érintettek: az eredményeket és kudarcokat, károkat a saját bőrükön érzik. De az sem mondható, hogy mint a határon kívüli magyarság politikai küzdelmében aktív szerepet vállalók egyike, a pálya széléről kisérem az eseményeket. Az, hogy az erdélyi magyarság politikai erőfeszítései milyen eredményekhez vezetnek, számunkra sem közömbös. Így például az RMDSZ kormányba lépésének tanulságai megkerülhetetlenné teszik saját kisebbségpolitikánk felülvizsgálatát és korrekcióját. Ahogyan ez nyilván fordítva is érvényes: az általunk szerzett politikai tapasztalat és a honi magyar érdekképviseletben kirajzolódni látszó tendenciák az erdélyi magyarság politikai elitje számára sem lehetnek teljesen közömbösek. Ennélfogva szívesen teszek eleget a felkérésnek és a Toró T. Tibor által kezdeményezett vita apropóján az alábbiakban röviden ismertetem a magyar kisebbségpolitika helyzetére vonatkozó tapasztalataimat és felismeréseimet.
Véleményem szerint a határon túli magyarság politikai mozgástere az évek múlásával mindinkább beszűkül, mi több: a magyar pártok többségükben ma már olyan vasúti szerelvényre emlékeztetnek, amelyek vakvágányra kerültek. Utólag visszatekintve az elmúlt évtizedre – hiszen a politikai önszerveződés előzményei valahol 1989 nyarán kezdődtek, hogy aztán 1989 telén az események hírtelen fejleményeként politikai szervezetek formájában öltsenek testet –, azt kell mondanom, hogy hosszú évek munkája bizonyult hiábavalónak. Sem a kurucos ellenszegülés, a „békétlenkedés”, sem a mindenkori hatalommal való egyezkedés és együttműködés nem vezetett semmiféle kézzelfogható eredményhez. A határon túli magyarság ez idő alatt az élet csaknem minden vonatkozásában jelentős veszteséget szenvedett: a csüggesztő népesedési, gazdasági, egészségügyi stb. mutatókat hadd ne soroljam itt fel.
Az 1989-es társadalmi változásokkal létrejött kisebbségi politikai érdekképviseleti rendszer még kialakulatlan struktúrája kezdetben különböző alternatívákat kínált fel. A változások szellemének megfelelően a magyar kisebbségek talpra állása a belső önrendelkezés elvén alapult és mozgalmi jellegű volt. A politikai önszerveződésnek az adott erőt, lendületet, hogy a magyar érdekképviselet nem kívánt különösebb hitvallást, politikai meggyőződést senkitől sem, elegendő volt, hogy szív-ügyének tekintse a magyar kisebbség helyzetének rendezését. A politikai szerveződés nyitott volt, átjárható, csatlakozni lehetett hozzá vagy távol lehetett maradni tőle anélkül, hogy ezt bárki számon kérte volna másoktól. A sokszínűség, a politikai pluralizmus, a magyarság helyzetének megváltoztatása érdekében kifejtett egyidejű szellemi és politikai tevékenység jellemezte a szervezeteket, ennélfogva azok elsöprő erővel rendelkeztek. Pontosan olyan erővel és lendülettel rendelkeztek, mint a kosovói albánok politikai önszerveződése, amely mindmáig megőrizte ezt a jellegét.
Az önszerveződésnek ezt a nyitott, tömegmozgalom jellegét a pártosodás szüntette meg. A pártokká szerveződés következtében a szervezeten belül azok a politikai hatalmi struktúrák kerültek előtérbe, amelyek a passzív ellenállás helyett a hatalomból való részesedés mellett döntöttek. A kisebbségi magyarság politikai elitje nem bojkottálta a választásokat, ahogyan ezt a kosovói albánok tették, hanem jelölteket állítottak és voksukat adták arra az elnyomó rendszerre, amelytől lojalitásuk ellentételezésként semmit sem kaptak cserébe. Igaz, hogy a magyar kisebbségek legitim képviselőkre tettek szert, a hatalmi rendszerbe való beépülés azonban valójában jelentősen lecsökkentette a magyar pártok mozgásterét. A kisebbségi képviselők számarányuknál fogva sehol sem kerülhetnek abba a helyzetbe, hogy rábírhatnák a többséget a magyarság helyzetének megnyugtató rendezésére. A legitim politikai képviselet miatt viszont (ami semmit sem hozott a konyhára) a kisebbségek nemhogy az önrendelkezésről nem álmodozhattak többé, de sutba kellett vágniuk az autonómia gondolatát is. A választásokon való részvételükkel a magyar kisebbségek voltaképpen nem tettek egyebet, mint hogy kinyilvánították hűségüket ahhoz a rendszerhez és országhoz, amely éppen a játékszabályok elfogadtatásával fosztotta meg őket annak a lehetőségétől, hogy a továbbiakban hatékonyan beleszóljanak sorsuk irányításába.
Miközben a magyar pártok vezetői szemérmesen bizonygatják lojalitásukat az országhoz, amely foglyul tartja a magyar nemzetrészeket, és elnyomóik megnyugtatására naponta százszor elmondják, hogy tiszteletben tartják a fennálló határokat, a kosovói albánok nagyot léptek előre. Míg a magyar kisebbségi pártok politikai küzdelme legfeljebb arra korlátozódik, hogy szót emelnek egy tanítóképző visszahelyezése ügyében, tiltakoznak, hogy a magyar diákok nem tanulhatnak anyanyelvükön, felróják, hogy a magyar diákok nem kapnak kétnyelvű bizonyítványt, a kosovói albánok kiépítették azt a párhuzamos társadalmat, ami függetlenségi törekvésük alapjául szolgál. Amíg a mi sirámaink csak annyit érnek mint a falra hányt borsó, a hatalom cinikusan port hint a szemünkbe, miközben a széles nagyvilágon senki sem törődik velünk, a kosovói albánok elérték, hogy a NATO-erők és a fejlett nyugat - eddig mintegy negyven ország - egyértelműen felsorakozzon önrendelkezési törekvéseik mögé. A diskurzus az ő esetükben arról folyik, hogy a kosovói albánok nagyfokú önállósága Kis-Jugoszlávia keretein belül valósuljon-e meg vagy azon kívül. De mindenképpen biztosra vehető, hogy az albánok hamarosan önállóan dönthetnek az oktatás, a nyelvhasználat, az egészségügy, az igazságügy, a természeti kincsek kihasználása, a gazdaságirányítás, a kultúra kérdésében. Miközben mi magyarok azon drukkolunk, hogy visszahelyezik-e Zomborból Szabadkára a tanítóképzőt, lesz-e kétnyelvű bizonyítvány Felvidéken és sikerül-e elérni, hogy a földrajzot és a történelmet ne románul tanulják az erdélyi magyar gyerekeknek. Micsoda különbség!
Mentséget, kibúvókat persze lehet találni önmagunk számára, az okok felsorolása helyett azonban célszerűbb lenne végre szembenézni a tényekkel, és kimondani, hogy a „király meztelen”, és kisebbségpolitikánkkal súlytalan állapotba kerültünk. A tényállás konstatálása mellett persze alapos elemzést érdemelne az is, hogy vajon a két milliónyi albán népességnek miért sikerül függetlenségre vagy azzal csaknem egyenértékű önrendelkezési jogra szert tennie, miközben a magyar kisebbségek a helyi közigazgatási autonómiában sem reménykedhetnek.
Az autonómiaprogramok megtorpanásával és feladásával, ami gyakorlatilag egybe esett a magyar kisebbségi pártok „reálpolitikájának” a kimunkálásával, a magyar kisebbségpolitika megbukott. Kíméletesebben fogalmazva: kifutotta magát, súlytalanná vált. Olyannyira, hogy ma például a vajdasági magyarság helyzetének rendezése szempontjából sokkal előnyösebb tárgyalási pozícióban lennénk pártok nélkül, mint a hét párttal együttvéve. Pártok nélkül ugyanis a magyarság nem integrálódott volna be a szerb politikai hatalomba addig, amíg a kosovói albánok státusának rendezését követően Belgrád a vajdasági magyarság helyzetét nem rendezi.
Vannak pártjaink, tetszik ez nekünk vagy sem. Vannak politikusaink, akik abban versenyeznek egymással, hogy ki tudja a kisebbségi jogkövetelést a legjobban minimalizálni. A kosovói albánok példája arra utal, hogy a magyarság elsiette a pártosodást. Hiba volt a tömegmozgalomból idő nap előtt pártokat létrehozni. Hiba volt a létrehozott pártokkal a hatalomban való részesedés reményében a választásokon részt venni. Hiba volt az utódállamok politikai intézményrendszerébe beintegrálódni, vállalva annak kockázatát, hogy ezzel a kisebbségi kérdés lekerül a nemzetközi fórumok napirendjéről. Hiba volt azt a kirakat-szerepet vállalni, ami a magyar kisebbségeket eszköztelenné tette politikai harcukban, ugyanakkor a világ szemében igazolta elnyomásukat. Ezeket a lépéseket mindaddig nem lett volna szabad meglépni, amíg a többségi nép hatalmi képviselete nem mutat tényleges hajlandóságot a kisebbségi kérdés rendezésére.
Jobb híján most azon kell gondolkodnunk, hogyan lehetne menteni a menthetőt: hogyan tudnánk az eszköztelenné vált kisebbségpolitikából hatékony nemzeti érdekképviseleti rendszert kidolgozni. Véleményem szerint, miután pártjainkat létrehoztuk, és azok beépültek az utódállamok hatalmi-politikai struktúrájába, az érdekképviseleti rendszert ketté kellene választanunk: a pártok működését állampolgári jogon, a kisebbségi érdekvédelmet pedig a nemzeti kollektivitás jogalapján lehetne működtetni. A magyar pártokat, amelyek politikai szerepvállásuk érdekében már amúgy is lemondtak a kollektív jogokról, még inkább tehermentesíteni kellene a nemzeti elvárásoktól, a magyar népcsoport kollektív jogainak a képviseletére viszont egy pártok felett álló egységes érdekszervezetet lenne célszerű létrehozni.
Olyan érdekképviseleti rendszert, amely a pártokénál tágabb politikai mozgástérrel rendelkezik, s a hatalomból való részesedés reményében nem mond le az önrendelkezés elvéről és a nemzet politikai integrációjának eszméjéről.
A magyar kisebbségek elsietett politikai integrációja a többségi nép pártstruktúrájába eszköztelenné tette a magyar kisebbségeket, ami most, amikor a kosovói albánok státusának rendezése napirendre kerül, fájdalmasan visszaüt. Persze korántsem biztos, hogy pártok nélkül többre mentünk volna, hiszen a magyarok nem albánok, a nemzeti közösséghez való tartozás igénye a magyaroknál jóval halványabb, mint az albánoknál. Ez utóbbiak nemcsak, hogy vállalják nemzeti identitásukat, de saját nemzeti érdekeiknek rendelnek alá mindent, akár az életüket is. El is fogják érni céljaikat. A határon túli magyarság lelki beállítódása más. Ki-ki a saját ügyes-bajos dolgaival van elfoglalva, a sokféle szándék pedig nem tud sem szellemi erővé válni, sem politikai tőkévé kovácsolódni. De más a politikához való hozzáállás is: a magyar kisebbségek magatartását alapvetően defenzív politika és igen nehezen érthető önkorlátozás jellemzi, míg a kosovói albánok tudják, hogy mit akarnak.
Bármiként vélekedjünk ezekről a kérdésekről, még bizonyára hosszú és göröngyös út áll előttünk. Jó lene, ha a bizonytalan jövőkép helyett nekünk is sikerülne valamilyen közös célt megfogalmaznunk. Javunkat szolgálná az is, ha a magyar szervezetek éléről letűnnének a régi kommunista káderek és a kisszerű törtető emberek, akik most kíméletlenül letaposnak mindenkit maguk körül. A héten Szabadkán 16-an követtek el öngyilkosságot. Koszovó felszabadítása sem kíván ennyi áldozatot. Ami arra utal, hogy a szénánk sokkal rosszabbul áll, mint gondolnánk, függetlenül attól, hogy politikusaink hogyan és miként nyilatkoznak. A sok badarság helyett szembe kellene nézni önmagunkkal, hogy az életben új lapokkal tudjunk játszani. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy a kór, amelyben szenvedünk, elmúlik rólunk és egyszer mi is életszerető és életrevaló néppé válunk, ami meghozza majd szerencsénket is.
Debrecenben tartott ülést a Magyarok Világszövetsége elnöksége, amelyen új főtitkárt választott Chikány Gábor vegyészmérnök és programozó matematikus személyében. A főtitkári pályázatra negyvenegy pályázat érkezett, köztük a korábbi főtitkáré, Bakos Istváné. Az új főtitkár tizenkét szavazatot kapott, a régi nyolcat. Meglepően sokat ahhoz képest, hogy az elnökségi ülésen egyesek a legnemtelenebb eszközöket is bevetették lejáratására. Köszönő szavak helyett, ami mindenképpen kijárt volna neki négyévi munkájáért és a Világszövetségért való fáradozásáért – jó magyar szokás szerint – „elszámoltatták”. Akiktől hálát remélt jó cselekedeteiért, megrágalmazták, megtaposták, kirúgták. Vagyis a főtitkár pontosan úgy járt, mint mindenki, aki ebben a térségben különböző hatalmi törekvések ütközőpontjává válik. Nyomasztó, rossz emlékű ülés. Vajon mikor jön el az az idő, amikor egyszerűen csak megköszönjük annak a munkáját, aki helyett a többség mást választ? Meddig folyik még ez a nemtelen játék a nagy magyar társadalomépítők sorában?
Debrecen felé menet Csoóri Sándorral beszélgettünk az autóbuszban. Arról, hogy bármerre nézünk – határon belül vagy határon túl – mindenütt a közösségi romlás kétségbeejtő tüneteit látni. Kisszerű, önző pártoskodást, szétesést, hatalmi harcokat, üres formákat. Szellemet, gondolatot, teremtő szándékot alig-alig. Kérdésére, hogy mi a helyzet nálunk, ezt találom mondani: A legnagyobb baj az, hogy lélekben megtántorodtunk, elbizonytalanodtunk. Az emberek nem bíznak már sem önmagukban, sem egymásban. Nem arról van szó, fejtegettem, hogy hiányoznának a jó gondolatok, vagy hogy nem fűtene már senkit a teremtő szándék. A megfelelő cselekvési formák hiányoznak. Úgy értem – a közösségi cselekvési formák. Számtalanszor tapasztaltuk, hogy a pártok, civil szervezetek, egyesületek valamilyen rejtélyes oknál fogva egy idő után a halálát jelentik az eredeti szándéknak. Olyannyira, hogy a dolgok rendre a visszájukra fordulnak, kíméletlenül maguk alá temetve a gondolat hordozóit, az ihletadókat.
Csoóri Sándor egyetértően bólogatott, majd mint a magyar szellemi élet egyik nagy ihletője és vezéralakja, személyes példák sorával illusztrálta a mondottakat. Mért van az, hogy minden közös vállalkozásba belebukunk? – tanakodtunk. Mért válnak a szervezetek a közösség vagy csoport lelki, szellemi, intellektuális erejének mozgósítása helyett az irigység, az acsarkodás, az emberi kisszerűség színtereivé? Eladdig, hogy hovatovább már nem is nagyon ésszerű szervezeti keretek között találkozni egymással. A rossz cselekvési formák vagy az ostoba társadalmi játszmák folytán az emberek mintha megbolondulnának: nemcsak képtelenek szót érteni egymással, hanem ellenségessé is válnak, és jóvátehetetlenül megmérgezik, tönkreteszik az amúgy is gyenge és törékeny kapcsolataikat.
Egy ideig csak hümmögtünk mindketten, közben az autóbusz ablakán át a hortobágyi rónát szemléltük. Aztán Csoóri Sándor csendesen megszólal: Igen, legfeljebb baráti összejöveteleket érdemes tartani. Talán ebben a formában tudnánk még magunkért tenni valamit.
Hamvast olvasom. Pontosabban csak felütöm, mert nem tudom, ki hogy van vele, de én egyszerre több könyvet forgatok, és hangulatomtól függően hol ezt, hol azt lapozgatom. Jelenleg például – ezt a Napló kedvéért számolom meg – pontosan 19 könyv vár (tovább)olvasásra az asztalomon.
Vannak időszakok az ember életében, amikor valamilyen felette álló hatalmak, meg nem oldható összeütközések darabokra törik. A darabokra tört élet legtöbbször a politikai szabadságszenvedély következménye, mondja Hamvas. Ez az a terület ugyanis, amely az események sokrétű bonyolultsága miatt a legtöbb előre nem látható buktatót rejtegeti számunkra. Különösen az egyenes emberek számára katasztrofális ez a terület. A politika ugyanis, a legjobb esetben is, a kompromisszumok művészete. Az egyenes jellemű ember számára viszont a politikai kompromisszum gyávaság vagy árulás, amit nehezen visel el. Ebben a térségben, amelyben élünk, a politika mibenlétének a kérdése még kiélezettebben vetődik fel. Itt nem kompromisszumkeresésről van szó. Az, amit mi politikának nevezünk, nagy részben intrika. Hamvas Béla ezt ugyan a korabeli erdélyi észjárásra értette, amit megfertőzőtt a bizánci politika, megállapítását azonban sokkal általánosabb érvényűnek találom. „Uszítani és félrevezetni, hátulról és titokban, beugratni és rágalmazni és letagadni, árulkodni és elárulni, megrontani és a víz alá nyomni, ez a bizánci politika”- mondja Hamvas.
A képlet ismerős, teljes egészében ráillik balkáni valóságunkra. És bizony nem csak az erdélyieket, a mi régi vajdasági magyar motorosainkat is megfertőzte ez a politika. Vérre menő marakodások a befolyásért, a hatalomért, a hatalom kegyeiért. Galádul kieszelt tervek, hogy valakit megrontsanak, meggyalázzanak, letapossanak, mialatt a szemedbe mosolyognak.
Gubás Jenő Veszendő végeken című könyvének bemutatója az adai könyvtárban. A vendég és a mű bemutatása az én reszortom. Méltató szavaim ellenére a lelkem mélyén zavar a nyomasztó kép, ami a könyvben szereplő bánáti faluról kirajzolódik, aminek óvatosan hangot is adok. A látlelet igaz, a helyzet lehangoló, a „pusztulunk-veszünk” szemléletmód mégis vitára ingerel. Azt próbálom fejtegetni, hogy a megítélésem szerint a magyarság egészét tekintve kell magyar falvaink sorsát megítélni. És nem a múlt, hanem a jövő felől közelítve a kérdésekhez. Azt gondolom, hogy az elmúlt években alapvetően megváltozott a magyarság jövőbeni esélye. Igaz, egyelőre nem az anyaország határain kívül élő magyar népcsoportok, még kevésbé apró falvaink vagy a szórványmagyarság szemszögéből, hanem összességében és egészében. A magyar nép jövőbeli esélyei jobbnak tűnnek, mint a vele szomszédos népeké. A nemzettest nagy része még a szakadékban lóg, de keze-lába már kint van, megkapaszkodott, és az ezredforduló után vélhetően ott masírozik majd a sikeres európai nemzetek soraiban. Ott lesz a világ egyik legfejlettebb társadalmi-gazdasági formációjában. És ez a változás, hitem szerint, nyitányát jelenti valaminek, ami előbb vagy utóbb friss levegőhöz juttatja a legeldugottabb helyen fekvő elcsatolt magyar falvakat is.
Paradox módon, éppen az elárvult magyar falvak lakói értékes tulajdonságainak – szorgalmának, szívósságának, munkaszokásának, törvénytiszteletének, teljesítmény orientáltságának, a tulajdonhoz való viszonyulásának – köszönhetően találja meg helyét a magyarság Európában. Az idők változásával végre felértékelődnek azok a tulajdonságok, amelyekkel eddig a rossz társadalmi-politikai körülmények miatt nem lehetett boldogulni.
Az éjszaka csendjében „szörfölök” a világhálón. Nem vagyok nagy számítógép-szakértő, csak egyszerű használója. Meg kell azonban mondanom, nagyon fontosnak tartom, hogy a szabadkai Tipp-topp System révén rákapcsolódhatunk az Internetre. Nemcsak a magam szórakoztatása végett tartom ezt hasznosnak, hanem, mert megítélésem szerint a világhálóhoz való hozzáférhetőség a vajdasági magyarság jövője szempontjából nagyon fontos. Mindenképpen fontosabb a különböző egyesületi és politikai vesződéseinknél. Közösségi önszerveződésben, társadalmi érdekeink megjelenítésében és képviseletében messze lemaradtunk a fejlett világtól. A számítógépes információcsere azonban azon kevés területek egyike, amelyben a vajdasági magyarság, hogy úgy mondjam, lépést tart a világgal. Látom a sorjázó adai, zentai, szabadkai stb. E-mail címeket, ami azt tanúsítja, hogy a számítástechnikai ismeretek és az információcsere vonatkozásában már csatlakoztunk Európához. Ami nagyon fontos. Valahol itt kellene talán még tovább nyomulnunk előre, hiszen az élet számos más vonatkozásában, sajnos, a világ egyre jobban beszűkül és bezáródik körülöttünk.
A Világszövetség létrehozásának gondolata először 1928-ban merült fel, amikor báró Perényi Zsigmond vezetésével egy delegáció érkezett Magyarországról New Yorkba a Kossuth szobor avatására. Hosszabb huzavona után ténylegesen 1938-ban alakult meg Budapesten a II. magyar Világtalálkozó alkalmával. 1990-ben újjászerveződött.
A 60. évfordulóját ünneplő Világszövetség felett sokszor félreverték a harangot. Kétségtelen, hogy a Szövetség a 60 év alatt számos megpróbáltatáson ment keresztül. Ám, ha esett is folt rajta, mint például a kommunizmus évtizedei alatt, újra visszatalált magára. Kincstári optimizmusra azonban ma sincs okunk. Az MVSZ, mint a magyarság egészét átfogni kívánó társadalmi szervezet, fennállásának 60. éve ellenére még eléggé gyermekcipőben jár. Rendezetlen a tagsági viszonya, hiányos a nyilvántartása, szubjektív a mandátumok és a költségvetés elosztása. Az sokféle elvárás, az ambíciózus célok nincsenek összhangban a Világszövetség személyi és tárgyi feltételeivel, politikai, vagyoni és gazdasági lehetőségeivel. Sok a gyűlés, sok az ünnep, sok a manifesztáció. És ezeken az ünnepségeken sok a közhely, a szóvirág, a siránkozás, a panaszáradat, a nemzeti kérdés kenetteljes maszatolása. Nem érzékelhető viszont eléggé az MVSZ szellemisége. Kevés a tényleges cselekvés. És nem mindig világos és tiszta a szándék.
1992-ben a szervezet decentralizálásával a Világszövetség tovább korszerűsödött, a hármas felosztása azonban, érzésem szerint, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A régiókra osztott Világszövetségben nehezen lehet az egységesülő nemzet új arcvonásait kitapintani. A régiók között tapasztalható szemléletbeli különbségek, érdekellentétek, egyezkedések, hatalmi törekvések ugyanakkor nem kis tehertételt jelentenek a Világszövetség részére. A „kizárt” (a külső emigránsok), a „bezárt” (a belső emigránsok), és az „elcsatolt” magyarok nem annyira egy új nemzeteszmény kimunkálásán, mint inkább a hatalom morzsáin marakodtak az elmúlt években.
A Kárpát-medencei régiónak nem sikerült új érdekvédelmi politikát kiépítenie a határon túli magyar nemzetrészek jogviszonyának rendezésére. Nem találta meg helyét igazán a nyugati magyarság sem a hármas felépítésben, nem tudta bekapcsolni a nyugaton élő szórvány magyarságot a nemzet vérkeringésébe. Sok kívánnivalót hagy maga után az anyaországi régió működése is. Sokan nehezményezik, hogy adófizető polgárok alig fél millió forintot ajánlottak fel adóalapjuk egy százalékából az MVSZ-nek, holott ennek a tízszerese is kevés lenne, ha az MVSZ megfelelő megbecsülésnek örvendene. Mások viszont attól félnek, hogy az anyaországi régió felerősödésével a Világszövetség fokozatosan elveszti a külhoni magyarokkal kapcsolatban deklarált érdekvédelmi szerepét.
A régiók közötti konfliktusnál súlyosabb tehertételt jelentett a szervezet számára az MVSZ szűkebb vezetői körében kialakult áldatlan hatalmi harc. Ez a viszály a megújulást követően folyamatosan jelen volt a Világszövetségben, az utóbbi két évben olyannyira felerősödött, hogy csaknem teljes egészében megbénította a Szövetség munkáját. Az elnökségi és választmányi ülések szűnni nem akaró kötélhúzások, csatározások színhelyeivé váltak. Kicsinyes hatásköri viták, rossz közérzet, belső ellentét jellemzi a választott testületek és a hivatal munkáját. Az MVSZ ebben a formában érhetően nem tudja megfelelőképpen ellátni feladatát.
A Világszövetség munkája szempontjából nagy gondot jelent az állami támogatás folyamatos csökkenése. Ez az összeg egyre kisebb a korábbi évekhez képest. A forráshiányos költségvetés miatt állandóan napirenden szerepelt a hivatal karcsúsítása. Az alkalmazottak létszáma azonban nem csökkent, hanem növekedett. A költségvetési támogatás csökkenése eléggé megkötötte a Hivatal és az országos tanácsok kezét. A programok lemondására kényszerülnek. A költségvetés végrehajtásának is megvannak a buktatói. Az MVSZ által támogatott szervezetek közül sokan nem tesznek eleget időben a pénzügyi elszámolási kötelezettségeiknek. A világ ötvenkét országára kiterjedő MVSZ szervezetrendszerén belül az elmúlt évben csupán néhány országos tanács küldte meg időben az elszámolást (a finnországi, venezuelai, amerikai, jugoszláviai, litvániai és romániai). Ez a mulasztás a főtitkár értékelése szerint nehezíti a magyar parlament és kormány meggyőzését, hogy az MVSZ-nek a jelenleginél jóval nagyobb támogatásra lenne szüksége. Igen, jól értették, ott vagyunk a legjobb öt között.
A Kárpát-medencei Régió korábban az autonómia-tervezetek összehangolásával, újabban az önkormányzati tanács megalakításával próbálja a magyar-magyar integrálódás útvonalát járni. A Régió kiemelt eseményeként említhetjük meg az MVSZ oktatási tanácsának a megalakítását, valamint az 1948-49-es szabadságharc évfordulós rendezvényeit. Az MVSZ JOT képviseltette magát ezeken a tanácskozásokon, és részt vett az MVSZ régiótitkársága által szervezett más szakmai fórumokon.
A vajdasági magyarság a jugoszláviai drámai helyzet ellenére aránytalanul keveset szerepelt az MVSZ szövetségi szintű programjaiban. Az MVSZ vezetősége nem zárkózott el problémáink meghallgatása elől, a cselekvési programjaink megvalósításához szükséges támogatás azonban rendre elmaradt. Évente átfogó helyzetelemzést készítettem az MVSZ elnöksége részére. Ezek kapcsán különféle állásfoglalások születtek, a segítő szándék azonban nem jutott túl a deklaratív nyilatkozatok szintjén. Személy szerint többször kifogásoltam, hogy az MVSZ költségvetése és cselekvési programja túlságosan rendezvényközpontú. Nekünk más jellegű gondjaink vannak. Nincsenek magyar intézményeink, felmorzsolódott a politikai önszerveződésünk, érdektelenné vált a közéleti szerepvállalás iránt a magyar elit.
El kell mondanom: a rendezvények szellemében tervezett programokat sem sikerült maradéktalanul megvalósítanunk. A támogatás összegének és a folyósítás időpontjának a bizonytalanságai miatt az időhatáros cselekvési programjaink rendre kudarcba fulladtak. Persze nemcsak az ütemterv be nem tartása, hanem inkább a támogatás folyósításának az elmaradása miatt.
Az elmúlt négy éves időszak nagyon nehéz – és egyre romló – anyagi és politikai körülmények között telt el, de annak minden nyűge-baja ellenére számos értékes programot sikerült megvalósítanunk.
– Részt vettünk a Debrecenben az anyanyelv és a magyar iskolák védelmében tartott nagygyűlésen, a Trianon-konferencián, a magyar autonómiatörekvésekkel kapcsolatban szervezett vitákon, a millecentenáriumi rendezvényeken, a III. és IV. Világkongresszuson, amelyek keretében látogatást tettünk a Nemzeti Történeti Parkban, Ópusztaszeren.
– Külügyi képviselőnk jelen volt és részt vett az Emberjogi Bizottság munkájában Genfben.
– Jelen voltunk külhoni magyar intézmények tanácskozásán, amelyen nemcsak megismertük a világszerte működő 250 Magyar Ház gondját-baját, hanem beszámoltunk saját helyzetünkről is.
– Támogattuk a Magyar Ifjúsági Világfórum létrehozását, fiataljaink révén képviseltetjük magunkat annak munkájában és részt vettünk a Petőfi Szavalóverseny, a Nagy László szavalóverseny és más Világszövetségi szintű programok szervezésében és lebonyolításában.
– Tevékenyen részt vállaltunk a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Világszövetsége szervezésében megrendezésre került nemzetközi néptánc-koreográfus táborral kapcsolatos munkálatok előkészítésében.
– Aktívan hozzájárultunk az MVSZ Archívumának és könyvtárállományának gyarapításához és továbbítottuk különböző szervezetek, intézmények, alapítványok pályázati felhívásait az érdekeltek és a honi sajtó részére. Szerény lehetőségeinkhez mérten hozzásegítettünk több vajdasági gyereket budapesti ünnepségeken való részvételhez.
– Részt vettünk különböző koszorúzási ünnepségeken és évfordulós megemlékezéseken. Közülük a legjelentősebb az évente megrendezésre kerülő Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok, amely az MVSZ JOT által támogatott kiemelten fontos kulturális rendezvények közé tartozik. A Szarvas Gábor Napokon a koszorúzási ünnepségen való részvétel mellett több alkalommal könyvjutalomban részesítettük a nyelvi vetélkedő legsikeresebb részvevőit.
– A budapesti székhelyű Centrál Kör Nyitott Egyetem hallgatói részére tanulmányi körutat szerveztünk Vajdaságban a Kisebbségek szenvedéstörténete címen.
– Az MVSZ JOT támogatásával a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem hatodéves hallgatói Kortársoktatás címen több tanfolyamot szerveztek középiskolás fiatalok részére, ami nagy visszhangra talált a fiatalok körében. Ennek a programnak az az újdonsága, hogy a tanfolyamon részt vett, és sikeres záróvizsgát tett fiatalok aztán maguk is tovább adják az önkárosító magatartással - drogokkal, dohányzással, alkoholizmussal és az AIDS-szel - kapcsolatban szerzett új ismereteket.
Szólhatnánk még sok mindenről: így a társult szakmai szervezetek – Magyar Egészségügyi Társaság, Külhoni Magyar Médiatársaság stb.– munkájában való részvételről. A Neszmélyi Hídverő Napokról, a Magyar Professzorok I. Világtalálkozójáról és a Magyar Polgármesterek Világtalálkozójáról, amelyeken szintén hallattuk szavunkat.
– Helyszínt biztosítottunk a Magyarok Világszövetsége által szervezett „világtalálkozó” kísérőrendezvényei részére, amikor az MVSZ elnöksége meghívásunkra Szabadkán és Zentán ülésezett, és az országban uralkodó válságos politikai helyzet ellenére megteremtettük a sikeres tanácskozás feltételeit. (Csak emlékeztetésképpen idézem fel, hogy ugyanabban az időben egy egészségügyi tanácskozás külhoni vendégeit a határról visszaküldték.)
– Véleményt és javaslatot készítettünk az MVSZ Alapszabály módosításához, amelyben javasoltuk, hogy a rugalmasabb működés érdekében maradjon meg a Választmány, és ne csökkenjen az országos tanácsok hatásköre.
– Jó visszhangot váltottak ki a Világszövetség elnöksége körében a vajdasági magyarság helyzetéről készített évi elemzések és helyzetértékelések, amelyeket a stratégiai bizottság is felhasznált munkájában.
– Hosszas várakozás és utánjárás után elkészültek a tagsági lapok, amelyeket kiosztottunk az országos tanács tagjainak. Néhány korábbi tagtársunk és szervezetünk újonnan felvett tagjai azonban még mindig várakozási listán vannak.
A legtöbb munkát, időt, energiát a budapesti központtal és más országos tanácsokkal való kapcsolattartás jelentette. A szövetség munkája ebben a vonatkozásban mind több adminisztratív jellegű tevékenységet várt el tőlünk, aminek állandó alkalmazott híján nagyon nehéz eleget tenni. A hivatallal való levelezés, a megválaszolásra váró anyagok, az előterjesztések, programok, cselekvési tervek, elszámolások, az ügyintézés, az iratok rendezése stb. jól működő irodát és összehangolt csapatmunkát igényelnének. A „magad Uram, ha szolgád nincsen” alapon, ezeket többnyire egyedül, térítés nélkül végeztem.
Ez a rövidített esemény-beszámoló is jelzi, hogy kevés pénzzel, áldozatos munkával sok mindent sikerült megvalósítanunk. Persze korántsem annyit, amennyit szerettünk volna tenni.
A Világszövetség Jugoszláviai országos Tanácsa az elkövetkezendő időszakban folytatni kívánja nemzetépítő munkáját a nemzeti önazonosság megőrzéséért, a családok támogatásáért, a népességfogyás megállításáért, magyarság megmaradásáért.
Az MVSZ feladatainak a sorában kiemelten fontos célkitűzés a nemzettudat ápolása, a nemzeti elit támogatása. A nemzeti szellemű nevelés és elitképzés eszméje azonban egyelőre csak írott malaszt. Felmerült a gondolat, hogy nálunk, ahol magyar egyetemről, magyar iskolarendszerről egyelőre nem álmodozhatunk, afféle „szellemi szabadegyetemet” kellene létrehoznunk. Szellemi önépítkezést szolgáló intézményt, amely a vajdasági magyar értelmiség – írók, tudósok, színészek, pedagógusok, gondolkodó elmék – bevonásával az egész Vajdaságra kisugárzó kulturális tevékenységet folyatatna.
Az MVSZ új alapszabálya a Világszövetség feladatainak felsorolásában – a nemzettudat ápolása mellett – nagy fontosságot tulajdonít a családvédelemnek és a családközpontú gondolkodás kialakításának. Örömmel fogadtuk ezt a szemléletváltozást, mivel a családvédelemnek mi is nagy fontosságot tulajdonítottunk. Számtalanszor olvassuk, halljuk, hogy a magyarság lélekszáma minden évben egy Szolnok nagyságú város lakosságával fogy. A népesség létszámának csökkenése a lakosság számarányához viszonyítva nálunk, Vajdaságban talán még drasztikusabb. Kértem, hogy a Kárpát-medencei régió cselekvési programjában kiemelt helyen szerepeljen a családvédelmi program. Eddig ugyanis a költségvetési támogatás csökkenése miatt egy fillér támogatást sem kaptunk programcéljainkra, de bízzunk benne, hogy a helyzet változni fog. Annál is inkább mivel szeretnénk sort keríteni azokra a nemzetstratégiai jellegű országos szintű tanácskozások megszervezésére is, amelyek már többször szerepeltek cselekvési terveinkben.
A költségvetési támogatás alakulása nem kis mértékben befolyásolja a Világszövetség jövőbeni működését és szerepét. A Magyarok Világszövetsége fennállása alatt sokszor volt erős pártpolitikai és kormányzati nyomásnak kitéve. Függetlenségének hangsúlyozását mindig pénzügyi restrikció követte, ami nemcsak a hivatali munkát sújtotta, hanem lehetetlenné tette a gazdag programok megvalósulását is. Ennek az áldatlan helyzetnek a felszámolása érdekében kívánatos lenne, hogy külön törvény szavatolja a Világszövetség jogállását és működését.
Mit tartalmazna ez a törvény? A Világszövetség alapvető célkitűzése nem változna: továbbra is a magyar nemzet egységének megteremtését tartaná elsőrendű feladatának az önrendelkezési elv alapján, különös gondot fordítva a határon túli magyarság összefogására és az anyaországgal való kapcsolat kiépítésére, erősítésére. A törvény talán véget vetne a Világszövetség elleni médiaháborúnak és azoknak a belső torzsalkodásoknak, amelyek annyi gondot okoznak a hivatal életében és a szövetség kapcsolatrendszerében. A Magyarok Világszövetségének a jelenlegi helyzete teljesen méltatlan ahhoz a szerephez, amit be kell töltenie.
A Magyarok Világszövetsége az összmagyarság egyedülálló érdekvédelmi szervezete. Jelentőségét, a vele szemben támasztott igényt nagy mértékben fokozza az a tény, hogy a Világszövetség egy olyan nemzetnek az érdekvédelmi szervezete, amelyet hétfelé szakítottak, s amely az elmúlt évtizedekben fokozódó gyorsasággal sodródott a nemzetpusztulás felé.
A magyarság volt a XX. század legnagyobb vesztese. Nem csak területi és gazdasági értelemben. Fogyása és katasztrofális egészségügyi állapota miatt a magyar nép a világ legveszélyeztetettebb népe lett. Emiatt a Világszövetséget különösen nagy felelősség terheli. Magyarország az Európai Közösségbe való csatlakozásra készül. A csatlakozással talán megváltozik az ország helyzete, jövőbeli esélye, az elcsatolt területeken élő magyarság sorsa, jövője azonban ma még nyitott kérdés.
Az elmúlt években jelentős változások történtek a határon túli magyarság életében is. Hosszú aléltságukból a nemzetrészek egyként talpra álltak. Pártokat, önkormányzatokat, civil szervezeteket hoztunk létre. Csakhogy nincs gazdasági alapja a politikai és kulturális önszerveződésnek. Nincsenek saját nemzeti intézményeink, nem rendezettek a tulajdonviszonyok, az ország, amelyben élünk, zsákutcába került.
Persze annak, hogy rossz közérzettel állunk a harmadik évezred küszöbén, nem kizárólag csak külső okai vannak. A legnagyobb baj talán az, hogy lélekben megtántorodtunk, elbizonytalanodtunk. Nem bízunk eléggé sem egymásban, sem magunkban. Nehéz és gyötrelmes munka a közösségszervezés ott, ahol a közösségi munkának nincs értéke, sem anyagi, sem erkölcsi vonatkozásban. A sikeres jövő érdekében nemcsak a körülmények változásában kell reménykednünk, hanem nekünk magunknak is meg kell változnunk. Ki kell nőni az önszerveződés gyermekbetegségeit. Azt, hogy saját mulasztásaiért mindenki a másikban keresse a bűnbakot, hogy mindenki kénye-kedve szerint szájal, vádol, gyanúsít, rágalmaz következmények nélkül. Jaj annak a népnek, amely az etikátlan tettek eluralkodhatnak körében, és fegyelmi, erkölcsi konzekvenciák nélkül maradhatnak. A felmorzsolódáshoz, meghasonláshoz nincs szükség elnyomó gépezetre. Nincs szükség elnyomó népre. Ezzel a hozzáállással előbb-utóbb saját nemzettársaink politikai merényleteinek az áldozatai leszünk valamennyien. Ebben az elvtelen csatározásban már eddig is a magyar eszményeket képviselők legjobbjai sebesültek meg, vagy semmisültek meg.
Szellemi megújhodásra van szükség. A magyarság lelki, szellemi, intellektuális erejének mozgósítására. Bízom abban, hogy a magyarság magára talál. Bízom abban is, hogy a jövőben a Magyarok Világszövetsége küldetéséhez méltóan látja el feladatát, a JOT pedig reményeinknek megfelelően a vajdasági magyarság közvetítő, szervező, serkentő szellemi központjává válik. Végezetül szeretném megköszönni mindannyiuknak, hogy bizalmuknak köszönhetően a JOT elnökeként négy éven át alkotó módon részt vehettem a vajdasági magyarság és a világ magyarsága szolgálatában.
Dr. Hódi Sándor klinikai pszichológusként kezdte pályafutását, de tudományos kutatói késztetést is érezvén magában, számtalan kutatói program megálmodója is. Tizenkét kötetet jelentetett meg, s mintegy 150 cikk szerzője. Emellett közéleti szerepvállalása sem méltánytalan, hisz több társadalmi szerveződésben is részt vett. „Az eredményeknek örültem, a sikertelenségeket pedig megszenvedtem, s igyekszem levonni a tanulságokat” – mondja. Mint a Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai országos Tanácsának elnöke, illetve a Kárpát-medencei régió elnökhelyettese, betekintést nyerhet a 15 milliós magyarság gondjaiba, ráláthat az összmagyar jellegű problémákra. Most épp egy családszociológiai kutatói munkán dolgozik, amelynek témája igen időszerű: a családon belüli konfliktusok mennyire tükrözik a társadalmon belüli konfliktusokat.
– Tizenkét megjelentetett kötet közt szerepel A „meghívott” halál című tanulmánya is, amely a magyar betegséggel, az öngyilkosság kérdésével foglalkozik. A kötet megjelenésekor világelsők voltunk az önmegsemmisítésben, mostanra változott-e az összkép?
– Most már nem vagyunk világelsők, de a Vajdaságot illetően (vagy például Csongrád megyét nézve) semmit sem változott a helyzet. Igazi társadalmi változásokról, javuló életesélyről továbbra sem beszélhetünk, tehát a probléma a maga nemében továbbra is fennáll, sőt még inkább súlyosbodott a gazdasági válság elmélyülésével. Az önkárosító magatartás, a tudatos önsorsrontás valójában csak a jéghegy csúcsa. Más életmodell, életszemlélet elfogadására, elfogadtatására kellene törekednünk, de hogyan...? Tudvalevő, hogy nem mindenki viseli el egyformán a terhet: ami az egyik embernek apróság, az a másiknak világraszóló tragédia. Tekintettel arra, hogy sok függ környezetünktől, neveltetésünktől, azért igaz a mondás: mindenki a saját sorsáért felelős. Az egyén dönt mindig: betonba veri-e a fejét, vagy megtalálja az önépítkezés módját. A magyar nép mentalitására jellemző a nagyfokú teljesítmény orientáltság, az emberfeletti munkavállalás; bizonyítani másoknak mindenáron... Ugyanakkor, ha nem tud eredményt felmutatni, kudarcélménye óriási, s áldozatnak érzi magát. Tehetetlennek, nem életrevalónak. Nos, valahogy úgy kellene a gyermekeinket nevelni, hogy ne ezekre a külső dolgokra figyeljenek oda, ne akarják, hogy mindenki szeresse őket, hanem csak egy-két személytől tegyék függővé azt, ami őket boldoggá, elégedetté teszi. Persze, a magyar drámának társadalmi vetülete is van: a magyar ember soha nem tudja azt az egzisztenciális szintet biztosítani magának, amit az igényszintje diktál neki. Valahol, természetesen, a lélek gyengesége áll a nagyfokú sebezhetőség mögött, s egyáltalán az egész társadalmi-szellemi élet igénytelensége.
–Világlátásunk az anyagiakra szűkül... Vajon így látja ezt a könyvtáros is? S egyáltalán mit tehet a gyakorlat embere – ha szabad ezt így megfogalmazni ez esetben –, hogy valamiképpen megnemesítse a szürke hétköznapokat? Ezzel a kérdéssel fordultam másik beszélgetőtársam, dr. Hódi Éva felé, aki egyrészt pedagógusi múlttal a háta mögött (magyar szakos tanárnőként dolgozott mintegy tíz évig), másrészt a művelődési életünk jeles szereplőjeként (az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület elnöke, a Nyelvművelő Napok szervezője, az adai könyvtár vezetője, több irodalmi és szociológiai jellegű publikáció szerzője) bizonyára másképp látja, éli meg a dolgokat.
Dr. Hódi Éva: – Rendkívül kevés a cselekvési lehetőség. Manapság véget nem érő problémákkal kell megküzdenie egy könyvtárnak ahhoz, hogy egyáltalán képes legyen ellátni a feladatát. Nincs pénz, nem tudjuk az olvasók igényeit figyelemmel kísérni és kielégíteni. Ha a könyvtár kísérő rendezvényeit veszem górcső alá, akkor viszont elégedetten mondhatom, hogy igen sok rendezvényünk volt, ám kicsi a látogatottságuk. Az emberek elfásultak, közömbössé váltak. Ami úgy egyáltalán jellemző a mi vidékünkre. Ennek ellenére a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokra nekünk minden évben sikerül olyan tömeget mozgósítanunk, hogy mindig telt ház előtt lépnek fel meghívott vendégeink. Azt hiszem, egy kicsit az is baj, hogy sokszor túl sok a rendezvény, s köztük igen kevés a színvonalas, értékes. Valami szellemi értékrendet azért fel kellene állítani... Nyelvművelőként is csak ezt mondhatom. Ha úgy foglalkozunk anyanyelvápolással, hogy örökké zsörtölődünk, minduntalan bírálunk, ostorozzuk a hibákat, elvesszük az emberek kedvét, s az ügy veszve van. A hatékony nyelvművelésnek örömet kell nyújtania – amellett, hogy a nemzeti identitás szempontjából nagyon fontos szerepet tölt be. S ne várjunk csodákat a pedagógusoktól. Nekik sajnos nagyon is meg van kötve a kezük. Mégis úgy gondolom, hogy az adott körülmények és feltételek közepette megteszik, ami tőlük telik. Anélkül, hogy az iskolarendszer ne változna (amely most szigorú, rigorózus feltételeket szab meg), a pedagógus nem tudja meghaladni korát.
Dr. Hódi Sándor: – ... és nagyon fontos, milyen az ember önmegvalósítási, egyéni sorsszervezési készsége. Csak egy példát mondok: szülőfalumban az én nemzedékemben az első osztályba mintegy hatvan gyerek iratkozott. Mire a nyolcadikat befejeztük alig tizenvalahányan maradtunk, s csak ketten tanultunk tovább. Nekem is csak azért sikerült, mert eltitkoltam szándékomat, hogy gimnáziumba szeretnék iratkozni, egyébként lerontották volna az osztályzataimat. Az egykori osztálytársak több mint kétharmadát megbuktatták, meggátolták őket abban, hogy középiskolába kerüljenek vagy szakmát tanuljanak. Így aztán persze, hogy szétszéledtek a világban. Ugyanakkor a szerb osztályokban majdnem mindenki kitűnő osztályzatot kapott, többségük tovább tanult, diplomához, álláshoz jutottak. Sem eszesebbek, sem szorgalmasabbak nem voltak, mint a magyarok. Más volt a szerb, és más volt a magyar pedagógusok hozzáállása az iskolához és a diákokhoz....
– Az egyéni sorsszervezésben azért nagy szerepe van a családnak is, nemde?
– Természetesen. De mostanra a mostoha életkörülmények olyannyira felőrölték az erejét, hogy nem tud maradéktalanul helytállni. A család rengeteg terhet kénytelen magára vállalni, s ezek megroppantották. A jövő nemzedéket a saját költségén kénytelen felnevelni, társadalmi segítség nélkül, ami kíméletlen hajszába tereli a szülőket, most még inkább, mint eddig. Ugyanakkor hiányoznak azok a családvédelmi törvények, amelyek megvédenék, s azok az anyagiak, amelyek biztosítanák zavartalan működését. Másfelől fiataljaink is felkészületlenül, naivan sodródnak bele a házasságba. Pedig a párválasztás életünk egyik legfontosabb döntése. Mégis erre vannak meg legkevésbé a megfelelő körülmények: nincs, ahol megismerkedjenek, ahol egymásra találhatnának, szórakozhatnának, barátkozhatnának a fiatalok. Nincs, aki megmagyarázná nekik: való igaz, hogy a társadalmi mobilitás egyik útja a házasság, de az érdekházasság örökös alárendeltséget von maga után, nem teszi lehetővé az egyéni fejlődést, következésképp csakhamar felbomlik. Ebből következik, hogy igen magas a válások száma.
Dr. Hódi Éva: – Ahhoz, hogy az ember boldognak mondhassa magát két fontos dolgot kell sikeresen elvégeznie: a pályaválasztást és a párválasztást. Sajnos, azt kell tapasztalnunk, hogy fiataljaink minél több időt töltenek az iskolapadokban, annál analfabétábbak. A párválasztás terén is egyre tragikusabb a helyzet. Sajnos, mi szülők ott tartunk, hogy tehetetlenül és végtelen aggodalommal kell végigszemlélnünk és végigszenvednünk gyermekeink önpusztító, önsanyargató életvitelét. A diszkókon és az ún. modern révületen kívül (cigaretta, alkohol, drog) vajon mit is tudunk még nyújtani nekik? Megfigyeltem: míg kicsi a gyermek, pátyolgatjuk, babusgatjuk, aztán amikor felcseperedik, szinte kicsapjuk az utcára. Mintha nem is ugyanarról az aranyos, okos, szép gyerekről volna már szó. Megpróbáljuk ugyan az óhajait maradéktalanul kielégíteni, de igazából sorsára hagyjuk őt... Szó nélkül, hidegen hagy bennünket az a tény, hogy a magyar népesség átlagos életkora 10-15 évvel rövidebb, mint például a közvetlen közelben élő osztrákoké. Az amúgy is szűkös társadalmi-kulturális életterünkben ez rendkívül súlyos veszteséget okoz...
Dr. Hódi Sándor: – S ehhez még hozzájárul, hogy kinek-kinek több-kevesebb a kockázati tényezője, aránytalan a félelem- és szorongásérzetük. Van, aki ökög-makog, ha meg kell szólalnia nyilvános helyen, de aztán 120 km-es sebességgel száguld az utcán, saját és mások életét kockáztatva. Van, aki fejjel megy a falnak, azaz mindenáron meg akarja valósítani azt, amit kitervelt, ugyanakkor nem veszi észre a nagy életlehetőségeket. Az anyagi javak utáni loholás és a racionális gondolkodás háttérbe szorítja az érzelmeket, a kötődéseket, s ez előbb-utóbb elmagányosodáshoz vezet.
– Szűkebb és tágabb értelemben is, bizonyára. Hiszen említette, hogy épp most kutatja azokat a konfliktushelyzeteket, amelyek a családból kiindulva a társadalmi valóságunkra is kivetítődnek. Szóvá tette azt is, hogy hiányzik, rossz a konfliktuskezelési gyakorlatunk, tapasztalatunk – ehelyett szemrehányásokat teszünk egymásnak, szidalmazzuk egymást. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint pártéletünk.
– A csoportok, pártok valójában efféle atomreaktorok, amelyek nem mindig nyelik el a felgyülemlett fölösleges energiákat. Ugyanakkor a közösség nem szankcionálja a romboló tevékenységet, nem támogatja, hagyja elveszni az értékes embereket. Nálunk a csoporton belül egy-egy megszállott ember veszi vállára a terheket, egy-két ember dolgozik, fáradozik valamilyen cél érdekében, a többiek pedig jobbára csak passzív szemlélők. Sok az ilyen szervezet és egyesület. Még kevésbé vagyunk felkészülve a pártos önszerveződésre. Mint egy adott ország állampolgárai természetes, hogy részt kívánunk venni a politikai életben, illúzió azonban azt hinnünk, hogy ezzel a szerepvállalással rendezni tudjuk nemzeti közösségünk státusát is. A közös érdekek felismerése és képviselete nélkül nem tudunk változtatni helyzetünkön. Egymással marakodó pártjainkkal nincs igazán labdába rúgási lehetőségünk. Kész csoda, hogy ilyen körülmények között még magyar önkormányzat van Szabadkán, amely mint afféle végvár, oltalmazója lehet a többi magyar önkormányzatnak és a magyarságnak. Ugyanakkor az anyaország sem tudott eddig hatékonyan, célratörően támogatni bennünket, hiszen az sem világlik ki, hogy milyen koncepció szerint, milyen programok élveznek elsőbbséget. Főként a régi motorosoknak kedvez ez a helyzet, ami a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető nemzetpolitikának, közösségi érdekvédelemi stratégiának.
– S az előbbinek mennyire képes eleget tenni a Világszövetség?
– Az a szervezet segíthet(ne) rajtunk hatékonyan, amely megtalálta szerepkörét, kiforrta önmagát Sajnos a Világszövetség ugyanazoktól a gyermekbetegségektől szenved, mint más civil szervezetek. Maga a célkitűzés, amit zászlajára tűzött, nagyon fontos: a felbomló magyar nemzet újraintegrálása, közösségbe szervezése. Eredményről azonban nem nagyon beszélhetünk. Volt ugyan néhány jeles rendezvénye, amelyek öregbítették a Világszövetség hírnevét, a tényleges eredmény azonban a vártnál jóval kevesebb. Így hát magam is annak az igénynek adtam hangot, hogy a Magyarok Világszövetsége ne egy legyen a sok ezer civil szervezet között, hanem hozzon a magyar országgyűlés külön törvényt a Világszövetség működéséről, feladatairól és pénzeléséről. Miként a Magyar Tudományos Akadémia, legyen a Magyarok Világszövetsége is a magyar nemzet egyedi szervezete, intézménye. A javaslatot az MVSZ küldöttgyűlés elfogadta, remélhetőleg előbb-utóbb a magyar országgyűlés is megtárgyalja. A jelenlegi formájában ugyanis a Világszövetség nem képviseli, hanem degradálja azt az eszmét, amiért van.
Dr. Hódi Éva: – A Világszövetség nekünk, határon túli magyaroknak az összetartozását jelképezi. Ide tehát szívesen lépnek be mindazok, akik idegenkednek a pártoktól, ugyanakkor azonban valamiképpen szeretnék fenntartani a kapcsolatot a 15 millió magyarral, szeretnének egy közösségbe tartozni.
[1] Készült a Magyar Kisebbség - Nemzetpolitikai Szemle c. folyóirat szerkesztőségének a felkérésére 1998. június 1-én.
[2] A naplójegyzetet Fekete Józsefnek, Magyar Szó művelődési rovata szerkesztőjének a kérésére írtam. Megjelent a lap 1998. november 28., 29., 30., december 1-i összevont ünnepi számában.
[3] Elnöki beszámoló a Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsa 1998. decemberi 17-i zentai közgyűlésén.
[4] Az interjút Krekity Olga készítette. Szabad Hét Nap. 1998. december 2.