1997

 

Magyar pártpreferenciák [1]

Politikai törésvonalak A VAJDASÁGI MAGYARSÁG KÖRÉBEN

A novemberi választások tanulságai

Az 1994-es pártszakadásig a vajdasági magyarság politikájára a VMDK masszív dominanciája volt jellemző. A VMSZ megalakulását követően a politikai közéletben éles törésvonal keletkezett, ami megosztotta a vajdasági magyarságot. Közvetlenül a pártszakadást követően egy ideig a VMDK szimpatizánsok voltak többségben, a VMSZ azonban hihetetlen gyorsasággal növelte befolyását a magyarság körében.

A VMDK szimpatizánsok táborát, amint azt egy felmérés tanúsítja [2] főleg az idősebb korosztály tagjai, a szórványban élők és kistelepülések lakói, illetve az alacsonyabb iskolai végzettségű személyek alkották. A VMDK-val szemben leginkább elutasítóak a felsőfokú végzettségű személyek és a magyar többségű városok lakói voltak. A VMSZ támogatóinak tábora ezzel szemben a középkorosztály, az érettségizettek és diplomások, a tömbben élők, valamint a nagyvárosok lakói köréből verbuválódott. Kevésbé volt népszerű a szórványban élők, az apró falvak lakói és a fiatal korosztály körében.

A VMSZ népszerűségének gyors növekedése azzal magyarázható, hogy az értelmiség, amely korábban elutasítóan viszonyult a VMDK-hoz, elismeréssel fogadta az új magyar párt létrejöttét. A magyar többségű önkormányzatok csatlakozásával pedig eldőlt a két párt közötti küzdelem, jóllehet ezt az 1996-os választásokig Magyarországon nem voltak hajlandóak tudomásul venni. Ennek az elfogultságnak köszönhetően a VMDK még akkor is jelentős anyagi és politikai támogatásban részesült, amikor már régen elvesztette politikai befolyását a vajdasági magyarság körében. Kijózanodáshoz e téren csak a VMDK 1996-os katasztrofális választási veresége vezetett.

 

Pártpreferenciák

Az 1996-os novemberi választások azonban nemcsak a két párt vonatkozásában teremtettek tiszta helyzetet, hanem a vajdasági magyar pártpreferenciák vonatkozásában is. A választások során ugyanis kitűnt, hogy a vajdasági magyar politikai erőket és elitet korántsem lehet csupán e két párt, a győztes VMSZ és a vesztes VMDK köré csoportosítani. A megoldásra váró érdekképviseleti feladatokat illetően a magyar pártoknak merőben új elvárásoknak kell eleget tennie, ellenkező esetben a politikai élet perifériájára kerülnek.

A választások során kitűnt, hogy a vajdasági magyarság politikailag sokkal tagoltabb, mint amilyennek korábban tűnt. A VMDK vezetése nyakra-főre hivatkozott arra, hogy a VMDK a vajdasági magyarság több mint 80 százalékának a támogatását élvezi. Ez az állítás nyilván akkor sem felelt meg a valóságnak, amikor a VMDK még egységes és egyetlen érdekvédelmi szervezete volt a vajdasági magyarságnak, még kevésbé volt igaz a pártszakadást követően.

1. Ábra

A már említett felmérés szerint 1995 októberében a VMDK a válaszadók 48%-ának a bizalmát élvezte, míg a fennmaradó 52% a következőképpen oszlott meg: a VMSZ 14%, egyéb vajdasági pártok 11%, valamelyik szerb párt 2%, egyéb párt 4%, míg 21% nem válaszolt, illetve nem kívánt állást foglalni ebben a kérdésben.

A már említett felmérés szerint 1995 októberében a VMDK a válaszadók 48%-ának a bizalmát élvezte, míg a fennmaradó 52% a következőképpen oszlott meg: a VMSZ 14%, egyéb vajdasági pártok 11%, valamelyik szerb párt 2%, egyéb párt 4%, míg 21% nem válaszolt, illetve nem kívánt állást foglalni ebben a kérdésben.

A közvéleménykutatás alapjául szolgáló kérdés így hangzott: „Ha csak egy politikai szervezetre szavazhatna, melyikre adná szavazatát?” 1. valamelyik szerb pártra, 2. a VMDK-ra (Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségére), 3. a VMSZ-re (Vajdasági Magyar Szövetségre), 4. A VMPSZ-re (Vajdasági Magyar Polgári Mozgalomra), 5. Valamelyik egyéb vajdasági pártra, 6. egyéb, 9. nem tudja.

Megítélésem szerint a felmérés 1995 októberében nem tükrözte híven a vajdasági magyarság valós politikai értékpreferenciáit, amit az 1996-os novemberi választások eredményei egyértelműen alátámasztanak. A VMDK kiugróan magas százalékaránya nem a választópolgárok pártvonzódásából adódott, hanem a vizsgálatokat szervező vajdasági megbízott politikai részrehajlásából. Erre lehet következtetni a felmérésbe beillesztett kontrollkérdés eredményeiből is. Míg a többi párt a másodlagos pártpreferenciák szintjén megőrizte vagy növelte potenciális támogatóit, a VMDK esetében nyoma sincs ennek a „párthűségnek”: a párt támogatottsága 48% helyett 17%-ra csökken. Nyilván ez az utóbbi adat állt közelebb a valós helyzethez.

Kockára tett érdekvédelem

Annak „veszélyére”, hogy a magyar szavazópolgárok egyes rétegeinek a politikai érdeklődése nemcsak a magyar pártstruktúrákra korlátozódik, hanem kiterjed a szerb többségű pártokra is, a másodlagos pártpreferenciákra vonatkozó adatok már 1995-ben jelezték. Arra a kérdésre ugyanis, hogy „Kire adná a másik szavazatát, ha két politikai szervezetre szavazhatna?” – a válaszadók jelentős része nem a három magyar párt valamelyikét választotta, hanem az „egyéb vajdasági párt” válaszlehetőséget részesítette előnyben. (Lásd a 2. ábrát) Az 1996-os novemberi helyhatósági választásokon a VMSZ összességében több szavazatot kapott, mint a szerb többségű pártok színeiben induló magyar jelöltek, ami a magyar parlamenti képviselet fenntartása iránti igényt jelzi a magyar választópolgárok részéről. Ami azonban maguknak a jelölteknek a számarányát és politikai szándékát illeti, a helyzet a magyarság politikai érdekvédelmét illetően több mint figyelmeztető. Az aktív politikai szerepre vállalkozók többsége ugyanis - zömükben iskolázott, tanult emberek - nem az etnikai alapon szerveződő kisebbségi közösség felől kapcsolódik be a politikai történésekbe, hanem különböző szerb pártok vonzáskörében.

A szociológiai kutatás vezetői 1995-ben mintegy előre jelezték, hogy a pártpreferenciák előre meg nem határozható mértékű módosuláson mehetnek keresztül, hiszen a politikai élet szereplői merőben más helyzetben voltak a háború és a gazdasági zárlat idején, mint a kommunista hatalom konszolidálódási időszakában. És csakugyan, a daytoni békekötést és Milošević hatalmának megszilárdulását követően Szerbiában felértékelődtek a baloldali pártok az újonnan színre lépő magyar politikai erők szemében. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kommunista időszakban politikai szerepet vállaló magyarok egy része most látja elérkezettnek az időt arra, hogy a Szerbiai Szocialista Párt vagy a Jugoszláv Baloldal támogatásával ismét visszakerüljön a politikai életbe.

A szerb hatalmi pártok irányában megmutatkozó nagyfokú érdeklődés nyomán azok a politikai törésvonalak, amelyek korábban a vajdasági magyarság körében legfeljebb jelzésszerűen léteztek, az 1996-os választások alkalmával csaknem szakadékká mélyültek.

Az új törésvonal már nem a VMDK és a VMSZ között húzódik, hanem a magyar és a nem magyar pártok között. Jól érzékelteti ezt a helyzetet az 1996-os választásokon a magyar politikai elit beállítódása.

3. Ábra

A magyar képviselőjelöltek többsége (55,54 százaléka) ugyanis nem a három magyar párt valamelyikében látja a politikai szereplés értelmét, hanem a szerb többségű pártokban, illetve a velük való együttműködésben.

A VMSZ húsz, a VMDK huszonkét, a VMDP alig több mint egy százalékos részvételi arányával (együttesen 44,46%) szemben a magyar képviselőjelöltek több mint egynegyede, huszonhét százaléka „függetlenségének” hangoztatásával elhatárolta magát a vajdasági magyarság kollektív érdekképviseletétől, mintegy kilenc százaléka az ellenzéki szerb többségű pártokkal való koalícióban, tizenhét százaléka pedig kifejezetten szerb többségű pártok színeiben indult a választásokon.

Mivel a választások első fordulója során mind a VMSZ, mind a VMDK jelöltjeinek az egytizede szerzett csak mandátumot, ez azt jelenti, hogy a választópolgárok szavazatai igencsak megosztódtak. A VMDK-nak az az állítása, hogy csak a magyar politikai elit a megosztott, míg a magyar választópolgárok több mint 80%-a egy emberként sorakozik fel a VMDK mögött, minden valóságalapot nélkülöző önámítás.

4. Ábra

Ezek a választások megmutatták, hogy a vajdasági magyarság politikai tagoltsága komoly és részletes elemzést igényel. Elfogadva, hogy az idei választási listákon szereplő személyek, valamint a pártok és a választások szervezői alkotják a vajdasági magyar politikai elitet, azt kell mondanunk, hogy a magyarság érdekvédelmét illetően meglehetősen rosszul állnak a dolgok.

A nyilvánvaló megosztottság

Normális körülmények között, vagyis olyan országban, amelyben jogegyenlőség van, s ahol parlamentáris demokrácia folyik, magától értetődő, hogy a képzett, jeles emberek saját népcsoportjuk képviselői kívánnak lenni. Nálunk azonban más a helyzet. Az uralkodó párt megőrizte azt a régi jó szokását, hogy mindazokat, akik a közéletben boldogulni akarnak, egyszerűen „felszippantja” magába, legyen szó akár szerbekről, akár kisebbségiekről. Erre a kártyára játszott a novemberi választásokon több száz magyar ember, akik közül mintegy 120-an vállalták, hogy a legkeményebb szerb nacionalista pártok (SZSZP, SZRP, JB) képviselői legyenek. A hatalomnak sikerült csaknem annyi magyar embert a maga oldalára állítania, ahányat a VMSZ felsorakoztatott a kisebbségi érdekek védelmében.

A választások során kiderült, hogy a magyar politikai elit számára a szerb pártok csaknem olyan vonzóak és népszerűek, mint a VMSZ vagy a VMDK, a „függetlenség” vonzó perspektíváiról nem is beszélve. Ez utóbbiak egyébként a tisztának aligha mondható politikai játékok legérdekesebb figurái. Nyíltan már nem vállalják, hogy környezetük a szocialisták szekértolóinak tartsa őket, de félnek attól is, hogy a szerb ellenzéki pártok szimpatizánsaként a hatalom a szerb nép árulójának vagy valamely magyar párt tagjaként nacionalistának, külföldi bérencnek, szakadárnak tekintse őket. Egyes meglátások szerint a szerbiai többpártrendszerben azok az iskolázott, környezetükben szorgos és sikeres magyar emberek indultak független jelöltként, akik úgy vélték, hogy sikeresen elrejthetik azt a tényt, hogy az SZSZP, a JB vagy más pártok bújtatott képviselői.

Az a sajátosság, hogy a vajdasági magyarság körében jelentkező pártpreferenciák messze túllépnek az etnikai közösség határán, önmagában véve politikailag akár előremutató jelenség is lehet A komoly politikai törésvonal nem is a magyar-nem magyar pártok között húzódik, hanem a régi rendszer pártfogói és a demokratikus átalakulás hívei között, ami mély repedéseket okoz magukban a magyar pártokban is.

A magyar-magyar pártviták vagy a magyar pártokon belüli ellentétek nem pártprogramok vagy autonómia koncepciók körül gyűrűznek, még ha egyesek ezt a látszatot igyekeznek is kelteni. Az igazi ellentétek a hatalomtartókhoz való viszonyulásban gyökereznek: a szocialista (posztkommunista) rendszer elfogadásában és támogatásában, illetve annak elutasításában jelentkeznek.

Ez a törésvonal rejtve persze megvolt korábban is. A dolgok lényegét tekintve már a VMDK szakadása is ennek a törésvonalnak a mentén következett be, amit azonban a minden hájjal megkent régi káderek ügyesen lepleztek a tagság és a nyilvánosság előtt. A párt soraiban folyó állandó ellenségkeresés, a szimulált botrányok elterelték az emberek figyelmét arról a körülményről, hogy milyen súlyos belső megosztottság alakult ki 1994 januárjában és februárjában, amikor arról kellett dönteni, hogy a VMDK a mérleg „nyelveként” - egy vagy két miniszteri poszt várományosaként - odaálljon-e a Szerbiai Szocialista Párt mellé, vagy őrizze meg ellenzékiségét és függetlenségét. Hosszas viták, kötélhúzás után sikerült a szocialistákkal való kormányalakítást meghiúsítani, ami azonban következményeiben pártszakadáshoz vezetett. Ágoston és hívei a zentai közgyűlésen azokat a személyeket távolították el a pártvezetésből, akik keresztülhúzták koalíciós elképzeléseiket.

Csupa megbízható régi káderből állt össze a VMDK új vezetése. A szerb kommunista hatalom megbízható helytartóiként talán sikerült is volna a vajdasági magyarságot politikai felügyelet alá helyezni, ha történetesen nem jön létre a VMSZ, amely keresztülhúzta ezt számítást. Ebből a kudarcból - a személyi nagyravágyás és hatalmi elvárások meghiúsulásából - fakadt az a mérhetetlen gyűlölet, ami a VMSZ vonatkozásában engesztelhetetlenné tette, és politikailag teljesen elvakította a VMDK vezetését.

Az Ágoston-féle párt által kikényszerített és teljességgel értelmetlen megmérettetés, amely a VMDK kizárólagos legitimitását lett volna hivatott bizonyítani, visszafelé sült el. A vajdasági magyar politikai vetélytársak legázolása, megsemmisítése helyett Ágoston András szenvedett megsemmisítő vereséget. A bukás szükségszerű következménye volt a becsei „tisztújító közgyűlés”, amelyen a pártból szintén kiebrudalt Páll Sándor és hívei leváltották a VMDK teljes vezetőségét.

A VMSZ győzött. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar választópolgárok többsége a novemberi választásokon egy emberként kiállt volna a győztes párt mellett Erről szó sincs. A győzelmet csak a második forduló hoz, miután az ellenlábas magyar képviselőjelöltek többsége kiesett. Bár nagyjából mindkét párt ugyanolyan számú jelöltet állított (a VMDK valamivel még többet), a második forduló során a VMDK mégis katasztrofális vereséget szenvedett, képviselőjelöltjeinek alig egytizede jutott mandátumhoz. Kanizsán például mind a 19 jelöltjük kiesett. Zentán a 19-ből egy jutott be a képviselő-testületbe. Szabadkán a 42-ből kettő, Topolyán a 39-ből szintén kettő, Kishegyesen a 17-ből négy szerzett mandátumot. Ez alól a megalázó vereségsorozat alól csak Temerin jelent kivételt, ahol a VMSZ nem állított jelölteket. Itt a VMDK győzedelmeskedett, és 13 mandátumot szerzett. A VMSZ viszont sikeresen szerepelt: Csókát kivéve minden magyar többségű községben relatív, Zentán és Kanizsán pedig abszolút többséget szerzett.

A választásokat követően a VMDK mint önálló politikai erő elvesztette jelentőségét. Politikai súlya, felelőssége elhanyagolható a vajdasági magyarság életében. A sajtó által teremtett virtuális valóságban azonban minden bizonnyal jelen lesz: közlemények, cikkek, elnöki és „olvasói” levelek helyettesítik a tényleges cselekvést. Valahogy úgy, ahogyan a harmadik magyar párt, a Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom esetében történt, amely az elmúlt időszakban kizárólag a sajtó által teremtett virtuális valóságban létezett.

A választási siker mindenképpen óvatosságra kell hogy intse a VMSZ vezetőségét. Azzal párhuzamosan, ahogyan növekszik a párt befolyása a vajdasági magyarság körében, egyre fontosabbá válik a hatalom számára is a VMSZ politikai befolyásolásának az igénye. Ez a körülmény óvatosságra kell hogy intsen. Ugyanis ha a VMSZ az előállt helyzetben az ésszerű együttműködésen túl jelentősen csökkentené a politikai distanciát a Szerbiai Szocialista Párt irányában, ez a szervezeten belüli törésvonalat hozhat létre.

Szerbia ma jóval megosztottabb, mint korábban bármikor. Az egyik tábor: a rezsim hívei, a másik, akik a változásokat sürgetik, a világ felé való nyitást követelik. Ez a politikai megosztottság jelen van a vajdasági magyarság körében is. Döbbenetes, hogy a magyar képviselőjelöltek több mint tizenöt százaléka nyíltan a szerb szocialista-baloldali koalíció színeiben indult a helyhatósági választásokon. Ebből a szempontból, lévén, hogy sem a magyar érdekek képviseletét, sem az ellenzékiség szerepét nem vállalják, az ún. függetlenek is a hatalom malmára hajtják a vizet. Ám a dolgok állása szerint a magyar pártok is megfelezhetők ebből a szempontból. Hogy a baloldali irányultságú személyek milyen meggyőző politikai súllyal vannak jelen a szervezetben, a szocialistákkal megkötött paktumok mindennél meggyőzőbben érvelnek. Mindezek alapján arra a belátásra kell jutnunk, hogy a magyar politikai elitnek több mint a fele, mintegy 65 százaléka, a szocialista hatalomtól reméli a nagyobb szelet kenyeret, és alig 35 százalék vállalja nyíltan az ellenzékiséget, s azon belül még kevesebben a hiteles magyar érdekképviseletet.

Ez a szervilis magatartás korántsem kizárólag a vajdasági magyar politikai elit sajátja. Az, hogy Csókán a Jugoszláv Baloldal kezébe került a hatalom, Adán olyan függetlenek kezébe, akiket a Jugoszláv Baloldal és a Szerb Szocialista Párt is egyaránt a magáénak tart, a választópolgárok akaratának a kifejeződése. Mint ahogyan a választópolgárok döntésén múlt az is, hogy Becsén, Topolyán, Szabadkán a VMSZ csak a szocialistákkal való paktum révén vehet részt a községi hatalomban. Továbbá az, hogy Kanizsán a reformosokkal, Kishegyesen pedig a VMDK-val együtt sikerült megtartani a magyar önkormányzatot. A VMSZ csak Zentán ura a helyzetnek, a megosztottság azonban itt is jelen van.

 

5. Ábra

 

Miközben a szerb ellenzék, a diákok és a demokratikus átalakulás hívei több mint egy hónapja tüntető felvonulásokat rendeznek Belgrád utcáin, a vajdasági magyarság csendesen kivár, miután a választásokon, nyíltan vagy hallgatólagosan, de lepaktált a szocialistákkal. Ennek a behódoló, megalkuvó magatartásnak az okait keresve aligha kenhetünk mindent a félelemre, a tájékozatlanságra, a kisebbségek kiszolgáltatott helyzetére. Van ebben a magatartásban nem kevés számítás is, amit, ha tudjuk, milyen rettenetesen nehéz ma Szerbiában vezető pozícióban maradni, sikeres magánvállalkozóként, üzletembereként boldogulni, figyelembe kell venni. Bizony manapság, ha az embernek nincs valamilyen komoly háttere valahol az uralkodó párt köreiben, nincs semmi esélye az érvényesülésre.

A választásokon tehát nemcsak a politikai meggyőződés jutott kifejeződésre, hanem különböző túlélési technikák keresése. És a kettő nem biztos, hogy minden esetben egybeesik. Különben is, az emberek általában olyankor választják a rossz megoldást, ha a rossz, létező hatalomnak nincs igazi alternatívája. Mert vajon mitől lenne vonzó a magyarság számára az a szerb ellenzék, amely az eddigiek során a kisebbségi jogokat illetően a hatalomnál is szűkkeblűbbnek mutatkozott? Sajnos, a magyar pártok sem könnyítenek igazán az emberek gondjain. Nemcsak személyi boldogulásukat illetően, de közösségi értelemben sem. Az autentikus politikai-érdekvédelmi tevékenység helyett inkább csak a pártoskodás árnyoldala jutott kifejeződésre. A hatalomvágy, a rágalmak, a romlottság, a hazudozás, a gerinctelenség elposványosították a vajdasági magyar közéletet, és hitelétől fosztották meg a kisebbségi politikai küzdelmet.

Sajnos, tetszik ez nekünk, vagy sem, ezzel a helyzettel számolnunk kell. A vajdasági magyarság, ma és itt, hitét vesztve, elbátortalanodva keresi a politika ingoványos területén a túlélés lehetőségeit. Megeshet, hogy a választások során nem a legjobb döntések születtek. 1994-ben a magyar társadalom nem kis része visszaszavazta a hatalomba korábbi életének megrontóit. De Kis-Jugoszlávia polgárairól sem mondható el, hogy valós érdekük szerint, hideg fejjel, józan megfontolással döntöttek afelől, hogy ismételten hatalmi pozícióba emelik azokat, akik alkalmasint ország-világ előtt bizonyították a hatalom gyakorlására való alkalmatlanságukat. Kis-Jugoszlávia polgárai a szocialistákra szavaztak akkor is, ha az elmúlt 6 év alatt kétségbeejtően romlottak életkörülményei és perspektívái. Az emberek tűrnek, szenvednek, tanácstalanul keresik boldogulásuk lehetőségeit, miközben a pártok egymással és önmagukkal vannak elfoglalva. Mindenesetre tény, hogy a kisebbségi politikában új helyzet állt elő, amivel önámítás helyett megmaradásunk érdekében számolnunk kell.

 

 

Kollektivizmus és individualizmus [3]

A peremlét kettős szorításÁban

A nagy népességmozgások az emberi kapcsolatok sokszor drámai jellegű átrendeződésével járnak együtt. A migráció eredményeként kialakuló talajtalanság és a vele járó önazonossági válság különböző lelki zavarok forrása, ami súlyos depresszióhoz vezethet. Az emberek sokszor nincsenek tudatában vele, hogy a sikeres életvitelhez nem elegendő csak az életkörülmények megváltozása. Az elégedettséghez, az emberi élet teljességérzéséhez nélkülözhetetlenek azok a kapcsolatok, kötődések is, amelyek révén az egyének élete különböző közösségekbe szerveződik.

Miközben nagyvárosokba, idegen nyelvi környezetbe, vagy más országba költözve az emberek egzisztenciális körülményei valamelyest javulnak, szülőhelyükről, emberi és nyelvi környezetükből kiszakadva közösségi kapcsolataik gyökeresen megváltoznak, többnyire károsodnak. Így hát a boldog emberi élet szempontjából, ahogy mondani szokták, amit nyernek a réven, rendszerint elvesztik a vámon.

Napjainkban azonban különösebb mozgás nélkül is problematikussá vált az egyének társadalmi kötődése, értékrendszere, identitása. Ezt a jelenséget, a dolgok leegyszerűsítésével sokan és sokszor az individualizmus térhódításával, egyéni érdekek előtérbe kerülésével magyarázzák. A helyzet azonban ennél sokkal bonyolultabb. A közösségi élet vonatkozásában nemcsak az egyének részéről tapasztalható önzés, de maguk a modern társadalmak sem akarnak közösségi felelősséget vállalni öregeikért, betegeikért vagy a hátrányos helyzetűekért, ahogyan nem akarnak egyenlő jogokat biztosítani nemzeti kisebbségeiknek sem. Magyarán: maguk a „modern” társadalmak sem eléggé közösségiek. Ellenkezőleg, politikai és szociális rendszerük az individualizmus legfőbb gerjesztője, amennyiben a „modern” társadalom az individuális versengésben látja a gazdasági élet hatékonysága növelésének a lehetőségét. Anélkül persze, hogy viselné az emberélet gazdasági szférán kívül eső terheit.

A bajok pedig éppen ebből erednek. A sikeres individualizáció látszólag ugyan megteremti a közösségektől független gazdasági egzisztencia lehetőségét mind az állam, mind az egyén részére, a társadalmi közösségek szerepének gyengülésével azonban megszűnik az a szokás és hagyományvilág is, amely érzelmileg otthonossá és elfogadhatóvá teheti az ember számára az életet.

Korunk embere, különösen Közép-Kelet-Európában, ma kettős szorításban él. Egyfelől önmaga akar lenni, terhes kötődések nélkül, nemzetek felett állva, saját privilégiumának tekintve, hogy mit tart szívügyének, hogy különböző társadalmi szolgáltatásokra mennyit áldoz, másfelől azonban - szembe találva magát a magánnyal és az élet nyomasztó kérdéseivel - titkon keresi, vagy nyíltan reméli, hogy valamiképpen sikerül az éltető családi, lokális, szakmai, nemzeti szolidaritásra szert tennie.

* * *

Az egyéni életút, mint folyamatos küzdelem, amelyet az emberek sorsként fognak fel, szervesen beágyazódik az emberi közösségek küzdelmébe. Ennélfogva az egyéni élet értelme a közösségek felemelkedéséhez és boldogulásához, vagy ha úgy tetszik, az egyedi életeken túlmutató feladat teljesítéséhez kötődik. Ha ez a feladat, a közösségi eszme hiányzik, vagy nem eléggé körvonalazott, ha sorsát és boldogulását illetően mindenki magára van utalva, ez patológiás helyzetet eredményez mind az egyén, mind a társadalom szempontjából.

Az egyén csak közösségi keretekben, másokkal együtt képes megküzdeni a nyilvános bajokkal. Ezeknek a bajoknak a megnevezésében és elítélésében koronként, társadalmanként másoké a döntő szó: egyszer az egyház, máskor királyok, császárok, pártok, hadvezérek, értelmiségiek, társadalmi osztályok vagy a magukra eszmélő népek szabnak irányt az ellenséges érzületnek s gyakran a szított indulatoknak.

A bajnak rendszerint belső gyengeség az oka. A belső gyengeséggel azonban nehéz szembenézni, ezért a bajt rendszerint valamilyen külső ellenségre próbálják kivetíteni. Így aztán a bajokat, amelyek miatt valamely közösségnek, népeknek, kisebbségeknek, társadalmi osztályoknak szenvedniük kell, általában más embercsoportok szolgáltatják. Ezáltal az életküzdelem, ahogyan Huizinga írja, „mint nyilvános kötelesség, embernek ember elleni küzdelmévé válik” (96. o.) A hatalomért és a jólétért folyó küzdelemben a riválisok, a versenytársak ellenséggé válnak, akik kölcsönösen gonoszként jelennek meg saját népük köztudatában.

Minthogy a közösség boldogulása érdekében rendszerint valamilyen külső ellenállást kell leküzdeni, olykor nevén nevezett ellenséget kell legyőzni, ez morálisan megoldhatatlan helyzet elé állítja az embert. Lehetséges, hogy például a gazdasági és politikai elnyomás áldozatai részéről a küzdelmet jogosabbnak tartjuk, mint azokét, akik kiváltságos helyzetüket kívánják megőrizni. Csakhogy sikamlós út ez, hiszen a nincstelen ember szemében könnyen lehet ellenséget csinálni a termelési eszközök tulajdonosaiból. A tulajdon kisajátításával és a javak igazságos újraelosztásának az ígéretével erre az ösztönre játszott rá a kommunizmus. Ugyanilyen könnyedséggel lehet az egyik népet szembeállítani más népekkel, a többségi népet a kisebbségiekkel, a feketéket a fehérekkel, az északiakat a déliekkel, meghatározott élettani tulajdonságú embereket más élettani tulajdonságok hordozóival. Általában ellenséget lehet csinálni mindig mindazokból, akik valamely csoport, népesség hatalmi terjeszkedésének az útjában állnak.

Legújabban épp a balkáni példa igazolja, hogy a külső bajok leküzdése, más népek elűzése, kiirtása, javaik kisajátítása útjában a civilizáció mai fokán sem állnak semmiféle erkölcsi akadályok. A közösség szentesíti a célokat és felold az egyéni felelősség alól. A közösségi keretek ilyenformán nemcsak az egyéni boldogulás útját szolgálják, hanem olykor a poklot is megjáratják velünk.

A társadalmi dezintegrációs folyamatok a közösségi eszme hiányát, a kultúra hanyatlását jelentik. Kérdés, hogy az individualizáció milyen zsákutcába vezet bennünket, hiszen - ahogyan azt a társadalomtudomány Durkheim, Merton és mások munkássága alapján többszörösen igazolta - már a közösségi kötelékek fellazulása is a deviáns jelenségek sorával jár együtt, vagy ha úgy tetszik: halmozottan növeli az életet megrövidítő kockázati tényezőket.

A fentiek alapján azt kell mondanunk, hogy mielőtt az identitás, az önazonosság jelenségével érdemben foglalkoznánk, mindenképpen megválaszolásra vár a kérdés: van-e lehetőség a kollektivizmus és individualizmus ellentététének a megszüntetésére? A kommunizmus szörnyűségei heves ellenérzést és szembenállást termeltek ki az ideológiai közösségekkel szemben, a személyes kapcsolatokat és közösségi gyökereket azonban mégsem tudja az ember nélkülözni. Az állami tiltások, erőszakos elvonások ellenére az individuális értékrendszert hirdetve napjaink embere megpróbál magának önálló egzisztenciát teremteni, a községek szerepének szem elől tévesztése miatt azonban nemcsak identitászavar és lelki válság fenyegeti, de félő, hogy ebben a térségben az összeroppanó nemzetgazdaság is kíméletlenül maga alá temeti.

 

Új helyzet a Vajdaságban [4]

a pártosodás veszélyeiről, a hatalomvágyról és az érdekvédelem esélyeiről

– A vajdasági magyarság egyik legismertebb politikusa Hódi Sándor, aki már a nyolcvanas évek legvégén bábáskodott a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) születésénél, majd a szervezet alelnöke lett. Az 1994-es pártszakadásig töltötte be ezt a tisztet, ekkor új szervezetet hoz létre, a Vajdasági Magyar Szövetséget. Közben 1992-től a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja. 1994-től az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsának elnöke, 1996-tól pedig a Kárpát-medencei régió elnökhelyettese. A politikus a vajdasági Adán él.

A VMDK, a VMSZ, a Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom (VMPM) után immár a negyedik magyar tömörülés bontott zászlót a minap Vajdasági Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalma néven. Ma már levonhatók a tavaly novemberi helyhatósági választások tanulságai és napjaink esélyei, ezek kapcsán faggattuk Hódi Sándort a vajdasági magyarság kilátásairól.

– Az emlékezetes 1994-es pártszakadásig a vajdasági magyarság politikájára a VMDK masszív dominanciája volt jellemző. A Vajdasági Magyar Szövetség, a VMSZ megalakulását követően a politikai közéletben éles törésvonal keletkezett, amely megosztotta a magyarságot. A pártszakadást követően egy ideig a VMDK-val szimpatizálók voltak többségben, aztán a VMSZ hihetetlen gyorsasággal növelte befolyását. Ennek okait tárta fel az a szociológiai kutatás 1995-ben októberében, amelyet a vajdasági magyarság értékrendjéről végeztek. E szerint a VMDK-val szimpatizálók tábora főként az idősebb korosztály tagjaiból, a szórványban élőkből, a kistelepülések lakóiból és az alacsonyabb iskolai végzettségűek közül kerültek ki. A VMDK-val szemben leginkább elutasítóak a felsőfokú végzettségűek és a magyar többségű városok lakói voltak.

– Kik támogatták, illetve támogatják napjainkban a VMSZ-t?

– Elsősorban a középosztály, az érettségizettek és a diplomások, a tömbmagyarság, valamint a nagyvárosok lakói. A VMSZ népszerűségé-nek gyors növekedése rugalmasabb politikája mellett azzal magyarázható, hogy az értelmiség, amely korábban elutasítóan viszonyult a VMDK-hoz, kedvezően fogadta az új magyar párt létrejöttét. A magyar többségű önkormányzatok csatlakozásával pedig végleg eldőlt a két párt közötti küzdelem, jóllehet ezt az 1996-os választásokig sem a vajdasági magyar nyilvánosság, sem az anyaországi pártok és intézmények nem voltak hajlandóak tudomásul venni. Ennek az elfogultságnak köszönhetően a VMDK még akkor is jelentős anyagi támogatásban részesült, amikor régen elvesztette politikai befolyását a vajdasági magyarság körében. Kijózanodáshoz e téren csak a VMDK 1996-os katasztrofális veresége vezetett.

– A múlt év novemberi választások nemcsak a két párttal kapcsolatosan teremtettek tiszta helyzetet, hanem a vajdasági magyar pártpreferenciákban is.

– A választások során kitűnt, hogy a vajdasági magyar politikai erőket és elitet korántsem lehet csupán a győztes VMSZ és a vesztes VMDK köré csoportosítani. A megoldásra váró érdekképviseleti feladatokat illetően a magyar pártoknak új elvárásoknak kell eleget tenniük, ellenkező esetben a politikai élet perifériájára kerülnek. A választások során ugyanis egyértelművé vált, hogy a vajdasági magyarság politikailag sokkal tagoltabb, mint amilyennek korábban - némi önáltatással - hittük. A VMDK vezetése állandóan arra hivatkozott, hogy a párt a vajdasági magyarság több mint 80 százalékának a támogatását élvezi. Ez az állítás nyilván akkor sem felelt meg a valóságnak, amikor a VMDK még egységes és egyetlen érdekvédelmi szervezete volt a vajdasági magyarságnak. És még kevésbé volt igaz a pártszakadást követően, jóllehet a VMDK vezérkara továbbra is ezt hangoztatta.

– Térjünk vissza az 1995 októberében végzett felmérésre, amikor a VMDK a válaszadók 48 százalékának a bizalmát élvezte, a fennmaradó 52 százalék pedig a következőképpen oszlott meg: VMSZ 14, egyéb vajdasági pártok 11, valamelyik szerb párt két, egyéb párt négy, ugyanakkor 21 százalék nem válaszolt, illetve nem kívánt állást foglalni e kérdésben. Mit tükröznek ezek az adatok?

– Megítélésem szerint a kutatás nem valósan tükrözte a vajdasági magyarság politikai értékpreferenciáit, amit a tavaly novemberi választások eredményei egyértelműen alátámasztanak. A felmérésben a VMDK kiugróan magas százalékaránya nem annyira a választópolgárok tényleges pártvonzódásából adódott, hanem – szerintem – inkább a vizsgálatokat szervező vajdasági megbízott politikai részrehajlásából. Ez egyébként kitűnik a felmérésbe illesztett kontrollkérdés eredményeiből is. Amíg a többi párt a másodlagos pártpreferenciák szintjén megőrizte vagy növelte potenciális támogatóit, addig a VMDK esetében nyoma sincs ennek a „párthűségnek”: támogatottsága 48 helyett 17 százalékra csökken, nyilván az utóbbi adat állt közelebb a valósághoz.

– A magyar szavazópolgárok egyes rétegeinek politikai érdeklődése a szerb többségű pártokra irányul, amelyet már az 1995-ös felmérés is előre jelzett. Mi ennek az oka?

– Mindenekelőtt az, hogy a politikai élet szereplői merőben más helyzetben voltak a háború és a gazdasági zárlat idején, mint a kommunista hatalom konszolidálódási időszakában. A daytoni békekötés után Milošević hatalma megszilárdult, ezért Szerbiában felértékelődtek a baloldali pártok az újonnan színre lépő magyar politikai erők szemében. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kommunista korszakban politikai szerepet vállaló magyarok egy része elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Szerbiai Szocialista Párt vagy a Jugoszláv Baloldal támogatásával ismét visszatérjen a politikai életbe. E nagyfokú érdeklődés nyomán a korábbi jelzésszerű politikai törésvonalak a novemberi választáson csaknem szakadékká mélyültek. Szerencsére azonban az utolsó helyhatósági voksoláson a VMSZ összességében több szavazatot kapott, mint a szerb pártok színeiben induló magyar jelöltek, ami a magyar parlamenti képviselet fenntartása iránti igényt jelzi. Mindez figyelmeztető is, mert veszélybe kerülhet a magyarság érdekképviselete, hiszen a magyar képviselőjelöltek 55,5 százaléka nem a három magyar párt valamelyikében látta a politikai szereplés értelmét, hanem a szerb pártokban, illetve a velük való együttműködésben. A VMSZ 20, a VMDK 22, a VMDP (ez utóbbi főként a sajtó által teremtett virtuális valóságban létezik) alig több mint egy százalékos részvételi arányával (együttesen 40 százalék feletti) szemben a magyar képviselőjelöltek több, mint egynegyede, 27 százaléka „függetlenségének” hangoztatásával elhatárolta magát a vajdasági magyarság kollektív érdekképviseletétől. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a magyar képviselőjelöltek mintegy kilenc százaléka az ellenzéki szerb pártokkal való koalícióban, 17 százaléka pedig kifejezetten szerb pártok színeiben indult a választáson.

– Az előbbiekből világossá válik, hogy ma már a vajdasági magyarság egységes politikai akaratáról aligha beszélhetünk. Sorai tovább töredeztek, hiszen megalakult az immár negyedik magyar tömörülés, s vajdasági Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalma, amely „egy családközpontú, hagyományos keresztény értékrend körül” igyekszik szerveződni, mint az alapítók bejelentették.

– A mozgalomnak minden bizonnyal lesznek követői, de összességében mégis – az eddigiekből következően – a vajdasági magyarság érdekvédelmét illetően meglehetősen rosszul állnak a dolgok. Normális körülmények között magától értetődő, hogy a képzett, jeles emberek saját népcsoportjuk képviselői kívánnak lenni. Nálunk azonban régi szokás szerint az uralkodó párt „felszippantja” azokat, akik a közéletben boldogulni akarnak, köztük a kisebbségieket is. Novemberben erre játszott több száz magyar ember, akik közül mintegy százhúszan vállalták, hogy a legkeményebb szerb nacionalista pártok képviselői legyenek. Így a hatalomnak sikerült csaknem annyi magyar embert a maga oldalára állítania, ahányat a VMSZ sorakoztatott fel a kisebbségi érdekek védelmében. A választások során kiderült, hogy a vajdasági magyar politikai elit számára a szerb pártok csaknem olyan vonzóak és népszerűek, mint a VMSZ vagy a VMDK, a „függetlenség” csábító perspektívájáról nem is beszélve. Ma már világos: a magyar-magyar pártviták vagy a magyar pártokon belüli ellentétek nem pártprogramok vagy autonómia koncepciók körül gyűrűznek, még ha egyesek ezt a látszatot igyekeznek is kelteni. Az igazi ellentétek a hatalomhoz való viszonyulásban gyökereznek, a szocialista (posztkommunista) rendszer elfogadásában és támogatásában vagy annak elutasításában jelentkeznek. Örvendetes, hogy a minap csúcstalálkozón indult meg a VMSZ-VMDK közeledés.

– Szerbia viszont jóval megosztottabb, mint korábban bármikor. A rezsim makacsul ragaszkodik hatalmához, a változást követelő ellenzéki tábor hónapok óta százezreket mozgat meg. Mit tesz ebben a helyzetben a vajdasági magyarság?

– Csendesen kivár, miután a választásokon – nyíltan vagy hallgatólagosan – lepaktált a szocialistákkal. E megalkuvó magatartás okait keresve aligha kenhetünk mindent a félelemre, a tájékozatlanságra, a kisebbségek kiszolgáltatott helyzetére. Van ebben számítás is, hiszen ha manapság valakinek nincsen komoly háttere valahol az uralkodó párt köreiben, egyszerűen nincsen esélye az érvényesülésre. A választásokon nemcsak a politikai meggyőződés nyilvánult meg, hanem a különböző túlélési technikák keresése. És e kettő nem mindig esik egybe. Az emberek általában akkor választják a rossz megoldást, ha a rossznak, a létező hatalomnak nincsen igazi alternatívája. Sajnos, a magyar pártok sem könnyítenek igazán az emberek gondjain. A szerb ellenzék pedig még a rezsimnél is szűkkeblűbb a kisebbségi jogokat illetően. A hatalomvágy, a rágalmak, a romlottság, a hazudozás, a gerinctelenség elposványosították a vajdasági magyar közéletet, és hitelétől fosztották meg a kisebbségi politikai küzdelmet. Tetszik vagy nem tetszik, ezzel a helyzettel számolnunk kell. A vajdasági magyarság napjainkban hitét vesztve, elbátortalanodva keresi a politika ingoványos területein túlélésének lehetőségeit. Tűr és szenved, miközben a pártvezérek egymással és önmagukkal vannak elfoglalva. Az viszont tény, hogy a kisebbségi politikában új helyzet állt elő, amellyel – önámítás helyett, megmaradásunk érdekében – mindenképpen számolnunk kell.

 

  

A múlt és jövő [5]

Olvasom a Kisoroszi Hírmondóban, hogy a falu készül községgé válása 200. Évfordulójának megünneplésére. Mint a falu szülötte természetesen osztozni kívánok az ünnepségben, s mi tagadás, jóleső érzéssel veszem tudomásul földijeim megtisztelő figyelmességét, hogy a szervező bizottság tiszteletbeli tagjai közé javasoltak engem is. Lelki szemeimmel már látom magam előtt a péter-páli nagy ünnepi seregszemlét, amely nyilván nem merül ki őseink 200 éves hányattatásának felidézésében, hanem minket is szembesít a mögöttünk maradó évtizedek történéseivel. Valahogyan úgy, ahogyan egykori tanárom, Sörös Imre villantja fel meleg hangú írásában a kétszáz évvel ezelőtt idetelepített ősök otthont teremtő gyötrelmeit s azokat a napjainkban tartó folyamatokat, amelyek a falu csendes és fájó fogyatkozásához vezettek. Persze bíznunk kell abban, hogy gyökereink elég mélyek, s a háromnegyed évszázada apadó víz ellenére életünk jobbra fordul még egyszer.

De miért csak kétszáz év? – kapom fel hirtelen a fejem. Talán csak nem azért, mert a falu újratelepítéséig merészkedünk vissza a múlt mélységeibe? Hiszen – és erről a Kisoroszi Hírmondónak ugyanaz a száma tudósít egy másik cikkben – a falu már évszázadokkal korábban is létezett. Az első írott emlékek a faluról 1335-ből származnak. Eleink viszont még korábban, ezerszáz évvel ezelőtt telepedtek erre a tájra, ahol minden balsors ellenére fenntartották azt a nemzetet, amelynek mi kisorosziak is részei vagyunk.

Távol áll tőlem az ünneprontás szándéka. A falu méltán emlékezik meg községgé válásának kétszázadik évfordulójáról. A sok lelkes ember igyekezete, hogy legalább helyileg emlékezetessé tegyen egy évfordulót, ami a helytállást példázza, s ami a magyarság jövőjébe vetett hitét, önbizalmát erősíti, mindenképpen elismerést és dicséretet érdemel. Mindössze azt szeretném, hogy amikor majd Péter-Pál napján megkondulnak a harangok, s magunkban visszapergetjük a történelem lapjait, ne álljunk meg az 1797-es esztendőnél, a községgé válás dátumánál, hanem – ahogyan ez egy önmagában és jövőjében bízó nemzet fiaihoz illik – tisztelegjünk eleink emléke előtt visszamenőleg egészen a honalapításig. Adjunk hálát az isteni gondviselésnek, hogy Árpád fejedelem és vitéz hadai által ide vezetett népét oltalmába fogadta, s annak életét több mint ezer éven át, a sok viszontagság ellenére fenntartotta. A gondviselés mellett, persze, egyebekre is szükség volt ehhez. Szükség volt bizony néha harci vitézségre, máskor lángoló hazaszeretetre, olykor meg a balsorsban tanúsított szívós kitartásra, hogy őseink leküzdjék a magyarság létét fenyegető veszedelmeket. Nekünk itt és most, úgy látszik, a balsorsban tanúsított kitartás nehéz próbaköve jutott osztályrészül. Lehetséges, hogy a kitartásra való hagyatkozás felettébb hervasztó és keserves annak a nemzedéknek a részére, amelyiknek egy reményteljesebb jövőre való várakozásra megy el az élete. Mégis, mint egy nemzet elszakított részének a tagjai, nem szűkös és hányattatott helyzetünkből, hanem ezer esztendő távlatából kell megítélni sorsunkat. A sarokba szorítottság ellenére, a sokféle fogyatkozás közepette napjaink sötét árnyai nem feledtethetik velünk, hogy a magyarság alig egy évszázada még része volt egy olyan birodalomnak, amely Európában nagyságra a második, népességét tekintve pedig a harmadik helyen állt, ennél korábbi és boldogabb időkről, mondjuk Nagy Lajos birodalmáról nem is beszélve.

Senki sem várja, hogy megfogyatkozva, súlyos gondokkal küszködve fényes és nagyszabású ünnepségeket rendezzünk. Szerényen, visszafogottan szoktunk ünnepelni. Talán túlzottan is. Nem is tehetnénk másként, hiszen tavaly a magyar államiságot jelképező intézmények szinte bántóan félvállról vették az ezerszáz éves évfordulót odaát, Magyarországon is. Kivételt ez alól a Magyarok Világszövetsége jelentett, amely lehetőségeihez mérten különféle rendezvényekkel próbálta emlékezetessé tenni az évfordulót.

Mint a szervező bizottság tiszteletbeli tagja, azon tűnődöm, mivel járulhatnék hozzá, hogy a falu ünnepét emlékezetesebbé tegyük. Néhány évvel ezelőtt sikerült rávennem az akkori magyar külügyminisztert, Jeszenszky Gézát, hogy március 15-én tegyen egy rövid látogatást Kisoroszon. Most azt fontolgatom magamban, hogy jó lenne megint egy eminens vendéget hívni. Csoóri Sándorra, a Magyarok Világszövetsége elnökére gondoltam elsősorban, amennyiben ezt a szervező bizottság tagjai is támogatják, s persze az eminens vendég elfogadja a meghívást.

 

 

 

Önámítás nélkül [6]

Elvi szempontok nemzeti stratégiánk kialakításához

A közjó és annak megvalósítási hiánya

A vajdasági magyarságon belül eddig még semmiféle egyetértés sem jött létre a közjót és annak elérési módozatait illetően. Ennek kapcsán felmerül a kérdés: egyáltalán rendelkezik-e a vajdasági magyarság valamilyen közösségi érdekkel? Összefűz-e bennünket valamilyen közös érdek, azon túlmenően, hogy kisebbségiként egy cipőben járunk valamennyien?

A kérdésre szinte magától értetődőnek tűnik számunkra az igenlő válasz. Már hogyne volnának közös érdekeink: gondoljunk csak a nyelvhasználatra, az oktatásra, tájékoztatásra, a hiányolt kollektív jogokról nem is beszélve. A helyzet azonban korántsem ilyen egyértelmű. Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy van-e olyan közös érdek, ami mellett egy emberként állunk ki valamennyien, máris bizonytalanná válik minden. Mindannyian tudjuk, hogy ilyen értelemben vett közös érdekeink nincsenek. A vajdasági magyarság semmiféle közös érdek megvalósítására nem törekszik. Nincs rá példa, hogy egységesen állt volna ki valamilyen közös ügy mellé. Mégse volnának nemzeti közösségünk egészét átfogó érdekeink? Szó sincs erről. Közös érdekeink minden bizonnyal vannak, csak azok valamiért nem válnak csoportérdekké, nem igyekszünk érvényesíteni közös érdekeinket. Vajon miért nem?

Mivel a józan belátás alapján azt várnánk, hogy az egyénekhez hasonlóan az emberek kisebb-nagyobb csoportjai is közös érdekeik realizálására törekedjenek, hajlamosak vagyunk rá, hogy számon kérjük a vajdasági magyarságon ezt a különös viselkedést. Ezzel kapcsolatosan gyakran lehetünk tanúi olyan fejtegetéseknek, amelyek szerint a „széthúzás” miatt van minden, vagyis a belső viszály és megosztottság miatt szorul háttérbe a közös érdek. Burkoltan vagy nyíltan, de olyan elgondolással is találkozhatunk, hogy a vajdasági magyarság - ellentétben az erdélyi vagy felvidéki magyarsággal - nem rendelkezik megfelelő szellemi örökséggel ahhoz, hogy közösségként tudna viselkedni, ezért hiányzik a közös érdek vagy csoportcél elérésére irányuló törekvés.

Ahhoz, hogy eldönthessük, mennyire jogosak vagy jogosulatlanok ezek a vádak, egy kis vizsgálódásba kell bocsátkoznunk az egyének és csoportok természetére vonatkozóan. Tisztáznunk kell, hogy általában hogyan és miként járnak el a csoportot alkotó egyének közös érdekeik ügyében, illetve a tudomány mai álláspontja szerint mi a helyzet a csoportérdekekkel és a közösségi cselekvéssel?

Önös érdek, csoportérdek

A csoportok viselkedésével kapcsolatos közhiedelem azt tartja, hogy a nemes célok az önös érdekek miatt szorulnak háttérbe. Ez a megállapítás természetesen mindig rosszalló, ami arra utal, hogy a vonatkozó elgondolás szerint a csoportot alkotó egyének helyes viselkedése az volna, ha a közös ügy érdekében figyelmen kívül hagynák személyes érdekeiket. Az effajta önzetlen viselkedést azonban nem mindenkitől lehet egyforma mértékben elvárni. Elsősorban azoknak illő önzetlenül figyelmen kívül hagyni személyes jólétüket, akik az átlagnál képzettebbek, vagy közszereplést vállalnak. Mondanunk sem kell, hogy ebben a felfogásban a személyiségfejlődés szovjet modellje: „az új ember kovácsa” kacsint vissza ránk.

Az emberek természetével és racionális (ésszerű) viselkedésével kapcsolatosan azonban hasonló naivitás figyelhető meg bizonyos tudományos tanokban is. Bár a tudományos okfejtés pontosan fordítottja a fenti gondolatsornak.

A csoportok viselkedésével kapcsolatos tudományos okfejtések abból a feltevésből indulnak ki, hogy azok a csoportok, amelyek közös érdekekkel rendelkező egyénekből állnak természetszerűen érvényesíteni igyekszenek csoportcéljaikat. Ez az egyébként logikusnak tűnő feltevés két súlyos tévhiedelem forrásává vált, amelyek nagy szerepet játszottak századunkban a társadalomszervezésben és a politikában. Egyik nézet Keleten, a másik Nyugaton vált uralkodóvá. Közös jellemzőjük, hogy egyaránt hatalmi érdekeltséget szolgáló ideologikus magyarázatok, amelyeknek nem sok közük van a pszichológiához, illetve az emberi magatartás valós mozgatórugóihoz.

Az egyik tévhiedelem a marxi osztálytudatra alapozó társadalomelmélet alapjául szolgált. Mint ismeretes, a marxi társadalom-felfogás azon a feltevésen nyugszik, hogy az egyes társadalmi osztályok, amelyek közös érdekekkel rendelkező egyénekből állnak, folytonos harcban állnak egymással, mivel egymás rovására megpróbálják érvényesíteni csoportérdekeiket. Ennek a gondolatmenetnek a logikája a következő: minden értelmes ember személyes érdekei szerint cselekszik. Az osztály (csoport) közös érdekekkel rendelkező egyénekből áll, ennélfogva a közös érdek nem egyéb, mint személyes érdekek összessége. Aki személyes érdekeit fontosnak tartja, az magától értetődően a közös érdekek érvényesítését is annak tartja. Amennyiben ez nem így van, ha a közös érdek érvényesítésére irányuló törekvés egyes személyeknél mégis hiányzik, az csak az illető tájékozatlanságával, tudatlanságával magyarázható. A megoldás a marxisták számára kézenfekvőnek látszott: a „partikuláris érdekeikbe” ragadt egyéneket az osztálytudat szintjére kell emelni, hogy alkalmassá váljanak csoportérdekeik megvalósítására. Mint ismeretes, ez a nevelő-felvilágosító munka a kommunista élcsapat reszortja volt. A többit tudjuk.

Azt, hogy a párt milyen vehemenciával fogott hozzá ehhez a munkához, aligha szükséges itt ecsetelnünk, A kísérlet mindenesetre katasztrofális következményekkel járt az emberiség egészére nézve, sok-sok millió ember haláláról és mérhetetlen szenvedésről nem beszélve. Mindez egy téves előfeltevés miatt. Az emberek ugyanis egy istennek sem akartak úgy viselkedni, ahogyan az a marxi elmélet szerint ésszerű lett volna. Nem engedtek önös érdekeikből, s nem lehetett őket csoportcéljaik megvalósítására rávenni.

Egy tévhiedelem a múlté, és ezzel a kommunizmus majdani paradicsomi állapotának is búcsút kellett mondani. A másik tévhiedelem azonban, amely a voltaképpen csak a marxi gondolat visszája, Nyugaton még tartja magát, sőt a „szabad világ” után immár a posztkommunista államokban is ezzel szédítik a népet.

Az eljövendő boldogság nagy ígérete azon a gondolaton alapszik, hogy nem kell az emberektől semmiféle önzetlenséget elvárnunk. Hagyni kell őket, hogy önös érdekeik alapján cselekedjenek. Nincs szükség sem felvilágosításukra, sem átnevelésükre. A kollektivizmus eszméjével ellentétben éppen hogy az önös érdekeire alapozva lehet elvárni az emberektől, hogy érvényesíteni fogják csoportérdekeiket.

Hagyni kell mindenkit, hogy – a megengedett játékszabályokon belül – személyes érdekei és szabad belátása alapján cselekedjen. Ellenkező esetben, vagyis ha az egyéni érdekek nem jutnak közvetlenül kifejezésre, nincs az a nemes ügy, amelyről elhinnék, hogy csoportcélok támogatásával maguk is előnyösebb helyzetbe kerülnek. Így aztán nem is tesznek annak realizálása érdekében semmit. Más a helyzet, ha az emberek maguk is érdekeltek. A fogyasztók alacsonyabb árakra, a munkások nagyobb bérekre, az üzletemberek nagyobb profitra törekszenek. Természetesen a kisebbségek is szerveződhetnek, pártokat alapíthatnak, és felléphetnek saját ügyeikben, amennyiben meg tudnak egyezni közös érdekeikben.

A szóban forgó nézet, mint látjuk, lényegében véve megegyezik a marxi elmélettel. Mindössze abban tér el tőle, hogy az emberek józan eszére hagyatkozik, nem kívánja szervezni vagy közvetlenül befolyásolni őket. Az alapgondolat azonban ugyanaz: a közös érdekekkel rendelkező egyénekből álló csoportok (osztályok), ilyen vagy olyan formában, de érvényesíteni igyekszenek csoportérdekeiket. A probléma csak az, hogy ennek az elképzelésnek semmi köze a valósághoz. Sem az önérdeken, sem az osztálytudaton alapuló viselkedésből nem következik a csoportérdek realizálására irányuló törekvés. Az önös érdekeik alapján cselekvő egyének épp úgy fütyülnek csoportérdekeikre, ahogyan az osztályharcos elvtársak fütyültek a kommunista elvekre.

A pszichológia tisztában van vele, hogy a csoportok nem úgy viselkednek, ahogyan az egyének. A két entitás különböző, érdekeik érvényesítését illetően nem lehet közéjük egyenlőségjelet tenni, mert mindkettő más-más logika és rendezőelv szerint működik. Ez a pszichológiai felismerés jelen van már számos szociológiai elemzésben és gazdaságelméleti fejtegetésben, így várható, hogy a csoportok viselkedésével kapcsolatos új elgondolások mind nagyobb teret hódítanak. Egy jeles közgazdász, Mancur Olson, aki igen gondolatébresztő könyvet írt erről a témáról, nem csak alátámasztja ezt a pszichológiai felismerést, hanem egyenesen azt állítja, hogy „a csoporthoz tartozó egyének még akkor sem törekszenek valamely csoportcél elérésére, ha ezen mindannyian nyernének, s ha mindannyian racionálisan, önérdeküket szem előtt tartva cselekednének”[7] Kivételes esetekben, kényszerítő körülmények folytán természetesen előállhat olyan helyzet, amikor valamely csoport tagjai közös érdekeik vagy célkitűzéseik együttes megvalósítására törekszenek. Ezek azonban kivételes esetek, és inkább a kis létszámú csoportokra jellemzőek. Nagy létszámú csoportok esetében az emberek maguktól nem törekszenek arra, hogy realizálják közös érdekeiket. Erre csak kényszer hatására mutatnak hajlandóságot, illetve abban az esetben, ha valamilyen más eszköz alkalmazásával, például jutalmazással, erre késztetik őket.

Önámítás nélkül

Az elvárás tehát, hogy a vajdasági magyarok kisebbségi érdekeiktől vezérelve (maguktól vagy valaki rábeszélésére) csoportérdekeik realizálására törekszenek, hiú ábránd, amivel nem célszerű a továbbiakban önmagunkat ámítani. Nem a vajdasági magyarságot megosztó viszályok vagy a megfelelő szellemi örökség hiánya miatt, hanem azért, mert nagy csoportként olyan szabályszerűségek szerint él és cselekszik, amely ezt a viselkedést nem teszi számára kényszerűvé.

Az emberek személyes jólétük maximalizálására törekszenek. Közös érdekeik megvalósítására csak abban az esetben tesznek kísérletet, ha erre kényszerítik őket, vagy ha a csoportcélok elérésével járó terhek és költségek ellenében valamilyen jutalmat, elismerést remélnek. Nagyon fontos ezt tisztán látnunk, hogy gondolkodásunk megszabaduljon azoktól a meddő spekulációktól, amelyek az emberek idealizált természetére vonatkoznak.

Nagy csoportokban az emberek racionális cselekvésétől nem szabad túl sokat várnunk. Mancur Olson szerint kényszer vagy külön ösztönzők nélkül még szervezeteket sem hoznak létre az emberek közös céljaik megvalósítása érdekében. Ez a megállapítás akkor is érvényes, ha egyébként a csoporton belül általános egyetértés van a csoportcélokat és azok elérésének módozatait illetően. Nem az osztálytudat, hanem a külső kényszer és a remélt haszon vitte a kommunista pártba embereket. Nagy csoportokban általában ezek a szerveződés mozgatórugói.

A kiscsoportokkal más a helyzet, általában hatékonyabbak, mert más szabályszerűségek szerint működnek. Kiscsoportokban előfordul, hogy a csoport tagjai önként is tesznek valamit a csoportcélok elérése érdekében, jóllehet nem annyit, amennyit megtehetnének, s amennyi a csoportcélok megvalósítása szempontjából optimális lenne. Hozzá kell mindjárt tennünk, hogy közös célok realizálására fordított munka, életidő és költségek terén a csoport tagjai között olyan nagy eltérések tapasztalhatóak, hogy annak alapján nem annyira közös erőfeszítésről, mint inkább néhány személy „kihasználásáról” lehetne beszélnünk. A kiscsoportok sajátosságainak elemzése azonban már egy másik tanulmány tárgykörébe kívánkozik.

Az érdekszövetségek

A csoportérdekekkel és a közösségi cselekvéssel tehát csínján kell bánni. Fokozottan érvényes ez a nemzeti kisebbségekre, akikre a csoportszerveződés számos szabályszerűsége nem érvényes, hiszen csoportlétük a történelem szeszélye folytán jött létre.

Annak a (megalapozatlan) feltevésnek a folyományaként, mely szerint a közös érdekekkel rendelkező egyénekből álló csoportok a dolgok természetéből adódóan igyekeznek érvényesíteni érdekeiket (ami különösen az Egyesült Államokban eresztett mély gyökeret), az érdekszövetségek (pressure groups) két formája vált elterjedtté: a pártok és a szakszervezetek. A kisebbségi érdekszervezetek ezen a téren új fejleményt jelentenek, nem is illenek egészen a képbe. Tulajdonképpen még nem is tisztázott kellőképpen, hogy a csoportcélok megvalósításában hol a helyük, mi a szerepük és hogyan kellene működniük? Kétségtelen ugyanakkor, hogy sem a védekezés, sem a nemzetépítés szempontjából nem bizonyultak igazán hasznosíthatónak. Ami nem különösebben meglepő, hiszen a szerepüket és jellegüket illetően körvonalazottabb érdekszervezetekről, jelesül a pártokról és a szakszervezetekről sem mondható el, hogy a csoportérdekek érvényesítése szempontjából különösebben hatékonyak lennének. Ellenkezőleg, általában csődöt mondanak, amelynek következtében az általuk képviselt ügyek is rendre a lét peremére szorulnak. Fokozottan érvényes ez a kisebbségi sorskérdésekre vonatkozóan.

A politikai szervezkedés

Az emberek többsége idegenkedik a politikától, és igyekszik távol tartani magát a pártoktól. Így vannak ezzel a vajdasági magyarok is. Ennek ellenére, tetszik ez nekünk vagy sem, kisebbségi helyzetünkből kifolyólag vannak olyan közösségi alapérdekeink (is), amelyeket csak pártszerű politikai szervezkedés keretében lehet hatékonyan kezelni. Legalábbis a nemzetközi közösség játékszabályai jelenleg erre köteleznek bennünket. A mérvadó hatalmak javaslata ugyanis úgy szól, hogy a nemzeti kisebbségeknek jogaikat választásokon kell kivívniuk és védelmezniük. Gondolhatunk magunkban erről bármit, amennyiben a nemzetközi tényezők támogatására számítunk, célszerű ehhez az elváráshoz igazodnunk.

Némi jóhiszeműséggel azt mondhatnánk, hogy a politikával szembeni fenntartások ellenére voltaképpen reményteljesen indult a vajdasági magyarság politikai szerveződése. A többpártrendszer kialakulásának idején a magyar politikai érdekszervezet létrehozásában benne volt valamilyen minimális egyetértésre való törekvés. Az adott körülmények között: az ország széthullása és a vajdasági magyarság státusának rendezetlensége következtében tulajdonképpen magának a politikai-érdekvédelmi szerepnek a felvállalása jelentette a legfontosabb közös érdeket, ami mögé (félelmüktől és reményeiktől késztetve) ideig-óráig tömegesen felsorakoztak az emberek. Aztán kitűnt, hogy tévedés az egész: szó sincs közös érdekek képviseletéről. Hogy a párt (a pártok természetének megfelelően) hatalmi eszköz az egykori káderek kezében, akik a kollektivizmus eszméjét a kor divatjának megfelelően egyszerűen csak nemzeti szólamokra cserélték fel.

Mondanunk sem kell, hogy a magyar pártok sokasodásával nem javultak a vajdasági magyarság politikai érdekképviseletének az esélyei, noha ez szintén összhangban áll a kisebbségek részére javallott parlamenti érdekképviselet intézményével. Formailag immár tökéletesen eleget teszünk a demokrácia játékszabályainak, pártjainkkal azonban a semmit markolásszuk.

A pártok lényegükből fakadóan nem tudják megoldani a közös érdek képviseletének az ügyét. Nehogy félreértésbe essünk: korántsem csak a vajdasági magyar politikai érdekszerveződés az, ami csődöt mondott. A posztkommunista államokban az elmúlt hét év során egyetlen párt sem bizonyult alkalmasnak a magára vállalt feladatok teljesítésére.

A pártos érdekképviseletnél csak a szakszervezeti érdekképviselet bizonyult nagyobb csődtömegnek. Hogyan lehetséges, hogy az elmúlt évek során a szakszervezetek a végsőkig tehetetlennek bizonyultak a csoportérdekek képviseletében? Hogy a munkás-szakszervezetek sehol sem tudták útját állni a munkások kisemmizésének, az ágazati szakszervezetek az ágaztok (egészségügy, oktatás stb.) szétverésének. Ki tudna rá magyarázatot találni, hogy szakszervezetek egyesülete miért nem lépett fel a háború ellen? Miért nem tett semmit az életszínvonal megőrzéséért, új munkahelyek létesítéséért, a keresetek kifizetéséért, a javaikból kiforgatott emberek jövőjéért?

Vajon hogyan tudnák a kisebbségek érvényesíteni csoportcéljaikat olyan intézményekkel és játékszabályokkal, amelyekkel a pártok és szakszervezetek együttesen sem voltak képesek elmozdítani azokat az akadályokat, amelyek a nemzet, az ország, a térség fejlődésének az útjában állnak? Nyilvánvalóan sehogy. A többpártrendszer és az általános választói jog kétségkívül az emberiség nagy vívmánya, de korántsem csodaszer. Nem kínál például megoldást a nagy társadalmi csoportok, köztük a nemzeti közösségek érdekeinek a megvalósítására. De hogyan is lehetne ezt a pártoktól és a szakszervezetektől várni, mikor azok lényegükből fakadóan egy közösségellenes világrend létesítményei. Ebből kifolyólag, amióta immár Keleten is népszavazáson dől el a hatalom mibenléte, a világ annyit változott, hogy az emberek - a közjó képviseletét ígérő pártok hatalomra juttatásával - saját kezükkel tesznek hurkot a nyakukba. Vagy a szerbiai választások nem ezt igazolták többszörösen is? Hogy a példázattal csak a magunk portáján maradjunk.

A kisebbségek esélyei

A pártokra és szakszervezetekre alapozó közös érdek képviseletének kudarca szükségszerű következménye annak a tévhiedelemnek, hogy a csoport spontán érvényesíteni tudja a csoportcélokat. De ha a parlamenti demokrácia intézményeitől a többségi népek számára sem várható jó megoldás, vajon hogyan tudnák ezeknek a játékszabályoknak a betartásával a nemzeti kisebbségek érvényesíteni kollektív jogaikat, különösen abban a társadalmi szervezetlenségben és gazdasági kiszolgáltatottságban, amelyben élnek?

Ismeretes, hogy a koszovói albánok - miután a szerb katonaság és rendőrség 7 évvel ezelőtt megszállta őket - a békés ellenállást útját választották: hátat fordítottak a szerb államnak, önálló intézményeket alapítottak, kiépítették saját politikai, oktatási, egészségügyi és szolidaritási rendszerüket, létrehozták civil társadalmukat. Ennek a fegyelmezett önszerveződésnek a titka nem az albánok létszámában vagy természetében rejlik, hanem külső körülményeikben: a rájuk nehezedő nyomásban, társadalmi elszigeteltségükben és fenyegetettségükben. A koszóvói albánok önkéntes adományokból tartják fenn szervezeteiket és intézményeiket, amivel gyakorlatilag a független Kosovó megteremtésének az útjára léptek.

A vajdasági magyarság esetében más a helyzet, a fenyegetettség nem olyan közvetlen és elviselhetetlen, mint a kosovói albánok esetében. Nemzeti közösségként a vajdasági magyarság is jogtalan hátrányt szenved: nincsenek közösségi jogai, nem rendelkezik saját anyagi javakkal és intézményekkel, mint egyéneknek azonban tágabb terük nyílik saját érdekeik érdekérvényesítésére. A teher magára a nemzeti közösségre nehezedik, nem az egyénekre. Az egyének hátránya, frusztráltsága, fenyegetettsége csoport-hovatartozásukból ered, nemzeti sorsvállalásukhoz kötődik. Feladva vagy feledve nemzeti kötődésüket, közös nemzeti érdekeiket, nincs akadálya a magyarok beilleszkedésének és társadalmi felemelkedésének. Ennek következménye a nagyméretű asszimiláció, ami viszont a nemzeti közösség további porladásához vezet.

A megmaradás stratégiája

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a vajdasági magyarság - mint a nemzettestről leszakított nemzetrész - a közösségi lét megszervezéséhez és közös nemzeti érdekeinek érvényesítéséhez nem rendelkezik megfelelő eszközökkel. Éppen ezért ne ámítsuk magunkat azzal, hogy minden rendben van: a nemzetiségi problémák megoldottak vagy hamarosan megoldódnak.

Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy semmit sem tehetünk helyzetünk javítása érdekében. Első lépésként célszerű lenne elkészítenünk a politikai pártok, történelmi egyházak, intézmények és civil szervezetek tevékenységét vizsgáló hatástanulmányokat annak érdekében, hogy stratégiánkat a legeredményesebb közösségmegtartó és nemzeti identitásformáló intézmények megerősítésére alapozhassuk.

A távolabbi célokat illetően azonban alapvetően a nemzeti egységesülés szándéka kell, hogy vezessen bennünket, függetlenül attól, hogy annak megvalósulása milyen hosszú folyamat. A nemzeti megmaradás érdekében nemzetben kell gondolkodnunk, mégpedig az egész nemzetben, felülemelkedve lélekben határokon és tilalmakon.

 

 

 Nemzetépítő feladatok[8]

Az MVSZ működéséről és célkitűzéseiről

Az MVSZ az elmúlt négy év során számos olyan kérdésben foglalt állást, amelyek visszatekintve is helyállónak bizonyultak, vagyis a maguk idejében irányadóak és előremutatóak voltak. Hadd utaljak itt az alapszerződésekkel kapcsolatos állásfoglalásra, az autonómia gondolatának felvállalására, a kisebbségi és egyházi javak visszaszármaztatására vonatkozó nyilatkozatokra, a Trianon-konferenciára, a Duna TV létrehozására, a Nemzeti Színház ügyének felkarolására, az alkotmányvitára, valamint az iskolapolitikával, a magyarság egészségügyi helyzetével, a család- és gyermekvédelemmel, az anyanyelvvel kapcsolatos tanácskozások sorára. Ezek az állásfoglalások, tanácskozások, megnyilatkozások meggyőzően példázzák a Világszövetség következetes nemzeti elkötelezettségű politikáját. Az MVSZ az egyetlen szervezet Magyarországon, amely az 1994-es visszarendeződést követően is töretlenül képviselte a nemzeti megújhodás programját, és fogékonynak mutatkozott az elszakított nemzetrészek gondja iránt. Kár, hogy ez a törekvés a sajtóban nem kapott a súlyának megfelelő publicitást, hanem helyette valóságos médiaháború zúdult a Világszövetségre. De mielőtt a támadásokkal foglalkoznánk, lássuk előbb sorjában a legfontosabb megnyilatkozásokat, eseményeket.

1993 novemberében az MVSZ levelet intézett Antall József kormányfőhöz, kérve:

a)     Világszövetség közjogi személyiséggel való felruházását

b)     a Világszövetség méltó elhelyezését

c)      Duna TV támogatását és fejlesztését.

Mint ismeretes, ennek eredményeként történt kormánydöntés a Semmelweis utcai székház és a Duna Televízió ügyében.

Az MVSZ volt az egyedüli szervezet, amely 1994 novemberében Budapesten Memorandumot nyújtott át az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek a nemzeti kisebbségek jogairól és önrendelkezéséről.

1995. március 3-án a szlovákiai, kárpátaljai, romániai, vajdasági, horvátországi és szlovéniai szervezetek képviselőinek az egyeztető értekezletén Állásfoglalás az alapszerződések kérdésében címen az MVSZ olyan dokumentumot fogadott el, amelynek létjogosultságát utólag igazolta a történelem.

Az MVSZ 1995. április 21-23-i választmányi ülésén határozat született a Szent László Akadémia létrehozásáról és a Nemzetstratégiai Bizottság felállításáról, amely Magyarságtudat és nemzetstratégia címen színvonalas tanulmányt készített a Világszövetség testületei részére.

Az MVSZ 1995 júniusában nemzetközi Trianon-konferenciát szervezett, amelyen értékelte az államhatárokkal és államszerződésekkel kapcsolatos helyzetet. A tanácskozáson elfogadott dokumentum síkra száll a kisebbségek önrendelkezési törekvéseiért.

1995. június 29-30-án a határon túl, Ungváron ülésezett az MVSZ elnöksége, ahol elfogadta a Világszövetség millecentenáriumi rendezvénytervét és a Vereckei hágón ünnepélyesen elhelyezte a Honfoglalási Emlékmű alapkövét.

1995. július 27-én tiltakozó nagygyűlést rendezett a debreceni Nagytemplomban, a magyar iskolák, a magyar nyelv és a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége védelmében.

1995. december 8-9-én Bécsben a Világszövetség külügyi stratégiájáról tanácskozott az elnökség, és létrehozta az MVSZ külügyi munkacsoportját.

Az 1996. évi Magyar Kultúra Napjára az MVSZ megjelentetett egy tájékoztató füzetet a Magyarok Világszövetsége a magyarok szolgálatában címmel, ugyanakkor megindította Világszövetség új színes magazinját a Világlapot.

Az 1996-os év folyamán az MVSZ egyedülállóan, mintegy kétszáz rendezvénnyel járult hozzá a Honfoglalás 1100. évfordulójának a méltó megünnepléséhez. Amillecentenáriumi ünnepségek keretében Ópuszta-szeren felavatta a Világmagyarság Hajlékát, amely a látgatóknak képet ad a világban szétszórtan élő magyarság életéről. Ugyancsak a Honfoglalás 1100. évfordulójával kapcsolatos ünnepségek keretében Magyar Krónika címen emlékkönyvet jelentetett meg, amely sokak szerint az év legszebb kiadványa.

Hasonlóan fontos kiadvány a Világkongresszuson elhangzott előadásokat és hozzászólásokat tartalmazó könyv, amely Nemzetstratégia a harmadik évezred küszöbén címen jelent meg.

 Hosszan sorolhatnánk tovább a Világszövetség sokirányú, egyre több országra kiterjedő tevékenységét, de talán a fenti példák is meggyőzően tanúskodnak a legátfogóbb és legnagyobb nemzetközi magyar civil szervezet folyamatosan végzett áldozatos munkájáról.

 

Sajtókampány

Miközben az MVSZ felemeli szavát a nemzeti kisebbségek jogai és önrendelkezése érdekében, küzdelmet folytat a rossz alapszerződések megkötése ellen, a magyarság öntudatát és önismeretét erősítő tanácskozásokat, megemlékezéseket, ünnepségeket, emlékkiállításokat, fesztiválokat szervez, valóságos médiaháború indul a Világszövetség és annak elnöke ellen. A számtalan cikk, kommentár, híradás, nem az MVSZ ténykedéséről, törekvéseiről tájékoztatta a közvéleményt, hanem a szövetségen belüli személyi nézeteltérésekről, még inkább a szűkös költségvetés körüli viszályokról, az állítólagos pénzügyi visszaélésekről. Ezek a nemtelen támadások, gyanúsítgatások, rágalmak súlyos teherként nehezedtek a szövetség vezetőire, testületeire és a hivatal munkájára. A magyar lapok cikkei és híradásai nem a Világszövetség által felvetett kérdésekre reflektáltak: nem a végiggondolatlan alapszerződések megkötésének előzményeit és következményeit vitatták, nem a határon túli magyarság megmaradását szolgáló autonómia koncepció elfektetésének okaira próbáltak magyarázatot találni, hanem a közpénzek elherdálásával vádolták meg a Világszövetséget, talán abban reménykedve, hátha a rágalmak elterelik a közvélemény figyelmét a magyarság sorsformáló kérdéseiről, illetve a Világszövetség szerepéről és tevékenységéről.

A szervezetfejlesztés nehézségei

Nem vitás ugyanakkor, hogy a Világszövetség kialakulatlansága, belső szerveződésének, működésének és információs rendszerének a hiányosságai, a szervezetfejlődés nehézségei, a belső érdekellentétek és konfliktusok ilyen szempontból nemcsak sebezhetővé tették a Világszövetséget, hanem sokszor okot is szolgáltattak különféle találgatásokra és támadásokra. Az érdekvédelmi szervezeteknek ezt a gyermekbetegségét máig sem nőtte ki teljesen a Világszövetség. A küldöttközgyűlések, a választmányi és elnökségi ülések a rendelkezésükre álló idő tetemes részét ma is a nemzetszervezési munka helyett ügyrendi kérdésekkel, a szervezet munka beszabályozásával, hatásköri polémiákkal, a zárszámadás és a költségvetés körüli vitával töltik el. És egyelőre, úgy tűnik, hiábavaló minden igyekvés, hogy az etikai és számvizsgáló bizottság vagy akár az Állami számvevőszék pontot tegyen valamely felkapott hazugság végére, a százszor megtárgyalt, lezárt kérdések újra és újra, még százszor napirendre és megvitatásra kerülnek. A meddő pénzügyi jellegű viták kapcsán egyre inkább az a leküzdhetetlen érzése támad az embernek, hogy ez az akadékoskodás talán már nem is a véletlen műve. Lehetséges, hogy a rágalmak, az akadékoskodás, a szőrszálhasogatás egy jól kitervelt aknamunka része, amellyel megpróbálják a Világszövetséget megakadályozni abban, hogy eleget tegyen vállalt célkitűzéseinek. Az is lehetséges azonban, hogy egyszerűen az emberek felelőtlen és fegyelmezetlen viselkedésének a következménye, akik értesületlenül szólnak hozzá a százszor letárgyalt, megvitatott kérdésekhez, és nem tartják be a hozzászólási időket.

Ezeknek a természetes akadályoknak a leküzdése nagyon sok erőt köt le, és nagyon sok időt von el a konstruktív cselekvéstől. Elképzelhető, hogy ennek a kommunikációs zavarnak a meghaladására csak akkor lesz lehetőség, ha a kapcsolattartást és a tanácskozást korszerűbb alapokra helyezzük. Többen javasolták már, hogy a számítógép-hálózat révén korszerű távtanácskozási rendszert kell kiépíteni, ami tetemes anyagi megtakarítást jelentene, s ugyanakkor hatékonyabbá tenné a Világszövetség működését.

Az MVSZ átalakulása

Az MVSZ átalakulása – a dolgok természeténél fogva – keserves vajúdással megy végbe. A szövetség átalakulása tulajdonképpen 1989-ben kezdődött, valódi fordulatot azonban az 1991. decemberi rendkívüli tisztújító közgyűlés hozott ezen a téren, amelyen Csoóri Sándor lett az MVSZ elnöke. Az 1992 augusztusában megtartott Magyarok III. Világtalálkozója újabb előrelépést jelentett. A Világszövetség azonban még ma is csak a kialakulás időszakában van, keresi önmagát.

Látnunk kell, hogy a Magyarok Világszövetségében eleve sokféle vélemény, szándék és törekvés találkozik, ami magában hordozza nem csak az egyetértés és együttműködés természetes akadályait, de a konfliktusok és viszályok forrásait is. A három régióra alapozó szervezeti felosztással és az országos tanácsok létrehozásával nem sikerült kiiktatni a konfliktusok forrását, már csak azért sem, mert a hatalom és a jogkör decentralizálásával nem járt (nem járhatott) együtt a magyar költségvetési támogatás részarányos elosztása.

Az MVSZ Hivatalán belül több titkárság működik:

a)     elnöki titkárság

b)     alelnöki titkárság

c)      főtitkári titkárság

d)    a három régió titkárság

e)     gazdasági titkárság

f)      külügyi titkárság és a

g)     tájékoztatási és koordinációs osztály.

Az MVSZ hivatalán belül sok a párhuzamos tevékenység és érezhetően jelen van a hatalmi rivalizálás az egyes titkárságok között, ami feszültséggel jár, és rontja a Világszövetség munkájának hatékonyságát.

 

A költségvetés elosztása

Egyes javaslatok szerint a hivatallal szemben a három régióra kellene átruházni a pénzügyi támogatást, az ügyvitelt, vagyonkezelést, az alkalmazottak felvételét és azok bérezését. A javaslatot a többség azzal az indokkal vetette el, hogy a régiók elkülönítése sem a működtetés gazdaságosságát tekintve, sem a közös feladatok szempontjából nem lehet a világmagyarság érdeke. A Választmány legutóbbi ülésén végül olyan döntést hozott, hogy – ellentétben az eddigi gyakorlattal – az MVSZ Hivatalának a működtetésére a költségvetés kevesebb mint 60%-a fordítható. A költségvetés több mint 40%-át a három régió között egyenlő arányban az általuk felvázolt feladatok és programok támogatására kell fordítani.

Nemzetközi kapcsolatok

Nagyobb gondot jelent ennél, hogy az országos tanácsok létrehozása felemás módon valósult meg. Ahelyett, hogy az eredeti elgondolásnak megfelelően az országos tanácsok minden országban bejegyzésre kerültek volna, a legtöbb helyen elmulasztották ezt, hogy helyette valamelyik már meglévő magyar szervezet vállalja magára az OT feladatát. Ha az eredeti gondolat valósult volna meg, ma a Világszövetség az ENSZ egyik legerősebb NGO (Non-Government Organization) szervezete lehetne, hiszen a világ 44 országában bejegyzett magyar érdekvédelmi szervezetet foglalna magában. Sajnos, ez az elgondolás más ellenérdekeltségek miatt megbukott, ennek ellenére a Világszövetség az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szövetség) egyik NGO tagszervezete. Folyamatban van a FUEV-hez benyújtott tagfelvételi kérelem ügye is.

Hatásköri viták

A tavaly ősszel megtartott tisztújító gyűlésen két szándék csapott össze. Az egyik csoport Csoóri Sándor távozását kívánta elérni, illetve, ha ez nem megy, az elnök hatáskörét leszűkíteni. A másik szárny ragaszkodott Csoóri Sándor személyéhez, mert benne látta az MVSZ szellemiségét megtestesülni, és igyekezett az elnök hatáskörét megőrizni. Bár a küldöttközgyűlést nagyon erős Csoóri Sándor ellenes kampány előzte meg, nem sikerült őt eltávolítani az MVSZ éléről. Az említett két szándék között, úgy tűnt, sikerült kompromisszumos megoldást találni az alelnöki szerepkör létesítésével. A tisztújító gyűlést követően azonban Csoóri Sándor, az újraválasztott elnök és Patrubány Miklós alelnök között nem tudott jó együttműködés létrejönni. Mi több, az azóta eltelt fél év a Világszövetségben a nemzet egységének a megteremtésére irányuló fáradozás helyett a két vezető közötti hatásköri vita jegyében telt el. Mivel a kétszemélyes vezetés beiktatásával a hatásköri vita eleve beépült a szervezetbe, és az elnökhelyettest ugyanakkor leplezetlen hatalmi ambíciók gerjesztik (bár a Választmány döntése az volt, hogy a két vezető rendezze a kérdést egymás között békésen), nyilvánvaló, hogy a hatásköri vita tartósan rányomja bélyegét a Világszövetség működésére.

Csökkentett támogatás

A Világszövetség a nemzet egységének erősítése terén még ebben az állapotában is jelentős társadalmi erőt képvisel, ami szemmel láthatóan kényelmetlen a kormánykoalíció részére, így az drasztikus szankcióhoz folyamodott. Az egymás érő sajtótámadások és a belső egyenetlenségek folyamatos szítása mellett lefaragta – gyakorlatilag a felére csökkentette – a költségvetési támogatást. A pártkoalíció jól számított: a pénztelenség növelte a szövetségen belüli viszályt. És hát nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy megjósoljuk: az elkövetkezendő időben ismét pénzügyekről, számvizsgálatokról cikkezik majd a magyar sajtó.

Az MVSZ Választmánya legutóbbi ülésén mélységes elégedetlenségének adott hangot a Magyar országgyűlés szűkkeblű döntése miatt, hogy évről-évre csökkenti a magyarság legnagyobb társadalmi szervezetének, a világmagyarság egyetlen érdekvédelmi szövetségének a támogatását.

 

Programcélok

És mégis, minden nehézség ellenére a Világszövetség halad a maga útján. A Választmány elfogadta a három régió cselekvési programját, amelyek mindegyike nemzetmentő szándékról tanúskodik. Közös bennük, hogy tevékenységük alanya az egyetemes magyarság, hogy egyaránt erősíteni kívánják a világmagyarság együvé tartozásának és szolidaritásának tudatát. Az együvé tartozással és a magyar-magyar integrálódási folyamattal kapcsolatban a Kárpát-medencei Régió cselekvési terve kimondja, hogy a határon kívüli magyar közösségek Magyarországhoz és a nemzethez való kötődését magasabb szintű jogviszonyra kell emelni. Ennek érdekében az MVSZ támogatja a határon kívüli magyar közösségek önkormányzati és autonómia törekvéseit és aktív viszony kialakítására törekszik a határon túli magyar politikai pártokkal, társadalmi és kulturális szervezetekkel, valamint a magyar értelmiséggel.

Az MVSZ új testületei

Végezetül hadd ismertessem az MVSZ két új testületének a személyi összetételét. A Védnöki Testült tagjai: dr. Tőkés László ref. Püspök (Erdély), Bertalan Imre ref. lelkész (USA), Czine Mihály irodalomtörténész (Magyarország), dr. Czirják Árpád érseki helynök (Erdély), dr. Erdélyi Géza ref. Püspök (Felvidék), Esterházy- Malfatti de Montetvetto Alice (Olaszország), Gulácsi Lajos ref. püspök (Kárpátalja), dr. Kesserű István orvosprofesszor (Dél-Amerika), dr. Körmendi Ferenc atomfizikus (Délvidék), Makovecz Imre építész (Magyarország), gróf Nádasdy Ferenc (Kanada), Nemeskürty István író (Magyarország), Solymosi Frigyes akadémikus (Magyarország), dr. Szilvay Géza zenetanár (Finnország), Szokolay Sándor zeneszerző (Magyarország).

Az MVSZ Nemzetstratégiai Bizottságának tagjai: Borbély Imre (Erdély), Duray Miklós (Felvidék), dr. Hódi Sándor (Délvidék), dr. Soós Kálmán (Kárpátalja), Toró T. Tibor (Erdély), Fekete Gyula (Magyarország), dr. Gidai Erzsébet (Magyarország), dr. Jobbágyi Gábor (Magyarország), dr. Mikola István (Magyarország), dr. Pozsgai Imre (Magyarország), Burián Erzsébet (Kanada), Czigány Imre (Belgium), Micheller Attila (USA), Sebestyén István (Svájc), Szabó István (USA).

 

 

A nemzeti megmaradás stratégiája [9]

Megjegyzések a szabadkai értelmiségi találkozóhoz

1997. május 18-án nagyszabású tanácskozást rendeztek Szabadkán a vajdasági magyarság sorsáról, jövőjéről, nemzeti megmaradásának stratégiájáról. A rendezvény megszervezését a Magyarságkutató Tudományos Társaság, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség és a szabadkai önkormányzat vállalta magára.

A tótfalusi és a zentai értelmiségi találkozók lehangoló eredménytelensége után nagy várakozás előzte meg a Nemzeti megmaradásunk stratégiája címmel szervezett szabadkai tanácskozást. Ha azonban az ambiciózus rendezvény eredményességét kizárólag a tanácskozás zárónyilatkozatával kellene mérnünk, a korábbi tanácskozások lehangoló eredménytelensége után a szabadkai értelmiségi találkozó teljes kudarcá-ról kellene beszélnünk. A hevenyészve megfogalmazott zárónyilatkozat ugyanis a kommunizmus évtizedeinek a szellemiségét idézi: a szerb állam integritására, a szerb nép igazságos érdekeinek a támogatására és a magyarság lojalitására kívánja alapozni a vajdasági magyarság nemzeti megmaradási stratégiáját. Ezen túlmenően a programbizottság által megfogalmazott szöveg olyan magvas gondolatokat tartalmaz, hogy „a többgyermekes családoknak, időseknek szervezett támogatást kell nyújtani”, a „fiataloknak be kell kapcsolódniuk a közéletbe”, „létre kell hozni egy anyanyelvápoló szövetséget”, „intenzívebb együttműködést kell kialakítani a magyar önkormányzatok között”. Szó esik egy ideiglenes nemzeti tanács létrehozásának a kezdeményezéséről is, ami azonban már a szekcióülésen is heves vitát és ellenérzéseket váltott ki. A zárónyilatkozat szövege, amely nem tükrözte sem a tanácskozás alaphangulatát, sem a tanácskozáson elhangzott gondolatokat, olyan heves elutasítást és felháborodást váltott ki a jelenlevők körében, hogy a szöveg pontosítására tervezett záró vita elmaradt. A végleges szöveg majd utólag, a napokban kerül nyilvánosság elé, anélkül, hogy módosítási javaslatok révén alkalom kínálkozott volna annak érdemi megbeszélésére.

Maga a tanácskozás egyébként több okot adhat a bizakodásra, mint a zárónyilatkozat. Igaz, hogy alaphangulatában a tanácskozás is szétfolyó, tétova és kesergő volt, de sem a plenáris ülésen elhangzott előadásokat, sem a szekció üléseket nem jellemezte az a szervilis lelkület, ami - ki tudja miért - áthatotta a zárónyilatkozat szövegét.

A plenáris ülésen felszólalt Dobos László, az MVSZ Kárpát-medencei régiójának elnöke, aki arra figyelmeztetett, hogy a mai kegyetlen és durva erőviszonyok között a megmaradásért folyó küzdelemben a határon kívül rekedt magyarság stratégiája nem rekedhet meg az irodalom és a kultúra kérdéseinél. Pozsgai Imre az anyaország felelősségéről beszélt, arról, hogy mindaddig, amíg a környező államok nem tudják megoldani az ott élő magyarság gondjait, az anyaországnak kell a hazaival azonos színvonalon tartania és működtetnie a határon kívül élő nemzettestek intézményeit. Hódi Sándor a közösségben való gondolkodás pszichológiai lehetőségeiről és akadályairól beszélt. A közösségi érdekérvényesítés terén nem szabad olyasmit elvárnunk a vajdasági magyarságtól, mondotta, amire más csoportok sem képesek. A leszakított nemzetrészek nem rendelkeznek a közösségi lét megszervezéséhez és a közös nemzeti érdekek érvényesítéséhez megfelelő eszközökkel. Ezért a távlati célokat illetően a nemzeti egység szándéka kell, hogy vezessen bennünket felülemelkedve lélekben határokon és tilalmakon. A rövidtávú stratégiát illetően pedig nem az a cél, hogy kiizzadjunk egyetlen megoldási javaslatot. A nemzetmentésnek százféle módja van. Nemzetmentés minden létrehozott intézmény, minden jól működő szervezet, minden sikeres választás, minden újszülött, minden könyv, minden tanulmány, minden sikeres rendezvény. Ágoston Mihály egyetemi tanár arra figyelmeztetett, hogy a vajdasági magyarság megmaradási stratégiája semmiképpen sem lehet azonos a nemzeti elhalás valamely észrevétlen, fájdalommentes formájának vállalásával. Közösségünk anyanyelvi készségének életképes szintre való emeléséhez és megtartásához konkrét társadalmi föltételek szükségesek, amelyek részben megvannak, részben meg kell teremteni őket. Mint a stratégia tanácskozás egyik előkészítője abban látta a tanácskozás egyik értelmét, hogy új értékteremtési lehetőséget kell nyitnunk, hogy megállíthassuk nemzeti és anyanyelvi elhalásunkat és eltűnésünket. Dudás Károly felszólalásában kiemelte, hogy a vajdasági magyarságnak kollektív jogok nélkül nincs esélye a megmaradásra. Javasolta a Vajdasági Magyar Értelmiségi Fórum megalakítását, illetve a Nemzeti Tanács létrehozását belső választások útján. Szecsei Mihály a magyar többségű önkormányzatok szövetségének a szükségességéről beszélt. A területfejlesztés veszélybe sodorhatja a vajdasági magyarság megmaradását, ha a törvényes rendelkezésekből kimarad azoknak a területeknek a gazdasági fejlesztése, amelyen a vajdasági magyarság többsége él.

A plenáris ülés felszólalói tíz percet, a felkért hozzászólók három percet kaptak gondolataik kifejtéséhez. A vita első felkért résztvevője Biacsi Antal volt, aki a vajdasági magyar intézményrendszer átrendezését szorgalmazta, és az újvidéki értelmiséget bírálta passzivitásáért. Burányi Nándor a család szerepének a fontosságáról beszélt. A család működőképességének és nevelő szerepének fokozása érdekében tudományos kutatásokra van szükség. A stratégia kidolgozásában felül kell emelkedni a pártérdekeken, tudományos alapokra kell helyezni. Gubás Jenő és Ágota az egyéni érdekeltség fontosságára hívták fel a figyelmet, ami nélkül sok esetben nincs igazi késztetettség az anyanyelven való tanulásra. Hajnal Jenő a művelődési élet és az amatőrmozgalom színvonalával, Klemm József a tájékoztatási intézményekkel, Burány Béla a kedvezőtlen demográfiai mutatókkal, Szloboda János az anyanyelv megőrzésének lehetőségeivel, Berta Ferenc a szórvány helyzetével foglalkozott felszólalásában. Túri Gábor azzal kezdte mondanivalóját, hogy a vadkapitalizmus körülményei között, amelyben élünk, ahol a balkáni módszerek érvényesülnek, ne hivatkozzunk se erkölcsre, se demokráciára. Az anyaország nélkül végünk, viszont arra sincs szükség, hogy megsegítésünk ürügyén a magyar adófizetők pénzét az itteni főállású magyarok támogatása révén az Illyés Alapítvány átömlessze szerb állami intézményekbe. Korhecz Tamás a magyar Oktatási Tanács, Nagy Margit pedig egy pedagógiai konzultációs központ létrehozását. szorgalmazta. A hozzászólók sorát Páll Sándor zárta, az egyetlen, aki pártpolitikai célokra igyekezett felhasználni az értelmiségi találkozót.

A tanácskozás alkalom volt arra, hogy a magyar értelmiség a közgondolkodás terén egy lépéssel előbbre jusson, és hogy a közéletet terhelő feszültségek oldódjanak. Igaz, a különböző elképzelésekből, gondolatokból ez alkalommal sem jött létre egyetértés, de már az is valami, hogy a különböző nézetek, törekvések a maguk rendezetlenségében is egy irányba mutattak: úgy tűnik, képesek szellemi ösztönzést nyújtani a folytatáshoz.

A nemzeti stratégia kidolgozása egyelőre még várat magára. Ennek egyik legfőbb oka az, amivel az eddigi értelmiségi tanácskozók kudarca is magyarázható. Nevezetesen, hogy a magyar értelmiség nem tud megszabadulni attól a hatalmat kiszolgáló szellemiségtől, attól a szervilis magatartástól, ami évtizedek óta a legnagyobb akadálya az új irányba tartó nézetek és törekvések megfogalmazódásának.

 

 

Esélyek és remények Trianon meghaladására[10]

- Az új magyar paradigma gondolatkörében megrendezésre kerülő első tanácskozáson, Kolozsváron 1994-ben, az Ön által tartott korreferátum nagyrészt a szubszidiáris nemzetsruktúra gondolatának továbbfejlesztésére épült. Javaslatai közé tartozott, hogy Magyarország jelenlegi határain túl élő nemzetrészek állítsák fel a maguk határon túli parlamentjeit, és az ily módon nagyságrenddel megnövekedett legitimációs háttér birtokában próbáljanak egy egységes magyar nemzetpolitikai stratégiát kialakítani. Minden jel arra utal, hogy ezen képviseleti szervek létrejöttének elmaradása a vajdasági magyarság esetében nem elsősorban a többségi nemzet ellenállásán múlt. Kérdésem tehát, hogy Ön szerint mi az oka, hogy a délvidéki magyarság nem mutatkozott kellően fogékonynak e gondolat iránt?

- A folyamatok - ezt határozottan állíthatom - továbbra is ebbe az irányba mutatnak, de úgy látszik, hogy még hosszú út vezet e lépés történelmi szükségszerűségének a felismerésétől annak gyakorlati megvalósulásig. A vajdasági magyarság az önszerveződésben nem jutott még el addig a szintig, hogy meg tudna birkózni egy belső választás lebonyolításának feladatával. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy össze kellene állítani a választók listáját. Ez sem egy egyszerű feladat, már csak azért sem, mert az 1989-1990-ben megindult átalakulási folyamat megtorpant, sőt egy kemény visszarendeződés megy végbe. A magyarság a helyzetét és jövőjét illetően elbizonytalanodott, és sokan kockázatosnak tartják, hogy magyarként, a magyar érdekek védelmében konfrontálódjanak a többségi néppel. Elképzelhető tehát, hogy a magyar nemzetiségüket békésebb időszakban egyébként vállaló választópolgárok számottevő része a Jugoszláviában uralkodó állapotok miatt jelenleg nem kívánna fölkerülni a választók listájára.

Másfelől még nem kristályosodott ki, hogy a belső választás milyen szabályok mentén menjen végbe. Nemrégiben olvastam a kárpátaljai magyarság előterjesztését. A tervezetükben az áll, hogy a választópolgá-rok 50 százalékának plusz egy főnek kell részt vennie a választáson ahhoz, hogy az érvényes legyen. Egy ilyen modellt a Vajdaságban képtelenségnek tartanék, a megfélemlítettség légkörében a részvétel hiánya miatt könnyen kudarcba fulladhat a vállalkozás. Arról nem is szólva, hogy az érvényben levő jugoszláv választási törvény olyan, hogy a második fordulóban a választás érvényes a részvételi aránytól függetlenül. Tíz polgár is megválaszthat egy szerb parlamenti képviselőt. Akkor miért kellene magyar részről, kisebbségi helyzetben egy ilyen öngáncsoló elvárást megfogalmazni? Jól át kell tehát ezt gondolni elméletileg. Emellett azt hiszem, hogy a pillanat sem megfelelő jelenleg egy belső választás lebonyolításához és egy kisebbségi magyar parlament felállításához a Vajdaságban. De ez nem azt jelenti, hogy távlatilag nem ez az elképzelés, nem ez a cél.

- Az aktuálpolitikai problémák megoldhatók, az elméleti-gyakorlati akadályok leküzdhetők, ha van erre nézve politikai akarat. A tét ugyanis megítélésem szerint óriási, hiszen egy ilyen parlament eldöntené végre a vajdasági magyarság két legfontosabb politikai szervezete közötti legitimációs, politikai és egyéb vitákat, és ha ez a két szervezet egy vajdasági magyar parlamentben fel tudná oldani az egymás közötti ellentéteket, akkor nyilván hatékonyabban tudna föllépni a többségi nyomással szemben is.

- Valóban ez lenne a politikai csatározások igazi, kreatív feloldása, egy kisebbségi parlament. Megjegyzem, a két szervezet között - függetlenül a sajtóháborútól és minden egyébtől - azért az alapvető kérdésekben, tehát a magyar autonómia kérdésében nincs lényegi különbség. Tehát ahogy ez lecsapódik a közvéleményben, hogy mi ilyen kibékíthetetlenek vagyunk, az egy torz kép. Elképzelhető az is, hogy a két szervezeten belül és a két szervezet között is végbemegy egy olyan folyamat, amely lehetővé teszi autonómia-ügyben az egységes fellépést. Természetesen a majdani konszenzusnak talán legmegfelelőbb első lépése lenne egy kisebbségi parlament létrehozatala. Elképzelhető viszont, hogy egy-két éven belül erre nem kerül sor, s ha Jugoszláviában a kisebbségi kérdés rendezése netán napirendre kerül, akkor nekünk sokkal gyorsabban és határozottan kell a magyarság megoldatlan kérdését napirendre tűzni, és erre valamilyen megoldást keresni. A belső önépítkezéssel párhuzamosan indokolt lenne még a tárgyalt képviseleti szerv létrejötte előtt közös cselekvési programot létrehozni, az egységes fellépésnek valamiféle közös elvi alapját megteremteni. Itt van például a kelet-szlavóniai szerbek vagy a koszóvói albánok nyitott helyzetének kérdése, és függetlenül attól, hogy per pillanat a két politikai szervezet szemben áll-e egymással, én azt hiszem, hogy egy ilyen döntő helyzetben, ha a kisebbségi kérdés napirendre kerül, akkor ugyanolyan jogokat, ugyanolyan elbírálást kérve, igényelve, követelve magunknak, mint amit a kelet-szlavóniai szerbek a maguk részére követelnek, megoldhatóvá válna egy konszenzus a magyar pártok között.

- A kelet-szlavóniai szerbek autonómia törekvései, ha jól tudom, határozottságukat, a megcélzott, átvállalandó állami szuverenitásrész nagyságát s a létrehozandó saját intézmények jogi körülbástyázottságát tekintve modellként szolgálhatnának minden elszakított magyar nemzetrész számára.

- Kétségtelenül. A nagyvilágnak felkínált koncepció szerint a szerb területnek saját képviselőháza és kormánya lenne, a speciális státus pedig kiterjedne a regionális állampolgárságra és útlevéhez való jogra, továbbá saját pénzegységre, a címerre és zászlóra való jogra, valamint a gazdasági önállóságra. Ezenkívül a területet tartósan demilitarizálnák. A szlavóniai szerbek elképzelése szerint az autonómia képviselőházának lehetősége lenne az adott területre érvényes törvényeket hozni, ám a horvát elnöknek joga lenne megvétózni ezeket a határozatokat, ha a szerb területi parlament túllépné hatáskörét. A választásoktól függetlenül a szerb terület érdekeit a horvát Száborban külön képviselő védené. Ugyanakkor a területi képviselőházban a horvát kormánynak lenne egy külön képviselője. A kelet-szlavóniai szerbek alig vannak másfélszázezren az újonnan betelepült tömegekkel együtt, s mégis vaskosabb autonómia tervezettel rukkoltak elő, mint amiről a határon túli magyarság valaha álmodni mert. Ez a különbség a két nép mentalitása között. Az elcsatolt területeken élő, együttvéve többmilliós nagyságrendű magyarság ugyanis azon tétovázik, milyen szemmel néznek majd rá a világban, ha a nyiszlett kis autonómia tervezeteivel előáll. A kelet-szlavóniai szerbek indítványáról és a minimalizált, kilúgozott magyar autonómia tervezetekről nem lehet egy napon beszélni. Pedig hát az „európai-mércék” amikre a szerbek hivatkoznak, számunkra is hivatkozási alapul szolgálhatnak. És akkor még nem beszéltünk a koszovói albánokról, akik a rendőri és katonai megszállás ellenére az önrendelkezési jogra hivatkozva önálló államiságot követelnek maguknak, egyre csak azt hajtogatva, hogy „soha többé Szerbia”. Ilyen igények mellett, bárhogyan alakuljanak a dolgok, az albánok szemét nem lehet kiszúrni akármivel. A kelet-szlavóniai példa valóban azt bizonyítja, hogy az önsorvasztó magyar politika helyett volna mit tanulni másoktól.

-A tavaly nyáron lezajlott Magyarok Világtalálkozójának egyik központi kérdése volt a magyar nemzettudat rekonstrukciója. Ön szerint elképzelhető egy olyan fejlődésvonal, amire már volt a magyar történelemben példa, hogy a határon túli magyarságnak a többségi nemzet folyamatos támadása által életben tartott nemzettudata lenne az, amely hozzásegítene a magyarországi nemzetrész nemzettudatának az újjáélesztéséhez?

- Paradox helyzet, hogy a határon túli magyarság körében a nemzettudat minden romlása ellenére olykor egészségesebbnek tűnik, mint az anyaországban. Tőkés László püspök úr is többször utalt erre, joggal. Mindazonáltal én úgy gondolom, hogy itt egy új nemzeteszmény megfogalmazásánál vagy egy új nemzettudat kialakításánál alapos kutatómunkát, terepmunkát kell végezni. Tudniillik más, boldogabb tájakon élő népekkel ellentétben a magyarság nincs abban a helyzetben — különösen a határon túl -, hogy a nemzeti hovatartozás vállalása mindenkinek magánügye lenne. Jelenleg - és ez a jelenleg már háromnegyed évszázada tart - a magyarság vállalása, a magyar nemzethez való tartozásnak számos negatív következménye volt és van. Tehát ha olyan körülmények között él a magyarság, hogy a magyarság vállalása számára a mindennapi életben nyilvánvaló hátrányként jelentkezik, akkor nyilvánvaló az is, hogy az új nemzeteszmény és az új nemzeti identitás megfogalmazásánál együttesen és minden erővel azon kell lennünk, hogy megszüntessük azokat a körülményeket, amelyek ily módon megnyomorítják a magyarságot és a magyarságtudatot. Tehát konkrétan a mi stratégiánknak tartalmaznia kell a magyarság számára a túlélési lehetőséget, a magyarság szabad, kockázatmentes vállalását. Sőt, ne hátrányt jelentsen a magyar nemzeti közösséghez való tartozás, hanem előnyt, mert a már asszimilálódó vagy már félig asszimilált embereknek is jó része visszaintegrálható lehet a magyarságba, ha a magyarság a jövő szempontjából a boldogulás útját jelenti, és nem a reménytelenséget, nem a félelmet, nem a szorongást, nem a távlattalanságot. Ezt a távlattalanságot, illetve ennek az okait kell megszüntetni.

- Viszont ez egy olyan program, amely elképzelhetetlen az anyaország hathatós támogatása nélkül.

- Sőt, én azt mondom, hogy itt nem is lehet külön venni az anyaországot és a határon túli magyarságot. Önmagában viszont túl kellene lépnünk ezen, hogy mi állandóan elfogadjuk ezt a töredezettséget, és ennek szellemében gondolkodunk, cselekszünk. Ha a történelmi körülmények ilyen kegyetlen helyzetbe sodorták a magyarságot, nekünk az a feladatunk, hogy egységes nemzetben gondolkodjunk, és a nemzet érdekeit nézzük, a nemzet megmaradásán fáradozzunk. A pártosodás mikéntje sem Magyarországon belül, sem a határokon kívül nem volt igazán szerencsés, nem is igazán mutat a megoldás irányába. Lehetséges, hogy át kellene gondolni a politikai érdekképviselet és a nemzet újjáalakulásának, megújulásának folyamatát. Ebbe a pártok mellett mindenképpen be kellene kapcsolni a szélesebb társadalmi mozgásokat és a civil szervezeteket is. Mert ez a jelenlegi felállás - és ezt tükrözik a magyar belpolitikai csatározások - már régen nem a magyar nemzet erősödését szolgálják, hanem annak egyfajta elvéreztetését eredményezik.

- Elképzelhető ez a program úgy, hogy a Magyarok Világszövetsége elismerve a kollektív tagságot, egyfajta keretet biztosítana a civil szerveződéseknek - ezt alapszabályi szinten is megjelenítve - s formális, törvényben biztosított hatalommal nem rendelkező, de tekintélyénél fogva egyfajta szellemi felsőházként működne?

- Nyitott kérdés, hogy a Világszövetség a jelen formájában vagy perspektivikusan magára tudja-e vállalni ezt a feladatot, és egyáltalán a Világszövetségre vár-e ez a feladat. De kétségtelen, hogy a jelen pillanatban betölt egy ilyen szerepet, tehát integrálja a társadalmi szervezeteket, egyéneket és törekvéseket, amelyek rendelkeznek egy közös ismérvvel, a nemzetben való gondolkodással és a nemzet újjáépítésének szándékával. De azt hiszem, hogy ez önmagában véve nem elegendő, és nem biztos, hogy itt minden terhet a Világszövetségre kell hárítani. Sokkal járhatóbb, méltányosabbnak és szerencsésebb útnak tartanám, ha az új alkotmányozás a két kamarás parlamenttel lehetővé tenné, hogy annak rendje és módja szerint a trianoni határon kívüli és belüli civil társadalmi szervezetek integrálódjanak a politikai hatalomba. E nélkül nincs igazi megoldás, mert oppozícióból, ilyen hátrányos helyzetből a Világszövetség egy ilyen szerepet nehezen tudna betölteni egy komolyabb össztársadalmi megmozdulás nélkül, hiszen bármikor sarokba szorítható, megzsarolható, elpuhítható. Bár ha más megoldás nincs, akkor azt hiszem, ezt az utat kell vállalni.

- Az optimális forgatókönyv szerint tehát a magyar felsőház végül is egyfajta társadalmi ellenőrzést jelentene a különböző s a nemzeti érdekkel nem minden esetben egy irányba mutató pártérdekek által meghatározott parlamenti munka fölött?

- Igen. Válaszom csak ennyi, igen, ez egyértelmű!

- Akkor most fordítsam meg a dolgot: nem jelentené ez a parlamentális demokrácia kiüresedését?

- Meggyőződésem szerint nem, épp ellenkezőleg! Miért kellene csak a pártokra alapozni a társadalmi demokráciát?

- A Világszövetség kezdettől fogva természetszerűen a magyar politikai paletta egyik oldaláról, egy adott szellemi körből szerezte híveit, prominenseit egyaránt. Ön szerint lehet-e és kell-e kiszélesíteni ezt a spektrumot?

- Én nem tartom megalapozottnak, igaznak, hitelesnek azt a média által sulykolt állítást, hogy a Magyarok Világszövetsége politikai szempontból egyoldalú vagy polarizált lenne. 1992-ben, amikor újjáalakult a Világszövetség, megújult nemcsak szemléletében, szervezettségében, koncepciójában, de személyi állományában is. És most, amikor közeledik az őszi tisztújító közgyűlés, amikor a négy éves mandátum után új vezetőséget kell választani, aki benne él a folyamatban, az látja, hogy nagyon is plurális a Világszövetség, és a részletek nyíltan vagy rejtettebb formában felszínre hozzák épp azt a többszólamúságot és azt az érdek- és értékpluralizmust, ami jellemzi a Világszövetséget. Tény, hogy az MVSZ otthont adott a nemzeti gondolatoknak, hiszen ez a feladata és a lételeme. Integrálja tehát a nemzetben gondolkodókat, a nemzeteszme mellett kiálló embereket és szervezeteket, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ideológiailag egyszínű szervezet lenne.

- Az általános, össznemzeti síkról visszatérve a vajdasági magyarság problémáihoz, arra szeretnék választ kapni, hogy mi áll a két szervezet közötti ellentét gyökerében? Mi okozhatja, hogy a politikai csaták során a legdurvább eszközök is előkerülnek? Személy szerint Önt is többször hűtlen pénzkezeléssel vádolták, mint kiderült, teljesen alaptalanul.

- 1994 tavaszán, a visszarendeződés folyamata felerősödésének idején szakítottunk. Úgy vélem, a szakítás valahol mélyen fekvő ellentétek mentén történt. Ágoston András és néhány társa a korábbi Tito-Jugoszláviában komoly politikai szerepet vállaltak, párttitkárok, „megbízható” káderek voltak. Jómagam viszont korábban sohasem foglalkoztam politikával, csak a történelmi körülmények sodortak bele ideiglenesen. Az a meggyőződés hajtott, hogy a széthulló országok által felvetett, mindmáig megoldatlan kérdések kapcsán lehetőség nyílik a magyarság sorskérdéseinek a rendezésére is. A vajdasági magyarság pedig annak idején ott állt teljesen megszervezetlenül. Nem volt egy komoly, hiteles szervezete, amely ebben a döntő helyzetben megfogalmazhatta volna a jövőjére vonatkozó elvárásokat. S akkor mi is megkötöttük a magunk kompromisszumait, annak a gondolatnak a jegyében, hogy nem az számít, hogy ki honnan jön, hanem ki merre tart, s némi habozás után úgy döntöttünk, hogy együttesen kell egy egységes érdekszervezetet létrehozni. Ez három évig működött, úgy látszott, hogy helyes volt a döntés, ám amikor az átalakulási folyamat megakadt, és újult erővel indult meg a kommunista restauráció, akkor az új helyzetben a VMDK egy része nem reagált megfelelőképpen. A mai VMSZ-esek az eredeti politikai irányvonal folytatásához ragaszkodtak a magyar érdekek mentén. A VMDK jelenlegi vezetősége viszont az akkori demokratikus érdekszervezetből, amely többszólamúnak, nyitottnak hirdette magát, afféle kommunista pártot igyekezett kovácsolni. Én ebből nem kértem, korábban sem voltam kommunista párttag, s most, amikor a magyarság plurális érdekképviseletére megvolt az elvi és gyakorlati lehetőség, nem kívántam egy kommunista ihletettségű monolit párt tagja lenni. Ezzel párhuzamosan fejlődött ki az Ön által is említett anyagi jellegű belső vita. A VMDK-ban annak idején jómagam is politika-meghatározó tényező s a szervezet tisztségviselője voltam, egy pályázatot adtam be az akkor létrejövő vajdasági magyar szervezetek érdekében az Illyés Alapítványhoz, amit pozitívan bíráltak el. Amint megtörtént ennek a pénznek a kiutalása, abban a pillanatban - ami egybeesett nagyjából a politikai szakadás időszakával - egy minősíthetetlen botrányt robbantottak ki. Ennek hátterében az állt, hogy a vezetőség egy része, Ágoston András és bolsevik barátai erre a pénzre szerették volna rátenni a kezüket. Ezek mind céleszközök voltak, amelyek rendeltetésszerű felhasználásáért a felelősséget én vállaltam. Javasoltam, hogy forduljunk az adományozóhoz, és amennyiben az adományozó úgy dönt, hogy ezek pártpénzek, és a civil társadalmi szervezetek csak átfolyási fórumok, magyarán pénzmosásra szolgálnak, akkor természetesen más helyzet áll elő. Meg is kaptuk a választ, hogy a pénz ügyében a velem kötött eredeti megállapodás az érvényes, és annak rendeltetésszerű felhasználásáért továbbra is én felelek. Akkor még hevesebb és még kegyetlenebb támadás indult ellenem és immár az adományozó ellen, sőt, a magyar kormány ellen is. Mindmáig nem tudok más ésszerű megoldást, mint amit akkor választottam: a pénzt az utolsó fillérig a kamatokkal együtt visszautaltam az Illyés Alapítványnak, döntsön a pénz sorsáról az adományozó újólag. Nos, az adományozó nem továbbította a foggal-körömmel követelt pénzt a pártnak, mármint a VMDK-nak. Emiatt a nagy bosszúszomj azokban, akik a pénzek utáni hajszában szétverték a szervezetet, elvesztették hitelüket, s mérhetetlen erkölcsi kárt okoztak a magyar közösségnek. Hát erről szól ez a mese. Az ügy kapcsán a sajtó csak bajkeverő szerepet játszott, hiszen a legképtelenebb rágalmakat, hazugságokat közölte, anélkül hogy azok hitelét ellenőrizte volna. Az, hogy a dokumentumok rendben vannak, kit érdekel? S kit érdekelt akkoriban? A botrány számított... És hát nyilvánvaló, ezzel tisztában voltam az első perctől, hogy az én személyem rendkívüli gondot jelentett számukra, mert azért olyan sok nemzetben gondolkodó hiteles személyisége nincs a határon túli magyarságnak, pláne olyan nem, aki nem adta el a lelkét korábbi években-évtizedekben a kommunista rezsimnek.

- Fölvetődik a kérdés, hogy mennyiben állítható párhuzamba ez az eset mindazzal, ami Szőcs Géza körül zajlik. A képlet ugyanis azonos: az RMDSZ-ben szintén a volt kommunisták próbálják lejáratni azt a Szőcs Gézát, aki annak idején nem volt párttag, sőt, az egyik legkeményebb ellenálló volt.

- Pontosan ez az ábra. Erről szól a mese mindenütt, hogy amikor kiderült, hogy itt nagy átalakulás és rendszerváltás nem lesz, a volt kommunisták megpróbálták bebetonozni az állásaikat, anyagilag és politikailag is. A politikailag tiszta személyiségekre már nem volt szükség, megindult a hajtóvadászat ellenük. A mór megtette kötelességét, mehet. Szőcs Géza is ennek a folyamatnak az áldozata. Sorolhatnám tovább is, de nem akarom... Ez hajszálra ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlott és zajlik. Rágalmakkal, hamis vádakkal mindig elő lehet rukkolni, amikor bizonyos körök érdekei ezt kívánják, s ezekkel a teljesen értelmetlen és alaptalan kampányokkal mérhetetlen károkat lehet okozni.

- Mi lehet a kiút ebből a zsákutcából, tekintve, hogy a média szinte teljes egészében a restaurációs erőket támogatja?

- Én azt gondolom, hogy van kiút. Be kell látni, és előbb vagy utóbb rájön erre a nyilvánosság is, hogy az a játék folyik, hogy a minőségében hitványabb, felkészületlen, gyengébb, hitelüket vesztett embereknek más eszközük, módjuk nincs, mint a hiteles embereket megrágalmazni, besározni. Ennek a sajnálatos folyamatnak vagyunk tanúi az egész Kárpát-medencében: azon a kevés hiteles emberen, aki a 89-es fordulattal belesodródott a közéletbe, az egykori kommunista kollaboránsok, janicsárok iszonyatos bosszút állnak. Azok a haramiák fröcskölnek, gyalázkodnak mindenfelé, akik rég eladták a lelküket az ördögnek, s akik ma is a fennálló politikai viszonyok kiszolgálói, akik mögött nincs sem a magyarság felemelését célzó politikai elképzelés, sem nemzeteszme, sem egyéb eszme, akiknek a politika csak az egyéni önérvényesítés eszköze. Nincs mögöttük szakma, tudás, emberi kvalitás, így hát politikusként próbálnak megélni és boldogulni. Meg lehet érteni, hogy az ilyen emberek a mindennapi politikai széljárásnak megfelelően cselekszenek, egyénileg ideig-óráig boldogulnak is, de felbecsülhetetlen az a kár, amit a nemzetnek okoznak. Ha valaki venné magának a fáradtságot, és elvégezne egy elemzést, hogy ezek az elvtársak, janicsárok kiket, hányszor, hogyan és miért támadtak a sajtóban, mindenki számára egyértelművé válna, hogy milyen hatalmas belső romboló munkát végeznek, annak reményében, hogy így felszínen maradhatnak valameddig. Az elmúlt 15-20 év folyamán a pszichológusi praxisom alatt elég sok lelkileg sérült emberrel találkoztam, de elmondhatom, hogy most itt a közéletben sokkal sérültebb emberek vannak pozíciókban, akiket nemcsak a magyar, de a román, a szerb közélet - egyáltalán a közép-európai közélet - sem tud kezelni. Sajnos a sérelmeket, a szándékos hitelrontást a jelenlegi szintén hazug és galád rendszerekben nem lehet jogorvosolni, ezeket csak el lehet viselni, ezeken túl kell tenni magunkat, annak reményében, hogy hosszú távon úgy is mindenkiről kiderül, hogy kicsoda is valójában.

 

 

 

Helyzetelemzés a vajdasági magyarságról [11]

Választások előtt

Hét évvel ezelőtt, az első szerbiai választásokon (1990-ben) 132 726-an szavaztak a VMDK-ra. A szervezet nyolc mandátumot szerzett, a támogatását élvező Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége pedig egyet, így összesen 9 képviselőnk volt a köztársasági parlamentben.

Az 1992-végén megtartott választásokon 279 665 magyar szavazópolgár közül 140 825 szavazott a VMDK-ra, így ismét kilenc parlamenti képviselőnk lett a köztársasági törvényhozásban. Ez volt az érdekszerveződés fénykora, mintegy huszonötezer tagja volt, s a vajdasági magyarságtól csaknem teljes politikai támogatást kapott. Egy évvel később, 1993 telén az előrehozott köztársasági választásokon a VMDK már csak öt mandátumot szerzett. A választási kampány időszakában Ausztráliában voltam, éppen a Délvidékről kitelepült magyarokat szerveztem be a mozgalomba. Két helyi szervezetet hoztam létre: egyet Sydneyben, és egyet Melbourne-ben. Eközben idehaza - a térségben végbemenő baloldali visszarendeződéssel egyidőben - a szervezet mélyreható változásokon ment keresztül: a volt kommunista káderek csaknem teljes egészében kezükbe kaparintották a vezetést. Ennek következtében Ausztráliából hazatérve legnagyobb meglepetésemre nem a választásokon levitézlett vezetés vált a támadások céltáblájává, hanem jómagam, azokkal együtt, akik felismerték a bajokat.

Az 1994 tavaszi tisztújító közgyűlésen, sajnos nem a szervezeti élet megújításán fáradozók, hanem a „feszítsd meg”-et kiáltók kerültek többségbe. A politikai banditizmus megjelenésével a kisebbségi érdekvédelem jóvátehetetlen károkat szenvedett. Megszűnt a magyarság politikai egysége, s a magyarság nevében való politizálás elvesztette erkölcsi hitelét. Különböző szekértáborok jöttek létre egyéni és csoportérdekeknek alárendelve. A hatalom és a kizárólagosság vágya lett úrrá politikai életünkben. Ennek a súlyos politikai és mentális leépülési folyamatnak a következményeként ma, 1997 szeptemberében, a küszöbön álló köztársasági választások előtt nem kevesebb, mint hat bejegyzett magyar párt kel birokra egymással a százvalahányezer magyar szavazatért. Sőt, a hat magyar párton kívül a Szerbiai Szocialista Párt és a Jugoszláv Baloldal színeiben is indulnak magyar jelöltek a magyar többségű választókerületekben.

Hogy mindennek mi köze van nemzeti érdekeinkhez és az eredményes kisebbségi érdekvédelemhez? Nyilvánvalóan semmi. A történet már régen nem erről szól. A magyar pártok a legközönségesebb egyéni és csoportérdekeket próbálják érvényesíteni a nemzeti érdekvédelem leple alatt.

A politikai szerveződés mulasztásai

Az elmúlt hét évben a magyar pártok nem érezték szükségét annak, hogy mérleget készítsenek a vajdasági magyarság helyzetéről. E mulasztásnak a következtében, jóllehet a pártvezérek állandóan panaszkodnak, siránkoznak, krokodilkönnyeket hullatnak a vajdasági magyarságért, valójában nem érdekli őket, hogy hanyadán is állnak a dolgok, s milyen emberi és anyagi erőforrásaink vannak.

Nem tudjuk például, hogy a háború, az erőszakos mozgósítások és a gazdasági zárlat következtében milyen emberveszteséget szenvedtünk. Nem tudjuk, hogy hány magyar hagyta el ezt a térséget, és hány szerb települt be helyükbe. Egyetlen falu vagy település szintjén sem készült ilyen felmérés, ahol az emberek személyesen ismerik egymást, és szívesen szolgáltak volna ilyen felvilágosítással. A valós adatok azonban igazán senkit sem érdekeltek. Nem tudjuk például, hogy a háború, az erőszakos mozgósítások és a gazdasági zárlat következtében mekkora emberveszteséget szenvedtünk. Nem tudjuk, hogy hány magyar hagyta el a térséget, s hány szerb települt a helyükre. Egyetlen falu vagy település szintjén sem készült ilyen felmérés, noha ott az emberek személyesen ismerik egymást, és szívesen szolgáltak volna felvilágosítással. A valós adatok azonban senkit sem érdekeltek.

Nem készült kimutatás a magyarlakta települések gazdasági változásairól sem. Mondjuk arról, hogy az elmúlt évek során hányan vesztették el munkahelyüket, mi lett a sorsuk ezeknek az embereknek, s hogyan, miben próbálnak megkapaszkodni. De nincsenek adataink a magyar népesség egészségügyi helyzetére vonatkozóan sem. Nem tudjuk, hogy mennyivel rövidült az átlagéletkor a ránk zúduló sorscsapások következtében? A gombamód szaporodó pártokat és szervezeteket ez, sajnos, nem érdekli.[12]

A képviseleti rendszer csődje

Nem tudjuk, hogy a magyar önkormányzatok az elmúlt években milyen szerepet játszottak a magyarságtudat erősítésében: hozzájárultak-e a magyarság gazdasági helyzetének javulásához, s ha igen, hogyan és milyen mértékben? A tények ismeretében elmondhatom, hogy ezek költői kérdések. Ha volt is ilyen lehetőség a magyar önkormányzatokban, kihasználatlan maradt. Elmulasztottuk a helyi magyar önkormányzatok alulról építkező szövetségének létrehozását is, ellentétben a szandzsáki muzulmánokkal, akik még a vajdasági magyaroknál is nehezebb feltételek között élnek. A muzulmánok megalakították saját nemzeti tanácsukat, a magyar politikusaink viszont azt várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Sőt, ma már ezt sem várják, lemondtak a magyar területi autonómiáról, s néhány hóbortosnak tartott emberen kívül a nemzeti tanács gondolata sem foglalkoztat senkit. Az alulról való építkezés megtorpant, jóllehet a képviselői mandátumokért nagyobb a hajsza, mint valaha.

Igaz, ez a verseny már nem a nemzetépítkezés jegyében történik. A pártok, a magyar képviseleti testületek is szekértáborokra szakadtak. A képviselőknek, akik a magyar választópolgárok szavazatai alapján jutnak mandátumhoz (sok esetben fizetett státushoz), elvileg pártjuk programját kellene végrehajtaniuk. Ilyesmiről azonban szó sincs. A képviseleti rendszer sajátosságai miatt a párt jelöltje attól a pillanattól, hogy képviselővé választották, saját belátása és lelkiismerete szerint jár el. Ez súlyos konfliktusok forrása, hiszen a jelöltek megválasztásával (a hatalmi struktúrába kerüléssel) alapvetően megváltozik helyzetük és szerepkörük. Erősödnek az önállósulási törekvések, és sérül az érdekképviseleti szerep. Ebből kifolyólag amint a képviselőink hatalmi pozíciókba kerültek, mindjárt úgy érezik, hogy a helyi önkormányzat őértük van, az ő hitbizományuk, a párt ne avatkozzon munkájukba, ne keveredjék föléjük. A visszahívhatóság intézménye nélkül sem a pártok, sem a választópolgá-rok érdekei sem érvényesülnek. A pártosodással a kisebbségi érdekvédelem a legfontosabb tulajdonságát vesztette el: a közös cselekvésre való hajlamot. Mivel a visszahívhatóság lehetősége nélkül az ellenőrzési kontroll sem működik, a magyar kisebbségi pártok legfeljebb arra jók, hogy néhány ambiciózus politikust fizetett státushoz és hatalmi pozíciókhoz juttassanak.

A mondottak után megkerülhetetlen a kérdés: vajon a kisebbségek helyzetének kérdése kizárólagosan vagy elsősorban a pártok ügye-e? Nem kétséges, hogy a pártok ezt-azt magukra vállalhatnak a kisebbségi érdekek képviseletéből, de súlyos önámítás lenne, ha a magyar népcsoport kizárólag erre alapozná jövőjét. Szerencsére nem ezt teszi.

Politikai tőke

A kisebbségiek közül kevesen hisznek abban, hogy a pártok hozzák el az üdvözítő megoldást számukra. A vajdasági magyarság politikai tőkéje, amelyet felhasználhatna sorsának rendezése érdekében, jelenleg a nullával egyenlő. A kisebbségi politika a legtöbb ember számára értelmét vesztette, ezt meggyőzően példázza a választások kétségbeejtően alacsony részvételi aránya. De a magyar pártok és politikusok lebecsülése kifejezésre jut abban is, hogy a választásokon részt vevő magyar szavazópolgárok számottevő része nem magyar, hanem szerb pártokra adja le a voksát.

A pártok mögött nincs társadalmi erő. Az emberek rájöttek arra, hogy ha boldogulni akarnak, nekik kell életük politikai színterén feltalálni magukat. A pártok ebben nem nyújtanak segítséget. Senki sem törődik vele, hányan kerülnek utcára, milyen megélhetési vagy egyéb gondjaik vannak.[13]

Kovács Miklós egy írásában úgy vélte, hogy a magyar kisebbségek politikája letűnőfélben van.[14] Megállapítása, bizony nem csak Kárpátaljára vonatkoztatható. Az elmúlt évek folyamán itt is, ott is kiderült, hogy a kisebbségben élő magyarok politikai képviselete korántsem azon fáradozik, hogy saját népcsoportjának érdekeit érvényesítse, inkább a maga pecsenyéjét sütögeti a nemzeti politika leple alatt. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen a kisebbségi magyar politikusok többsége, legalábbis a Délvidéken, „régi motoros,” s jól megtanulták, hogy egyszerre több vasat kell tartani a tűzben. Elvtelen magatartásukból fakadóan mindig mást mondanak, mint amit csinálnak. Más-más harci színt viselnek, aszerint, hogy milyen a széljárás, minek van éppen konjunktúrája. A régi rezsim hűséges kiszolgálói voltak ők, de egyáltalán nem okozott gondot számukra, hogy máról holnapra az ellenkezőjét hirdessék mindannak, amit korábban vallottak. Az egykori kommunista párttitkárok demokratákká váltak, s ügyesen megkaparintották maguknak a kisebbségi magyar pártokat.

Egyébként nincs semmi szokatlan abban, hogy kisebbségi politikusaink hol ennek, hol annak a hatalomnak a szekerét tolják, hiszen ezt a példát mutatja a jelenlegi budapesti hatalom is. Azok az államférfiak, akik ma szolgalelkű talpnyalói az amerikai kormánynak, tegnap mind hűséges elvtársai voltak a néhai Szovjetuniónak. Ennek az elvtelenségnek a következtében nincs semmi, ami megszabná, hogy kisebbségi politikusként meddig lehet elmenni idegen érdekek szolgálatában. Így aztán a külső erők olyannyira befolyásolják a kisebbségi politikát, hogy magyar érdekképviseletről legfeljebb csak beszélhetünk.

A magyarországi támogatás

Anyagi alap és megfelelő áldozatvállalás híján valós társadalmi önszerveződésre a vajdasági magyarság esetében nincs remény. A pártok, egyesületek létrehozása és működtetése többnyire nem a polgárok akaratán múlik, hanem a magyarországi támogatás függvénye. A gomba módra szaporodó egyesületek zömében kérészéletűek: ha sikerül pénzt szerezniük egy-két rendezvényt összehoznak, aztán megszűnnek. De maga a politizálás és pártélet is magyarországi támogatásokon nyugszik, s ez természetesen nem marad következmények nélkül.

A határon túli magyar kisebbségeknek nincs pénzük arra, hogy autentikus érdekeiket megjelenítsék. Saját források és alulról jövő támogatás hiányában sem politikai téren, sem a civil társadalmi szerveződés tekintetében nem képesek a saját belső logikájuk szerint működni, s ez igen kiszolgáltatottá és sebezhetővé teszi őket. Ebben a helyzetben az átgondolatlan támogatással nemcsak viszály szítható közöttük, hanem zsákutcába is terelhető társadalmi önszerveződésük vagy hatástalaníthatók ez irányú erőfeszítéseik. A mondottakból következik, hogy a kisebbségi politikai élet történéseiit – beleértve a pártok osztódását, sokasodását és civakodását - részben a külső forrásokat ellenőrző politikai erők érdekei befolyásolják.

Józan ésszel azt várnánk, hogy az anyaországi támogatás a magyarságtudat szellemi tartópilléreit, a társadalmi újjászerveződés kristályosodási pontjait hivatott segíteni, ahogyan az más támogatások esetében is. Hadd utaljunk a nyitott társadalom eszméjének terjesztésére és intézményrendszerének átgondolt kiépítésére. Szó sincs itt pénzszórásról, a rászorulók önzetlen segélyezéséről. Ehelyett mit tesz a magyar kormány? Olyan mondvacsinált programokba, sorvadozó egyesületekbe és levitézlett egykori káderekbe öli a pénzt, amelyeknek, illetve akiknek semmi közük sincs sem a magyarságtudat erősítéséhez, sem a magyar-magyar integrációs törekvésekhez. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a felelőtlen pénzszórás nem a véletlen műve, hanem olyan tudatos politikának a következménye, amely szorosan összefügg a nemzeti kérdés és azon belül a magyar kisebbségi kérdés kezelésével.

E támogatási politika egyik szembetűnő ismérve az, hogy igyekszik minél nagyobb port verni a határon túli magyarság anyagi támogatása körül, ami koránt sincs arányban a támogatás mértékével. A felhajtás azért sem indokolt, mert ahogyan azt Sz. Kovács Miklós írja a magyar-magyar viszonyról szóló eszmefuttatásában, a magyar költségvetés elhanyagolható hányadának, körülbelül 0,01%-ának a nagy csinnadrattával kísért kiosztása egyértelműen káros hatással van a magyar közéletre. Magyarországon mindez azzal a súlyos következménnyel jár, hogy az elszegényedő magyar adófizetők egyre inkább nyűgnek, tehernek érzik a határon túli magyar kisebbségeket, a kisebbségeket viszont korrumpálja és megalázza ez a helyzet. A jótékonykodásról szóló propagandában szó sem esik az ellentételezésről, például arról, hogy Jugoszlávia széthullását követően milyen jelentős tőke áramlott át a Vajdaságból Magyarországra. Pedig magyarországi befektetéseik és bankszámláik révén a délvidéki magyarok sokkal nagyobb mértékben járultak hozzá a magyar gazdaság injekciózásához, mint amennyi segélyben részesültek és részesülnek valaha is. Hivatkozhatnánk például Sz. Kovács Miklós példájára: arra a megtakarításra, amelyet a kisebbségben élő magyarok köréből való agyelszívással ért el az anyaország. Noha az így megtakarított összeg többszöröse a segélyként folyósított pénznek, a magyarországi népesség az egyoldalú tájékoztatás következtében csak a határon túli kisebbségekkel való szolidaritás terhét érzi.

A jelenlegi támogatási politika másik ismérve, hogy - a nemzetépítő programokba való befektetés helyett - a pénzosztás határozottan alamizsna jelleget öltött. A támogatás közvetítésére létrehozott „alkuratóriumok” saját belátásukra hagyatkozva, kényük-kedvük szerint, személyes szimpátiák, pártpolitikai szempontok, csoport érdekek, háttéregyezségek alapján osztják szét a pénzt, s ennek semmi köze a nemzeti eszme erősítéséhez vagy egy átgondolt nemzetstratégia érvényesítéséhez. A pénz céltalan elosztása, a „rászorulók támogatása” pusztán azon az alapon, hogy kisebbségben élő magyarok, óhatatlanul korrumpálja azokat, akik rendelkeznek a pénzzel, hiszen a szerény támogatásból a felmerülő s érthetően egyre növekvő igények csekély töredékét sem lehet fedezni. A támogatás alamizsna jellege ugyanakkor megalázza azokat, akik hosszas, bonyolult adminisztrációval, kínkeservesen hozzájutnak valamihez. A legbántóbb pedig az, hogy a támogatásnak ez a formája irritálja a kisebbségi közvéleményt: nem látja hasznát és értelmét az állítólag ráköltött pénznek, s ebből kifolyólag úgy érzi, hogy átverik, kimarad valamiből.

A támogatási politika harmadik ismérve, hogy közvetlen befolyást gyakorol a határon túli magyarok politikai szerveződésére. Igen, ha az egységes szervezet kényelmetlen, egy kis pénzügyi machinációval könnyűszerrel szétverhető. A pluralizmus hangsúlyozásával, valamint az egyenlő távolságtartás és elosztási elv alkalmazásával ugyanakkor tetszőleges számú kisebbségi párt hozható létre.

Az anyagi juttatásokkal, illetve azok megvonásával nagymértékben befolyásolható a határon túli magyarok politikai élete, politizálásának mikéntje. Ha a magyar kormány abban érdekelt, hogy minél kevésbé fogalmazódjanak meg a kisebbségi közösségek valós igényei és törekvései, azt a politikai vezetők kézbentartásával (futtatásával vagy háttérbe szorításával) többé-kevésbé sikerül is megakadályoznia. Mivel a jelenlegi magyar kormány ellenérdekelt a határon túli magyarság politikai önszerveződésében és a magyar-magyar integrációs törekvésekben, logikus, hogy a kisebbségi magyar közösségek támogatási formája is ennek a törekvésnek van alárendelve. Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy a támogatás jelenlegi formáját, amely teljesen hatástalan, sőt kontraproduktív a magyar kisebbségek önszerveződése és a nemzeti integráció szempontjából, ugyanakkor jelentős mértékben irritálja mind a magyarországi, mind a határon túli magyar közvéleményt, a legjobb lenne haladéktalanul megszüntetni.

Tájékoztatás

Az egész Vajdaságban fogható magyar nyelvű televíziós és rádióműsor egy állami ellenőrzés alatt álló szerb közvállalat (RTC) keretében működik. A műsorszerkesztés politikája a szerbiai hatalmi pártnak van alárendelve, ez ellentétben áll a vajdasági magyarság érdekeivel. Sőt, a hatalom követelményeinek magyar nyelvű szolgai tolmácsolása miatt ezeknek a műsoroknak az üzenete, gondolati és érzelmi töltete rombolja a vajdasági magyarság lelkiállapotát és mentalitását. Általában a helyi rádióadók és kábeltelevíziók sem szolgálják a vajdasági magyarság érdekeit, de korántsem olyan káros hatásúak, mint a központi televízió. A Duna Televíziót megfelelő parabola antennák hiányában kevesen látják.

Hozzáértők azt tartják, hogy a televízió a befogadókat készíti elő, a véleményeket viszont az írott sajtó szolgáltatja. Az országban uralkodó zűrzavaros eszmei állapotokat, az etikátlanságot kétségkívül az írott sajtó jeleníti meg jobban. Ezzel kapcsolatosan van, aki úgy gondolja, hogy a sajtó nem tud mást közvetíteni, mint amit a társadalom értékrendje képvisel. Következésképpen ha a társadalmi értékrend problematikus, a sajtó értékrendje sem lehet más. Mások viszont esküdni mernének rá, köztük jómagam is, hogy a sajtó és a tévé nagymértékben felelős a zűrzavaros állapotokért.

A szerb sajtóhoz hasonlóan, sajnos, a vajdasági magyar újságokban is teret kapott a szenzációhajhászó újságírás, meghonosítva közéletünkben a kósza hírekre, szóbeszédre, koholmányokra alapozó tájékozódást. A szólásszabadságra hivatkozva az elmúlt években annyi alantas érzés, szándék és gondolat kapott teret a sajtóban, hogy ezek után csaknem képtelenség visszatérni a tájékozódás és tájékoztatás civilizált formájára. Ha az országban – a nyugati országokhoz hasonlóan – működne az igazságszolgáltatás, s lennének bíróságok, amelyek komolyan veszik a személyiségi jogok védelmét, a hazugságokért és hitelrontásért kirótt büntetés miatt már valamennyi sajtótermékünk régen tönkrement volna.

A politikai mozgásokat a médiák többé-kevésbé mindenütt a kezükben tartják Politikai tőkénk elherdálásáért, az egységes magyar érdekszerveződés szétveréséért nagy mértékben felelős a honi magyar sajtó is. A hazai magyar médium, amely az elmúlt évek során a magyarság politikai önszerveződésével szembeni sajátos csoportérdeket szolgált, azáltal, hogy tág teret adott a párton belüli viszálynak, s elárasztotta az embereket mindenféle szennyel és mocsokkal, valójában megpróbálta lejáratni a magyarság szellemi vezetőit, s megbuktatni az általuk képviselt törekvéseket. Kendőzetlenül ki kell mondani, hogy a magyar sajtó lelketlen hazugságok és rágalmak terjesztése révén a legkisebb kockázat és felelősségvállalás nélkül verte szét a magyar érdekszerveződést.

A Vajdaságban csak egyetlen magyar nyelvű napilap van, a Magyar Szó. Az újság a szerbiai hatalom szűkös támogatásából tartja fenn magát, ugyanakkor az anyaországi támogatások legnagyobb részét is felemészti. A magyar pártok azon versenyeznek egymással, hogy megkaparintsák a lapot, s a szócsövükké tegyék. A szerkesztőség elvileg a független tájékoztatás híve, gyakorlatilag azonban a lap hasábjain saját érdekeit és politikai meggyőződését jeleníti meg.

A hetilapjaink profilja - Dolgozók, Szabad Hét Nap, a nemrégiben megszűnt Napló, Hét Nap, Képes Ifjúság, amelyek az állami támogatásnak, a Soros Alapítványnak, a vajdasági magyar önkormányzatoknak, valamint az anyaországi támogatásoknak köszönhetően tartják fenn magukat - nehezen határozható meg. Leginkább magazinszerű lapok, amelyek egymással vetekedve, sokféle melléklettel tarkítva mindennel foglalkoznak. Nagyon hiányzik egy értelmiségi lap, amely gondolati kútforrásul szolgálhatna, s igazi értékeket közvetítene a magyarság számára.

Stratégiai megfontolások

Tekintettel arra, hogy a vajdasági magyarság még hosszú időn át ki lesz szolgáltatva a külső támogatásnak, a belső információs monopóliumoknak és a volt pártkádereknek, a politikai tőkét a hiteles magyar érdekképviselet szempontjából leírhatjuk készleteink számbavételénél.

Bármilyen csekély is jelenleg az esély az alulról építkezők politikai sikerére, véleményem szerint a helyzet kilátástalansága miatti örökös jajveszékelés eltúlozza a magyarság mozgásterének szűkülését. Hadd hivatkozzak ezzel kapcsolatosan csak egyetlen példára! Demográfusaink szerint a vajdasági magyarság kipusztulásának jele a nyugati államokba való kivándorlás, illetve Magyarországra való áttelepülés. Tipikus köldöknéző politika ez, hiszen az a népességmozgás, amelynek eredményét e szemléletmód kizárólag veszteségként könyveli el, távlatos nemzeti stratégia keretében akár nyereséggé is válhat. Jugoszlávia szétesését követően többségükben azok kerestek Magyarországon menedéket, akik bizonytalanok voltak nemzeti identitásukban, s jugoszláv nemzetiségűnek vallották magukat. Távozásukkal nem vesztett, hanem nyert a magyarság. Az anyaországba való áttelepülésük volt ugyanis az egyetlen lehetőség arra, hogy újraintegrálódjanak a magyarságba, Jugoszláviában maradva előbb-utóbb asszimilálódtak volna. Hasonlóképpen nem látom okát a nyugatra kivándoroló magyarok korai elsiratásának sem, hiszen egy távlatos nemzetstratégia keretében ők a magyar nemzet előfutárai lehetnek a globalizálódó világban. Beilleszkedésük, helytállásuk, nyelvtudásuk, kapcsolataik, tapasztalatuk, anyagi és szellemi javaik alkalmasint a magyar nemzet javát szolgálhatják, szétszórtságukban nagyobb mozgásteret kínálnak a magyarság számára. Hogy a dolgok nem csak feketék vagy fehérek, ennek felismeréséhez kellene korszerűbbé tenni és magasabb szintre emelni nemzettudatunkat. Ehhez, persze új káderekre, más gondolkodásmódra volna szükség.

Közélet, közgondolkodás

Az értékes, képzett szakemberek, akik nyelveket ismernek, járatosak a számítógép, az informatika világában, távol tartják magukat a közélettől, főként az aktív politikai szerepvállalástól. Politikai babérokra – a „régi motorosok” mellett, akik a túlélés és megkapaszkodás reményében kíméletlenül tülekszenek – többnyire azok vágyakoznak, akik félbeszakadt tanulmányaikat vagy szakmai sikertelenségüket igyekeznek ezáltal kompenzálni. Az értékes és képzett személyek távolságtartása a politikától részben a rossz tapasztalatokkal magyarázható, főként azonban annak a következménye, hogy az elmúlt évtizedek alatt a közélet és a közgondolkodás teljesen eldeformálódott. A közösség számára végzett munkának nincs semmi értéke és becsülete. Ellenkezőleg, a szürke tömeggé formált emberek menthetetlenül elgáncsolják, letapossák azt, aki valamivel kitűnik közülük. Bizonyára a nemzeti értelmiség, a szellemi vezető réteg hiánya bosszulja így meg magát. Nem akadt senki, akire fel lehetett volna nézni. Hiszen a kisebbségieknek olyan értelmiség jutott osztályrészül, amely a megalkuvás, a szervilis magatartás révén tanult meg élni és boldogulni.

Nemzeti értelmiség híján a vajdasági magyarság nem képes közösségben gondolkodni, nem képes erkölcsileg megújulni és összefogni. Nyilván nemcsak emberi tényezők miatt, hanem azért sem, mert a közösségi tevékenység lehetőségei hosszú évtizedeken át hiányoztak. Megmaradási stratégiánkban így jószerével csak az egyéni kezdeményezésekre és leleményességre számíthatunk, ami azért nem lebecsülendő.

Életviteli stratégiák

Mielőtt bármiféle stratégia kidolgozásához hozzákezdenénk, először azt kellene tisztán látnunk, hogy az egyének, családok, társadalmi csoportok vagy politikai szekértáborok szintjén megfigyelhetők-e olyan általánosan elfogadott életelvek, amelyek az egyén, a család, a társadalmi csoport vagy a politika szintjén bizonyos mértékben életviteli stratégiának tekinthetők? A helyzet ismeretében a kérdésre szinte azonnal válasszal szolgálhatunk: ilyen általánosan elfogadott életelvek, életviteli stratégiák nincsenek. A vajdasági magyarság (miért lenne ez alól kivétel?) a saját jövőjére vonatkozólag semmiféle társadalmi megállapodással vagy közmegegyezéssel nem rendelkezik. Mindenki éli a maga életét anélkül, hogy életszervezésében a közös (nemzeti) érdekek különösebben nagy szerepet játszanának. Az emberek mindennapi életéből szinte teljes mértékben hiányzik a közösségi tudat, mindenki csak önmagával vagy a családjával foglalkozik. A közösségi lét a maga hagyományaival, szokásvilágával és szimbólumaival a kevés ünnepi alkalomra szorítkozik. Ezektől eltekintve az önzés, az anyagiasság, a hedonista szemlélet háttérbe szorít minden egyebet. Azok a kevesek, akik az átlagtól eltérően közösségben gondolkodnak, és felelősségteljesen viszonyulnak a magyarság sorsához, társadalmi érvényesülésükben hátrányt szenvednek, a politikai életben pedig immár háromnegyed évszázada áldozati báránynak tekintik őket. Ezeknek a talpig tisztességes embereknek a besúgásával, kirúgatásával, megtaposásával lehetett (és lehet ma is) a legkönnyebben érdemeket szerezni, előbbre jutni a hatalmi ranglétrán.

A vajdasági magyarság sem szociológiailag, sem pszichológiailag nem valós társadalmi csoport, hanem egy területi elven alapuló absztrakció, amely nagyon sokféle embert foglal magában. E sokféle ember számára a nemzeti identitás nem jelent olyan értékhomogenizációt, amelynek alapján önálló entitásról, politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális szuverenitásról beszélhetnénk. Vajon ebben a helyzetben nemzeti alapon mit várhatunk a közös cselekvési stratégia kidolgozásától? Még egy minimálkonszenzus megteremtése is nem inkább a vágyak, mint a valóság birodalmába tartozik? Lehetséges, hogy a vajdasági magyarság jövője egyáltalán nem saját nemzeti stratégiájának a létrehozásán dől el. Ahogyan eddig nem kérdezték, ezután sem kérdezik meg a jövőre vonatkozó elképzelései felől. Sőt, a kört szélesíthetnénk. Elképzelhető, hogy Magyarország és a környező országokban szétszórt magyarság megmaradása – süllyedése vagy felemelkedése – azoknak a világfejleményeknek a függvénye, amelyek a nagy globális erőterekben zajlanak. Ha így van, a fennmaradásunkat szolgáló stratégia kidolgozása és elfogadása messze túlnő a magyar népesség jelenlegi szellemi horizontján.

Figyelembe kell venni, hogy a magyarok egy része már így is tudathasadásos állapotban van, kettős értékrend szerint él, vagy képmutatással próbál boldogulni. Személyi ismerősei körében mindenki szép számmal fel tud sorolni olyan személyeket, akik saját településükön, munkahelyükön a szerb hatalom szekértolói, ugyanakkor Magyarországon járatják iskolákba a gyerekeiket. Itthon a szerbek előtt tüntetően semmibe veszik magyarságukat, szerb pártok színeiben indulnak a választásokon, ugyanakkor Szegeden kft-jük van, s magyar rendszámtáblájú kocsikat vezetnek. Ám tévednénk, ha a szerb hatalom iránti szolgalelkű viszonyulásukból arra következtetnénk, hogy nem sokra becsülik magyarságukat. A szervilis, törleszkedő magatartás mögött nem feltétlenül szerbbarát szív lakozik, többnyire csak képmutatás az egész. Ez az életfilozófia azon a meglátáson alapul, hogy mindenképpen túl kell járni mások eszén. És ott, ahol ez az életfelfogás uralkodik – mint például Szerbiában, ahol a lojalitás színlelésével tisztes pozíciókhoz, társadalmi előnyökhöz, nagyobb anyagi biztonsághoz lehet jutni –, az vesse az első követ ezekre a meghasonlott emberekre, aki járhatóbb utat tud kínálni számukra. Az emberek ahelyett, hogy azonosulnának, álarcot viselnek: amikor Szerbiában vannak, akkor törleszkedéssel, szolgalelkűséggel, amikor Magyarországon járnak, „hányatott kisebbségiként” próbálnak meg ilyen-olyan előnyökre szert tenni. Ez az individuális életstratégia szemben áll mindenféle közösségi elképzeléssel. Az ilyen ember a lelke mélyén ellenérdekelt a magyarság helyzetének politikai rendezésében, hiszen ezáltal megszűnnének azok az előnyök, amelyekre szervilis magatartásával szert tesz.

Az új vezetőréteg szükségessége

Ezek után feltehetjük magunknak a kérdést: vajon milyenek ma az alulról építkező politika esélyei? Nem rövidlátás-e kizárólag a napi politikára és a képviseleti rendszerre alapozni jövőnket? Nem képzelgés-e kisebbségi nemzeti stratégiáról beszélni? De megengedhetjük-e magunknak, hogy nemzeti létünket a körülmények miatt tudathasadásos emberek életfilozófiájára bízzuk? A bűvös körből való kilépéshez hiányzik a szellemi vezető réteg, amely irányt mutathatna, s követendő példát szolgáltatna.[15]

Minden társadalomnak és történelmi helyzetnek vannak kulcsszemélyiségei, s vannak szürke emberek, akik statisztálnak az eseményekhez. A szürke tömeg akkor is szürke marad, ha elsöprő többséget alkot. A tömeglélektanban ugyanis a mennyiség nem válik minőséggé. Ellenkezőleg, ha a az emberek tömeget alkotnak, tömegként lépnek fel, ez csak ront a minőségen.

Egy társadalom akkor halad előre, ha meg tudja oldani a problémáit. Erre viszont akkor van lehetőség, ha a kulcsszemélyiségek döntési pozícióba kerülnek. Ellenkező esetben, ha alkalmatlan emberek sajátítják ki maguknak a hatalmat, a társadalom fokozatosan elmerül, ellehetetlenül. (Ez a sorsuk egyébként kicsiben a pártoknak és egyesületeknek is.) A nemzetstratégia egyik legfontosabb lépése a kulcsszemélyiségek kiszűrése lenne. Ez viszonylag könnyű feladat, hiszen elég megismerni, alaposan szemügyre venni az emberek élettörténetét és munkáját. Bízvást ide sorolhatók azok, akik a körülményektől függetlenül következetesen képviselték a magyarság érdekeit, akik hűségesek maradtak a nemzeti eszméhez, akik hatottak környezetükre a szellemi kisugárzásukkal, s akik mások számára mindig követendő példát jelentettek. Azokat pedig, akik mindemellett még jó szervezőnek is bizonyultak, befolyásolni tudták az eseményeket, ha kellett, talpra tudták állítani az embereket, az Isten is vezetőnek teremtette.

A kulcsszemélyiségeket, akik arra lennének hivatottak, hogy utat mutassanak, változtassanak a helyzeten, ma mind a rendszerváltás áldozatai között kell keresnünk. A nemzetstratégia hiánya az Antall-kormány idejében abban mutatkozott meg, hogy miközben a vezetés maximálisan igénybe vette ezeket az embereket, gyakorlatilag teljesen magukra hagyta őket. Engedte elbukni, elgázolni, az agyagba döngölni valamennyit. A hatalomba visszatérő kommunisták örömmel végezték el ezt a munkát a teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülő embereken. A kulcsszemélyiségek lenyakazása jobban hátravetette a nemzetet, mint az elrabolt javak és az ország kifosztása együttvéve.

A kulcsszemélyiségek fellelése után az első feladat az lenne, hogy meg kell szilárdítani helyzetüket, s motiválni kell őket további tevékenységükben. A másik feladat olyan kapcsolatrendszer kiépítése volna, amelyben lehetővé válna, hogy a meddő szervezeti viták helyett érdemi munka folyjon. Olyan szerveződési formát kell találni, amelyben az érdekek, az erőfeszítések, a szándékok ahelyett hogy kölcsönösen kioltanák egymást, összegeződnek. Az internet mintájára valamilyen egyidejű kapcsolatrendszerre volna szükség, amelyből teljes mértékben hiányzik a hierarchia. A hagyományos alá- és fölérendeltségi viszonyokon alapult szervezeti keretben ugyanis, a meddő szócséplés mellett a hatalmi rivalizálás emészti fel a legtöbb energiát.

Elméleti szempontok

Egyes elképzelések szerint a jövő tervezésének az az útja-módja, hogy az emberiség szellemi elitjének ki kell dolgoznia, s a tömegeket megmozgatva tervszerűen meg kell valósítania egy új világrendszert, amelynek a keretei között az emberek a jelenleginél sokkal boldogabban, gazdagabban, harmonikusabban élhetnek együtt egymással és a természettel. Ennek mintájára készülne el a nemzetstratégia is, mind a nemzet egészére, mind a határon túli magyar kisebbségekre nézve. De vajon mennyire életképes ez az elgondolás, s működött-e valaha is ez a modell? Az elképzeléssel szemben felmerülő aggályok többrétűek. A tapasztalat szerint roppant nehéz egyetértésre jutni az emberiség sorsánál kevésbé fajsúlyos kérdésekben is. A dolog egyik buktatója tehát mindjárt az, hogy kik, mikor és milyen jogcímen fogalmazzák meg a nagy célokat a világ (vagy nemzeti közösségük) számára. Legyünk derűlátóak, s tételezzük fel, hogy az igazán kiválóak egyetértésre tudnak jutni a legfontosabb kérdésekben. Ám máris újabb nehézségekbe ütközünk: hiába a szép elképzelés, a terv megvalósításához számításba kell venni a közös célok szolgálatába állítható eszközöket és forrásigényeket, s emiatt ismét hajba lehet kapni.

Az igazi bajok azonban ott kezdődnek minden világmegváltó tervvel, hogy az elképzelések megvalósításához rendszerint félre kell állítani azokat, akik a változásban ellenérdekeltek, akik kitűnően érzik magukat és zavartalanul szeretnék élvezni továbbra is anyagi és szellemi kiváltságaikat. Sőt, manapság, ebben a globalizálódó világban már nem elég a helyi hatalmasságokat félretenni, mert mögöttük, mind elérhetetlenebb távolságban, még nagyobb hatalmasságok állnak. Úgyhogy végső soron a kisebbségi kérdés rendezéséhez is a monopolkapitalizmus hatalmasságait kellene félreállítani vagy jobb belátásra bírni. Nem elég, hogy minden szép elgondolás ellentétben áll azok érdekeivel, akik lesöprik a padlást, sajnos, a hatalom is a ő kezükben van. Egyesek szerint ez nem túl nagy baj manapság, mert a hatalom birtokosai demokratikus választások útján elmozdíthatók pozícióikból, s kiforgathatók javaikból. Sokan, persze, tudják, hogy ez a mese a demokráciáról pusztán a kóbor apácák megtévesztését szolgálja, de számukra sincs veszve minden, bízhatnak a nép haragjában, amely egyszer pontot tesz minden nagy gyalázat végére.

Az új világrend kiépítésével járó bajok azonban ettől még mindig nem szűnnének meg. A változáshoz, a nagy eszmék megvalósításához új emberek kellenek. A meglévőkből új embereket faragni viszont még nehezebb, mint megszabadulni a szép elképzelések kerékkötőitől. Különösen nyomasztó ez a gond, amióta tudjuk, hogy az új ember hiánya vitte a kommunizmust is a sírba. A globalizálódó világgal szemben ismét közösségi elkötelezettségű emberekre lenne szükség, belőlük viszont a legtöbb helyen már mutatóban sincsen. Olykor még a közösségi (nemzeti) elkötelezettségűnek látszó emberekről is kiderül, hogy amint a hatalom közelébe kerülnek, személyes, rövid távú érdekeik vezérlik őket.

Mielőtt bármiféle stratégia kidolgozásába belekezdenénk, számolnunk kell ezekkel az elvi nehézségekkel, amelyek a gyakorlatban többnyire csődtömeget jelentenek. Ezek az óvatos előfeltevések azonban a pártállami diktatúrák, az önigazgatási szocializmus, az államnacionalizmus vagy a karvalykapitalizmus keserű tapasztalata ellenére ne riasszanak el bennünket, próbáljunk meg néhány jövőképet felvázolni magunknak! Egyelőre még nem az általunk kidolgozott nemzetstratégia és távlatos jövőtudat alapján, hanem arra a világmegváltó tervre hagyatkozva, amely a neoliberális tanoknak köszönhetően terjed el a világban. Vagyis a „laissez faire”, „hadd menjen minden a maga útján” elv alapján próbálják meg felvázolni, hogy milyen forgatókönyvekre számíthat a vajdasági magyarság, elsősorban innen, Szerbiából nézve a várható fejleményeket.

Szerbia nem érett meg a változásokra

Igazuk van azoknak, akik úgy látják, hogy Szerbia egy kijárat nélküli alagútban bolyong.[16] Az ország elszegényedésével együtt napról napra rosszabbodik a magyarság helyzete. A választási csalások miatt kirobbant ellenzéki tüntetéseket, amelyhez csatlakoztak mindazok, akik elégedetlenek a rezsimmel, elképesztő bukás, hanyatlás, szétforgácsolódás követte. A kizárólag hatalmi ambícióktól fűtött, egymás ellen hadakozó, belülről bomladozó ellenzéki pártok a kínálkozó történelmi helyzetben tanácstalannak és cselekvésképtelennek bizonyultak A szerb ellenzék önmagát szüntette meg.

A többpártrendszer kialakult gyakorlata Szerbiában nem kínál lehetőséget a demokratikus változásokhoz. Így feltehetően továbbra is a nemzeti-regionális ellentétek maradnak azok az erők, amelyek meghatározzák a történéseket. Az elszegényedő Szerbia nem lesz mindig képes a markában tartani Montenegrót, Koszovót, Szandzsákot és Vajdaságot. Vagy föderalista államalakulattá alakul át, amelyben ezek a régiók Szerbiával egyenrangú gazdasági és politikai jogokra tesznek szert, vagy Kis-Jugoszlávia is széthullik, ahogyan hasonló okok miatt széthullott Jugoszlávia.

A pártok behatárolt mozgástere és szimbolikus jellege még egyértelműbb a kisebbségi érdekképviselet esetében. A jelenlegi helyzetben, ha minden magyar választópolgár egy emberként sorakozna fel valamely magyar párt mellett, akkor sem lehetne a hatalommal szemben semmit sem elérni. A vajdasági magyarság létszáma miatt Szerbiában nem tud alkupozícióba kerülni. A kilenc magyar képviselő a kétszázötven fős parlamentben a VMDK fénykorában is tehetetlen volt a hatalom szavazógépezetével szemben, azóta még kilátástalanabb a helyzet.

A menekültek kérdése

A vajdasági magyarok számára távlatilag az egyik legfőbb veszély életterük beszűkülése. A szerbek folyamatos betelepítésével drasztikusan csökken a magyarok részaránya.[17] Mindenki által jól ismert forgatókönyv alapján működtek a dolgok. Miközben Horvátország, majd később Bosznia területén folytak a harcok, Vajdaságot meghódították a szerbek. Először csak biztonságba kívánták helyezni asszonyaikat és gyermekeiket a fegyverforgatásra alkalmas férfiak, akiket tárt karokkal fogadtak Vajdaságban. Egy részük a régebben Vajdaságba települt szerb családokhoz került, a többiek ellátásáról a Vajdasági Vöröskereszt több ezer aktivistája gondoskodott. Így aztán – szeretteiket és a fegyverforgatásra alkalmatlanokat a messzi Vajdaságban biztonságban tudva – nyugodtan harcoltak a marcona szerb férfiak.

Aztán jöttek ők is. Előbb a sebesültek, majd a harcokba belefáradtak, végül seregestül mindannyian. Elvégre, ahogyan azt a sajtóban számtalanszor nyilatkozták, nem élhettek együtt a horvátokkal, muzulmánokkal. Így hát fegyvert fogtak, s megpróbálták leöldösni vagy elűzni őket. Ám miután a hadsereg támogatása ellenére a rövidebbet húzták, s horvát zászló lobogott a knini vár ormán, jöttek Bácskába, Bánátba az övéik után, akik addigra fészket raktak, megkapaszkodtak és megsokasodtak. Ma már több százezer horvátországi és boszniai szerb él Vajdaságban, tartósan berendezkedtek, s többségükben munkát kaptak, lakást, házat, kocsit vásároltak.

A hivatalos nyilatkozatokban olykor még elhangzik, hogy a többnemzetiségű Vajdaságban, ebben a multikulturális környezetben, mennyire fontos az egymás mellett élő népek kultúrájának az összefonódása, s hogy ez a folyamat milyen nagy becsben van tartva. A helyzet azonban az, hogy a kultúrák keveredésének jelszava mögött a szerbek erőteljes térhódítása következtében a magyar kultúra elsorvad, s a multikulturális környezetben többnyire csak egy nyelven lehet boldogulni. Vajdaságban már nem szükséges rendőri felügyelet a jogcsorbító nyelvtörvények betartásához: a vélt előnyök reményében a kisebbségek „önként és dalolva” adták fel nyelvület.

Az elszakadás „veszélye”

A nagyarányú betelepítés ellenére Szerbia rémálma a kisebbségek elszakadása. Ezzel a szinte fóbiás félelemmel szemben a józan érvek mit sem érnek, ezért megeshet, hogy a kisebbségek elszakadása önmagát beteljesítő jóslatként egyszer csakugyan valósággá válik. A koszovói albánok esetében ez bizonyára nem is várat sokáig magára.

Az előnyös és hátrányos helyzetű etnikai csoportok politikai célkitűzéseiket tekintve hasonlóan viselkednek világszerte. A hátrányos helyzetű etnikai csoportok mindenütt nagyobb hajlandóságot mutatnak az elszakadásra, mint az előnyös helyzetűek. Az elszakadásra való törekvés egyenes arányban áll a kisebbségek társadalmi és gazdasági lecsúszásá-val. Különösen akkor vonzó ez a perspektíva, ha fejlettebb országhoz csatlakoznak a kisebbségek. Fordított esetben, vagyis ha az etnikumok élnek fejlettebb térségben, kevésbé érdekeltek az elszakadásban. A hátrányos helyzetű kisebbségek azonnal megkísérlik az elszakadást, amint erre a történelmi helyzet alkalmat kínál. A fejlettebb régióban élő etnikumok viszont csak akkor próbálkoznak meg vele, amikor a gazdasági, társadalmi pozícióik megtartása a továbbiakban lehetetlenné válik számukra. Csupán akkor döntenek az elszakadás mellett, ha súlyos diszkriminációnak vannak kitéve, s nincsenek távlataik.

Az elszakadással kapcsolatos stratégiai kérdés tehát akkor merül fel igazán, ha az etnikai pozíció tarthatatlanná válik Szerbiában. A titói Jugoszláviában a magyarság gazdaságilag sikeresen helyt állt. Olyannyira, hogy elsősorban azt sérelmezte: nagyobb mértékben járult hozzá a nemzeti jövedelemhez, mint amennyit visszakapott belőle. Ez a sérelem elégedetlenné tette helyzetével, de mivel alapjában véve magasabb volt az életszínvonal, mint Magyarországon, nem foglalkozott az elszakadás gondolatával. Ellenkezőleg, igen fogékonynak mutatkozott a jugoszlávság eszméje iránt, s ennek keretében igyekezett az egyetemes magyarságtól különálló entitásnak tekinteni magát.

A helyzet, persze, azóta sokat változott, az elszakadás gondolatával azonban a magyarság egyelőre nem foglalkozik. Ennek az óhajnak a megjelenése és felerősödése nagymértékben függ majd a körülmények alakulásától. Egyrészt attól, hogy Szerbiában arányosan részesedik-e a magyar kisebbség a szűkülő javakból, arányos részt vehet-e a helyi hatalomban, s nemzetisége miatt ki lesz-e téve zaklatásoknak és diszkriminációnak. Másrészt önnön helyzetének megítélésében az is közrejátszik majd, hogy Magyarország EU-hoz való csatlakozása mennyire növeli a gazdasági különbséget a határ két oldalán, hogy a területi, határ menti együttműködésnek milyen formái alakulnak majd ki, mennyire lesz az előnyös vagy hátrányos a vajdasági magyarok számára. Az „elszakadási törekvés” jelenleg egyetlen formában érvényesül Szerbiában: a magyarok tízezrével vándorolnak ki az országból.

A jövő forgatókönyve

A gondjainkból való kilábalásra és a jövő formálására önerőnkből egyelőre nem látni semmi reményt. A vajdasági magyarság lehetőségei és mozgástere  – a globális folyamatok mellett – Szerbia és Magyarország jövőjének az alakulásától függ. Ez a kettős függőség sajátos helyzetet teremt: a két országban ugyanis a jövőt illetően merőben ellentétes tendenciák érvényesülnek. Magyarország Európai Unióba történő betagozódási törekvésével szemben Szerbia szembehelyezkedett a világgal és az ún. Európa-konform megoldásokkal.

Innen nézve a dolgokat Magyarország az Európai Unióba való csatlakozással felértékelődik, míg Szerbia súlya a vesztes háborúk, a gazdasági elszegényedés, a bezárkózás miatt egyre inkább leértékelődik. Magyarország számára elvileg adott a lehetőség, hogy felzárkózzon a XXI. századot meghatározó értékrendhez, a vajdasági magyarság azonban Szerbiával együtt a világ perifériájára kerül. A kérdés számunkra az: vajon mit tudunk majd kamatoztatni Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozásából? A kamatoztatható ösztönzők bizonyára inkább erkölcsi, mint anyagi természetűek lesznek, hiszen az Európai Unióba való felzárkózás anyagi és társadalmi alapjai Magyarországon is bizonytalanok, nagyarányú anyagi támogatásra tehát nem számíthatunk. De a csatlakozás hozadékai amúgy sem egyértelműek: éppolyan mértékben lehetnek pozitívak, mint negatívak a kisebbségekre nézve.

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a csatlakozás a nemzeti függetlenség részleges feladásával jár, ami a Trianonban szétszabdalt magyarság esetében kedvezőtlen. Nemcsak azért, mert a csatlakozással még jobban elszigetelődik a határon túli magyar kisebbség, hanem azért is, mert félő, hogy gazdasági, szellemi (szakmai, technológiai, kulturális) téren még jobban leszakad a nemzettestről. A tudás hatalom, amelynek megszerzésére egyre kisebbek az esélyek. A tudatlanság, képzetlenség viszont hátrányt, bukást, szegénységet jelent, különösen a hátrányos helyzetű kisebbségiek számára.

 

1.

Az első forgatókönyv szerint a jelenlegi föderális állam Szerbia és Crna Gora (Montenegró) között fennmarad, de folyamatosan gyengül. A szerb rezsimnek esze ágában sincs, hogy Crna Gorát a kieressze markából, még kevésbé hajlik erre Koszovó, Szandzsák és Vajdaság esetében. A represszió fokozódik ezekben a térségekben, egyre jobban elmélyíti a Szerbiával való ellentéteket, s ez a régiók kölcsönös ellenségeskedésére és eltávolodására vezet.

Az országon belül megszállt népekkel és a világgal való hadakozás a sötétség és a káosz rémképét vetíti előre. Milošević bravúros túlélési politikájának „köszönhetően” Szerbiában tovább erősödik a despotizmus és vele együtt a társadalom szétesése, működésképtelensége. Ilyen kényszerpályán járva távlati célok hiányában bizonyára több százezren vándorolnak ki az országból. Szerbia hétmérföldes léptekkel távolodik el a civilizált világtól, s a csempészek, a bűnözők, a korrupció és a fekete piac állama lesz. A vajdasági magyarság a törvénytelenségek közepette nem tudja feltalálni magát, ráadásul bizonyára erősödni fog a szerb kormány kisebbségelnyomó politikája. Folytatódik a beolvadás, a fiatalabb korosztályok tömeges kivándorlása és a fogyatkozó, elöregedő népesség életszínvonalának zuhanása. Egy efféle jövőben megállíthatatlan lenne a magyarság társadalmi-gazdasági alámerülése, látványosan csúszna lefelé a lejtőn.

2.

Ha a második forgatókönyvben hiszünk, tételezzük fel, hogy Szerbia a következő öt-tíz évben megáll a lejtőn, sőt, valamilyen csoda folytán néhány százalékos gazdasági növekedést produkál. A társadalmi ellentmondások továbblökik az országot a politikai rendszerváltás útján. Ennek eredményeként Szerbiát és Crna Gorát felveszik az ENSZ-be és az EBESZ-be, s ez jelzésértékű lenne a nemzetközi szervezetek részéről, hogy elismerik az ország fizikai létezését. Hiteleket és gazdasági segítséget azonban csak abban az esetben kapna az állam, ha a ezáltal megnyugtató módon sikerülne a szerb rezsimet befolyásolni és ellenőrzés alatt tartani. Semmi okunk sincs azonban arra, hogy vérmes reményeket tápláljunk, ehhez ugyanis távoznia kellene a jelenlegi rezsimnek. De még ha sikerülne is megtörni Milošević uralmát, ez a legjobb esetben is legfeljebb annyi változást hozna, hogy az egyszemélyi despotizmust más despotizmus váltaná fel. Az önkényuralom gyökerei, valamint az államra nehezedő belső és külső problémák sokkal mélyebbek annál, mint hogy valódi változásokat remélhetnénk.

Ebben a helyzetben a vajdasági magyarság sem politikai eszközökkel, sem többlet teljesítménnyel nem lesz képes javítani a helyzetén. A hatalomtól a magyarság érdekében az üres ígéreteken kívül semmit sem lehet kicsikarni. Folytatódik a népesség társadalmi hanyatlása, gazdasági és kulturális alámerülése.

3.

A harmadik forgatókönyv azt jósolja, hogy Szerbia mély gazdasági és politikai válságba kerül, s az ebből származó konfliktusok kezelhetetlenné válnak. Ennek hatására Szerbia véglegesen leszakad a fejlett európai társadalmaktól, ami hosszú évtizedekre megpecsételi az itt élő népek sorsát. A konfliktusok és a szociális forrongások könnyen újabb regionális, etnikai jellegű fegyveres összecsapásokba vagy polgárháborúba torkollhatnak, s ez Kis-Jugoszlávia széthullásával járhat. A széthullás katasztrófába sodorhatja az itt élőket, ha továbbra is minden úgy folytatódik, ahogyan eddig, de változást is hozhat, a felzárkózás esélyét kínálva az egyes régiók, köztük Vajdaság számára. Vajdaság önállósulása révén vagy nemzetközi protektorátus alá helyezésével gyökeresen megváltozhat az itteni magyarság helyzete és fejlődési esélye.

4.

Okos, ám kevésbé lehetséges megoldásnak látszik a negyedik forgatókönyv: Szerbia felhagy az apartheid politikával, komolyan veszi a törvény előtti jogegyenlőséget, leépíti a diszkriminatív társadalmi struktúrát, s magas fokú autonómiát biztosít a kisebbségeknek. Ezeknek a társadalmi és politikai változásoknak az előzményeként vagy folyományaként elismeri Crna Gorát, Koszovót, Szandzsákot és Vajdaságot az új szövetségi állam teljes jogú föderatív egységének. Ebben a helyzetben újra jelentős szerephez jutna a vajdasági magyarság politikai önszerveződése. A pártok mostani vezetői az öncélú, személyi ambíciók kiélésére korlátozódó politika helyett ténylegesen felkarolnák a vajdasági magyarság érdekeit. A helyi önkormányzatok hatáskörének bővülésével értelmet és tartalmat nyerne a képviseleti rendszer is, s megnőnének a magyarság felzárkózás esélyei.

5.

Végül lássuk az ötödik forgatókönyvet! Tételezzük fel, hogy a katasztrófa és az ország részleges vagy teljes széthullása elkerülhető, és Szerbiában a despotizmust – valamilyen csoda folytán – valódi plurális demokrácia és ellenőrizhető hatalom váltja fel. Ebben az esetben az Európai Unióhoz való csatlakozási törekvés fokozatosan felszabadítja az egyéneket és a közösségeket a jelenlegi alávetett és kiszolgáltatott helyzetből, s ez növeli a magyarság esélyegyenlőségét.

A magyarországi változások hatása

Ezek a forgatókönyvek tovább folytathatók és tetszés szerint kombinálhatók egymással. Ám mint mondottuk, a vajdasági magyarság sorsának alakulására nagy hatással lehetnek a magyarországi változások is. Magyarország várhatóan belép a NATO-ba, s integrálódik az Európai Unióba. Ettől ugyan még nem valószínű, hogy a szomszéd népek önként átadnának előnyeikből, jogaikból és javaikból a magyar kisebbségeknek legalább annyit, hogy az esélyegyenlőséget megteremtsék számukra. Ilyen vonatkozásban - kényszerítő körülmények nélkül - a kisebbségek küzdelme majdnem haszontalan. A megváltozott erőtérben azonban – jelentős gazdasági és katonai hatalmi háttérrel – Magyarország közvetve hozzájárulhat a határon túli magyarság gazdasági és társadalmi felemelkedéséhez. Részben azáltal, hogy a jelenleginél eleve nagyobb politikai befolyással lehet a térségre, részben a magyar gazdaság Kárpát-medencei terjeszkedésével. De még ha Magyarország új helyzete ellenére a határon túli magyar kisebbség egzisztenciálisan továbbra is veszélyben lenne, megváltozhat a szomszéd népek hozzá való viszonyulása, ahogyan növekszik Magyarország súlya és befolyása, s a szomszéd népek kiábrándulnak saját elszigetelődő és elszegényedő nemzetállamaikból.

Konklúzió

Akárhogyan is lesz, a vajdasági magyarságnak szembe kell nézni a növekvő lemaradás veszélyével. A stabilitás körülményei az országban nem a gyorsuló felzárkózás esélyét teremtik meg, hanem a kipusztulás veszélyét csökkentik számára. A felzárkózáshoz nagyfokú változásokra lenne szükség, de ilyenek egyelőre nem várhatók.

A vajdasági magyarság még sokáig nem lesz képes megállítani a népesség fogyását, növelni a felsőfokú végzettségűek (az értelmiség) arányát, nem tud nagyobb értékű anyagi javakhoz jutni a privatizáció során, nem tud javítani a magyarság kedvezőtlen társadalmi szerkezetén és korösszetételén, nem tud megszabadulni a fojtogató állami adóterhektől, nem tud megegyezésre jutni a közjót és a nemzeti érdekeit illetően, s nem tud változtatni önpusztító mentalitásán és rossz közérzetén. Ezekből hiányosságokból és a fenti forgatókönyvekből következik, hogy a nagy megpróbáltatások időszaka áll előttünk, sokáig számolnunk kell még a „se kint, se bent”, a sehova sem tartozás érzésével, miközben reménykedünk a csodában: Magyarország gazdasági felemelkedésében, a magyar nemzet megerősödésében és megújulásában.                         

 

 

 

A magyar kisebbségpolitika bukása [18]

Az 1997-es szerbiai választások tanulságai

Tények, számok

Az 1997-es szeptemberi választások előtt Szerbiát gondosan 29 választókörzetre osztották. A 29 választókörzetben összesen 9 827 szavazóhelyet jelöltek ki a köztársaság területén bejegyzett 7 208 555 szavazópolgár részére. A parlamenti képviselők megválasztása részarányos választás alapján történt. A szerb ellenzéki pártok egy része bojkottálta a választásokat, ennek ellenére összesen 97 politikai párt, koalíció és polgárok csoportja indult a választásokon, s ezek 348 választói listát adtak át. A 250 képviselői helyre végül 2 547 jelölt pályázott. A köztársasági képviselők megválasztásával egyidőben írták ki a köztársasági elnökválasztást is. Szerbia elnöki posztjára 17-en pályáztak. A magyar pártok közül a VMDK állított köztársasági elnökjelöltet dr. Páll Sándor személyében, aki azonban a jelölése körüli szabálytalanságok miatt később visszalépett.

Magyar érdekeltségek

A 29 szerbiai választókörzet közül a magyarok mindössze két vajdasági körzetben: Nagybecskereken és a Szabadkán élnek számottevően, de csak az utóbbiban alkotnak relatív többséget. Három másik körzetben: a zomboriban, pancsovaiban és az újvidékiben is találhatók szórványban magyarok, létszámuk azonban a köztársasági választások szempontjából elhanyagolható.

A szerbiai parlamenti választásokon hat magyar párt indult.[19] A hat magyar párton kívül a magyarok lakta két körzetben további 12 szerb párt állított magyar nemzetiségű jelölteket. A vajdasági magyarság érdeke azt kívánta volna, hogy a magyar pártok közös listát állítsanak. A koalíciós tárgyalások azonban dugába dőltek, pontosabban el sem kezdődtek. Nemcsak a hatpárti szövetség nem jött létre, de egyetlen magát magyarnak nevező pártnak sem sikerült bármely másik magát magyarnak nevező párttal bármiféle megállapodásra jutnia. Így aztán az ún. „magyar pártok” mind önállóan, egymás ellenében, sőt egymás engesztelhetetlen ellenségeként indultak a választáson.

Az önérdekű, egymással hadakozó politikai szekértáborok - talán megérezve a magyar választópolgárok távolmaradásának a veszélyét - választási kampányukat arra építették, hogy megpróbálták dramatizálni, sorsformáló eseménynek, a magyarság „élethalálharcának” feltüntetni a szerb parlament 250 képviselőjének megválasztásért folyó íztelen politikai színjátékot. A magyar választópolgárok azonban józanul látták a helyzetet: tisztában voltak vele, hogy a választásoktól nem várható semmiféle változás a szerbiai politikai színtéren, ahogyan nem voltak kétségeik afelől sem, hogy kit és mit képviselnek azok, akik a magyarság „élethalálharcát” emlegetik. És a vajdasági magyarok mindkettőre határozott NEM-mel szavaztak: mind a tét nélküli szerbiai választásokra, mind pedig a magyar pártvezérek szemforgató képmutatására - és otthon maradtak.

 

Részvételi arány

Igaz, egyébként is minden eddigi választások közül az idén volt a legtömegesebb a szavazópolgárok távolmaradása. Hivatalos adatok szerint a Szerbia területén bejegyzett választópolgároknak a 42,5 százaléka nem vett részt a választáson. A szerb ellenzéki pártok szerint a hatalmon levő Szerbiai Szocialista Párt felkerekítette a választási eredményeket, egyébként az elnökválasztáshoz hasonlóan a köztársasági parlamenti választásokat is sikertelennek kellett volna nyilvánítania.

A koszovói albánok a szerbiai parlamenti és elnökválasztásokat, ha lehet, az eddiginél is nagyobb érdektelenséggel szemlélték. Az albán választópolgárok pártjaik felhívására évek óta nem vesznek részt a választásokon. És magatartásukban annyira egységesek, hogy a szerb hatalom ez alkalommal sem tudott egyetlen albán jelöltet sem találni a szerb parlamentbe!

Figyeljünk csak! A két millió albán között egy sem akadt, aki vállalta volna, hogy szerb pártok színeiben induljon. Nem így a magyarok! A koszovói albánokkal ellentétben a vajdasági magyarok a politikában mindenre kaphatóak, nemzeti hovatartozásuk nem kötelezi őket semmire. Ott találni őket minden szerb pártban, legfőképpen a hatalmi pártkoalícióban. [20]

A magyar politikai szekértáborok rivalizálása és mocskolódása mellett bizonyára ez a gerinctelen magatartás is hozzájárult a vajdasági magyar választópolgárok elutasító magatartásához. És vajon rossz néven vehető-e tőle, ha abban az áldatlan helyzetben, amelyben él, rosszallja az erőknek ezt a példátlan szétforgácsolódását? A választásokon való részvétel a magyar választópolgárok részéről eddig is évről évre egyre kedvezőtlenebb volt. De most első ízben történt meg, hogy a választások napján a többség otthon maradt, bojkottálta a választásokat.

A választási eredmények elemzése alapján a szerbek adtak hírt először arról, hogy azokon településeken, amelyekben nagy számú magyar nemzetiségű polgár él, igen alacsony volt a részvételi arány. Csantavéren például a bejegyzett polgároknak csupán a 43 százaléka szavazott, Adán 45, Bácsszölősön 47, de voltak olyan települések, ahol a lakosoknak csak 37 százaléka voksolt.[21] A magukat magyarnak nevező pártok közben kivétel nélkül mind arról számoltak be, hogy elégedettek a választásokkal.

 

A kisebbségi lélek torzulásai

A magyar választópolgárok elvárása, akarata, csüggedése és csendes bojkottja - ellentétben a koszóvói albánokkal - nem befolyásolja sem a magyar pártok politikáját, sem a szerb hatalmi pártok kegyeit kereső magyar nemzetiségű politikai káderek magatartását. A hatalmi és érvényesülési vágytól fűtve, ezek a zömükben régi pártkáderek, kevés kivételtől eltekintve egyszerűen nem képesek a magyar szempontot mérlegelni és felvállalni, ellenben ott vannak mindenütt, ahol a nemzeti ügyből, pontosabban annak elárulásából meg lehet élni, karriert lehet csinálni. Politikai szerepük abban rejlik, hogy papagájként ismételgetik az elnyomó hatalom fülének kedves szöveget: nevezetesen, hogy nemzetiségi kérdés nincs, a kisebbségek elégedettek, jogaik az európai átlagon felüliek... „Mi, vajdasági magyarok, a legmagasabb európai mércékkel összhangban, teljes jogegyenlőségben élünk. Olyan jogegyenlőségben, amiről az egész világ példát vehet” - nyilatkozta például a választásokat megelőzően az egyik legsikeresebb magyar népképviselő Mihalj Kertes, a Szövetségi Vámigazgatóság főnöke, a Dnevni telegrafnak adott interjújában.[22]

Mit lehet ehhez hozzátenni? Tudomásul kell venni, hogy az állandó védekezésben eltorzul az emberi lélek. Sokan úgy vélik, hogy meghajlott emberi tartással, a magyar érdekek feladásával, mi több, annak elárulásával lehet igazán eredményesnek lenni és boldogulni. És ezek az eltorzult lelkek - néhány év kivárás után - most tömegesen megjelentek a politikai színtéren.

 

Választási eredmények

A magyar pártok a választásokon a lehetséges mintegy 230 ezerből hozzávetőlegesen 90 ezer szavazatot kaptak. A VMSZ 50 960 szavazattal, a szavazatok 1, 23%-ával négy képviselői helyet szerzett. Az Ágoston-féle VMDP 16 974 szavazatot kapott (a szavazatok 0,41%-át), a dr. Páll Sándor-féle VMDK 16 802 szavazatot (ez a szavazatok szintén 0, 41%-a). A többi magyar párt két-kétezernyi szavazatot gyűjtött össze. A választásokon részt vett hat magyar párt közül öt nem kapott annyi szavazatot, hogy képviselője legyen a szerb parlamentben. A vajdasági magyar pártok közül csak a VMSZ lesz jelen a parlamentben.

6. Ábra

 

A szavazatok megoszlását talán a zentai és az adai példa szemlélteti legjobban. A zentai községben a választópolgároknak a fele vett részt a választásokon. Az érvényes szavazatok 49,9 százalékát a VMSZ kapta meg. A többi öt magyar párt összesen a szavazatok 17,5 százalékát szerezte meg.

A Kereszténydemokrata Tömörülés (amelynek Zentán van a székhelye) 7, a Vajdasági Magyar Demokrata Pártra (Ágoston) nem egészen 5, a VMDK-ra (dr. Páll) 4,5 százalék szavazott.[23] A Szerbiai Szocialista Párt 10 százalékkal a második helyen végzett. A Vajdasági Koalíció 8 százalékkal a harmadik helyen áll. A Szerb Radikális Párt 7 százalékot ért el. A szerb pártok tehát egy csaknem színmagyar környezetben jobban szerepeltek az öt magyar párt bármelyikénél.

Adán a választópolgároknak a 45 százaléka élt alkotmányos lehetőségével.[24] A legtöbb szavazatot (42%-ot) Adán is a VMSZ kapta. A többi magyar párt gyengén szerepelt: az öt párt együttvéve a szavazatok 19 százalékát szerezte meg. A VMDP-re (Ágoston) 7,32, a VMDK-ra (Páll Sándor) 6,20, a KDT-re (Tóth Horti Gábor) 2,90, a VMPM-re (Böröcz József) 1, 91, a VMKDM-ra (Papp Ferenc) 0,91 százalék szavazott. A Szerbiai Szocialista Párt (második helyen 11,34 százalékkal) és a Vajdasági Koalíció (harmadik helyen 9,20 százalékkal) Adán is megelőzte az öt magyar pártot.

 

Szerbiai helyzet

A 250 képviselői hely közül 110 mandátum a baloldali koalícióé, nyolcvankettő a radikálisoké, negyvenöt a Szerb Megújhodásé, négy a Vajdasági koalícióé, négy a VMSZ-é, három a szandzsáki muzulmánoké, a többi mandátum különböző kisebb pártoké lett. Szerbia szerte, de különösen Vajdaságban drasztikusan csökkent azoknak a száma, akik az SZSZP-re, vagy a Megújhodási Mozgalomra szavaztak. A Vajdasági koalíció népszerűsége viszont nőtt, és a VMSZ mellett releváns politikai erőt képvisel Vajdaságban. Hadd jegyezzük meg: ez utóbbi két párt között nem volt versengés: a VMSZ csak két körzetben állított jelölteket, a többit átengedte a Vajdasági Koalíciónak.[25]

Kellemetlen meglepetést okozott a radikálisok előretörése. A SZRP 82 képviselői helyett szerzett, míg korábban 39-en ültek a parlamentben. A radikálisok száma tehát megduplázódott, míg a baloldali koalíció, amely három pártból állt össze, mindössze 110 képviselői mandátumot szerzett. A csetnik vajda, Vojislav Šešelj, aki kis híján Szerbia elnöke lett, úgy nyilatkozott a német televíziónak, hogy tervbe vette: Németország Szerbia közvetlen nyugati szomszédja lesz.[26]

A csetnikek választási győzelme arra utal, hogy a múltba való visszazuhanás tovább tart Szerbiában. A nép ugyan kezdi megelégelni a növekvő nyomort és kilátástalanságot, észjárása és érzelmei azonban nem a demokratikus változások, hanem a fasizmus irányába viszik el. Az a tény, hogy a szerb radikális vezér bizonyult a legsikeresebb elnökjelöltnek a választásokon, nagy riadalmat keltett a szerbek egy részének a körében is. „A szerb választópolgárok ismét az agresszív nacionalista, soviniszta nagyszerb politikát támogatták, amely véres harcokat szított a volt Jugoszláviában, szörnyű etnikai tisztogatásokat hajtott végre, és Koszovót már hét éve klasszikus megszállás alatt tartja” - jelentette ki Dragoljub Mićunović, a Demokratikus Centrum elnöke.[27] Vidosav Stevanovć író a Liberation című francia lapnak nyilatkozva még élesebben fogalmazott. Vojislav Šešelj győzelme szerinte arra utal, hogy a gazdaságilag tönkrement, háborút vesztett, a világtól elzárt Szerbiában a válság könnyen polgárháborúba torkollhat.[28]

Az igazi gondot persze az jelenti, hogy Miloševićen kívül nincs olyan politikai erő, amely képes lenne felvenni a harcot a fenyegető fasizmussal szemben. A téli tüntetések nagy reményeket keltettek, hogy a változásokat követelő emberek elégedetlenségét az ellenzéki pártoknak sikerül előnyükre fordítani. Sikerül gazdasági és politikai programokba foglalni. Sajnos, rá kellett jönni, nem csak a hatalom, az ellenzék sem akarja a változásokat: a politikai rendszerváltást, az ország decentralizálását, a kisebbségi kérdés megoldását, a világba vezető ablakok és utak megnyitását.

Szerbia vakvágányon való veszteglésének további oka lehet a maradék Jugoszlávia szétesésétől való félelem is. A nacionalizmustól fűtött szerbek csak olyan politikában bíznak, amely felesküdött arra, hogy elűzi az idegeneket, feltiporja a szeparatista törekvéseket. (Az albánok ismét tüntetnek). Ez a félelem megszilárdítja a kemény kéz uralma iránti vágyakozást. De nem mellékes a változásoktól való félelem sem. Az emberek, bármilyen rosszul és élnek, attól tartanak, hogy ennél még rosszabb is lehet.[29]

 

Kisebbségi „távlatok”

Šešelj előretörésének számunkra más üzenete is van. Azok, akik Šešeljre szavaztak, mind úgy vélekednek, hogy a kisebbségek túl nagy jogokkal rendelkeznek. „Véleményük szerint a nemzeti kisebbségek megbízhatatlanok, és a szerb Vajdaság csak akkor érezheti magát biztonságban, ha a kisebbségek végleg felfogják, hogy végérvényesen és megváltoztathatatlanul szerb területről van szó.”[30] Ennek biztosítékát pedig a csetnik vajdában látják.

Milyen esélyeink kínálkoznak ezeknek az időknek a túlélésére? Mi magyarok abban a hitben éltünk és élünk, hogy „a többségi fölényt ellensúlyozhatjuk jó szándékunkkal, a humánummal, verssel, irodalommal, művészettel, folklórral...”[31] Milyen naivitás. Különösen egy olyan mentalitású világban, amelyben a vajdasági magyarság él. A műveltségre, a belátásra, a humánumra alapozni azoknak a részéről, akiknek az óriási többsége nem megy színházba, könyvet nem olvas, nem jár templomba, csaknem fele írástudatlan. Az egyszerű szerb embernek a tévé az egyetlen szenvedélye, a képernyőről viszont egyfolytában hazudnak neki. Arra biztatják, hogy bizalmatlan és türelmetlen legyen más nemzetekkel és vallásokkal szemben. Arra tanítják, hogy mindig neki van igaza, amíg a tévére és a Vezérre hallgat. Hiába a magyarok vagy más kisebbségek részéről az állandó védekezés, a lapulás, a fal mellett járás, hiába az elgörbült emberi tartás, az egyszerű szerb ember ennek ellenére bűnösöket és ellenséget lát maga körül, bűnösöket és ellenséget lát bennünk. Annyit hazudtak neki, és hazudnak folyamatosan neki, hogy képtelen az igazságtól a hazugságot megkülönböztetni. Nemcsak a kisebbségekre haragszik, hanem mindenre és mindenkire a világon. Haragszik a demokrácia szószólóira, mert nem érti, nem látja semmi értelmét a többpártrendszernek. Haragszik a felvilágosult, értelmes honfitársaira, mert olyasmiről szónokolnak neki, amiről hallani sem akar: hogy becsapott, jogfosztott, távlattalan, s maga is felelős azért, amiért most ínségben él és rongyokban jár. Gyűlöli a németeket, az amerikaiakat, még inkább az EBESZ-t, az Európai Uniót, az ENSZ-et, a Vatikánt, mert úgy gondolja, hogy ezek voltak azok, akik összeesküdtek a szerbek ellen.

A hatalom és a radikálisok ezekhez az emberekhez fordulnak. Többségükben ezek az emberek vettek részt a választásokon. Šešelj előretörésének titka abban rejlik, hogy rálicitál a hatalomra: hazugságaival, uszításával megpróbálja lépre csalni azokat a szerencsétlen embereket, akik erőtlennek, tehetetlennek tartják a jelenlegi hatalmat. Šešelj demagóg módon mindent megígér nekik (hiszen nem kerül neki semmibe): szociális igazságot, teljes foglalkoztatottságot, egyforma fizetést, biztos nyugdíjat. És ami a legfontosabb, Szerbia megtisztítását mindenféle kisebbségi szakadártól.

Van-e még értelme a kisebbségpolitikának?

Tekintettel arra, hogy a vajdasági magyarság több mint hatvan százaléka nem vett részt a választásokon, többen úgy vélekednek, hogy a választásokat magyar részről eredménytelennek kell tekinteni.[32] Tény, hogy a kétszázharmincezer magyar szavazópolgárnak alig egyharmada, mindössze harmincöt százaléka adta le a voksát. A magyarság csaknem kétharmadának a távolmaradása a választásokról ugyanakkor mégis határozott választás volt: nem kérnek a magyar kisebbségpolitikából.

Azok, akik megunták az öncélú politizálást, a koncon való marakodást, határozott NEM-et mondtak a nevükben történő politikára. „Ha nem ér semmit az együttműködést szorgalmazó szép szó, jön a csendes bojkott.”[33] - írja a Magyar Szó újságírója. És igaza van. Ahogyan igaza van egy másik újságírónak is, aki még sarkítottabban fogalmaz: a vajdasági magyarság sértődött csalódottságában egyszerűen hátat fordított azoknak, akik politikai képviseletére vállalkoztak.[34]

Hol van az az idő, amikor a VMDK 141 000 szavazattal kilenc képviselői helyett szerzett (1992), és a harmadik pártként sorakozott fel Szerbiában a szocialisták és a Szerb Megújhodás mögött a szerb parlamentben? Öt év alatt ötvenezer választópolgárral kevesebb szavazott a magyar kisebbségpolitikára. Tulajdonképpen „a VMSZ sem jegyezhet nagy győzelmet - írja a Magyar Szó kommentátora - Csupán annyit, hogy ott van a parlamentben, hogy maga mögött tudhatja a választók bizonyos (de nem túl nagy) hányadát.”[35] A magyar pártok közötti megmérettetésben formálisan a VMSZ győzött, valójában azonban vesztett. A tavalyi szövetségi választásokhoz viszonyítva több mint harmincegyezer szavazattal kapott kevesebbet,[36] ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a támogatottsága több mint harminc százalékkal csökkent. Nagyobb gondot jelent ennél, hogy közvetlenül a választásokat megelőzően a Kereszténydemokrata Tömörülés kizárásával a Vajdasági Magyar Szövetség az osztódás útjára lépett, és elvesztette a vajdasági magyarságot átfogó nemzeti jellegét. A párt jelenlegi vezetése a szabadkai volt reform-kommunisták kezébe került, aminek a következményeivel még csak ezután lehet számolni.

A magyar pártok politikai bukása kapcsán többen beigazolódni látják korábbi álláspontjukat, miszerint elhibázott lépés volt a nemzeti alapon történő politikai szerveződés. „Sokkal talajközelibb politikára van itt szükség - mondják -, ami eredményt hoz akár az iskolák, akár a sajtónk, vagy akár az utaink, a víz és gázvezetékeink ügyében. És amely munkát szavatol...”[37] A kritika abban a vonatkozásban jogos, hogy a kisebbségpolitikát illetően alapos szemlélet (és vezetőség) váltásra van szükség. A vajdasági magyarság elutasító álláspontját ebben a vonatkozásban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Naivitás lenne azonban azt hinni, hogy „talaj közelibb politikával” (a kisebbségi érdekvédelem leszűkítésével és feladásával) enyhíteni lehetett volna a magyar lakosság szociális gondjain, hogy gazdasági, oktatásügyi, kulturális és egészségügyi téren eredményt lehetett volna elérni.

Akik változatlanul elégedettek

Bár a választásokat követően a közvélemény hangja több mint figyelmeztető, ennek azonban a kisebbségi magyar pártéletre nézve semmiféle foganatja nincsen. Mert mi történik? Amíg a vajdasági magyar közvélemény azt fontolgatja, hogy van-e egyáltalán értelme és létjogosultsága még a magyar kisebbségpolitikának, maguk a bukott magyar pártok elégedettek a választási eredményekkel, s azt a látszatot igyekszenek kelteni, hogy tulajdonképpen győztek. A katasztrofális vereség ellenére egy sem küszködik közülük a kiúttalanság kényszerképzetével, holott ez lenne természetes. Vajon ki érti ezt? [38]

Az egykori VMDK maradványaiból összevakolt párt például, amelyik mindössze 0,41 százalékát szerezte meg a szavazatoknak, szemrebbenés nélkül „a jövő pártjának” nevezi magát a sajtóban. Annak dacára, hogy Ágoston szavazótábora (ti. az ő pártjáról van szó) az elmúlt évek során 141 ezerről 16 974-re morzsolódott. A számok kérlelhetetlen logikája szerint ez azt jelenti, hogy nemhogy új híveket nem képes szerezni, de egykori támogatóinak a nyolcvannyolc százaléka is hátat fordított neki. Honnan hát a derűlátás, a „jövő pártjára” vonatkozó nagyképű példálódzás? Miféle önismerettel és helyzetismerettel rendelkeznek nálunk a politikusok? [39] Hát ilyennel.

A vajdasági magyarság tisztában van vele, hogy a sikeres kisebbségpolitikához szoros szövetségre, az erők egyesítésére lenne szükségünk. Helyette éppen hogy felmorzsolódott, darabjaira hullott a kisebbségi érdekszerveződés. Ha a sokasodó kisebbségi magyar pártok megengedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy fittyet hányjanak mindenre, hogy a választópolgárok akaratától független életet éljenek, akkor itt a kisebbségpolitika nevében valami más történik. A politikai életben egy virtuális valóság jött létre, amelynek semmi köze a mindennapi élethez és a valós kisebbségi kérdésekhez. Lehet persze pártokat játszani, különböző pártok nevében a sajtóban nyilatkozgatni, lehet egymást sározni, lehet állásfoglalásokat megfogalmazni, lehet úgy tenni, mintha történne valami, ez azonban a dolgok állásán mit sem változtat. A magyar kisebbségvédő pártpolitika megbukott, szertefoszlott, beolvadt a szerbiai pártéletbe.

 

Magyar átok?

Túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgokat, ha a kisebbségpolitika bukásának az okát kizárólag vagy elsősorban a széthúzással, a vajdasági magyar pártelit megosztottságával magyaráznánk. Ez az értelmezési keret nem vezet el bennünket a dolgok magyarázatához. Korántsem biztos ugyanis, hogy a vajdasági magyar pártelit nem racionális módon viselkedik, abban az értelemben, hogy az önérdekében álló célok eléréséhez a leghatékonyobbnak vélt eszközöket veszi igénybe. Az emberek és szervezeteik tagjai általában azt a megoldást választják, amely adott körülmények között a legkevesebb ráfordítással a legjobb eredményt ígéri. Valószínűleg arról van szó, hogy - éppen a körülmények folytán - a kisebbségpolitikában észrevétlenül megváltozott a cél. Alapvetően már nem a kisebbségi érdekvédelemre irányul, hanem - a politika természetének megfelelően - a hatalom morzsáinak a megszerzésére, ami adott esetben akár ellentétben állhat a kisebbségi érdekvédelemmel. A politikusok persze ritkán fedik fel világosan, hogy mit miért cselekszenek, afelől azonban bizonyosak lehetünk, hogy hatalmi aspirációiknál fogva önérdekeik vezetik őket. A racionális viselkedés normáit alkalmazva arra kell tehát gondolnunk, hogy a kisebbségi érdekvédelem azért esett a politika áldozatául, mert a kisebbségek ügye a dolgok állása szerint most bukásra van ítélve: rengeteg ráfordítás és kockázat ellenére sem kecsegtet semmiféle sikerrel.

Félő, hogy a megosztottságnál sokkal súlyosabb gondok szakadtak ránk: az eredménytelen küzdelem miatti meghasonlottság, a szerepzavar, az eredetileg megfogalmazott célok folyamatos feladása. Azt is mondhatnánk, hogy egy politika átlényegülésének lehetünk a tanúi: a nemzeti indíttatású kisebbségi érdekvédelemi törekvést felváltotta az állampolgári jogalapon szerveződő napi politika.

Nem véletlen, hogy a magukat magyarnak nevezett pártok egyikét sem érdekli igazán magának a vajdasági magyar entitásnak a jövője, sorsa. Egyik sem meri nyíltan és következetesen felvállalni például a területi autonómia ügyét, az önrendelkezési elv egyéb megoldási lehetőségeiről nem is szólva. Ezek hosszú távú célok, az emberi indítékok és célok azonban ennél sokkal racionálisabbak és gyakorlatiasabbak. Aki képviselő vagy polgármester akar lenni, annak a balkáni valósághoz kell igazodnia, márpedig itt minden politikai propaganda az alaptalan ígérgetéseken, és üres szólamokon alapszik.[40] Hogy ez a vajdasági magyarság számára nehezen eladható portéka? Ez legyen az ő gondja.

De a kisebbségpolitikában nemcsak a cél mosódott el, és a jövőkép vált ködössé. A hazudozó, köpönyegforgató magyar nemzetiségű politikusok is hitelüket vesztették. A pártok tele régi kommunista káderekkel, besúgókkal, kisszerű törtető emberekkel, akik összemosva saját érdekeiket a kisebbségvédelemmel, kíméletlenül letapostak mindenkit maguk körül. Ezek az eszelős martalócok megutáltatták és elviselhetetlenné tették a politikát a tisztességes emberek számára, akik elborzadva vonultak vissza magánéletükbe. A csalárd politikáért, a szellemi és morális rombolásért persze súlyos árat kell fizetni. A választási eredményekből ítélve a vajdasági magyarság többsége nem igényli a magyar pártok létezését. Felőlük a szerb szocialisták vagy a csetnikek is beültethetnek listájukról néhány „díszmagyart” a parlamentbe, hangadók ők is lehetnek, nem is feltétlenül rosszabbak emezeknél.

Hogyan tovább?

A kor követelményeinek megfelelően az 1989-es társadalmi változásokkal létrejött a kisebbségek politikai érdekképviselete, amely – súlyos konfliktusoktól kísérve - politikai pártok formáját öltötte. Az önszerveződés kezdeti lendületének, erejének, vonzásának az egyik magyarázata az lehetett, hogy a magyar érdekképviselet nem kívánt különleges hitvallást, szolidaritást, érdekazonosságot, politikai meggyőződést senkitől sem. A szervezet nyitott volt, átjárható, elhagyni és visszatérni lehetett, anélkül, hogy ezt bárki számon kérte volna bárkitől. Sokszínűség, politikai pluralizmus, az egyidejű szellemi és politikai tevékenység jellemezte, ennek következtében elsöprő erővel rendelkezett. Olyannyira, hogy maga Slobodan Milošević államelnök is szükségesnek látta, hogy találkozzon a magyarság vezetőivel.

Az önszerveződésnek ezt a nyitottságát, tömegmozgalom jellegét a pártosodás szüntette meg. A párttá szerveződés következtében a szervezeten belül különböző politikai-hatalmi struktúrák jöttek létre, amelyek a többpártrendszer vonatkozásában lehet, hogy előrelépést jelentettek, a kisebbségi érdekképviselet szempontjából azonban nem.

Ideje volna felismernünk, hogy a pártok hatalmi logikája alkalmatlan a társadalmi problémák, köztük a kisebbségvédelem hatékony kezelésére. Tudomásul kell vennünk, hogy a kisebbségi önszerveződés egy szakasza lezárult. Megtapasztaltuk a pártosodást, ideig-óráig részesei voltunk a bontakozó demokráciának, a választásokon való részvétellel kapcsolatosan reménykedtünk, hogy egyszer majd a mérleg nyelve leszünk, és a szerb hatalommal szemben alku pozícióba kerülünk. Nem így történt, s egyre inkább hiú ábrándnak bizonyul mindez. És minthogy a kisebbségpolitika a hosszú évek során nem volt képes látható eredményeket felmutatni, ez csalódást okozott az emberekben. A csalódást csak növelte a morális lezüllés, az egykori kommunisták pártéletbe való visszatérése.

Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy hol élünk. Szerbiában még nem következett be a szocialista társadalomszerkezet szétesése. Piacgazdaság kialakulásáról és a ráépülő új gazdasági-társadalmi szerkezet kialakulásáról különösképpen nem beszélhetünk. Ebben az országban, amely sokkal keményebb rendőrállam, mint amilyen volt a kommunista évtizedekben, természetesen a kisebbségi önszerveződés politikai keretei sem alakulhattak ki véglegesen. Egyelőre azt látni, hogy a szerbiai válsághelyzet elhúzódása, valamint a politikai önszerveződés belső buktatói miatt a magyar pártok elvesztették kapcsolataikat a tömegekkel, nem tudnak megfelelni sem a magyar választópolgárok elvárásainak, sem az átmeneti helyzet kihívásainak.

Kérdés, hogy mi történik ezután? A pártok „átlényegülését” követően létre lehet-e hozni újfent egy átfogó egységes magyar kisebbségi érdekszervezetet, vagy lemondanak az emberek a társadalmi önszerveződésről, és teljes egészében visszavonulnak a magánéletbe? Nos, úgy tűnik, hogy jelenleg ez utóbbi történik. A vajdasági magyarok további szerveződés helyett megpróbálnak egyéni és családi túlélési stratégiákat kialakítani. Visszavonulnak a legszűkebb privát szférába és a szerb állam által kevésbé ellenőrizhető területeken próbálnak meg boldogulni.[41]

Bizonyára nem ez a helyes megoldás. Át kellene gondolnunk, hogyan lehetne egy kettős érdekképviseleti rendszer, kidolgozni: az egyiket állampolgári jogon, a másikat nemzeti alapon. A magyar pártokat tehermentesíteni kellene azoktól a nemzeti elvárásoktól, amelyek eleve esélytelenné teszik őket a szerbiai politikai harcokban. Mozgási és cselekvési lehetőségeiket a helyi önkormányzatok szintjén kellene hasznosítani. Az átfogó nemzeti érdekek képviseletére pedig újjá kellene szervezni a pártok fölött álló egységes érdekszervezetet, amely belső választások révén tenne szert legitimitásra és függetlenségre.

Szellemi megújhodás

A nemzeti közösséghez való tartozás igénye elemi erővel van jelen az emberekben, ez az igény azonban nem tud igazán szellemi erővé válni és politikai tőkévé kovácsolódni. Ennek az okát - egyebek mellett - az értelmiség közéleti szerepvállalásának a hiányában, illetve a vajdasági magyarság szellemi életének az elsivárosodásában kell keresnünk.

Szomorú kimondani, de az elmúlt évek politikai csatározásai közepette nemcsak a politika vált amorálissá, hanem a vajdasági magyarság szellemi élete is teljesen leromlott. Nincs olyan szellemi értékrend, amit mindannyian magunkénak vallanánk. Ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon, új intézményeket kell létrehoznunk, új értékrendet kell kialakítanunk.

Meggyőződésem szerint, az esetleges kedvező magyarországi változások hátszelével, új építkezéshez kellene fognunk. Felesleges dramatizálni az egymástól ilyen-okok miatt elkülönülő értelmiségi csoportok és politikai szekértáborok szellemi különállását. Nem kell feleslegesen vesződni a falak bontásával. Leomlanak azok maguktól is, ha a vajdasági magyarság körében ismét összeáll annyi szellemi és anyagi erő, amely alapján megindulhat egy szemléletváltás. Egy olyan szemléletváltás, amely gazdagító, gyarapító a magyar közösség számára. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a kezdeményezés előfeltételezi a kedvező magyarországi változásokat, hiszen Szerbiában vajon mitől kerülhetne sor szemléletváltozásra a magyarok soraiban.

Azt gondolom, hogy ebben a jelenlegi szűkös mozgástérben első lépésként afféle értelmiség továbbképző fórumot kellene létrehoznunk. Egy olyan intézményt, amely egy új kristályosodási pont alapjául szolgálna. Ennek az egyetlen intézménynek a létrehozásával és fenntartásával a vajdasági magyarság szellemi megújhodása terén nagyobbat léphetnénk előre, mint a hat és fél párttal, a sok hányatott sorsú társadalmi szervezettel és a temérdek költséges tanácskozással együttvéve.

 

Népünk legfőbb gondja mentális természetű [42]

a pártok meghasonlásáról és a nemzeti önpusztításról

Az utóbbi hónapok történései következtében megkerülhetetlenné vált a határon túl élő magyar nemzeti közösségek társadalmi önszerveződésének és ezzel összefüggésben a Magyarok Világszövetsége szerepvállalásának az átgondolása, elemzése. Hogyan lehet a szellemi újjászületés intézményes feltételeit megteremteni? – erről kérdeztük a vajdasági Adán élő Hódi Sándor pszichológust, aki 1994-től az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsának elnöke, 1996-tól pedig a kárpát-medencei régió elnökhelyettese.

– Fájdalmas, de azzal kell kezdenem, hogy a legutóbbi szerbiai választásokon a magyar kisebbségpolitika Vajdaságban megbukott. Kiderült, hogy az itt élő, mintegy háromszázötvenezer főnyi magyarság többsége nem támogatja a nevében folytatott politikát, nem kér a magyar pártokból. Valahol valamit elvétettünk, a magyar politikai szervezetek elvesztették hitelüket, lehetséges, hogy sok mindent elölről kell kezdenünk.

– Mire alapozza ezt az utóbbi megállapítását?

– A kisebbségi pártok 1989-ben annak reményében jöttek létre a Kárpát-medencében, hogy a térség politikai átalakulása megállíthatatlan folyamat, amelyen belül új és váratlan helyzetek adódhatnak számunkra, s természetesen javunkra fordítható körülmények, alkalmak is. Ezért úgy éreztük, hogy jóvátehetetlen mulasztás volna, ha a magyar kisebbségek kimaradnának a politikából. Mindent egy lapra tettünk fel, méghozzá arra, hogy a történelem kegye folytán talán alkupozícióba kerülünk, és elősegíthetjük a magyarság integrációját. Politikai életünk megszervezésével, a pártok megalakításával tulajdonképpen erre az eshetőségre készültünk.

– Az immár nemcsak kisebbségben, hanem politikai ellenzékben is - kivéve az RMDSZ utóbbi egy évét - eltöltött hét esztendőnek melyek a legfőbb tanulságai?

– A várt és javunkra fordítható igazi helyzetek nem álltak elő, vagy ha igen, akkor nem mindig tudtunk élni velük. Egyúttal sajnálattal azt is megállapíthatjuk, hogy a politikai életbe való bekapcsolódás, a parlamenti csatározások az elmúlt hét év folyamán vajmi kevés eredményt hoztak számunkra. Hozzátehetjük azt is, hogy az egyes országokban a kisebbségi számarányunkból következően ezután sem várható áttörés. Amit sikerült létrehoznunk, ma inkább hátrányunkra van, mint a javunkat szolgálja. A pártok megosztották a magyar nemzeti közösségeket, és mozgásterük beszűkülésével párhuzamosan lassan fel is morzsolják azokat. Ugyanakkor a pártok maguk is meghasonlottak, mert áldozatul estek vezetői ambícióknak, a külső manipulációknak és a belső hatalmi harcoknak. Történt, ahogyan történt, de tény: a kisebbségi érdekérvényesítést a politizáló réteg érdekeltsége és tudatállapota miatt ma már nem lehet a közösség részéről elvárt és ellenőrzött nemzeti tartalommal feltölteni.

– Ismeretes, hogy a koszovói albánok más utat választottak.

– Hosszú évek óta pártélet és választási csatározások helyett közösségük megszervezésével foglalkoztak, s napjainkra jogi forma szerint ugyan még nem, gyakorlatilag azonban létrehozták saját államiságukat. Velük ellentétben a magyar kisebbségek a posztkommunista nemzetállamok pártéletbe való bekapcsolásukkal - az eredménytelenségek, kudarcok, károk mellett, amit az elmúlt hét évben elszenvedtünk - a kirakat bábu szerepét töltik be a nagyvilág felé. Politikai szerepvállalásukkal maguk hitelesítik a nemzetközi közvélemény előtt azt a „parlamenti demokráciát”, amely - akárcsak az ökölvívásban - szentesíti a velünk szemben elkövetett gazságokat. Mi mégis ringbe szálltunk, ami arra figyelmeztet: a mentalitásunkon kellene valamit változtatni. Annál is inkább, mert biztosra vehető, hogy sem a parlamenti csatározások, sem a magyar-magyar politikai kapcsolatok szintjén a közeljövőben nem várható lényeges javulás. Sőt, ellenkezőleg, hiszen a dogmává merevült politikai álláspontok miatt vélhetően tovább mélyülnek és szélesednek a szakadékok az anyaországi pártok, az anyaországi és a határon túli magyar pártok, valamint az egyazon kisebbségi nemzetrészben szerveződő magyar pártok között.

– Mi ennek az oka?

– Napjainkban már nemcsak a körülmények, hanem a magyarság jelenlegi politikai elitje is akadálya a nemzeti integrációnak. Belátható időn belül ezért nem remélhető kedvező változás, amiért stratégiaváltásra van szükség. Látnunk kell, hogy egyetértés és egyértelmű politikai akarat hiányában az autonómiák megvalósításától is egyre távolodunk. Más téren kell tehát a társadalmi összefogást elérni. Több alkalommal szóvá tettem, hogy a magyarság legnagyobb gondja nem politikai vagy gazdasági, hanem mentális természetű. Nem véletlen a nagyarányú önpusztítás, s itt nem csak az öngyilkosságok világviszonylatban magas arányára gondolok. Sokkal súlyosabb az a közöny, ahogyan a nemzet tudomásul veszi saját leépülését. Ez a mentalitás és magatartás mind az egyéneknél, mind a nemzetnél az egészséges életstratégia hiányával függ össze. A magyarságnak ezért – bármiféle önállósulásához – előbb szellemében kell megújulnia.

– Ehhez első lépésként azonban le kellene rombolni a magunkban és magunk köré emelet érzelmi és szellemi korlátokat.

– S mindenekelőtt azokat a gondolkodási sémákat, amelyek a múlt csapdáiban tartanak. A magyarság ugyanis sérelmei és vágyálmai birodalmában él anélkül, hogy bármiféle tudatos jövőre irányuló életstratégiája lenne. Életünkből hiányzik a cél világos meghatározása, s ennek hiányában nem tudjuk, hogy mit kellene tennünk az előbbi megvalósításához. Folyamatos és erőteljes bennünk az aggodalom, ami nem kedvez a cselekvő magatartásnak. Sajnos ilyen kábán és tétován sodródtunk bele az 1989-es társadalmi és politikai változásokba. S eközben magunkban hordoztuk a régi szokásokon, életelveken, félelmeken és hiedelmeken alapuló, pontatlan ön- és helyzetértékeléseket. A világ már régen megváltozott körülöttünk, mi azonban nem tudunk korábbi rögzült gondolkodási és viselkedési sémáinktól megszabadulni, s ezért nem tudunk az új lehetőségekkel élni. Az újabb, zsákutcás magyar állapot az értelmes életcél hiányából ered. Mint a vak, tapogatózunk magunk körül: mások szeretetéért, könyörületéért esedezünk, ahelyett, hogy magunkkal kezdenénk valamit, és mindig bátran élnénk az adott pillanat lehetőségeivel.

– Mit lehet tenni ilyen körülmények között?

– Meggyőződésem, hogy ebben a helyzetben a Magyarok Világszövetségének legfontosabb feladata a magyarság szellemi ébredésének az elősegítése. A mindennapokban ez a vállalás azt jelenti, hogy önálló magyar intézményrendszert kell létrehoznunk a kreativitás és a szellemi képességek kibontakoztatására. Méghozzá abból az elsődleges célból, hogy csökkentsük a nemzet negatív önértékelését, és leromboljuk az önmagunk köré emelt érzelmi és szellemi korlátokat. Az elcsatolt területeken élő magyar nemzetrészek esetében az önálló magyar egyetemek és felsőoktatási hálózatok kiépítése szolgálná leginkább az előbbi törekvéseket. Még akkor is, ha jól tudjuk: napjainkban a magyar nemzetrészek szellemi rabságban tartása érdekében nemhogy önálló magyar egyetemekre, de még korlátozott autonómiával felruházott magyar tagozatok létrehozására sincs mindenütt lehetőség. Ezért ott, ahol nincs mód magyar univerzitás alapítására, a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésével és támogatásával szabadegyetemeket kell létrehozni. E szellemi fórumokon hamar kiérlelődik majd az a „kemény mag”, amely a passzív rezisztenciába süllyedt magyar nemzeti közösségeket képes lehet kimozdítani a holtpontról.

– Ezt a programot miként lehet megvalósítani?

– A Magyarok Világszövetsége az 1998-as költségvetési vita folyamán tekintse egyik legfontosabb feladatának a határon kívül rekedt magyarság szellemi kibontakoztatásának és önállósodásának támogatását, az önálló magyar egyetemek vagy ahol ennek a feltételei hiányoznak, a teljes körű autonómiával rendelkező szellemi szabadegyetemek létrehozását. Úgy vélem, hogy a Szent László Akadémia szolgálhatna keretéül ennek az intézményhálózatnak. Mindehhez még hozzáfűzném: a koszovói albánok is így kezdték a hetvenes években. Saját egyetemeket, illetve főiskolai hálózatot alapítottak, és az ott képzett nagyszámú, nemzeti elkötelezettségű értelmiséginek köszönhetően váltak képessé arra, hogy minden megpróbáltatás ellenére kezükbe vegyék sorsukat és megszervezzék jövőjüket. Ők tudják, hogy mit akarnak, s ezért képesek a rendőrségi terror ellenére hihetetlen lelki békében élni a világgal és önmagukkal. Mi sajnos nem tudjuk, hogy mit akarunk: ezért folyamatos az aggodalmunk a jövő miatt, ezért az önpusztítás. Biztos vagyok benne, hogy a Magyarok Világszövetségén belül is sikerül helyrehoznunk félresiklott kapcsolatainkat, és a szövetséget végre alkalmassá tudjuk tenni a magyarság szellemi megújhodását szolgáló feladatok elvégzésére.