1996

  

Magyar sorskérdések [1]

A tudomány számára régóta ismeretes, hogy egyes társadalmi jelenségek gyakorisága földrajzi tájegységenként, egyes országok között, de egy-egy országon belül is nagy eltérést mutat. Ilyen földrajzi, területi tagozódásra figyelhetünk fel az alkoholizmus, a lelki betegségek, a bűnözés, a válások vagy az öngyilkosságok esetében.

A kutatások feltárták, hogy ezeknek a társadalmi jelenségeknek a földrajzi, területi egyenlőtlenségei sok mindenből fakadnak. Az eltérések alapjául szolgálhat a lakosság életkora, foglalkozási megoszlása, gazdasági helyzete, vallási hovatartozása, képzettsége, kulturális színvonala, a migráció, sőt, egyesek szerint még az időjárás is.

Érdekes, hogy a deviáns jelenségek etnikai vonatkozásainak a vizsgálatával sokáig adós maradt a tudomány. Pedig mint utóbb kiderült, az etnikai hovatartozás sokkal erőteljesebben beleszól az egyedi életsorsok alakulásába, mint azt korábban bárki hitte volna. Oly mértékben beleszól, hogy a nemzeti hovatartozás - a nemzeti azonosság megőrzése és a nemzeti sajátosságok vállalása - csaknem egyet jelent valamiféle, magára a nemzetre jellemző sorsvállalással.

Azt, hogy különböző etnikumok tagjai mennyire nem egyforma mértékben vannak kitéve a sors szeszélyeinek, mondjuk történetesen nálunk a magyarság vállalása miként szorít mind több embert lelki betegségbe, sőt magának az életnek az elutasítására, az elmebetegségek és öngyilkosságok nemzetiségek szerinti megoszlása meggyőzően példázza. Amíg ugyanis egy adott időpontban a magyar többségű községekben, például Kanizsán 90,75, Zentán 88,09, Törökkanizsán 81,92, Csókán 75,96, Kishegyesen 60,10, Topolyán 58,88, Adán 54,59, Óbecsén 50,26 százezrelék volt az öngyilkosságok gyakorisága, ugyanabban az időben Apatinban 11,81, Palánkán 10,39, Pancsován 12,11, Versecen 16,22 százezreléket tett ki. Vagyis ahol a magyarok számaránya elenyésző, ott a községek átlagát alapul véve mintegy hatszor kevesebben, a kanizsai gyakorisági mutatóhoz viszonyítva pedig mintegy nyolcszor kevesebben követtek el öngyilkosságot.

Ezeknek a számadatoknak a tükrében, tekintettel arra, hogy Magyarország az 50 százezrelék körüli öngyilkossági gyakoriságával a világranglista élén áll, azt kell mondanunk, hogy az önsorsrontás és önpusztítás sehol sem olyan mértékű a világon, mint nálunk.

Magyar sorskérdés? Igen, az. Mert az öngyilkosság csak a jéghegy csúcsa, amelyhez az önpusztítás számos más formája társul: a népesség fogyása, elöregedése, az alkoholizmus, a válás, a lelki betegségek. Mintha valamilyen átkos kór sorvasztaná népünket, a magyarság életerejét. És a sokféle kór nemcsak hogy mind azonos - az enyészet - irányába mutat, de a köztük levő korreláció, az együtthatás is bizonyított.

Mindez, sajnos halmozottan vonatkozik a vajdasági magyarságra. Nemzeti közösségünket, ha egyáltalán beszélhetünk közösségről, szinte beteggé tette az elmúlt 75 esztendő. Azt, hogy érzelmileg és mentálisan mennyire meggyötörték az elmúlt évtizedek, legkifejezőbben és legmeggyőzőbben épp az a szomorú kedélyállapot tükrözi, amiről beszélünk.

A sorscsapások, az elszenvedett vereségek, a szabadság, a választási lehetőség, a távlatok hiánya persze a magyarság egészét esendővé és sebezhetővé tették. A vajdasági magyarság esetében tetézték ezt a bajt a kisebbségi sors hátrányai. Egyidőben sújtja a természetes fogyás, a népesség elöregedése és az asszimiláció, az elvándorlás, kitelepülés, ami a népesség erőteljesebb fogyásához vezet. Ehhez társul a hátrányos társadalmi helyzet, a cselekvési tér szűkössége, a kiszolgáltatottság-érzés, a jövőkép hiánya, ami viszont a lelki betegségek, köztük az öngyilkosság ugrásszerű emelkedéséhez vezet.

A népesség erőteljesebb fogyása és a magasabb öngyilkossági arányszáma a hátrányos helyzet legpontosabb mércéje. A vajdasági magyarság hátrányos helyzetén évtizedek óta hihetetlen szorgalommal és önkizsákmányolással, valamint a családlétszám drasztikus visszaszorításával próbál változtatni. Mindhiába, mert nem tud felszínen maradni, illetve nem tudja magának azt az életminőséget biztosítani, amit civilizációs igényszínje diktál.

Vannak, akik történelmi, kulturális örökségről beszélnek, egy népesség életmódjának és szemléletének érzelmi-tudati sajátosságairól, ami családi, környezeti példák, minták nyomán fejti ki hatását. Anélkül, hogy az etnikai-kulturális szempontok szerepét elvitatnánk, azt gondoljuk, hogy elsősorban maga a társadalmi és lélektani életkeret az, ami a kedvezőtlen népesedési és egészségügyi helyzetre magyarázattal szolgál. Maguk a családi, környezeti minták is ebbe a társadalmi és lélektani életkeretbe ágyazódnak, annak folyományai.

Szó sincs itt valamiféle nemzetkarakterológiai rejtélyről, ami átokként sújtaná a magyarságot. Rossz élethelyzetről annál inkább. Az értelmesnek tudott élet, a jogrend, a szabadság érzete, a jó emberi kapcsolatok, a lelki egyensúly, a jó kedély, az önmegvalósítás lehetősége mindenki számára védettséget nyújtanak, míg ezek hiánya az egyedi életsorsok olyan kavalkádját vonja magával, az asszimilációtól a kivándorlásig, az alkoholban elnyomorodott élettől az öngyilkosságig.

Ezért nem az alkoholizmus, az öngyilkosság, hanem az odavezető út, a kudarcot szükségszerűvé tevő élethelyzet ellen kell fellépni. Ilyen szempontból a cselekvési tér, a szabadság érzete, a vonzó jövőkép, az érvényesülési lehetőség, a jogbiztonság, az igazságérzeten esett sérelmek orvoslásának intézményes lehetősége az, ami legfőképpen hiányzik, kiegészítve mindazzal, ami az élet minőségének javítását szolgálja és az életigenlő magatartást támogatására irányul.

A hatalom kereteinek a megváltozása, felpuhulása, a vajdasági magyarság társadalmi körülményeinek – gazdasági, politikai státusának – megváltoztatása nélkül nem tudunk a népesedési és lelki egészségügyi helyzetünkön javítani, sem olyan mentálhigiénés szolgálatot létrehozni, ami – átfogva a humán kultúrát, a közművelődést, a szociális gondoskodást, az egészségügyet, az egyházat, a családvédelmet, a tömegtájékoztatást, a közéletet, a törvényhozást, stb. – az önpusztító folyamat visszaszorítását eredményezné.

Addig is azonban, amíg nem teremtődik olyan történelmi helyzet, ami a magyarság újjászerveződésének: gazdasági, nyelvi, kulturális és politikai integrációjának, vagyis egy új társadalmi és lélektani életkeret kialakulásának kedvez, családvédelmi tanácsadók, lelki elsősegély telefonszolgálatok, klubok, drogambulanciák, lelki-egészségügyi képzések, önismereti csoportok létrehozásával és támogatásával sürgős tűzoltó munkára volna szükségünk.

 

 

 

 

Politikai játszmák [2]

A VMDK elnöksége a Magyar Szó 1995. október 3-i számában felhívással fordult a vajdasági magyar politikai pártokhoz, a civil társadalmi szervezetekhez, a „restaurációs ellenzékhez” és minden más érdekelthez, hogy a „megmaradás parancsát követve” a vajdasági magyarság egységes autonómiamodellel rukkoljon ki a „politikai porondra”. Ez a kezdeményezés szorosan összefügg azzal a Horn Gyula magyar kormányfőnek tulajdonított kijelentéssel, miszerint a magyar kormány hajlandó vállalni a vajdasági magyarság „egységes és a nemzetközi normáknak megfelelő” autonómia koncepciójának a képviseletét, amennyiben a politikai pártok, civil szervezetek és más érdekeltek megegyezésre jutnak ebben a kérdésben.

Bármely kormány, amely szívén viseli a nemzet sorsát, megtesz mindent a határon túli kisebbségei megmaradásáért, függetlenül attól, hogy azok hol tartanak politikai önszerveződésükben, mire futja saját erejükből. Ezzel a lépéssel a kormány nem a kisebbségeknek tesz szívességet, hanem saját nemzeti érdekeit érvényesíti.

A természetes dolog a mi esetünkben is az volna, ha a magyar kormány - a nemzetközi körülményektől függően - rendületlenül azon fáradozna, hogy maximális feltételeket biztosítson az elcsatolt területeken élő magyar kisebbségek önrendelkezéséhez. Fel sem merülhetne, hogy a magyar kormány a támogatást attól tegye függővé, hogy az elcsatolt területeken tevékenykedő pártok, civil szervezetek, vagy más érdekeltek meddig jutottak az „egységes és a nemzetközi mércéknek megfelelő” autonómia koncepció kidolgozásában és egyeztetésében. Ez a kívánalom ugyanis semmi egyéb, mint kényelmes önfelmentés a magyar kormány számára.

Más kérdés, hogy a józan ész csakugyan azt kívánná, hogy a kisebbségi pártok próbálják meg egyeztetni politikai céljaikat. A konszenzus kialakulásához, a közmegegyezés létrejöttéhez azonban, különösen olyan kérdésekben, mint az autonómia, aligha elegendő s még kevésbé szerencsés a kormányelnöki számonkérés. Az eltérő érdekek, a különböző indítékok, a gondolkodás sokfélesége korántsem csak az államalkotó népek sajátja. Így van ez a számbeli kisebbségek esetében is, függetlenül létszámuktól. Ennélfogva a politikai pluralizálódást, a többféle modellben való gondolkodást nem lehet és nem szabad kizárni a határon túli magyarság esetében sem.

Elképzelhető persze, hogy a kormányfő az egységes autonómia koncepció követelményével kívánt véget vetni a vajdasági magyar pártok mind terhesebbé váló összeférhetetlenségének. Ha így van, a feltételekhez kötött támogatás, mint a politikai nyomásgyakorlás eszköze, sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahelyett, hogy mérsékelte volna, sokkal inkább elmélyítette a viszályt a vajdasági magyar pártok között.

A viszály kiéleződése mellett más kedvezőtlen következményekkel is számolnunk kell. Az autonómia koncepciók egyeztetésének követelményével a VMSZ máris a VMDK vezetői által diktált kényszerpályára került. Legjobb belátása ellenére arra kényszerült, hogy az „egyeztetés” érdekében látszattevékenységgel foglalkozzon, a meglévő közös autonómia tervezet helyett saját autonómia koncepciót dolgozzon ki. Azért kellett a VMSZ-t erre a lépésre kényszeríteni, hogy kövesse a VMDK példáját, és fordítson hátat annak az egységes autonómia koncepciónak, amit 1992-ben a politikai élet szereplői egységesen elfogadtak. A VMDK-ban bekövetkezett szakadás után ugyanis, a tisztogatást követően a VMDK újonnan megválasztott (régi) vezetőségének a legfontosabb dolga az volt, hogy „korszerűsítésre” hivatkozva feladja az addig fennen hirdetett, s boldog-boldogtalanon számon kért „hármas-autonómia tervezetet”, hogy ezáltal végérvényesen elvágja a két politikai pártot összetartó köldökzsinórt. Aki ennek ellenére mégis hajlandó kész pénznek tekinteni a magyar kormány részéről az „egységes autonómiakoncepció” kidolgozásáról szóló mesét, az nyilván nem kíván a valósággal szembenézni.

Különféle kibúvók és többszöri halasztás után a VMDK kíméletlen ostorozására és a magyar kormány rendületlen szorgalmazására, a VMSZ végül hozzá látott „saját” autonómia tervezetének kidolgozásához, amelynek első részével – A vajdasági magyarok önszerveződésének alapjairól szóló megállapodás tervezettel – el is készült. A VMSZ-t az a szándék vezérelte, hogy a VMDK programjára való „rálicitálás” helyett, nagyjából ugyanazon cél elérése érdekében konkrét cselekvési programot dolgozzon ki. De amint az várható is volt, a VMDK vezetői elégedetlenkedéssel fogadták a dokumentációt, mondván, hogy a cselekvési program egyet jelent az autonómia gondolatának feladásával.

Az eltérő értelmezésekkel, a vége-hossza nélküli egyeztetési kísérletekkel sikerült olyan hadszíntérre terelni a vajdasági magyarság apadó cselekvési energiáját, amelytől a közösség számára nem remélhető semmi előrelépés. Talán ez is volt a cél. Az autonómiakoncepciók értelmezésére és egyeztetésére irányuló minden fáradozás kárba veszett idő, a valós gondok megoldását háttérbe szorító pótcselekvés. Az előremutató kérdés nem az, hogyan lehetne a vajdasági magyarság számára egységes autonómia koncepciót létrehozni, hanem hogy miért került sor a meglévő egységes koncepció feladására.

Aminek több oka is volt. Azok a személyek, akik kidolgozták a hármas-autonómia tervezetet, a pártszakadást követően a VMSZ-be kerültek, a változást ellenzők viszont a VMDK-ban maradtak, és a politikai játszmában vereséget szenvedtek: elvesztették befolyásukat a magyar önkormányzatok fölött, kiszorultak a tömbmagyarság köréből, ellenzékbe kényszerültek.

Ez a politikai vereség az, ami a „domináns perszonális autonómia formájában” bosszúért kiállt. Miután a VMDK kiszorult a tömbmagyarság köréből, a területi autonómia nem érdekes többé, ott már nem lehet vezérkedni. Ágoston András immár csak a perszonális autonómia legfőbb politikai tanácsnoki posztjához fűzhet reményeket: hátha egy kemény „központi bizottsággal” sikerül maga alá gyűrni a rebellis magyarokat, a civil szférát, a médiát, legfőképpen azonban a magyar önkormányzatokat.

Az autonómia koncepció átszabásakor a VMDK vezetése nyilván azzal is kalkulált, hogy a területi autonómia követelményének feladásával jó pontokat szerezhet magának Belgrádban. Nosza, sietve át is adták a az újonnan szabott, szerényebb követeléseket támasztó autonómia modellt, mindhiába, mert a szerb kormány ezt törleszkedő gesztust semmibe sem vette. Miután a „korszerűsített”, úgy értendő, hogy erősen kilúgozott autonómia koncepciót Belgrádban figyelembe sem vették, valamilyen felmentést kellett találni a hiábavaló fáradozásra és a korábban előterjesztett magyar érdekek értelmetlen alálicitálására. Legyen hát akkor minden magyarnak saját autonómiája. Dolgozza ki mindenki kedvére a maga tervezetét. A sokféle elképzelés, tervezet aztán a VMDK asztalára kerül egyeztetésre. Az egyeztetés pedig ugye számos lehetőséget kínál, hogy a papírszervezetté zsugorodott párt ismét jelentősnek tudja magát: ellenőrzése alá vonja, maga alá gyűrje a vajdasági magyarság politikai és civil társadalmi szervezeteit.

A rejtett szándék nyilvánvalóan az volt, hogy a magyarság a súlyos gondjai helyett vágyálmokkal, különböző reménytelen elképzelések egyeztetgetésével foglalkozzon. Íme, a politikai játszmák eredményeként egy tökéletesen hamis cselekvési alternatíva. A VMDK feladta a leckét: akinek nincs jobb dolga, álmodozhat, tervezgethet, beszállhat egy autonómia-koncepcióval, s mehet egyeztetésre a pártkorifeusokhoz.

Tézisek egy új nemzeteszményhez [3]

I. A nemzetsruktúra elemzése

A nemzettudat állapota

A nemzeti tudat az emberek állásfoglalásában, magatartásában nyilvánul meg: közös igényekben, törekvésekben, célkitűzésekben. Ha ezek a közös igények és törekvések hiányoznak, ha a nemzeti érdekek nem fogalmazódnak meg világos és határozott célkitűzésekben, az adott népesség nem tekinthető nemzeti közösségnek.

Az a meghatározás tehát, hogy magyar az, aki annak mondja magát, önmagában véve nem elegendő. A nemzethez tartozás közösségi sorsvállalást jelent. A magyarság esetében ez a magyar nyelv tudatos ápolását, a szokások és hagyományok őrzését, a történelmi múlt vállalását és legfőképpen a magyarság erősödésére, gyarapodására, boldogulására irányuló törekvést. Természetesen ez így van más nemzetek esetében is.

Ebben a vonatkozásban nemzeti tudatában súlyosan károsodott nép a magyar. Vannak, akik ezt a károsodást a magyar nép történelmével magyarázzák, mondván, hogy a magyarok ötszáz év óta mást sem csinálnak, csak szolgálnak, raboskodnak, különböző túlélési technikákkal próbálkoznak. Közös fellépés helyett ki-ki a maga módján.

Mások az ország trianoni feldarabolásával, az elszenvedett iszonyú sérelmekkel magyarázzák a magyarság önazonossági és önértékelési bizonytalanságát. Azzal a nagyhatalmi önkénnyel, amelynek következtében, teljesen jogtalanul, a magyarok millióit dobták oda rabszolgaságba, idegen elnyomás alá. Megsebzett igazságérzete miatt a nemzet máig nem tudta feldolgozni ezt az elszenvedett traumát.

Ezek a meglátások bizonyára sok igazságot tartalmaznak, de nem helyettesíthetik az önazonosság, a nemzeti érzés és tudatvilág tudományos vizsgálatát. A magyar önismeretet, a magyar állami és nemzeti stratégia kidolgozását tudományos alapokra kell helyezni. Ebből a szempontból megítélésem szerint súlyos mulasztás terheli a Magyar Tudományos Akadémiát.

 

Az értékek és az önazonosság válsága

Az identitás, az önazonosság az elmúlt néhány évtized alatt a lélektan és a társadalomtudományok egyik kulcsfogalmává, leggyakrabban vizsgált kategóriájává vált. Nem véletlenül. Korunkban az egyéni viselkedésbe beépülő társadalmi szabályok és elvárások, életcélok, az értékrend és a morális elvek válságának vagyunk tanúi, ami gyakran önazonossági és önértékelési zavarokban ölt formát.

Az önazonosság, így a nemzeti önazonosság is, szorosan összefügg az ember értékválasztásával és életének távlati céljaival. Attól függően, hogy az ember egy morális univerzumban, például a nemzetben vagy általában „a világban” próbálja elhelyezni önmagát, merőben más lesz a viszonya társas környezetéhez, annak elvárásaihoz, önnön múltjához és jövőjéhez egyaránt.

Az egyének atomizálódása, a társadalmi kötelékek fellazulása következtében a személyiség sokszor képtelen a kötelességvállalásra, a nemzettel való morális azonosulásra. Nem érzi át, hogy részese egy közösségnek, és annak a történelmi folyamatnak, amely éppen közössége révén meghatározza létének a határait.

Az egyén megteheti, hogy saját érdekeinek megfelelően cselekszik, és azokat más értékszempontok fölé helyezi. Még az is lehet, hogy az így létrejövő általános én-identitás elvont filozófiai értelemben többet jelent, mint a nemzeti, a nemi vagy a szakmai identitás, ezzel együtt azonban ez a „többlet” mégis önértékelési zavarral, a személyiség képlékennyé válásával, a szociális kategóriák értékvesztésével jár együtt.

Ez a folyamat oda vezethet, hogy pusztán kényelmi szempontok, a személyiség önimádata miatt a társadalmi értékek elvesztik értékjellegüket. A nemzet megszűnik konszenzuson alapuló közösség lenni, a személyiség szintjén pedig állandósul az önértékelési zavart és a „ki vagyok én?” dilemmája.

A személyiséget integráló közösségek megszűnése, és itt a nemzetre gondolunk elsősorban, a személyen kívüli értékforrások összeroppanása vagy szerepük csökkenése, úgy tűnik, hogy a huszadik század második felében bekövetkezett történelmi-társadalmi fejlemények következménye. Sokan ezt, a pszichoanalízis talaján állva, pozitív fejleményként értelmezik, az „emberi természet” felszabadulásának, kiteljesedésének tekintik. Mások ezzel a beállítódással homlokegyenest ellentétes nézetet vallanak, köztük jómagam is.

Az értelmes emberi élet ugyanis nem függetleníthető a személyiséget integráló közösségektől, a vele járó morális kötelezettségektől, a közös emberi céloktól és fellépésektől. Integráló közösségek és morális kötelezettségek nélkül hiányoznak az együttműködés és egymás megértésének a támpontjai. Egymás megértése és közös fellépés nélkül pedig az ember nem tud rendelkezni sem önnön sorsa, sem az általa megteremtett világ felett.

A nemzeti önazonosság zavara az egyén és a közösség viszonyának ezt a válságát jeleníti meg. A korszerű nemzettudat kimunkálása hozzájárulhat ennek a válságnak a megoldásához, s vele a magyarság önazonosságának és önértékelésének a helyreállításához.

A végzetesség érzés

A huszadik század második felében bekövetkezett történelmi-társadalmi fejlemények következtében korunk emberére az individuális érdekérvényesítő magatartás jellemző. Az anyagi javak, a hedonisztikus életvitel felértékelődtek: a kényelem, a jólét, a gondoktól mentes élet, a fényűzés utáni vágy foglalták el a legfőbb értékek helyét. Ez az önző magatartás közömbös a közügyek, a nemzet, a magyarság irányában, mint ahogyan érzéktelen a szellemi javak, az eszmények, a történelmi múlt és a fenyegető jövő iránt.

A tartós és „örök” értékeknek az a rendje, amely korábban fenntartotta a magyarságot, sőt növekedését biztosította, már a század húszas éveiben fölbillent, megbomlott. Az új életideál: az elvakult önzés és felhalmozó tevékenység romboló és pusztító erővé vált, ami gazdasági jólét, kényelem és gondtalan élet helyett morális és egzisztenciális válságba sodorta a magyarságot, aminek egyik tünete az önazonosság válsága.

Az önazonosság válsága azt jelenti, hogy az ember hovatartozásában, az élethelyzet társadalmi visszasugárzásában és előrevetülésében alapvető bizonytalanság, zavar támadt. Hogy az önminősítés alapjául szolgáló társadalmi szerkezetben szorongató vákuumhelyzet lépett fel, ami miatt a személyiség folytonosság élménye megszakadt, úgy érzi magát, mintha a végzet fenyegetné, mindenütt az leselkedne rá. Ez a végzetesség érzet mint az emberi tudat állandó nyugtalansága, felajzottsága, feszültsége csaknem a magyarság egészére vonatkozóan érvényes.

Elvesztve társadalmi életének koordinátáit, az emberek sokasága azt érzi, hogy a végére jutott lehetőségeinek, hogy egyénileg már nem képes boldogulni, nem képes egzisztenciális gondjaival megbirkózni. A társadalom politikai berendezkedésének összeomlása tovább mélyítette ezt a végzetesség érzést, még zavarosabbá, még problematikusabbá vált a társadalom struktúrája, s vele az emberek társadalmi és szellemi életének értékrendje.

Az új lét-modell szükségessége

Ez a magyarságot megrázó, végzetesség érzésben megfogalmazódó krízis a nemzet további sorsának alakulását illetően döntő jelentőségű lehet. A krízis kibontakozása, felszínre törése ugyanis olyan lelki gátakat szakíthat át, amelyek eddig megakadályozták az embereket abban, hogy igazán megismerhessék és vállalhassák önmagukat. Olyan folyamatok indulhatnak be, amelyek megmutatják, hogy az élet úgy, ahogyan addig zajlott, folytathatatlan számukra.

A krízist átélő személy megvilágosodása új megoldáskereséshez, a társas viszonyok átrendeződéséhez, a gondolkodásmód radikális megváltozásához vagy tudományos kifejezéssel szólva - paradigmaváltáshoz vezethet.

A paradigmaváltás, más szóval az új szinten létrejövő nemzeti konszenzus megteremtése nem könnyű feladat. Az egyén nehezen akarja régi életformáját, kötődéseit, értékeit feladni, de a társadalmi struktúra is ellenáll a változásnak. Emiatt a krízis kimenetele ellentétes irányt is vehet. Ha az egyéni életvezetés nem tud a nemzet megújulásával új szinten egyensúlyba rendeződni, akkor állandósulnak és felerősödnek azok az élet pusztulása szempontjából negatív események, folyamatok, amelyek veszélyeztetik a nemzet fennmaradását.

Minden „végzetszerűsége” mellett a krízis az emberi élet normális velejárója. Az egyes társadalmak e téren csak abban különböznek egymástól, hogy krízis-helyzetben az önpusztítás mértéke eltérő bennük. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a magyar kultúra – vagy annak a hiánya –, a szükséges paradigmaváltás helyett öngyilkos és önpusztító magatartást gerjeszt. Az új lét-modellnek változtatni kell ezen az állapoton: új eszméken alapuló nemzeti konszenzussal lehetővé kell tennie a magyarság biológiai, gazdasági és szellemi gyarapodását.

Az új lét-modellt arra a kell alapozni, hogy a Kárpát-medence magyarsága a szétszabdaltság ellenére háromnegyed évszázad után is egy sorsközösséget alkot. A területi szétszabdaltság, a mesterségesen létrehozott határok ellenére a magyarság egységes nemzetként éli meg magát. Ilyen szempontból minden, ami a megosztottságot, vagy a nemzeti önazonosság feladását szolgálja, szemben áll a magyarság alapvető érdekeivel.

A korszerűség szellemében, a szubszidiaritás elvén új nemzetsruktúrát kell létrehozni, amely szellemi, gazdasági és kulturális téren egyesíti a szétszabdalt állapotban levő, politikailag autonóm nemzetrészeket.

II. Az új nemzetfogalom kimunkálása

A nemzeti tudatromboló tényezők

Az általános elidegenedési folyamaton kívül, a szellemi krízis, a morális, társadalmi értékek és eszmények leértékelődése mellett vannak más folyamatok is, amelyek rombolóan hatnak a nemzetstruktúrára és a nemzeti tudatra.

Mivel a nemzeti érzés- és tudatvilág gyökerei a gazdasági és politikai viszonyokban ragadhatók meg elsősorban, a nemzeti identitás mai problémáit is ezek a viszonyok hordozzák. Olyannyira így van ez, hogy a nemzeti identitás zavarai voltaképpen az uralkodó politikai akarat által leszűkített és manipulált helyzetértékelésből, ha úgy tetszik „párthatározatokból” fakadnak.

A kommunizmus évtizedei alatt a politikai propaganda a tömegkommunikáció csatornáin keresztül azt akarta elhitetni, hogy a nemzet elavult történelmi képződmény, ami át kell hogy adja helyét egy új, átfogóbb és „haladóbb” önazonossági kategóriának, a „proletár internacionalizmusnak”. Ma, ismét a „haladás”, „korszerűség” jegyében, a liberális kozmopolitizmus szintén olyan identitást propagál, ami rombolóan hat a nemzeti érzésvilágra és a nemzeti tudatra.

Mi az identitás?

Az identitás vagy önazonosság - pszichológiai szempontból véve - olyan lelki képződmény, ami alapján az egyén meghatározza másokhoz való viszonyát, és amely révén a változó helyzetek, körülmények ellenére megőrzi személyiségének állandóságát. Társadalmi szempontból nézve viszont az identitás normákhoz kötött magatartásmódot jelent, sajátos értékrendet és beállítódást, ami mindig valamilyen viselkedésre, magatartásra kötelez.

Az ember a személyi szabadság jogán vállalhatja, hogy nemzeti közössége kívánalmainak megfelelően él, de megteheti azt is, hogy olyan viselkedést tanúsít, ami azzal nem fér össze. Ez az „elhajlás” néha kielégületlenül maradt szükségletek, másszor előnyösebbnek tűnő új vonatkoztatási, „önbesorolási” lehetőségek hatására jön létre, ami pszichológiai szempontból személyi következetlenség, társadalmi szempontból pedig a „hűtlenség” látszatát kelti. Ezen a „hűtlenségen” az sem változtat semmit, hogy az egyén esetleg nem ismeri fel önazonosságának és életszerveződésének az adekvát kereteit, mert ezeket a propaganda, mint „történelmileg túlhaladott” kategóriákat, hatékonyan semlegesíti.

Sokféle oka lehet a nemzettudat feladásának, ami politikailag, gazdaságilag, pszichológiailag jól megmagyarázható, morális szempontból azonban nincs mentség rá. Minden ember valamilyen nemzeti közösségbe születik, ami automatikusan bizonyos kötelességekkel és kötöttségekkel jár. Ennélfogva az egyén nem dönthet úgy nemzeti hovatartozásáról, mintha egyedül állna a világban, mert döntésével nemcsak saját sorsáról határoz, hanem az összes nemzettársáéról, akiket „elárul”, ha kivonja magát a harcból, ami rájuk vár.

Annál is inkább így van ez, mert a társadalmi helyzet-meghatározást és a személyi önszabályozást szolgáló önazonossági keretek kivétel nélkül különféle szociális és politikai természetű érdekek és konfliktusok kifejeződései, következésképp egyikről sem mondható el, hogy „haladóbb”, vagy „korszerűbb” a másiknál, legfeljebb adott körülmények között előnyösebb, hasznosabb az egyén számára, mint a másik.

A magyarság helyzet-nemlelése

A haszonelvűség és az ordas eszmék által megszépített valóságkép gyakran problematikussá teszi az egyének viselkedését. Ha ugyanis az egyén identitása, önazonossága elveszti érzékelhető szociális alapjait és a külső referenciájának hitelesíthető személyi kereteit, szükségképpen egyfajta skizoid állapot lép fel. Míg kifelé, mások irányában, a „más népekkel”, vagy az „emberiséggel” való szoros és teljes egybetartozását hirdető frázisokat ismétli, „befelé” magánéletében elveszti bizonyosságát személyi meghatározottságait illetően. Tulajdonképpen megmagyarázhatatlanná válik számára önnön lénye és léte.

Az önazonosságát - és közösségét - vesztett személy én-fogalma a visszajelzések elmaradása miatt dezintegrálttá válik. A dezintegrált én-képnek viszont súlyos pszichológiai következményei vannak. Amerikában, a sziú indiánok körében figyelték meg, hogy milyen súlyos zavarokat vált ki a csoportidentitás gyengülése, amelynek legszembetűnőbb megnyilvánulása az apátia, ami együtt jár a helyzet-meghatározási, önszabályozási és életszervezési bizonytalansággal. A magyarság elveszettség érzése, helyzet-nemlelése a nemzeti identitás fokozatos gyengülésével magyarázható.

Meddig érdemes magyarnak maradni?

Az egyén önazonossága, belső stabilitása csak úgy tartható fenn, ha az a közösség, amelyhez tartozik, megerősíti őt értékrendjében és cselekvő magatartásában. Ez a megerősítő visszajelzés, sajnos, a mai állapotában nem jellemző a magyarságra. A határon túli magyarság sorsát eldöntő kérdés, bármennyire félünk is annak kimondásától, így hangzik: van-e értelme, és meddig van értelme megmaradni magyarnak? Az efféle kérdések persze belülről, titokban, egyéni mérlegelés alapján dőlnek el, de generációk sorsát határozzák meg.

Kisebbségi körülmények között nemcsak a nemzeti tudaterősítő tényezők hiányáról kell beszélünk, hanem sok esetben magáról a homogén anyanyelvi szocializáció hiányáról, ami egyenes út a nemzettudat feladásához. A természetes magyar települések felmorzsolása, betelepítése, a migráció, a vegyes házasságok szinte megállíthatatlanná teszik ezen az úton a határon túli magyarság asszimilációját.

Ennek a folyamatnak megvan az oka és a maga logikája. A kisebbségek hátrányos helyzete miatt a magyarság vállalása csökkenti az egyén társadalmi presztízsét és önérvényesülési lehetőségét. A többségi nyelven való képzés vagy a kevert etnikumú környezet pedig gyakran kifejezetten aláássa a magyar gyerekek önértékelését és önbecslését.

De van a kisebbségek hátrányos helyzetének egy másik fájdalmas vonatkozása is: mégpedig az anyagi romlás, az egyre növekvő egzisztenciális kiszolgáltatottság és bizonytalanság. A határon túli magyarok kisemmizése, romló anyagi helyzete, riasztó példaként áll a fiatalok előtt, akiket ez a távlatnélküli élet és szomorú perspektíva a nemzettel való ellenazonosulásra késztet.

A nemzettudat feladásának azonban vannak egyszerű, hétköznapi okai is. Többek között az, hogy az emberek egyszerűen nem vállalják a vele járó kényelmetlenségeket. Nem akarják, hogy nemzeti hovatartozásuk akadályt jelentsen számukra munkájukban vagy karrierjükben. Ebből a szempontból tanulságosak azok a felmérések, amelyek szerint a pozícionált kisebbségi értelmiség gyermekei mutatnak legnagyobb hajlandóságot a vegyes házasságokra és az asszimilációra.

A tudatos magyarságőrzés hiánya, a többségi népekhez való idomulás, a gyenge anyanyelvi kötődés, az olvasás hiánya, mind-mind a nemzettudat csökkenése irányában hatnak. Amellett nincsenek magyar szellemű iskolák, amelyekben nemzeti elkötelezettségű tanárok taníthatnának. Vagy ha valaki mégis a nemzeti tudaterősítést próbálja szolgálni az iskolában, az meghurcoltatásnak teszi ki magát, munkahelye elvesztését kockáztatja.

Nehezíti a helyzetet, hogy a többségi népek nacionalizmusa miatt a félelem légköre nehezül a határon túli magyarságra. Ahhoz, hogy ma szülőföldjén valaki magyarnak vallja magát, bátorságra van szüksége. Aki viszont nemcsak magyarnak mondja magát, hanem vállalja magyarságát, azaz a magyarság kilátástalan helyzetén tevőlegesen kíván változtatni, az nemcsak bátor, de már-már vakmerő is.

Az új nemzeteszme és nemzetstratégia

Minden megaláztatás és fenyegettetés közepette, a magyarság vészterhes, tragikus kifejlet felé haladó korszakában voltak, és ma is vannak, akik a magyar sors minden kínját-terhét vállalva megmaradtak magyarnak. De a körülmények kitermelték a kufárlelkek és a janicsárok hadát is, akik a hatalom kegyeit keresve, a magyarok felé fenyegetve, acsarkodva keresték helyüket és kenyerüket. Nemcsak az egypártrendszer idején volt ez így, ma is sincs másként. Sajnos gyakran magyarok azok, akik gáncsolják, lejáratják, följelentik a magyar ügyért harcoló nemzettársaikat, akik „éberségükben”, alattomosságukban, agresszivitásukban olykor túltesznek a többségi népek elvakult nacionalistáin.

Nemzeti romantikával, hagyományápolással, az áldozatvállalás mítoszával nem lehet a magyarságtudatot a határon túli magyarság körében fenntartani. A megmaradásért kemény harcot kell folytatni, és ez így lesz mindaddig, amíg a nemzet, mint közös vállalkozás az életvitel szempontjából előnyös, „kedvező befektetéssé” nem válik. És mért ne vállalhatna azzá? A munkához való viszonyulása, munkaerkölcse, teljesítménye, minőségigénye, türelme, jogtudata, igazságérzete, mentalitása tekintetében a magyarságnak vitathatatlan előnye van más népekkel szemben. Ezeket a tulajdonságait, amelyek sokfelé a világon megbecsült emberi értékek, egyszer javára fordíthatja.

Ahhoz azonban, hogy ez megvalósulhasson, hogy a magyarság vállalása - az állam határain belül élők és a határokon kívül rekedt milliók számára egyaránt - kedvezőbb sorssal és gyarapodási esélyekkel kecsegtessen, a magyarságnak új nemzeti stratégiára van szüksége. Olyan stratégiára, amely az egyetemes fejlődési irányoknak megfelelő, jövőbemutató kollektív szellem alapján maga köré gyűjti a kreatív és demokratikus nemzeti és politikai erőket, abban a törekvésükben, hogy igazságos és tartós megoldást találjanak a magyarság fennmaradására és gyarapodására ebben a térségben.

Az új nemzetstratégiának mindenekelőtt új nemzettudattal és nemzeteszmével kell párosulnia. Olyan nemzettudattal, amely feltételezi a közösségi felelősségérzet vállalását, a szociális és morális érzékenységet, a nemzethűséget és más népek tiszteletét, a cselekvést és a tevőleges szerepvállalást. Az új nemzeteszmének pedig tartalmaznia kell az egységes magyarságban való gondolkodást.

Csoóri Sándor ide vonatkozó gondolatait idézve azonban gyakran kell rádöbbennünk arra, hogy mi, értelmiségiek, ˛küldetésünktől megittasulva˛, felülről akarjuk megváltoztatni az országot, s ehhez a megváltoztatáshoz készülünk átalakítani a rendszert”. Pedig, mint mondja, ”épp nekünk kellene - s kellett volna - leginkább tudnunk, hogy eddig még egyetlen rendszer se váltott meg eredménnyel sehol egy népet, mert csakis a magát újjászülő nép képes új rendszert teremteni. Másképp fogalmazva ugyanezt: a történelemben csak abból formálódhat nagytávlatú ügy, amelyben az egész nép, az egész nemzet részt vehet.”

Várható-e ez a nemzeti összefogás a magyarság részéről? A nemzeti kérdés felerősödése, előtérbe kerülése progresszív gazdasági-politikai folyamatokat eredményezhet, amennyiben az elnyomott emberek tömegei nemzeti közösségekbe szerveződve igyekszenek szembeszállni más népek elnyomó törekvéseivel. A magyarság esetében, amely - határon innen és túl - hosszú évtizedek óta mérhetetlen kizsákmányolásnak van kitéve, régen megérett a helyzet a nemzet újjászerveződésére.

 

III. A nemzet összetartozásának intézményes feltételei és lehetőségei

A határon túli magyarok jogi helyzete intézményi megoldást tesz szükségessé. Ez a megoldás a határon túli magyarság részéről az autonómiák megvalósítását és a Kisebbségi vagy Nemzeti Tanácsok létrehozását jelenti, a Magyar Köztársaság részéről pedig a különböző országokban élő magyarok személyi és jogi autonómiájának a védelmét.

Az autonómiák megvalósítása

A határon túli magyar kisebbség, függetlenül létszámától, napjainkra mindenütt eljutott a politikai helyzetfelismerésnek arra szintjére, hogy autonómiák nélkül, kollektív jogok biztosítása nélkül nincs esély a megmaradásukra.

Az autonómia igénye, a kollektív jogbiztonság követelése indokolt és szükségszerű védekezés a magyar nemzetrészek részéről az utódállamok nemzetállam koncepciójára, amely egyébként védtelenné, kiszolgáltatottá teszi őket a magyarüldözéssel, jogfosztással, a társadalmi, gazdasági és politika esélyegyenlőséggel szemben.

Az autonómia törekvések a magyar nemzetrészek önvédelmét jelentik. A védekezés emberi jog, aminek a nemzeti kisebbségek esetében alkotmányos alapot kell adni. Mivel az erre irányuló jogalkotás és alkotmányozás ez idő tájt a többségi népek dühödt nacionalizmusába ütközik, az autonómiák létrehozása erősebb és határozottabb kiállást követel mind a határontúli nemzetrészek, mind pedig a magyar állam részéről.

Mivel a magyar nemzetrészek a pártosodással függő helyzetüknél fogva akár a hatalom részéről, akár külső támogatással egymással szembeállíthatók és kijátszhatóak, az autonómiák létrehozása terén egyik legsürgősebb feladat a magyarság Kisebbségi vagy Nemzeti Tanácsának a létrehozása belső választásokkal.

Nem várhat a magyarság arra, hogy helyette majd mások rendezik a kisebbségi kérdést. Mivel az autonómiák létrehozása, a kollektív jogbiztonság megteremtése a nemzet további szétporladásának a megakadályozását jelenti, a magyar állam számára ez a feladat kell hogy legyen a legfőbb külpolitikai államcél.

A magyar állam szerepe

Mivel a jelenlegi államhatárok létrejöttekor olyan helyzet alakult ki, amelyben a magyar nemzet jelentős része új, idegen államokba került, az autonómia igénye és a kollektív jogbiztonság követelése a határon túli magyar kisebbségek részéről az önvédelem mellett a nemzetben való gondolkodást jelenti.

A magyar állam és a magyar alkotmányozás, noha a nemzet egyes részei külső kényszerítő körülmények folytán maradtak kívül az államhatárokon, a nemzet mint szuverén kultúrközösség helyett kizárólag az állampolgári jogviszonyra épül. Minthogy minden magyar tagja a magyar nemzetnek, a magyar állam a nemzetben való gondolkodást illetően sajnálatos módon lépéshátrányban van a határon túli kisebbségekkel (azok autonómia törekvéseivel) szemben.

Annak ellenére, hogy minden harmadik magyar a határokon kívül él, sem a jogvédelem, sem a képviseleti lehetőség nincs biztosítva számukra. A határon túli magyarság nincs jelen sem a politikai, sem a köztestületi, sem a civil társadalmi szférában, és amíg ez így van, addig a nemzetről mint szuverén kultúrközösségről ténylegesen nem beszélhetünk. És ezen a téren az új alkotmánytervezet sem jelent előrelépést. Az új alkotmánytervezet I/.3. bekezdése, amelynek az utolsó mondata foglalkozik a nemzet egyharmadát kitevő területileg elszakított és kitaszított milliókról, így hangzik: „A külpolitikai államcélok mellett kiemelt fontosságú kérdés a határon túli magyarságért való felelősség kinyilvánítása.” Ennyi és semmi több.

Dicséretes a határon túli magyarságért való felelősség kinyilvánítása, ez azonban önmagában véve nem sokat ér. A Magyar Köztársaság alkotmánya a felelősségérzet kinyilvánítása mellett konkrét formában rögzítse a különböző országokban élő magyarok személyi és jogi autonómiájának védelmét. Ezeknek az új alkotmányos rendelkezéseknek az alapján a mindenkori magyar kormánynak kötelessége kell hogy legyen minden lehetséges eszközzel védeni és oltalmazni a magyar nemzet tagjainak az érdekeit.

Ezen túlmenően az új alkotmánynak, amely arra lenne hivatott, hogy helyreállítsa az ezeréves magyar alkotmányosságot, olyan értékeket kell tartalmaznia, amelyek nemcsak a magyar állam függetlenségét jelképezik, hanem a magyar történelem folytonosságát és a világ magyarságának összetartozását. Ennek az összetartozásnak, vagyis a világ magyarsága anyaországhoz való kapcsolódásának, az országos képviseletben kell érvényesülnie.

A magyar országgyűlés hagyományos kéttáblás rendjének biztosításával - a második kamarában - a különféle társadalmi szervezetek, egyházak, szakmai érdekképviseletek, tudomány stb. mellett biztosítani kell a határon túli magyarság képviseletét.

 

 

 

Kétharmados vagy teljes nemzeti összefogás? [4]

A nemzeti összefogást sürgető újabb Csurka István dolgozat érzésem szerint a kellő időpontban íródott. A tétovaságnak, távlatvesztésnek abban a csüggesztő történelmi pillanatában, amikor a nemzet egészére vonatkozó helyzetértékelést súlyos következmények nélkül nem lehet már tovább elodázni.

Csurka István írása kiváló gondolatokat tartalmaz, hozzászólásomban nem ezeket óhajtom tovább ragozni. Még kevésbé kívánok valamiféle ellenajánlattal előállni. A hiányérzetemről szeretnék inkább beszélni: arról, ami érzésem szerint kimaradt a dolgozatból, illetve amit hiányolok az általa elképzelt „nemzeti összefogásból”.

A dolgozat arról szól, hogyan és miként lehetne a megosztott és erőtlen ellenzéki pártokból valamirevaló nemzeti oldalt összekovácsolni, és ennek folyományaként hogyan és miként lehetne a jelenlegi rezsimet leváltani Magyarországon. Ami nyilvánvalóan természetes törekvés egy ellenzéki politikus részéről.

Magyarország határain kívül más rálátás kínálkozik ezekre a kérdésekre. Számunkra a nemzeti összefogás eleve nem 10 és fél millió, hanem a határon inneni és túli magyarság egészének az összefogását jelenti, ami nem az elszakított területeken élők csökött gondolkodására vall, hanem alapvető feltétele a magyarság hosszú távú megmaradásának.

Ezzel a kardinális kérdéssel viszont sem a kormánypártok, sem az ellenzéki pártok érdemben nem foglalkoznak. Persze a legtöbb programban található néhány odavetett mondat arról, hogy „felelősséget éreznek” a határon túli magyarság sorsának alakulása iránt, de önmagában már a fogalomhasználat: a határon túli magyarság megnevezés is olyan kirekesztő megkülönböztetést takar, ami eleve kizárja az egységes nemzetben való gondolkodást.

A kisebbségben élő magyarok számára azok a pártok vonzóak, illetve a maguk részéről olyan pártprogramokat tartanának kívánatosnak, amelyek a nemzet, vagyis az összmagyarság ügyét és azon belül az elszakított területeken élő kisebbségek problémáit a lehető legnagyobb mértékben fölvállalják. A Csurka István által felvillantott jövőkép, a nemzeti oldalon állók tervezett egyeztetett pártprogramja is ebben a vonatkozásban érdekel bennünket elsősorban. És ez az, amire Csurka István dolgozatában sem találunk megnyugtató választ.

Csurka István sorra veszi azokat az alapkérdéseket, amelyek megoldásától a magyar társadalom megerősödését és újjászületését reméli. Kivéve azt a sarkalatos kérdést, hogy mit kell értenünk magyar társadalom alatt? Hogy meddig terjed, mit foglal magába a magyar társadalom fogalma? A Magyarország jelenlegi határain belül élő 10 és fél milliót, vagy a világ magyarságát kell értenünk alatta? Mást jelent a nemzeti egység gondolata, ha a magyar nemzet részeként tekintünk az elcsatolt területeken élő magyarságra, és megint mást, ha egy nemzeti-keresztény alapállású kurzust, vagy akár egy korszerű magyar államot értünk alatta.

A kormányok jönnek-mennek, mindegyik másként közelít a magyar társadalom kérdéseihez. Nem látni viszont annak a nemzetpolitikának és nemzeti stratégiának a körvonalait, ami egyaránt kötelezné a magyar pártokat és kormányokat. A magyarság egészére vonatkozóan, abban a szellemben, hogy az elcsatolt területek magyarsága, a nyugati magyarsággal együtt, szerves részét képezné a nemzetnek, nem készült átfogó koncepció az Antall-kormány idején sem. Ebben az értelemben a jelenlegi kormánynak sincs nemzetpolitikája. De nem látni ezt a nemzeti egységtörekvést a nemzeti oldal összefogásában sem. Pedig a kérdés ma, és bizonyára nem csak bennem, így merül fel: a korszerű magyar állam kimunkálása, vagy a Kárpát-medencében élő magyarok korszerű nemzeti önszerveződése a primáris fontosságú? A magyar állami vagy a magyar nemzeti érdekek kapjanak-e elsőbbséget?

Történelmileg - a szovjetek kivonulásával és a pártállam bukásával - új helyzet állt elő, amelyben lehetőség van arra, hogy a magyarság a nemzeti újjászerveződés útjára lépjen. Mint ahogyan lehetőség van arra is, hogy az euro-atlanti integráció révén a magyar állam gazdaságilag és politikailag megszilárdítsa helyzetét. Ez utóbbi azonban, nemzetpolitika nélkül, csak a nemzet kétharmadában gondolkodva, a magyarság további dezintegrálódását és az elcsatolt területeken élő magyarság tartós leszakadását eredményezheti.

A nemzeti egységtörekvés nem a könnyebb ellenállás irányát jelenti, de nem zárja ki a Nyugathoz való gazdasági, politikai és védelmi téren történő integrálódást. Ellenkezőleg, ez jelentené az Európához való tényleges integrációt, míg az előbbi, a fejetlen csatlakozás, a feladatok alól való menekvést, az újabb nemzetcsonkítást. Az integrációhoz, amely az európai integrációval együtt a magyarság integrációját jelenti, közös fellépésre, nemzeti stratégiára van szükség. A nemzetstratégia kidolgozása, egyáltalán: a nemzet korszerű önszerveződése helyett 1989 óta osztozkodásra fecsérelődik el a magyarság ereje, miközben Magyarország tőszomszédságában, a nemzeti egységtörekvés eredményeként új nemzetállamok sora jött létre. Érthetetlen és indokolatlan ez a tempóvesztés.

Az elszakított területeken élő magyarság a kelet-európai változások nyomán azonnal felismerte annak a lehetőségét, hogy korszerű önszerveződés alapján valamiképp rendezni lehetne a Kárpát-medencében élő magyarok helyzetét. Ettől a felismeréstől vezérelve, mint valami varázsütésre, váratlanul magához tért háromnegyed évszázados kábultságából, és pár hét leforgása alatt mindenütt megszerveződött, létrehozta kulturális és politikai intézményeit, és - elsősorban a nyugati magyarságnak köszönhetően - megjelent a nemzetközi élet diplomáciai fórumain. Továbbá az újonnan létrejött magyar politikai szervezetek késlekedés nélkül létrehozták közös csúcsszervezetüket, a Közép-európai Magyar Népcsoportok Fórumát, és rendre kinyilvánították autonómia igényüket.

A magyar nép, az államhatárokkal jelzett területen belül, kevésbé élt a nemzeti szabadság felvillanó lehetőségével. A magyar kormány, ahelyett hogy elébe ment volna az elszakított területeken meginduló önszerveződési törekvéseknek, és a magyar állam részéről - pl. különböző vámkedvezményekkel, a választójog biztosításával, kétkamarás parlament létrehozásával, a magyar népcsoportok politikai szövetségének a szorgalmazásával vagy bármi mással - megpróbált volna intézményes keretet biztosítani a nemzeti integrációs törekvéseknek, az államszerződések előkészítésével és aláírásával vesződött, ami az új helyzetben az elcsatolt területeken élő magyarság romló helyzetének a megállítására és konzerválására sem bizonyult elegendőnek.

Az Antall-kormány, amely „lélekben” 15 millió magyart képviselt, nem mutatott hajlandóságot arra, hogy elfogadja és politikai partnerként kezelje az elcsatolt területeken élő magyar pártok közös politikai érdekvédelmi szövetségét, és az Európai Parlament elé vigye a magyar nemzetrészek autonómia törekvését. Külön-külön igen, az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági politikai szervezetek képviselőivel hajlandó volt tárgyalni, együttes fellépésükre azonban a KENF keretében sosem adott lehetőséget. Az elzárkózás nem hivatalos magyarázata az volt, hogy a KENF „legitimizálása” a magyar kormány részéről „felébresztheti” a szomszédos országok kisantant-reflexeit.

Az államhatárokon kívülről érkező magyar integrációs törekvések erkölcsi és politikai támogatásának elmaradása mellett a KENF anyagi támogatást sem kapott működéséhez és önálló tevékenységéhez. A politikai, erkölcsi és anyagi támogatás megtagadásával az Antall-kormány nemcsak az elszakított területeken élő magyarok politikai érdekeivel és törekvéseivel került szembe, hanem a 15 milliós magyarság nemzeteszméjével is. A kisebbségi magyar szervezetek részéről megnyilvánuló politikai integrációs törekvésekkel szemben, rejtett diplomáciai munkával, ezzel ellentétes folyamatok gerjesztése indult meg. Megpróbálták háttérbe szorítani és marginalizálni a kisebbségi magyar politikai szervezetekben a nemzeti önszerveződés hangadó, kényelmetlenné váló vezetőit, ami ezekben a szervezetekben feloldhatatlan belső személyi és politikai ellentétekhez, majd rendre pártszakadásokhoz vezetett.

Az új kisebbségi pártok létrejötte és a korábbi szervezetek politikai arculatának megváltozása egybeesett az MSZP az SZDSZ magyarországi győzelmével. Nemzeti integrációs törekvésektől, a magyar kisebbségek szervezett közös politikai fellépésétől sem a színre lépő új Horn-kormánynak, sem a szomszédos országoknak nem kellett már tartaniuk. A koncon (az anyagi támogatáson és a legitimitáson) való marakodás azóta is teljes mértékben leköti a kisebbségi pártok figyelmét és erejét.

Ezzel egyidőben ad acta került a magyarság korszerű önszerveződésének a kérdése: a politikai és területi autonómiák ügye. Az érdemi politikai tevékenységet üres és terméketlen szómágia váltotta fel, ami többet árt, mint használ az autonómia ügyének.

A KENF azonban, bár támogatás hiányában a politikai színtérről visszahózódott, nem szűnt meg. Ellenkezőleg, a Magyarok Világszövetségével és más szervezetekkel karöltve, olyan nemzetstratégiát dolgozott ki az elmúlt időszakban, amely a korszerű önszerveződés alapján változatlanul lehetőséget biztosít a Kárpát-medencében élő magyarok megmaradására és békés politikai integrációjára.

Ennek a nemzetstratégiának, amely a Magyarok IV. Világkongresszusán további meglátásokkal gazdagodott, az a lényege, hogy a korszerű magyar állam létrehozásával egyidőben létre kell hozni a magyar népcsoportok mint önálló politikai entitások föderalista szövetségét. Ennek két feltétele van. Az egyik a határon túli magyarság autonómia hálózatának kiépítése. A másik a magyar alkotmány módosítása, amely a kétházas parlament létrehozásával intézményes lehetőséget biztosít a magyar népcsoportok érdekképviseletének.

A kérdés tehát az, hogy a kis ország határain belül élő magyar népben, vagy a trianoni határokon túl élő magyarok millióit is magában foglaló nemzetben gondolkodunk-e? Pártprogramban vagy nemzetstratégiában? A vagy-vagy persze nem szükségszerű. A korszerű magyar állam létrehozása összeegyeztethető a korszerű nemzeteszmével.

A közösen vállalt cél azonban nemcsak annak a rendszerváltásnak a kiküzdése, ami elmaradt, hanem a magyar nép felemelkedése, ami nem pusztán egyik vagy másik osztályának a hatalomra kerülését és megerősödését jelenti, hanem a nemzet egységének megteremtését.

A nemzeti megújulásnak más népek, így a magyarság esetében sem lehet útját állni. Persze az, ami a többpártrendszer leple alatt folyik ma Magyarországon és a környező országokban, csupán szemfényvesztés. Az ellenzéki pártok szerepe látszatellenzékre korlátozódik. Jelenleg ugyanaz a réteg uralkodik, amelyik az egypártrendszer idején, csak más ideológiai maszlaggal. Igaza van Csurka Istvánnak: „a nép számára semmi sem változott, csak többet kell nélkülöznie. Mégpedig azért, mert az uralkodó réteg rablógazdálkodása a nemzet minden tartalékát feléli, kiárusítja.”

Csurka Magyarországról beszél, de megállapítása ráillik az egész térségre. Felmerül a kérdés, egyáltalán lehetséges-e hatalomcsere azzal a választási színjátékkal, amit a hatalmi elit diktál? Meg lehet-e törni demokratikus úton a volt kommunisták uralmát, vagy a javak teljes felélése, a gazdaság összeroppanása vet véget a posztkommunista rezsimnek?

Kétségbevonhatatlan tény, hogy a széles néprétegek most számolnak le illúzióikkal. Most jönnek rá, hogy búcsút mondhatnak az olcsó sörnek és lecsókolbásznak, az ingyenes egészségügyi ellátásnak, az ingyenes oktatásnak, hogy nincs többet olcsó bérű lakás, ilyen-olyan juttatás, nyugállományig szóló munkahely, s hogy hetedíziglen kell nyögniük az elherdált államadósságok kamatterheit. Az illúziók elvesztése mindenképpen kijózanítóan hat, és növeli a rendszerváltás esélyeit. De ahhoz, hogy ne ismétlődjön meg a múlt győzelme a jövő felett, azoknak, akik a lényeges nemzeti sorskérdésekben ugyanazt gondolják, bizony jó lenne valamilyen sodró erejű egyesülésbe tömörülniük.

Abba, hogy „ki kivel és miért nem” szerveződik Magyarországon egységes nemzeti akarattá, a határon túlról aligha lehet beleszólni. A nemzeteszme azonban ez idő tájt kevésbé a pártprogramokban, sokkal inkább a Magyarok Világszövetsége megnyilatkozásaiban érhető tetten. Az alkotmányvita során az MVSZ fogalmazta meg elsőként és határozottan, hogy a nemzet fogalmát közjogi és alkotmányjogi szinten kell a maga helyére emelni. Ami azt jelenti, hogy a magyar népcsoportok nem csak érzelmileg kötődnek a maradék ország maradék magyarjaihoz, hanem alkotmányosan és törvényesen is együvé tartoznak.

 

 

Mintaértékű autonómia törekvések [5]

- Hogyan jellemezhetnénk a vajdasági magyarok mostani helyzetét? Legitim képviselői milyen szerepet játszanak az aktuálpolitikai eseményekben?

- 1989-ben indult meg a vajdasági magyarok politikai önszerveződése, amelynek igazi hozadéka a hét magyar többségű önkormányzat. Az önkormányzatok mellett a magyarságnak van három szövetségi, öt köztársasági és tizenhét tartományi képviselője.

A parlamenti politikai képviselet - bár illúzióink nem voltak - nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Még csak „homokszemnek” sem számítunk a szerb szocialista szavazógépezetben. Viszont az erőtlen, szétforgácsolt szerb ellenzékkel együtt azt a látszatot keltjük a világ előtt, hogy többpártrendszerben élünk. Valójában „falazunk” a kommunistáknak, legitimáljuk a hatalmukat, amit már többpárti parlamenti választások nélkül nem tudtak volna tovább megtartani sehol Közép-Kelet-Európában. Így viszont stimmel minden: a nép rájuk szavazott, zavartalanul folytatódhat az országrombolás. A kisebbségek meg magukra vessenek, hiszen politikai képviselettel rendelkeznek.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem elég pártokban gondolkodni. A pártosodás csak növelte a csüggedést, az elkeseredettséget. A koszovói albánok más megoldást választottak. Nem vettek részt a választásokon, így nem legitimálják a szerbek hatalmát. Mi, magyarok más utat választottunk: részt vettünk a választásokon, és azt kaptuk jutalmul, amit az albánok büntetésül. A szerb kormány nem hajlandó szóba állni velünk helyzetünk rendezése érdekében. Ugyanakkor az a szólam járja, hogy „egyetlen állam sem ad annyi jogot a kisebbségeknek, mint Szerbia”.

Szerbia gazdaságilag legfejlettebb része a Vajdaság, ahonnan - amióta Jugoszláviát létrehozták - folyamatosan dollármilliókat vontak ki a központi költségvetés céljaira, vagy ömlesztettek át az ország más régióiba. A Vajdaság kifosztása ma is tart, a korábbinál nagyobb ütemben. A magyarság jelentős termelői potenciált képez, ha valódi piacgazdaság lenne, önellátás, sőt gazdasági gyarapodás jellemezné. Így viszont mind jobban elszegényedik. A létbizonytalanság miatt egyre többen költöznek ki Nyugatra. Jellemző adat, hogy amikor nagyarányú népvándorlás megindult Jugoszláviából, a vendégmunkások 67 százaléka magyar volt.

A háború, a gazdasági zárlat, az erőszakos mozgósítások további tíz-ezreket űztek el. Az alacsony természetes szaporulat, a folyamatos kivándorlás, az erőszakos mozgósítással elűzött tízezrek, a felgyorsuló asszimiláció következtében a Kárpát-medencében a vajdasági magyarság a legelöregedettebb népesség. Itt van a legtöbb válás, a legtöbb depressziós, a legtöbb öngyilkos. A magyarországi 50 százezrelékes gyakorisággal szemben itt, a magyarok lakta településeken, például Adán 55, Kishegyesen 60, Csókán 75, Törökkanizsán 80, Kanizsán 90 szászezrelék az öngyilkosság gyakorisága.

Rendkívüli nehéz helyzete ellenére azonban a vajdasági magyarságban él a remény, hogy egyszer jobbra fordul a sorsa, és az is bizonyos, hogy a nemzeti identitás megőrzésére elsődleges, tehát kiemelt fontossággal bír. Különösen a hagyományőrzés terén figyelhető ez meg, de a civil szervezetek, pártok megjelenésében is.

- Mi történik jelenleg a szerb betelepítések vonatkozásában?

- A szerb hatalom a közelmúltban ismét felszólította a községi önkormányzatokat és a helyi közösségek titkárait, hogy írják össze a területükön lévő üres lakásokat, a lakatlan és az épülőfélben lévő házakat. Nem ez az első rendelet, ami a szerbek betelepítését hivatott elősegíteni. A térség kolonizálása szüntelenül tart, melynek következtében az elmúlt háromnegyed évszázad alatt a felismerhetetlenségig megváltozott a Vajdaság etnikai térképe. Jelenleg a horvátországi Krajinákból idemenekített szerbek újabb százezres tömegei várnak tartós elhelyezésre. Az egyedül álló idős magyarok és az erőszakos mozgósítással elűzött fiatalok lakásait és házait nézték ki számukra.

Azokon a területeken, ahol magyar önkormányzatok vannak, a magyar képviselőtestületek ellenállása miatt a betelepítés akadályokba ütközik. Igaz, ezek nem legyőzhetetlen akadályok a szerb hatalom részére, de a magyar önkormányzatok nélkül már elözönlött volna bennünket a menekültáradat. Különösen 1995. augusztus végén, szeptember elején volt aggasztó a helyzet, amikor a nagy menekülthullám megérkezett a Vajdaságba. A magyar önkormányzatok elutasították az üres lakások összeírására vonatkozó felszólítást, megtagadták a parancsot a több ezres létszámú szerb kontingens fogadására és tartós elhelyezésére is. Ennek ellenére ismerőseik, rokonaik és a helyi szerb pártok révén sokan beszivárogtak. Sajnálatos módon a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, amely korábban lenézte az önkormányzatok munkáját, mondván, hogy hatáskörük kimerül a kutyaoltás időpontjának a meghatározásában, mégis azzal vádolja a magyar önkormányzatokat, hogy a szerb szocialistákkal karöltve a menekültek szállásadója.

- 1994-ben vetette fel azt a gondolatot, hogy fel kell álljanak a határon túli „magyar parlamentek”, és ezek összefogásával és együttes fellépésével lehetne hatni az anyaország külpolitikájára a határon túli magyarság problémáinak tekintetében. Az Antall-kormány idején hasonló szerepet játszott a Közép-európai Népcsoportok Fóruma. Hol van ma a KENF, illetve miért nem lehetett megvalósítani az előbb vázolt elméletet?

–A határon túli magyar kisebbségi pártokat tömörítő szervezet létrehozásának a gondolata 1991. április 21-én merült föl az akkor még egységes VMDK szabadkai kongresszusán. Már 1991. június 1-én sor került a szervezet alakuló ülésére, amelyen a tanácskozás részvevői megállapodtak abban, hogy az önrendelkezési joggal kapcsolatos nemzetközi alapelvvel összhangban, a Kárpát-medencében élő őshonos magyar kisebbségek közös érdekeik védelme és nemzetközi képviselete érdekében egy szervezetet hoznak létre.

Eredményes tevékenysége ellenére - hiszen a KENF szorgalmazására születtek meg a Kárpát-medencében a magyar autonómia tervezetek - a KENF nem kapott anyagi támogatást, nem tudta kiépíteni a tevékenységéhez szükséges infrastruktúrát, sőt: nem tudott szert tenni irodahelyiségre sem. Tervezett budapesti és brüsszeli irodájának megnyitásával jelentősen növelhettük volna a határon túli magyarság érdekképviseleti tevékenységét, mind a magyar kormány, mind pedig a nyugati szervezetek irányában. Rendszeressé tehettük volna a magyar kisebbségi szervezetek képviselőinek a konzultatív tanácskozásait. Nemzetközi megbeszéléseket kívántunk szervezni. De ez sem sikerült.

A KENF a nemzeti ügy mellett elkötelezett szellemisége miatt már az Antall-kormány idején előbb fenntartásokat, majd ellenérzéseket váltott ki, ami tulajdonképpen előkészítette a szervezet vezető személyiségei elleni későbbi politikai támadásokat. A tagszervezetek soraiban lezajló folyamatok is befolyásolták a KENF munkáját. A Vajdaságban, Horvát-országban, Kárpátalján a korábban egységes politikai szervezetek szétszakadtak, másutt az ennél visszafogottabban jelentkező, ám nem kevésbé súlyos belső pártviszályok akadályozták a kollektív jogok ügyében tervezett egységes fellépést. Azonban a KENF a hiányzó infrastruktúra és mindennemű támogatás nélkül, búvópatak módján mégis túlélt mindent, létezik és működik. Működésének azonban többnyire más szervezetek adnak keretet. Részt vettünk például a Magyarok Világszövetsége által megszervezett alapszerződés-vitában, a Trianon-konferencián, a debreceni nagygyűlésen. A nehézségek és a támadások ellenére volt erőnk, hogy a temesvári Interconfessió Társaság kezdeményezésére - a svájci SMIKK, a zentai önkormányzat és a székesfehérvári Vörösmarty Társaság támogatásával - megindítsuk az új magyar nemzeteszmény és jövőkép kidolgozására irányuló előkészítő munkálatokat. Ezeken a tanácskozásokon folyamatosan részt vett a KENF vezetősége. A személyi átfedések okán azt is mondhatnánk, hogy ezek a KENF rendezvényei voltak.

Hogy mikor kerül majd sor a szervezet intézményesített működési feltételeinek a megteremtésére, s mikor tud a KENF nyílt sisakkal színre lépni az általa felvázolt középtávú nemzetpolitikai stratégia megvalósítása érdekében - a jövő zenéje. Pozitív irányú fordulatot e téren nyilván csak a jelenlegi politikai kurzus változásától remélhetünk. Ami viszont a nemzeti vagy kisebbségi tanácsok létrehozását illeti, ma is azt vallom, hogy ez az egyik legsürgetőbb feladat. Mivel a magyar nemzetrészek a pártosodással politikailag függő helyzetbe kerültek, és akár a hatalom, akár a magyar kormányzópárt részéről egymással szembeállíthatóak s kijátszhatóak, az autonómiaformák gyakorlatba ültetése terén az egyik legsürgősebb feladat lenne a Kisebbségi vagy Nemzeti tanács létrehozása belső választásokkal. Az előkészületek több helyen is folynak. Sajnos a helyzet még sehol sem érett meg a belső választások kiírására és lebonyolítására.

- Általános tendencia a kommunisták hatalomba való visszatérése. Milyen formában favorizálja ezt a folyamatot az autonómia törekvések vakvágányra futása?

- Akárcsak más „volt” szocialista országban, Szerbiában is tart a kommunista restauráció. Ez aztán rányomja a bélyegét mindenre. Szerbia egyébként is bevehetetlen kommunista erőd maradt a 1989-es változásokat követően. Még a cégér átfestését sem tartották szükségesnek.

Belgrád nem tárgyal az autonómiáról, mert az autonómiában az elszakadás, a területmódosítás veszélyét látja. Bizonyára így van ez Bukarest és Pozsony esetében is. Trianon olyan mértékben volt igazságtalan a magyarokkal szemben, hogy mind a győztes hatalmak, mind az elcsatolt területek új gazdái hetvenöt éve reszketnek a magyarok esetleges revíziós törekvéseitől. Minden, ami a kisebbségi kérdés rendezésére irányul, ezt a félelmet gerjeszti bennük. Ezen nem lehet változtatni azzal, ha Magyarország államszerződések formájában ismételten lemond az elcsatolt területekről. A nemzetpolitikának nem a trianoni béke három nyertesének az érzékenykedéséhez kell igazodnia, hanem a határokon túlra került hárommillió magyar helyzetére kell megnyugtató megoldást találnia.

Ehhez az autonómiák megfelelő keretet szolgáltatnak. Az anyaország politikája azonban felettébb képlékeny és bizonytalan ilyen vonatkozásban. A Horn-kormány mindenképpen visszafogottabb ebben a kérdésben, mint az Antall-kormány volt, jóllehet az autonómiákat az sem tartotta igazán szívügyének.

Ugyanakkor megtorpanás tapasztalható a határon túli magyar szervezetekben is. A volt kommunisták politikai pozícióinak megerősödésével az autonomista szárny képviselői mindenütt háttérbe szorultak. Valóságos boszorkányüldözés folyik azok ellen, akik az Antall-kormány idején exponálták magukat a magyarság ügyében. A „Szőcs-ügy”, a „Hódi-ügy” és más hasonló ügyek, megkésett és szégyenteljes kommunista koncepciós perek. Olyan politikai diverziók, amelyek többet ártottak a magyarság nemzeti önszerveződésének, mint a szerbek, románok és szlovákok rágalmai együttvéve. Azok, akiket korábbi politikai szerepvállalásuk miatt jobb helyeken, például Csehországban tíz évre eltiltottak a közügyektől, nálunk kéjjel mocskolják a hiteles személyeket. De ha csak ezt tennék! A „korszerűsítés” ürügyén hamar terítékre kerültek a korábban elfogadott autonómia koncepciók, hogy „modern” változatukban szó se essék a területi autonómiáról. Hamis politikai játszmák kezdődtek azzal a céllal, hátha a területi autonómia gondolatának a feladásával meg lehetne nyerni a többségi nép bizalmát. Ilyen szempontból a VMDK 1992-ben elfogadott hármas-autonómiájának „korszerűsítése”, kilúgozása sem hozta meg a várt eredményt. Belgrádban habozás nélkül a papírkosárba vetették, akár csak az azt megelőzőt.

Az „egységes és a nemzetközi normáknak megfelelő” autonómia koncepciók kidolgozása, ami most megy, a korábbi egységes és a nemzetközi normáknak megfelelő autonómia koncepciók helyett, gyakorlatilag pótcselekvés. Nem viszi előbbre a magyar ügyet. Ellenkezőleg: mindenféle politikai hozadék nélkül, értelmetlenül lefelé faragja az igényeket.

- Az erdélyi magyarság legitim képviseletének legfelsőbb vezetése fölvetette egy koalícióra lépés lehetőségét a román kormánypárttal. Egy ilyen típusú koalíció ellenezhető-e elvi alapon, vagy pedig minden konkrét esetet külön kell vizsgálni? Megjegyzendő, hogy a felvidéki Független Magyar Kezdeményezés példája azt bizonyította, hogy ebben a felállásban elkerülhetetlenek bizonyos elvtelen kompromisszumok.

- Nekünk Szerbiában az a tapasztalatunk, hogy még a magukat legdemokratikusabbnak nevező szerb ellenzéki politikusok is ellenzik a kisebbségek autonómia törekvéseit, mint ahogyan egy emberként ellene vannak a kollektív jogoknak. Amilyen szűkkeblűek a kisebbségi jogokat illetően, olyan elszánt harcosai viszont a nagyszerb nemzeti érdekeknek. A szerb ellenzék az együttműködést úgy képzeli el, hogy előbb meg kell nyerni a választásokat, mégpedig a kisebbségek feltétlen támogatásával, utána majd esetleg szóba kerülhetnek a kisebbségi jogok. Amiről már most is azt tartják, hogy túlszárnyal minden nemzetközi normát. Ebben a vonatkozásban a szerb ellenzék a hatalommal egy gyékényen árul, így nem sok érte volna a koalíciónak. Azt gondolom, hogy ez így van Romániában is.

- Hogyan látja Ön ennek a kérdésnek a felvetését Vajdaság esetében?

- Az együttműködés kérdése elvileg nem teljesen reménytelen. Amennyiben történetesen összeállna egy olyan koalíció, amely Jugoszlávia föderalizálásáért, decentralizálásáért és a helyi önkormányzatok jokö-rének kiszélesítéséért száll síkra, ebben a kisebbségek is érdekeltek lennének. Szerbia decentralizálásával, a közégi önkormányzatok jogkörének kiszélesítésével kétségkívül javulna a vajdasági magyarság helyzete. Talán az autonómiához is közelebb kerülne egy lépéssel. Egyelőre azonban a kemény kézben tartott, központosított szocialista Szerbiát nem fenyegeti ez a „veszély”.

A nagyobb gond az, hogy a három magyar vajdasági párt (a Vajdasági Magyar Szövetség, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége és a Vajdasági Magyar Polgári Párt) egymással sem tud megegyezni. Amint ismeretes, a szocialisták 1994-es magyarországi választási győzelme megrázta a határon túli magyar politikai szervezeteket. A kommunista visszarendeződéstől vérszemet kaptak a volt kommunista káderek, és megpróbálták politikai befolyásuk alá vonni az Antall-kormány idején még nép-nemzeti irányultságú szervezeteket, ami több helyütt, így a Vajdaságban is pártszakadáshoz vezetett. Az RMDSZ-hez hasonló belső platformosodással talán meg lehetett volna menteni a VMDK egységét, de a kezdeményezés a keményvonalas bolsevisták hajthatatlanságán megbukott. A volt politikai káderek, kommunista párttitkárok által kisajátított VMDK mellett létrejött a nemzeti erőket és a volt reformkommunistákat egyesítő VMSZ, ami néhány hónap leforgása alatt életerős párttá szerveződött. Később megalakult a Vajdasági Magyar Polgári Párt, amely azonban egyelőre nem tudott magának jelentősebb számú tagságot toborozni.

Szlovákiai magyar pártok mintájára, amelyek között létrejött bizonyos mértékű kompromisszum, a vajdasági magyar pártoknak is meg kellene találni a közös hangot a magyar autonómia ügyében, vagy legalább olyan fontosabb kérdésekben, mint az iskoláztatás, a tájékoztatás, a helyi önkormányzatok működése. A VMDK jelenlegi vezetői részéről azonban semmilyen készség sem mutatkozik az együttműködésre. Szemlátomást nem tudnak alkalmazkodni a megváltozott helyzethez, ami a VMDK teljes elszigetelődéséhez, további belső bomlásához és vélhetően egy újabb pártszakadáshoz vezet.

- A kelet-szlavóniai szerbek autonómia törekvései mintaértékűek...

- Miután a nagyszerb állom szertefoszlott, és Horvátország sem hajlandó tárgyalni területcseréről, nem hajlandó lemondani a szerbek kezén levő Baranyáról, Kelet-Szlavóniáról és Nyugat-Szerémségről, ez a körülmény kezdi jobb belátásra bírni a szerbeket. A megszállt területek szerb képviselő-testületeinek a tagjai ugyanis a Szerbiával való csatlakozás hajtogatása helyett olyan indítvánnyal álltak elő, hogy a jelzett területek kapjanak speciális státust Horvátország keretében. A képviselő-testület rendkívüli ülésén megfogalmazták a szerb kisebbség státusára vonatkozó koncepciójukat, amely megítélésük szerint ugyanazokon az elveken nyugszik, amelyeket hasonló esetekben a nyugati demokráciákban alkalmaznak.

Számunkra, háromnegyed évszázad óta kisebbségben élő magyarok számára nyilván nem érdektelen, hogy a szerbek - az új Horvátország keretén belül - milyen feltételek mellett tartják elfogadhatónak sorsukat, mint ahogyan az sem érdektelen, hogy helyzetük rendezése alapjául milyen „nyugati mércéket” alkalmaznak...

 

Nos, a nagyvilágnak felkínált szerb koncepció merészebb elképzelés, mint amiről a határon túli magyar kisebbségek valaha álmodni mertek volna. Ez a különbség a két nép mentalitása között. Az elcsatolt területeken élő, több milliós nagyságrendű magyarság ugyanis - a kelet-szlavóniai szerbekkel ellentétben, akik aligha vannak másfélszázezren - azon tétovázik, milyen szemmel néznek majd rá a világban, ha politikailag kilúgozott nyiszlett kis autonómia tervezeteivel előáll.

És akkor még nem beszéltünk a koszovói albánokról, akik a rendőri és katonai megszállás ellenére - vagy éppen ezért - az önrendelkezési jogra hivatkozva, önálló államiságot követelnek maguknak, egyre csak azt hajtogatva, hogy „soha többé Szerbia.” Ilyen igények mellett, bárhogyan alakuljanak is a dolgok, az albánok szemét sem lehet kiszúrni akármivel. A kelet-szlavóniai példa is azt bizonyítja, hogy az önsorvasztó magyar politika helyett volna mit tanulni másoktól.

 

 

 

Az autonómia esélyei [6]

- A határon túli magyar politikusok véleményére lennénk kíváncsiak, milyen autonómiákban gondolkodnak, milyennek látják az autonómiák megvalósulási lehetőségét. Ön hogyan értelmezi az autonómiákat?

- Trianon olyan mértékben volt igazságtalan a magyarokkal szemben, hogy mind a győztes hatalmak, mind az elcsatolt területek új gazdái hetvenöt éve rettegnek a magyarok revíziós törekvéseitől. Mindenféle igyekvés, ami a kisebbségi kérdés rendezésére irányul, ezt a félelmet erősíti bennük. Ezen nem lehet változtatni azzal, ha Magyarország államszerződések formájában ismételten lemond az elcsatolt területekről. A nemzetpolitikának nem a nyertesek rossz lelkiismeretéhez kell igazodnia, hanem a határokon túlra került hárommillió magyar rossz helyzetére kell megnyugtató megoldást találnia.

Ehhez az autonómiák megfelelő keretet szolgáltatnak. Az anyaország politikája azonban felettébb bizonytalan ilyen vonatkozásban. A Horn-kormány még visszafogottabb ebben a kérdésben, mint az Antall-kormány volt. Ugyanakkor megtorpanás tapasztalható a határon túli magyar szervezetekben is. A kommunista restauráció következtében az autonomista szárny „keményvonalas” képviselői mindenütt háttérbe szorulnak. A „korszerűsítés”, az „egységes és a nemzetközi normáknak megfelelő” autonómia koncepciók kidolgozása, ami most történik, csak pótcselekvés. Nem viszi előbbre a magyar ügyet. Ellenkezőleg: értelmetlenül lefelé faragja az igényeket és devalválja az autonómia eszméjét.

Az a ravaszkodás, hogy a területi autonómia feladásával meg lehetne nyerni a többségi nép bizalmát, politikai naivitás. Ilyen szempontból a VMDK 1992-ben elfogadott hármas-autonómiájának „korszerűsítése”, kilúgozása sem hozta meg a várt eredményt. Belgrádban épp úgy papírkosárba vetették, akár csak az azt megelőzőt.

Szerbiában az a tapasztalatunk, hogy még a magukat demokratikusnak nevező szerb ellenzéki politikusok is ellenzik a kisebbségek autonómia törekvéseit, mint ahogyan egy emberként ellene vannak a kollektív jogoknak. Amilyen szűkkeblűek a kisebbségi jogokat és az autonómiát illetően, olyan elszánt harcosai viszont a nagyszerb nemzeti érdekeknek. Ebben a vonatkozásban az ellenzék semmiben sem különbözik a hatalomtól. Belgrád pedig azért nem tárgyal az autonómiáról, mert az autonómiában az elszakadás, a területvesztés veszélyét látja. Bizonyára így van ez Bukarest és Pozsony esetében is.

A magam részéről én a területi, a kulturális és a helyi autonómiák együttes és egyidejű megvalósítását tartom a legcélravezetőbb megoldásnak. Ez a „hármas-autonómia koncepció” néven ismertté vált tervezet sokkal szerényebb a krajinai szerbek számára felkínált emlékezetes Z-4-es tervnél vagy a kelet-szlavóniai szerbek által nemrégiben előterjesztett igényeknél.

A kelet-szlavóniai koncepció szerint a szerb területnek saját képviselőháza és kormánya lenne, a speciális státus pedig kiterjedne a regionális állampolgárságra és útlevélhez való jogra, továbbá saját rendőrségre, saját pénzegységre, az oktatásügyre, igazságügyre, a címerre és zászlóra való jogra, valamint a gazdasági önállóságra. Ezenkívül a területet tartósan demilitarizálnák. Az autonómia képviselőházának lehetősége nyílna megfelelő törvényhozásra, ám a horvát elnöknek joga lenne megvétózni ezeket az előírásokat, ha a szerb területi parlament túllépné a hatáskörét. A választásoktól függetlenül a szerb terület érdekeit a horvát Száborban külön képviselőjük védené. Ugyanakkor a területi képviselőházban a horvát kormánynak is lenne egy külön képviselője...

Az önsorvasztó magyar politika helyett volna mit tanulni másoktól. Főként az „európai elvek és normák” vonatkozásában. Nevezetesen, hogy a „kettős mércét” ne mi alkalmazzuk magunkra az autonómia tevezetek kilúgozásával, a területi autonómia feladásával.

Az ifjúság kék madara [7]

Gondolatok az életszervezésről és a fiatalok társadalmi önszerveződéséről

A pszichológia szerint vannak életszakaszok, amelyeknek meghatározó szerepük van egész életünkre. Ilyen életszakasz például a kisgyermekkor és az ifjúkor. E szerint a hiedelem szerint személyiségünkre vonatkozóan szinte minden lényeges dolog eldől már az első életévekben. Attól függően, hogy milyen hatások érnek bennünket ebben az érzékeny életkorban, olyan lesz későbbi felnőtt életünk, olyan magatartással, tulajdonságokkal fogunk rendelkezni. Így például az a gyermek, akit korán és erőszakosan bilire szoktatnak, az felnőtt korában magának való, fösvény, fukar emberré válik. Amelyik gyermekre viszont ráhagyják a dolgokat, szabadon szétmaszatolhatja székletét, annak később művészi ambíciói lesznek. Vagy akit kisgyermekkorában magára hagynak, és ettől megrémül, az hátralevő életében a magánytól fog szenvedni, szeparációs félelem fogja gyötörni.

Hadd ne folytassuk a sort. Ezekkel a példákkal csak azt szerettem volna illusztrálni, hogyan misztifikál a pszichológia indokolatlanul egy rövid életszakaszt. Nem mintha a szellemi fejlődésben, például a beszédfejlődésben, az első életévek csakugyan nem játszanának meghatározó szerepet, de hogy életünk minden sajátossága ide lenne vissza vezethető, nehezen fogadható el.

A másik életszakasz, amit a pszichológia, ha lehet még hatásosabban misztifikál, az ifjúkor. Ezek a fiatalságra vonatkozó hiedelmek jelen vannak a közfelfogásban is. Ki ne hallott volna arról, hogy a lázadó, energikus, megalkuvást nem ismerő ifjúság képes igazán nagy tettekre. Hogy az ifjúság csodákra lenne képes, ha ebben a bunkó, tohonya felnőttek nem akadályoznák. A lánglelkű szárnyalás időszakát sajnos a tohonya felnőttkor váltja fel, amely tudvalevőleg kiolt az emberből minden kezdeményezést és lelkesedést.

Ha ez így van, ha a korai gyermekévekben végérvényesen eldől, hogy milyenek leszünk, az ifjúkorral viszont tovatűnik minden nagy lehetőség, akkor később már nem is érdemes élni. Minek, hiszen úgy sem lehet semmin változtatni: se egymáson, se magunkon, sem pedig körülményeinken. De vajon csakugyan így van-e mind ez?

Ha a szárnyaló, rettenhetetlen, lánglelkű ifjakról szóló mítosz igaz lenne, mindenütt az ifjúság kezében lenne a hatalom. Ehhez képest kifejezetten gerontokrata társadalmak vesznek körül bennünket. Csupa vén ember tusakodik a hatalomért. Igaz, vannak a földünkön olyan törzsek is, ahol a a matuzsálemeket egyszerűen lapátra teszik. A társadalmi szerveződés azonban nem ezeken az ifjúkorról szóló mítoszokon nyugszik. Azért fontos ezt tisztán látnunk, hogy ne kívánjunk lehetetlent azoktól, akik az adott történelmi helyzetben és időpontban történetesen fiatalok. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy az ifjúkor a hit, az akarat, a lendület, a teremtés időszaka, abban az esetben szükségképpen korcsnak, elfuseráltnak kell tekintenünk minden olyan nemzedéket, amely nem felel meg ezeknek az elvárásoknak. Jogtalanul és igazságtalanul marasztalhatnánk el a mai fiatalokat is, amiért nem vállalják fel azokat a történelmi és társadalmi problémákat, amelyekkel az előttük járó felnőtt korosztály sem tud megbirkózni.

A magam részéről hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy egy-egy életkor helyett egy-egy nemzedék ragyoghat fel és játszhat nagy szerepet az emberiség életében. Hogy egy-egy nemzedék csinálhat nagy dolgokat, ahogyan történt ez például 1848-ban, amikor a pesti márciusi ifjak kirobbantották a magyar szabadságharcot.

A gondom csak az, hogy nem látom ezt a nagy nemzedéket. Generációk jönnek-mennek és nem történik semmi. Életem egyik legszomorúbb és leghervasztóbb tapasztalata, hogy történetesen az én nemzedékemből hiányzik minden hajlam a nagy dolgokra: bátor kiállásra, a nagy tettekre, netán lázadásra. Generációmban semmi szárnyalás, semmi álom, semmi ellenállás. Se fiatalon, se immár őszülő halántékkal. Szomorú és bántó magam körül látni azt a kisszerűséget, szolgalelkűséget és fantázia nélküliséget, ami jellemzi nemzedékemet.

Csekély vigasz, hogy valami nagy tettvágy nem fűtötte az előttünk járó nemzedéket sem, és hiányzik az utánunk jövő generációból is. Ezért aztán nem meglepő, hanem szükségszerű, hogy az 1989-es fordulat ilyen felemásra sikeredett. A történelem által felkínált váratlan helyzet és az azt követő hat év azért ment teljesen veszendőbe, mert az a nemzedék, amely életkora alapján meghatározó szerepet kellett volna, hogy játsszon, nem volt felkészülve erre fordulatra. Kelet- és Közép-Európa ifjúsága és középnemzedéke elbaltázta a nagy lehetőséget. A volt Jugoszlávia térségéről nem is beszélve mintha ez a szellemi fosszíliák törtélve — mintha

Sem a kommunizmus történelmi holtvágányán elvesztegetett temérdek életidő, sem a kommunista birodalom összeomlását követő társadalmi átalakulás lehetősége nem lökte az ifjúságot az események élvonalába. Miért nem? Hol hát az ifjonti hevület?

Minden bizonnyal azért nem, mert a mindenkori ifjúság hangulata, beállítódása olyan, mint a felnőtteké. A mély apátiától a tenni akarásig, a kétségbeeséstől a lázadó indulatok felszikrázásáig váltakozóan minden megtalálható benne. Csak épp az a baj, hogy ez a sokszínű hangulati állapot nem áll össze tényleges cselekvésvállalássá, még kevésbé valamiféle közös akarattá, afféle 1848-as felszikrázássá.

Az 1989-es fordulat spontán meginduló, program nélküli társadalmi folyamatokból állt össze. A hatalomért folyó harcban a kommunistából szocialistává vedlett vagy nemzeti színekbe öltözött pártok felvállalták a demokrácia ügyét, de ezzel ki is sajátították. Felülről lefelé próbálják irányítani a történéseket, holott ennek a fordítottjára lenne szükség. Tényleges tömegmozgalomra akár a demokrácia, akár a nemzeti vagy emberi szabadságjogok érdekében.

A társadalom alulról felfelé történő építkezéséről, tényleges önszerveződésről csak nagy megszorításokkal beszélhetünk. A pártok és különféle társadalmi szervezetek megjelenése kétségkívül az önszerveződés irányába mutatnak. Ezeket azonban alig néhány tucat ember szervezi, mozgatja nincs tényleges tömegbány

Nincs, mert kevesek ismerik fel a társadalmi önszerveződés értelmét. Kevesen találják meg egyéni számításukat benne. Aminek nemcsak az a magyarázata, hogy az emberek önös érdekűek, tyúkeszűek, hanem, hogy a pártok és társadalmi szervezetek rosszul szervezettek. Megfeledkeznek az emberek, a fiatalok valós érdekeiről. Tömegként, vagyis érdek és arc nélküli figuraként kezelik az embereket. Nem látni a megmozdulás, a tenni vágyás jeleit a mai ifjúságnál sem. Pedig az ifjúság önszerveződésének politikai akadályai már nincsenek. Összejöhetnek és idejüket egymással tölthetik a különféle zenekarok rajongói, a művészet és a tudomány pártolói, a hagyományápolók, a természetrajongók, a politikáról vitatkozó és az irodalmi folyóiratot alapító fiatalok, a különböző szektákba szerveződők. Se vége, se hossza a lehetőségeknek.

Mégsem állíthatjuk, hogy mint Lázár a halottaiból, az ifjúsági közösségek feltámadtak volna, fejlődnének és virágoznának a kommunizmus sivár évtizedei után. Még kevésbé állíthatjuk, hogy a fiatalok önszerveződése hatalmas lökést adott volna a tudománynak vagy a politikának. Szó sincs róla.

Tudomásul kell vennünk, hogy sem a mindenkori ifjúságtól, sem valamely nemzedéktől nem várhatjuk a megváltást. Még kevésbé várhatjuk attól a leépült tömegtől, amellyel a pártok manipulálnak.

Vannak viszont fiatalok és felnőttek, akik nagy elhivatottsági érzéssel, nagy akaraterővel rendelkeznek. Vannak tehetséges, ambiciózus, szívós, kitartó emberek, akik elhivatottságot érzenek magukban valamire, és felteszik rá az életüket. Ezek azonban egyedi esetek. Egy-egy nemzedék egészére nem jellemzőek. Lehet, hogy ők jelentik a kristályosodási pontokat és az önszerveződésben rájuk kell alapoznunk.

Vörösmartynak lenne hát igaza.

„Gondolj merészet és nagyot,

S tedd rá éltedet,

Nincs veszve bármily sors alatt,

Ki el nem csüggedett.”

Mondanám, hogy ez az út, ezt kell járni. A gond csak az, hogy a sár, a mocsár lehúz. Aki kitűnik, aki kiválik a többiek közül, arra keserves vesszőfutás vár. Ahogyan Daniel Keyes Virágot Algernonnak című könyvben olvashatjuk; az ember tehetsége és intelligenciája arányában veszti el mások szeretetét, rokonszenvét, barátait. Minél kiválóbbá lesz valaki szorgalma, tehetsége révén, annál több lesz az irigye és ellensége. Ha netán fáradozásával azoknak a szerencsétlen embereknek a helyzetén igyekszik változtatni, akik lapulva, félve várják sorsuk jobbra fordulását, számíthat rá, hogy előbb-utóbb megkövezik érte. Aki a megváltás keresztjét veszi vállaira, annak ismernie kell Krisztus sorsát.

Ez így működik ma is. Ha az ember kicsit hülyének tetteti magát, ha kellően háttérben marad mások szekerét tolva, ha kicsit összehúzza magát, hogy ne tűnjön ki a sorból, megúszhatja. Néha még vállveregetést is kap, ahogyan Daniel Keyes főhőse nyomott péksegéd korában.

De azért ne adjátok fel. Hogy miért ne, erre meg Kaffka egyik ragyogó írása döbbent rá. A kis történet arról szól, hogy egy ember dolga után járva, nap mint nap elhaladt egy magas fallal kerített hely előtt, amelynek bejáratát egy fegyveres kapuőr őrizte. Történetünk hőse valahányszor csak elhalad a titokzatos hely előtt, amelynek a kapuja egyébként nyitva állt, egyre csak az járt az eszébe, vajon mit rejtenek a falak, mi lehet a kapu mögött? Nagy kísértést érzett, hogy bemenjen, de úgy gondolta, hogy amit így őriznek, oda nyilván kockázatos dolog volna bemenni. Az évek múltak, hősünk lassan megöregedett. Eljött az utolsó nap is. Amikor odaért a kapuhoz, legnagyobb csodálkozására látta, hogy az őr készül a kaput bezárni. Gondolta, már nincs mit veszítenie, megkérdezi, hogy miért zárja be a kaput, amit eddig olyan gondosan őrzött. Mire az őr, legnagyobb csodálkozásra, azt felelte. Ez a kapu az ön számára volt nyitva, most hogy meghal, már nincs rá szükség, így hát bezárom.

Eddig a történet. Gondoljuk meg, hol van a titkok kapuja életünkben, ami bár nap mint nap kihívást jelent számunkra, a kockázat miatt nincs bátorságunk rajta belépni. Lehet, hogy a kockázatvállalással csak álmainkat, az ifjúság kék madarát kergetnénk, lehet azonban, hogy egy tartalmasabb, boldogabb életben lenne részünk. Erre nincs bizonyság.

Le tudjuk-e gyűrni félelmünket? Tudunk-e élni a sors kínálta lehetőségekkel? Merjük-e vállalni a cselekvésünkkel járó kockázatot? Erről szól a mese. És ez a kulcsa az önszerveződésnek.

Dönteni, választani persze nem könnyű. Bizonyítja ezt, hogy a kommunista birodalom váratlan összeomlásakor emberek és népek széles rétegei mennyire nem találták fel magukat az újonnan előállt helyzetben. Valahogy úgy jártak életük nagy lehetőségével, ahogyan Kafka hőse.

 

 

A határon túli magyar tudományosság [8]

Ma nem olyan időket élünk, s nem olyan helyzetben vagyunk, hogy a tudományos tevékenység holmi kedvtelés, passzió lehetne számunkra. Különösképpen vonatkozik ez a határon túli magyarságra, amely nemcsak szellemi téren éli meg szűkülő életterének szorítását, hanem egzisztenciálisan, fizikai létében is veszélyeztetve érzi magát.

Az előállt helyzet, tetszik ez számunkra vagy sem, konkrét feladatokat ró ránk. Megítélésem szerint a magyarságnak – határon innen és túl –, az volna a legfontosabb dolga, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel serkentse, támogassa a kisebbségi önkormányzatok, a különböző szintű autonómiák létrehozását. Az autonómia törekvések nemcsak az egyetemes magyarság érdekeit szolgálják, hanem az európai integrációs folyamatot is. A kollektív jogok biztosítása nélkül ugyanis nincs nemzeti megbékélés, nincs közös Európa.

Az a felismerés, hogy az egyéni emberi jogok nem elegendőek a kisebbségek fennmaradásához, nem új felismerés számunkra, de csak most nyílt lehetőség annak kinyilvánítására. A vajdasági magyarság elkészítette hármas autonómia tervezetét, amely lehetőséget kínál az elszakított nemzetrészek fennmaradására, anyagi és szellemi gyarapodására, azon belül a tudományos tevékenység számára.

Ahhoz, hogy az elképzelés megvalósulhasson, nem elegendő a szándék kinyilvánítása. A kisebbségek törekvése mindaddig csak vágyálom, amíg a nemzet egésze nem tekinti azt közös feladatának. Márpedig a nemzet, ahogyan számos egyéb vonatkozásban, ebben a kérdésben is megosztott. A magyar nyelvi kultúra, a magyar szellemiség és tudományosság egyetemessége és oszthatatlansága nem evidens mindenki számára. Magyarországon sokan csaknem olyan idegen entitásként tekintenek a határon túli magyarokra, ahogyan a szerbek, a románok, a szlovákok vagy az ukránok.

Hogyan és miként válhat a határon túli magyar szellemi élet a magyar tudományosság részévé, amíg ez a szemlélet tartja magát, amíg a magyarságból hiányzik a nemzeti együvé tartozás gondolata?

A nemzettudat megújulása nélkül nincs egyetemes magyar tudományosság. Ennek megteremtése más feladatokat ró ránk határon innen és túl. Miben látom én a határon túli magyarság szellemi felemelkedésének, és a nemzettudat megerősödésének a lehetőségét?

Ahhoz, hogy a kisebbségi sorban élő magyarságnak egyáltalában lehetősége nyíljon önnön létkérdéseivel foglalkozni, elengedhetetlen feladat a határon túli magyarságkutató intézetek felállítása és azok támogatása.

A tudomány műveléséhez, egyáltalán az értelmiség utánpótlásához feltétlenül szükség van magyar egyetem létrehozására, vagy legalább magyar tannyelvű egyetemi karok megnyitására.

A határon túli magyarság anyagi kifosztottsága, ellehetetlenülése miatt ezeket az intézményeket önerőből nem képes létrehozni. Megfelelő autonómia nélkül még külső támogatással sem képes azokat fenntartani és működtetni.

Ezek azonban csak a jövőre vonatkozó tervek, elképzelések, amelyek megvalósulására vajmi kevés reményt látok jómagam is. E közben a meglévő intézményeink is leépülnek, s a csekély számú értelmiségi, amellyel rendelkezünk, elhagyja szülőföldjét, Magyarországon vagy Nyugaton keres megélhetési lehetőséget. Mi pedig a határon túli tudományosságról, tudományos együttműködési formákról beszélünk. Úgy teszünk, mintha tudnánk, hogy milyen szellemi potenciával rendelkezünk. Pedig nem tudjuk.

A kivándorlással a határon túli magyarság – legalábbis a délvidéki magyarság – társadalmi összetétele jelentősen megváltozott, a művelődési élet, a szellemi szféra, főként a tudományos tevékenység jóvátehetetlen károkat szenvedett. A nagyarányú népességmozgás következtében ma azt sem tudná senki emberfia megmondani, hogy hányan vagyunk, kik távoztak, kik maradtak, milyen szellemi potenciállal rendelkezünk. Ahhoz, hogy megtudjuk, kire, mire alapozhatjuk jövőnket, első lépésként demográfiai, szociológiai, vizsgálatokra lenne szükségünk.

A háromnegyed évszázados kisebbségi múlt súlyos nyomokat hagyott tudatunkban és lelkivilágunkban. A különféle lelki zavarok, kisebbrendűségi érzések, az önpusztító magatartás legalább olyan tehertétel számunkra, mint a kivándorlás.

Mivé váltunk? Milyen sérelmeket, gátlásokat, torzulásokat hordozunk lelki világunkban? Milyen felismerésekkel szolgálhatunk a tudomány számára? Ennek a feltárása is fontos volna. És ami nem kevésbé fontos: vajon hogyan tudjuk közéleti szerepvállalásra bírni a megfélemlített magyarságot? Ami nélkül nincs autonómia, nincs szellemi élet, nincs tudomány, nincs megmaradás.

Halaszthatatlan feladatot jelentenének továbbá a családszociológiai kutatások, hiszen nálunk van a legtöbb válás a világon. De a hungarológiai kutatásoknak ki kellene terjedniük a szociális-gazdasági viszonyok alakulásának a vizsgálatára, a kollektív jogok, autonómiák kérdésének felvetésére is.

Van-e a magyar tudományosságnak mondanivalója az útját és helyét kereső magyarság számára? Szándékában áll-e szerepet vállalni annak a jövőképnek a kimunkálásában és felvázolásában, amely alapjául szolgálhatna egy távlatos nemzeti stratégiának? Képes-e a tudomány változtatni eddigi szemléletmódján? Képes-e kilépni az elefántcsonttoronyból? Képes-e egyetemes magyarságban gondolkodni és a jövő formálásában cselekvő szerepet vállalni?

Magyarországon az intézetek és alapítványok sora foglalkozik a határon túli magyar kisebbségekkel, köztük az Illyés Alapítvány, a Kemény Zsigmond Alapítvány, a Magyarok Világszövetsége, a Határon Túli Magyarok Hivatal stb. Ennek alapján azt gondolnánk, hogy a dolgok elmozdultak a holtpontról, a támogatás kérdése megoldódott.

Ha azonban a hatékonyság felől vizsgáljuk meg a támogatás kérdését, a sokcsatornás „plurális támogatás” értelmét és célszerűségét illetően számos kétség merülhet fel bennünk. A legfőbb problémát a koncepciótlanság jelenti, melynek következtében gyakran olyan intézmények, szervezetek, egyének részesülnek támogatásban, amelyek, illetve akik a legnagyobb kerékkötői a kisebbségi önszerveződésnek, míg a nemzeti érdekek képviselői kiesnek a rostán. A másik nagy gond az, hogy a „plurális támogatás” révén politikai játékszerré válhat a határon túli magyarság: függő helyzetbe hozható, manipulálható.

A kultúra, a tudomány, de elsősorban a pártok menedzselésének többcsatornás volta az elmúlt időszakban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Kérdés, hogy ennek a tanácskozásnak a szervezője, az Európai Intézet, mennyire tud változtatni ezen a helyzeten. Mennyire vállalja fel az európai integrációs törekvések támogatása mellett a kisebbségek nemzeti önszerveződésének, autonómia törekvéseinek az ügyét. Sem a honfibú, sem a kebeldagasztó szövegek nem fognak változtatni a helyzetünkön. A nemzeti közösségek fennmaradását célzó támogatásra van szükség. Az Európai Intézet részéről például történetesen a magyar tudományos potenciál felerősítésére.

 

 

 

A nemzettudat károsodásáról [9]

Szárszó ’96 Budapesten

Előadóként meghívást kaptam a Szárszó 96 Budapesten cí ’96ű konferenciára. Bár a szeptemberi tanácskozás időpontja nem nagyon felelt meg, hiszen egybeesett a VMSZ választási közgyűlésével és a Magyarok Világszövetsége elnökségi ülésével, a meghívásnak eleget tettem, és részt vettem a „másik Magyarország” hagyományossá váló nagy sereglésén, a budapesti Testnevelési Egyetem zsúfolásig megtöltött dísztermében. Mindenekelőtt tájékozódni mentem a magyar „jövőépítés” lehetőségeiről, meghallgatni azokat az előadókat, akik a „stratégiai összefogás” jegyében eddig is sokat fáradoztak a magyarság jövőjének, nemzettudatának a kialakításán és valamilyen nemzeti minimum létrehozásán.

A program szerint az első nap a magyar kultúra és oktatás kérdése szerepelt napirenden. Az ezeréves iskola jövőképe, nemzettudat a protestáns iskolarendszerben, a népi-nemzeti irodalom küldetése a történelmi Magyarországon, a magyar ifjúság új parainézise, küzdelem a médiáért, új magyar élettervezés irányítás, tudomány és művészet-szervezés, a vidéki Magyarország.

A téma gazdája: Kanyar József. Fölkért előadók: Mészáros István, Ladányi Sándor, Czine Mihály, Kellermayer Miklós, Somorjai Ádám, Szögi László, Sára Sándor, Kósa Ferenc, Fekete Gyula, G. Nagyné Maczó Ágnes, Csete György, Somodi István.

A második nap témája: Mai magyar közélet – nemzeti jövő. A nemzeti lét, a nemzeti megmaradás szellemi, erkölcsi, politikai alapjai és feltételei a világgazdaság és a világpolitika mai körülményei között. Mai magyar közélet, magyar belpolitika a Kárpát-medencében. Nemzetgazdasági stratégia és szociális biztonság. Önálló államiság, alkotmányosság, önkormányzatiság és a hazai többpártrendszer. Lehet-e így nemzetet és demokráciát építeni, s ha nem, akkor hogyan?

A téma gazdája Bíró Zoltán volt. Fölkért előadók pedig: Csoóri Sándor, Csurka István, Dudás Károly, Duray Miklós, Fülöp G. Dénes, Giczy György, Kádár Béla, Kiss Gy. Csaba, M. Kiss Sándor, Kukorelli István, Lezsák Sándor, Pozsgai Imre, Pölöskei Ferenc, Samu Mihály, Szabó Zsolt, Szokai Imre, Tóth Károly.

A harmadik napon: Közép-Európa és a nemzeti közösségek jövője címen a térség nemzeti regionális és kisebbségi kérdései kerültek terítékre. Mit jelent itt és most a nemzetállam fogalma? Élhetnek-e önrendelkező közösségekben az állam más nyelvű polgárai? Milyen körülmények között léphet fel Magyarország a határon túli magyarok jogaiért?

A témakör gazdája Kiss Gy. Csaba volt, fölkért előadók pedig: Lech Walesa, Bohumil Đolezal, Joó Rudolf, Tabajdi Csaba, Luka László, Grendel Lajos, Hódi Sándor, Bodó Barna, Borbély Imre, Csapody Miklós, Németh Zsolt, Görömbei András, Kolozsi Béla, Szesztai Ádám.

A fülkért előadókon kívül a résztvevőknek módjuk volt felszólalásra, akik éltek is ezzel a lehetőséggel. Ilyen szempontból azonban mindegyik nap rövidnek bizonyult. Az idő hiányában el nem hangzott hozzászólások az elhangzottakkal együtt könyv alakban fognak megjelenni a Püski Kiadónál.

A tanácskozáson számos kitűnő előadás, helyzetjelentés, értékelés, javaslat, meglátás hangozott el, „Nemzeti terv” persze nem született belőlük. „Stratégiai összefogás” sem jött létre. Ilyen széles plénumtól nem is lehetett ezt elvárni. A Szárszó ’96 konferencia azonban meggyőzően példázta a nemzeti erők egységes szembenállását a jelenlegi kormánnyal. Talán ennek az előérzetével magyarázható a szocialista érzületű meghívottak távolmaradása a tanácskozásról. Az alábbi beszámolóval nem az a célom, hogy összefoglaljam a tanácskozáson elhangzottakat. Akit érdekel, az megvásárolhatja és átlapozhatja a tanácskozásról készített Püski-kiadványt. A benyomásaimról kívánok szólni, s ismertetném azokat a gondolataimat, amelyeket előadásomban megosztottam hallgatóimmal.

 

Lépéselőnyben

Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnökség, tisztelt Közgyűlés! Minden helyzet, körülmény, tapasztalat nyilván más és más rálátást kínál a magyar kérdésre. A volt Jugoszlávia széthullása, négy év háborús tapasztalata, a ránk nehezedő pszichés terror és az embargó súlyos következményei ellenére, őszintén azt kell hogy mondjam, valójában derűlátással és bizakodással tekintünk a magyar kérdésre. Igen. A helyzet kényszerített bennünket a megoldáskeresés útjára, így már 1992-ben a lehetséges legjobb megoldásnak az autonómia tűnt, és az akkori egységes politikai szervezet minden nyomás, uszítás, fenyegetés ellenére elkészítette, kihirdette és elfogadta az ún. hármas autonómia tervezetét. Nem magunktól ötlöttük ki, hanem a történelmi helyzet kínált akkor reális esélyt erre, hiszen emlékezzünk csak vissza, az akkor dúló háborúban – a horvátok és a szerbek között – a Horvátországban rekedt krajinai szerbek részére lord Carrington a rendezési javaslat keretében olyan megoldási modellt, autonómia koncepciót kínált fel, amelyet nekünk csak át kellett fogalmaznunk a mi helyzetünkre, el kellett készíteni annak a „magyar változatát”. Ugyanakkor, nyilván nem csak a példánkat követve, hanem a lehetséges megoldást keresve az elcsatolt területeken élő magyarság politikailag mindenütt megszerveződött, s mindenütt megfogalmazódott valamilyen formában az autonómia igénye. Sőt, ennél tovább is lépett a határon túli magyarság. Azt kell hogy mondjam, hogy a nemzeti integráció tekintetében lépés előnybe került a Magyarországon, az anyaországon belüli politikai történésekkel szemben. Hiszen ezek az autonómiák - a szerbek, románok jól látják ezt - a politikai önállósulással tulajdonképpen a nemzeti integráció első lépéseit jelentenék.

Magyar integrációs törekvések

A határon túli magyar szervezetek azáltal, hogy kidolgozták az autonómia koncepcióikat, s létre kívánták hozni a magyar autonómiák láncolatát, amely elméletileg felkínálta a magyar közösségeknek, mint szuverén politikai egységeknek a Magyarországgal való valamilyen föderális egységét, tulajdonképpen a nemzeti integrációt célozták meg. Ami nem valósult meg több ok miatt sem. Annak ellenére sem, hogy az önszerveződés eredményeként létrejött a közös politikai akarat csúcsszerve, a Közép-európai Magyar Népcsoportok Fóruma, ami Bécsben került bejegyzésre. Ez a Fórum lett volna hivatott az Európa Tanács és más európai fórumok felé közvetíteni a határon túli magyarság érdekeit, mint ahogyan ez a fórum lett volna illetékes a magyar kisebbségek egységes közös akaratát a magyarországi politikai színtéren is megjelentetni. Nos, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, valahol itt akadt el velünk a történelem kereke. Ezt a mozzanatot, a magyarság politikai integrációjának ezt a fontos lépését és eredményét nem volt hajlandó felvállalni a magyar kormány. Attól a fóbiától, attól a magyar rögeszmétől vezérelve, hogy ez lépés nem kívánatos érzéseket, reflexeket válthat ki a kisantant államok körében. Kérem szépen, ha Magyarország határain kívül mi törekvésünket történelmileg megoldható feladatnak véltük, akkor ki és milyen jogon bírálta azt felül Budapesten?

A határon túli magyarság csúcsszerve, a KENF természetesen az 1994-es választásokat követően még kevésbé tudott labdába rúgni. Annák kevésbé, mivel ekkor már a bomlási, visszarendeződési folyamat megindult a kisebbségi szervezetekben is, olyannyira, hogy a határon túli magyarság közös, egységes fellépésétől a továbbiakban immár nem kellett tartani. A magyar-magyar csúcs csak silány utánzata, tartalom nélküli kerete a magyar érdekek egyeztetésének. Az „osztd meg és uralkodj” szellemében sikerült a kisebbségi pártokat megosztani és politikailag hatástalanítani. Ezek a politikai szervezetek - s ezt meg kell őszintén mondani - az anyagi támogatás miatt nélkülözik politikai szuverenitásukat. A támogatás megszerzése függővé teszi politikai megnyilatkozásukat és álláspontjukat, gyakorlatilag megfosztja őket annak lehetőségétől, hogy azt mondják és tegyék, amit szívük szerint szeretnének.

Következésképp a magyar-magyar csúcs fáradozása, hogy valamilyen minimális nemzeti egységprogram szülessen, messze alatta marad annak, amit két évvel korábban kértünk és vártunk: nevezetesen, hogy a közép-európai magyarság kérdése egy rendezési terv (az autonómia tervezetek) fölkínálásával együtt kerüljön az Európai Tanács asztalára, s a magyar kormány ettől tegye függővé minden további lépését. Ha ez két évvel ezelőtt megtörténik, akkor másként alakul az államszerződések kérdése, aláírásuk menete, s nem úgy, ahogyan ma történik.

Nem jött létre a magyarság politikai integrációja. De önkritikusan azt kell hogy mondjam, hogy a volt Jugoszlávia térségében is másként alakultak az események. A Jugoszlávián belüli politikai fejlemények számos szempontból jelzik a történelem menetét és lehetőségeit. Nyugat nem siet a nemzeti önrendelkezés jegyében sem a balkáni népek, sem a kisebbségek helyzetét rendezni. Ellenkezőleg. Mivel a kivárásra alapozta politikáját, így kiprovokálta a véres fejleményeket. Nehéz hinni egy olyan Európai Közösségben és integrációban, amely Európa kebelében megengedi az önrendelkezés elvével ellentétes folyamatokat, sőt azok gerjesztését is.

 

Ellendrukkerek

Nyugat megvárta, amíg az újonnan létrejövő balkáni államok jószerével lemészárolják egymás népét, akkor sem kínált föl igazán megoldási javaslatot. És ez a folyamat korántsem zárult le, ma egy folyamat közepén tartunk, tehát ne úgy beszéljünk a történtekről mint post festum, hogy előállt egy helyzet, ami tartósan megmarad. A deytoni béke, ha ezt békének lehet nevezni, nem oldotta meg a nemzeti kérdést. Jugoszlávia azért hullott szét, mert az országon belül a mintegy 57 százalékos szerb többség igényt formált arra - a szövetséges nyugati hatalmakra támaszkodva -, hogy kisajátítsa az anyagi javakat és domináns helyzetben legyen más népek fölött. Az ország széthullott, mert ebből a horvátok, szlovének és más balkáni népek nem kértek.

Emlékezzünk rá, hogy Amerika, de különösen az európai nagyhatalmak, milyen ellendrukkerek voltak. Ha Szlovénia nem is egészen kétmilliós népessége rájuk hallgat, nem születik meg az önálló Szlovén állam, amely ma, alig pár évvel a történtek után, ötször fejlettebb és gazdagabb, mint a hátrahagyott balkáni térség. Talán még nagyobb terhet és kockázatot vállalt magára nemzeti függetlensége érdekében Horvátország. Jugoszlávia hadserege akkor, amikor megpróbálta megszállva tartani Horvátországot, a negyedik legfejlettebb hadsereg volt Európában. Gondoljunk bele, milyen bátorság kellett a 2 millió szlovénnek, s a 4-5 millió horvátnak, hogy nemzeti önrendelkezésük érdekében vállalják ezt a kihívást és kockázatot. Ám ők tudták, mi a dolguk. Nem voltak vakok, amikor a kedvező történelmi helyzet előállt számukra. Hányszor sózták az agyunkat a határok sérthetetlenségéről. Hát kérem, Macedónia egy puskagolyó nélkül vált független állammá, ők sincsenek többen két milliónál.

Szerbia, illetve Kis-Jugoszlávia helyzete viszont továbbra is megoldatlan. Megint ott vagyunk, ahol a háború előtt tartottunk: a maradék országnak alig több mint fele szerb, a többi kisebbség. Tehát semmi sem oldódott meg, mert a Nyugat nem kínált megoldást erre a kérdésre. És újra ott van az albán, a muzulmán, a magyar kérdés, amellyel előbb utóbb szembe kell nézni. Koszovó puskaporos hordó, amely bármikor felrobbanhat. De Vajdaság státusának kérdését sem lehet az idők végeztéig elnapolni. Azt akarom ezzel mondani, hogy a kisebbségi kérdést, a nemzetek önrendelkezésének ügyét, amit az olyannyira dicsér. Közös Európa szőnyeg alá kíván söpörni, könnyen berobban alatta, ha meg nem oldja. Ezért érzem én elsietettnek és magyar részről indokolatlannak az államszerződéseket. Lehetséges, hogy egy vagy két év múlva, ugyanez a nehéz fejű Európa másként tekint a Közép-Európában élő nemzeti kisebbségek kérdésére, ami egészen más feltételeket kínálna az alapszerződések aláírására.

 

Az eljátszott lehetőség

Nos, ami viszont az autonómiák kérdését illeti, azt hiszem, hogy a krajinai szerbek eljátszották nagy történelmi esélyeinket. A szerb részről történt tömeges kitelepítés, hogy úgy mondjam, egy időre ad acta tette az autonómiák ügyét. Nem hiszem, hogy amíg új folyamatok nem indulnak meg, érdemben lépni lehetne valamit ezen a téren. Mert Raffay Ernővel teljes egyetértésben azt gondolom magam is, hogy a többségi népek elutasítóak maradnak az autonómiák vonatkozásában. Az autonómia megadása ugyanis részükről annak a beismerését jelentené, hogy nem homogén nemzetállamok lakói, ahogyan ezt láttatni szeretnék a világgal, hanem tisztes létszámú kisebbségi él körükben, akik eddig jogfosztottak voltak. Sőt, az autonómiák megadása annak veszélyével járna számukra, hogy az egyes népcsoportok, köztük a magyarság, levetné magáról a rabigát, s szorgalmas munkával a gyors és szabad fejlődés útjára lépne. Miután hetven éve nyúzzák a magyarságot, s ömlesztik át saját zsebükbe mindazt, amit szorgalmas munkával, könnyel, verítékkel megkeres, kényszerítő körülmények nélkül, pusztán saját belátásuktól vezérelve aligha várható fogadókészség az autonómiák ügyében.

Ennek ellenére sem reménytelen a helyzet, és a magyar kérdést, a magyar jövőt illetően személyesen sokkal bizakodóbb vagyok, mint az előttem felszólaló előadók többsége. Nem hiszem, hogy ez egy más irányú elfogultság lenne részemről vagy részünkről. Bár lehet, hogy a szakmám némileg közrejátszik ebben, tudniillik társadalomlélektannal, pszichológiával foglalkozom. Azt hiszem, minden józan eszű ember igazat ad abban nekem, hogy a rossz diagnózissal sírba lehet tenni nemcsak embereket, hanem egész népeket. Márpedig a magyarság helyzetének, állapotának a megítélését illetően félő, hogy egy hamis játék folyik. A magyarság tudatába megpróbálnak olyan téves, hazug állításokat sulykolni, amelyek bensőnkben, lelkünk legmélyén rombolnak és pusztítanak. Hadd soroljak itt fel kapásból néhány példát erre vonatkozóan.

Magyar melankólia

Ezen a tanácskozáson is, mint csaknem minden magyar-magyar fórumon, ugyanaz a szemléletmód és hangulati beállítódás volt megfigyelhető. Az előadók és hozzászólók többsége olyan élményvilágot jelenített meg, amely pszichológiailag a lelkileg megtört emberek sajátja. Örökös önvádlások, az önbecslés elvesztése, a tevékenység legátlódása, a mozgástér beszűkülése – mindez persze a nemzetre kivetítve. Szűnni nem akaró panaszáradat arról, hogy a magyar nép beteg, sötét ármány áldozata, amely áthidalhatatlan válságba került, hogy a kormány rossz, milliók rettegnek a holnaptól, minden pusztul és vesz. Különbség legfeljebb abban van a felszólalások között, hogy ki tudja meggyőzőbben, újabb érvekkel, más szempontból, sötétebb színekkel ecsetelni a helyzet reménytelenségét.

Szerencsére mindig vannak kivételek, elszánt emberek, akikre a bizakodás, a tettvágy jellemző. Ilyen kivételt képeznek többnyire a határon túli magyarok reprezentánsai is, akik sokkal gyakorlatiasabbak ebben a kérdésben. Az esetek többségében azonban mintha valamilyen megnevezhetetlen félelem, a megsemmisülés érzése telepedne a lelkekre, ami a nemzeti önértékelés csökkenésében, heves vádaskodásban, a nemzet kíméletlen szigorú kritikájában ölt testet. Mindez a melankólia jellemzője. Nem véletlenül tartják sokan a magyart melankolikus népnek. Aki a magyarság lelki-egészségügyi kérdéseivel foglalkozik, azt is tudja, hogy ez a melankólia, sajnos gyakran ölt súlyos depresszív formát. Annál inkább szükségünk van reális önismeretre és egészséges önbecslésre.

A lélektan azt tartja, hogy a túl szigorú „felettes én” felelős a melankólia és a depresszió kialakulásáért. A külvilág normáit és elvárásait megjelenő „felettes én” az, ami az élményvilágra rátelepszik, a gondolkodást beszűkíti, a cselekvést korlátok közé szorítja. Minél szigorúbb ez a „felettes én”, annál erősebb a kilátástalanság-érzés, az önvádlás, annál jobban elszegényedik, beszűkül, elszürkül a személyiség.

Ez a melankóliás hangulat gyakran más személyekre, tárgyakra tolódik át. Miközben szigorú „felettes énünk” miatt voltaképpen saját magunkat érezzük rossznak, tehetetlennek, bűnösnek, értéktelennek, ezt a nemzettel való azonosulás mentén magára a nemzetre vetítjük ki. Más szóval a nemzet a képzelet szintjén felveszi a magát fenyegetve érző, szorongó, sarokba szorított személy tulajdonságait.

Bevallom, engem zavar ez a melankolikus szemléletmód, hiszen a valóságban nem a nemzet, hanem az egyének cselekvőképessége és tevékenységi köre az, ami legátlódik. A nemzet ostorozása, a bűntudatkeltés, a szüntelen vádaskodás abból a konfliktusból és ambivalens viszonyból ered, hogy önazonosságunk tárgya, a nemzet nem oldja meg helyettünk a sorskérdéseket.

Személyes álláspontom az, hogy szakítani kell ezzel a viselkedéssel. A politikában nincs helye semmiféle nemzetre kivetített kishitűségnek. Illetve, ha ez a beállítódás és szemléletmód közgondolkodásunkban mégis teret nyer, az nem a magyarság, hanem mások politikai érdekeit jeleníti meg. Én magam hajlamos vagyok annak a feltételezésére, hogy ennek a közgondolkodásnak a kialakulása egy tudatos (értékromboló) politikának a következménye. Hogy mi ennek a politikának a célja? Szigorú korlátok közé szorítani a magyarok életszerveződését. Ez az igyekvés összecseng azzal a nagyhatalmi törekvéssel, amely nemcsak a virtuális valóságban, hanem de facto feldarabolta az országot, és rabigába döntötte a magyarságot.

No de az a hatalmas veszteség, amit a magyarság Trianonban elszenvedett, miért szolgál ma is a szüntelen önvádlások alapjául? Nyilvánvalóan azért, mert ezt sulykolták és ezt sulykolják ma is belénk. Hadd illusztráljam ezt néhány szemléltető példán. Olyan hamis állításokon, amelyek a magyar közgondolkodásba már beépültek, jelentősen hozzájárulva a nemzeti önértékelés csökkenéséhez.

„A magyarság Európa egyik legtragikusabb sorsú népe”

Ki ne hallotta volna, hogy a magyarság a legtragikusabb sorsú népe Európának, vagy csaknem az egész világnak. Eltekintve attól, hogy számtalan előadás, cikk, híradás ilyen lesújtó és reménytelen képet igyekszik festeni a magyarságról, mintegy a dolgok összegezéseként maga ez a képtelen állítás is úton-útfélen elhangzik.

Más kérdés, hogy ez az állítás a történelmi és politikai párhuzamok alapján nem állja ki semmiféle összevetés próbáját. A történelmi események és az időszerű problémák alapján a népek sorsát illetően mindenképpen sokkal óvatosabban kellene megvonni a párhuzamokat. Senki sem tudja, miért emeljük ki és hangsúlyozzuk az 1100 éves küzdelem, helytállás, ország-gyarapítás, győztes hadviselés közül azt a néhány epizódot, amely vereséggel végződött számunkra?

„Ilyen mélyponton még sohasem voltunk”

 Sokan arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy a magyarság egy soha nem látott szellemi, erkölcsi, gazdasági, biológiai pusztulás áldozata. A mélypontot illetően történelmileg sem igaz ez az állítás. Nem igaz a rendszerváltoztatás vonatkozásában sem. De ha körülnézünk egy kicsit Közép-kelet Európában, és látjuk, hogy milyen súlyos válságban vannak a Magyarországgal szomszédos országok, hogy milyen szellemi, erkölcsi, gazdasági, biológiai pusztulás megy végbe például a Balkánon, egyszerűen képtelenség, hogy körülményekből és eseményekből adódóan egyetlen logikus következtetésként ez a velejéig hamis állítás kínálkozzon? Gondok, bajok persze vannak Magyarországon is, de különös mércét kell alkalmazni ahhoz, hogy ennek alapján a legsötétebbnek a magyarság helyzetét lássuk.

„Történelmünk egyik legnagyobb krízisét szenvedjük”

Nyilván pénzügyi és gazdasági szakembereknek sem könnyű eligazodni a gazdasági élet sokszor felismerhetetlenségig bonyolult útvesztőiben. Sokan Magyarország gazdasági helyzetéről már évek óta olyan sötét képet festenek, hogy az ember, a magyarság jövőjét illetően pusztán ezek hallatán is hajlandó volna a törülközőt bedobni.

Kelet-közép Európa kapkodó menekülése a kapitalizmus felé minden országban együtt jár a gazdasági termelés jelentős visszaesésével. A volt kommunista csatlósállamok közül azonban nem Magyarország áll a legcsehebbül – jóllehet a csehek a magyaroknál jobban állnak. A pénzügyi és gazdasági szakértők Magyarországot a közép mezőnybe helyezik és a legpiacképesebb országnak tekintik. Sőt, bár nem nagy, de bizonyos mértékű gazdasági növekedésről beszélnek.

Minden attól függ tehát, hogy kihez, mihez hasonlítjuk helyzetünket. A fejlett tőkés országokhoz viszonyítva, piacképesség ide, gazdasági növekedés oda, nyilván siralomvölgynek tűnik az egész. No, de ha rajtunk, magyarokon ennyire erőt vesz a depresszió, mit szóljanak az emberek Szerbiában, Horvátországban, Szlovéniában, Bulgáriában, Makedóniban, Romániában, Szlovákiában, Lengyelországban, Oroszországban, Ukrajnában? Amíg Magyarországon a rendszerváltozás előtti szinthez képest a visszaesés csekély, az említett államok többségében a gazdasági növekedés 40 százalékot is visszaesett.

„Kis nép vagyunk”

 De még ha e téren jobban is állna szénánk, hiába minden, mert kis nép vagyunk. Kevesen vagyunk. Annyiszor sulykolták ezt belénk, hogy ez csekélység-érzés lehervaszt csaknem minden magyart. Pedig hazugság az egész. Az igazság az, hogy a magyarul beszélők számát tekintve a magyar nyelv a világon és Európában igen rangos helyen áll. A világon a 40., Európában pedig a 11-12. Ráadásul a környező országokban mind kisebb lélekszámú népek élnek: például a szlovének, horvátok, muzulmánok, szerbek, albánok, makedónok, bolgárok, szlovákok, csehek. Mi is akkor a baj tulajdonképpen?

„Idegen nyelvtengerben ellenséges népek között”

Ám hiába szakítunk a kis nép mítoszával, újabb érvek szólnak gyászos sorsunk beteljesedése mellett. A magyarság kilátásai más népekénél akkor is rosszabbak, mert, így a fáma, az idegen nyelvtengerben élő magyarságot ellenséges népek veszik körül, akik pusztulására törnek.

Nem így van ez sem. A nyelvrokonság hiánya ma nem játszik szerepet az ellenségeskedésben. Ellenkezőleg, identitásuk megőrzése érdekében napjainkban éppen azok a népek váltak egymás elszánt ellenségévé, amelyek nyelvileg igen közel állnak egymáshoz, akik különösebb kommunikációs nehézség nélkül megértik egymást. A cseh és a szlovák, szerb és a horvát, makedón és a bolgár nyelv között könnyű az átadás-átvétel, ezért mindegyik nép attól retteg, hogy nyelvét bekebelezi a másik nyelv, hogy identitására veszélyt jelent a másik nép. Tegyük mindjárt hozzá, hogy ez a veszély sokkal reálisabb, mint mondjuk a magyarság esetében. Gondoljunk csak Masaryk mondására, mely szerint szlovák nyelv nincs. De utalhatnánk éppenséggel Vuk Drašković szerb ellenzéki vezér kijelentésére, aki szerint viszont horvát nyelv nincs. A bosnyákokról vagy a szerbek és a montenegróiak közötti viszályról nem is beszélve.

A fenti példákkal ellentétben a magyarság létezését senki sem próbálta megkérdőjelezni vagy tagadni. A magyar nyelv és a magyar nép mások önazonossága szempontjából nem jelent veszélyt, ahogyan rá nézve sem jelent közvetlen veszélyt egyik nép sem. Hozzátehetnénk ehhez azt is, hogy Magyarország azon kevés országok közé tartozik, amelynek határain belül sincsenek nyelvi problémák. Merthogy Európa öt országát (Svájcot, Hollandiát, Dániát, Finnországot és Svédországot) kivéve a szabad nyelvhasználatot illetően minden országban heves viták, harcok zajlanak, valóságos nyelvháborúk dúlnak, amelyek bármikor valóságos háborúvá fajulhatnak.

 

A múlt felé fordulás

Gyakran felróják nekünk magyaroknak, hogy a múltban élünk, állandóan a történelmi sérelmeinket emlegetjük. Ez azért van, mondják, mert nincs jövőképünk. A jelen kihívásaitól és a jövőtől való félelmünkben a múltban keresünk kapaszkodókat.

A múltba fordulás csakugyan lehet válság jele. A magyarság azonban nem a múlt értékeinek a kutatásával, nem a múlt megszépítésével, nem a nemzet öntömjénezésével van elfoglalva, hanem a nemzet szétdaraboltságának okaival. Ami viszont, a nemzet fennmaradása, gyarapodása szempontjából, nagyon is jövőbe mutató kérdés. Nem véletlen, hogy saját jövőjüket illetően a szomszéd népeknek is először Trianon jut eszükbe.

 

A kisebbségi kérdés

 Sokan úgy tartják, hogy Magyarország számára terhes és kezelhetetlen örökséget jelentenek a határon túli kisebbségek, akik nehezítik boldogulását és politikai manőverezési lehetőségét. Mi tagadás, az a körülmény, hogy a trianoni békediktátum következményeként az utódállamokban jogfosztott helyzetben tartanak több millió magyar kisebbséget, nem könnyíti meg a magyar kormány helyzetét.

A kisebbségi kérdés azonban korántsem csak magyar kérdés. Európa országaiban a mintegy 750 millió lakos közül több mint 100 millióan élnek kisebbségben. És a kisebbségek helyzetét csak kevés helyen sikerült megnyugtató módon megoldani. A kérdés megoldatlansága miatt 6 országban (Nagy-Britannia, Románia, Szlovákia, Spanyolország, Makedónia, Moldávia) jelentős etnikai feszültségek vannak. További öt országban (Törökország, Horvátország, Jugoszlávia, Bosznia-Hercegovina, Oroszország) az etnikai feszültségek véres konfliktusokká váltak. Öt ország pedig (Albánia, Görögország, Bulgária, Ukrajna, Lettország) etnikai feszültségben él a szomszédos államokkal. Bármennyire vonakodjék is Európa tőle, a fennálló nemzetiségi problémák megoldása és a konfliktusok megelőzése szempontjából elengedhetetlen a kisebbségi kérdés rendezése.

 

Alapszerződések

 Ezekben a napokban szinte minden nemzetben gondolkodó embert paralizál a magyar-román alapszerződés aláírása. Nem vitás, hogy az államszerződések kapcsán a baloldali magyar kormány ugyanazt a politikát folytatja a határon túli magyarokkal, mint a szomszéd államok volt posztkommunista kormányai. Együtt próbálják maguk alá gyűrni a rebellis magyarokat – az Európai Unióbéli államok politikai vezetőinek a segédletével.

A népéért, nemzetéért felelősséget érző kormány egyébként nem mondhat le az elszakított területeken élő több milliós lélekszámú magyarságról, helyzetének rendezésére irányuló jogi követelésekről, beleértve akár a határok békés megváltoztatását is. Ha ezt mégis megteszi, akkor ezt vagy nem szabad akaratából cselekszi, vagy nem a nemzet érdekeit képviseli. A legjobb esetben is nem a józan mérlegelés szabályai szerint cselekszik.

A helyzet azonban korántsem olyan csüggesztő. Az a körülmény, hogy Magyarország szomszédai alapszerződésekben kívánják biztosítva látni a határok sérthetetlenségét és a területi követelések kizárását, abból a felismerésből fakad, hogy tartanak a magyarság növekvő súlyának, befolyásának a veszélyétől.

Magyarország nem akarja határait erőszakkal megváltoztatni. A Helsinki Záróokmány tiltja a határok erőszakos megváltoztatását. Ha a szomszédos államok mindezt valamiért mégis kevésnek tartják, az egyértelműen arra utal, hogy jövőbeni esélyeiket rosszabbnak tartják a magyarokénál. Bizonyára nekik van igazuk.

 

Jövőválság?

A pesszimista állítások szerint a magyarság jövője, az európai népektől való lemaradás miatt, gyakorlatilag kilátástalanná vált. Hadd cáfoljuk ezt itt csak egyetlen példával. A fejlett Európában a boldogabb jövőbe vezető út, mint tudjuk, a tudományos-technikai fejlődés útja. A jövő építését illetően tehát nekünk is, mint más népeknek, azon kell lennünk, hogy erről az útról le ne maradjunk.

A számítógépek korában élve vegyük alapul a komputert. Eltekintve attól, hogy már a számítógép létrejöttében is jelentős érdemek illetik a magyarságot (gondoljunk csak a számítógép atyjára, Neumann Jánosra), ami a számítógépes felszereltséget illeti Magyarország ma a 4. helyen áll Európában. Gondoljuk meg, mit jelent ez a jövő szempontjából. Milyen hallatlan előnyt jelent ez a magyarságnak napjainkban, amikor a számítógép az Internet hálózat révén teljesen új arculatot ad a világnak. És ezen a téren a határon túli magyarság sincs nagy lemaradásban. Az egyik vajdasági magyar kisvárosban pl. több mint 500 számítógép van, és többen rákapcsolódtak már az Internet hálózatra. Hol van itt a lemaradás?

Összegezés

Hosszasan sorolhatnánk tovább azokat a megalapozatlan vádakat, amelyek a nemzet további esélytelenségét volnának hivatottak példázni. De a fenti példák alapján is nyilvánvaló, hogy ezek az állítások mind egy irányba mutatnak: a magyarság önértékelését kívánják aláásni. Sajnos, ezek a gondolatok nem kis mértékben a nemzeti öntudat hamis tartalmi elemeivé váltak, amelyek hatalmas rombolást végeznek: aláássák önbizalmunkat, s hozzájárulnak a nemzet önpusztító magatartásához.

Ezek a „realistának” mondott meglátások, „racionálisnak” tartott helyzetelemzések a legképtelenebb és legirracionálisabb életérzést sugallják, melyek eredményeként a térségben kétségkívül a magyar nép rendült meg leginkább közösségi tudatában. Nem arról van szó, hogy lehetőségeinket illetően hamis reményeket tápláljunk. Ha azonban valaki ténylegesen a bajok keresésére szánja rá magát, és számvetést készít a dolgok állásáról a maguk pontos és igaz mivoltában, a legnagyobb szigor mellett sem nyerne igazolást ez az önostorozás.

Első és legfontosabb dolgunk tehát az, hogy ezt a magunkról alkotott hamis képet feladjuk. Szakítsunk azzal a tévhittel, hogy a magyarság nehezebb helyzetben van, mint mások. Szakítsunk a kis nép mítoszával. Vessük el az ellenségekkel körülvett magyarság hiedelmét. Ne fogjuk fel vereségként azt is, ami győzelem. Vegyük észre, hogy a milliók életét elpusztító kommunista rendszer haldoklik. Hogy Magyarország néhány éve szabad ország. Több mint egy ezredév után - megannyi tudóst és szentet adva a világnak - legyünk büszkék magyarságunkra. A csüggedt, önmarcangoló és meddő politizálást pedig cseréljük fel cselekvő, helyzetteremtő magatartásra.

 

 

 

Megmérettetés [10]

 Választások Kis-Jugoszláviában 1996 novemberében

Előzmények

Az 1989-es változások drámai módon felszínre vetették Jugoszlávia belső ellentmondásait. Amíg az átalakulástól a többnemzetiségű ország népeinek többsége a szerb hegemónia végét remélte, vagyis a föderális államon belüli nagyobb önállóságban reménykedett, maguk a szerbek a hatalmi központosítást kívánták erősíteni. Első lépésként megszüntették Vajdaság és Koszovó autonómiáját, a következő lépésként pedig a tagköztársaságok viszonylagos önállóságát akarták szűkíteni. Az agresszív szerb hatalmi terjeszkedés felerősítette a horvát, szlovén, macedón önállósági törekvéseket, ami az ország széteséséhez vezetett.

A hivatalos szerb állami politikának az a törekvése, hogy mindenáron megőrizze hegemóniáját, és maga alá gyűrje az ország többi népé-nek az önállósulási törekvését, háborúhoz vezetett. Az esztelen vérontással azonban sem Jugoszlávia erőszakos egybetartását, sem nagy Szerbia létrehozását nem sikerült elérni. A szerb nacionalizmus felszításával és a háborúval sikerült azonban a Szerbián belüli politikai folyamatokat zsákutcába terelni. A demokratikus átalakulás megtorpant és a kommunista struktúra gyakorlatilag mindmáig érintetlen maradt. Az 1996-os novemberi választásokat követő tömegmegmozdulások mintha előrevetítenék ennek az időszaknak a végét. Az utat tévesztett, háborúkat vesztett, nemzetközileg elszigetelődött, gazdaságilag legyengült Szerbia, hat évi kitérő után, visszakerül az 1990-ben elnapolt kérdésekhez.

A szerbiai választások

Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik napjaink Szerbiájában, egy kis visszatekintőre van szükségünk. Mint ismeretes 1990-ben az első többpárti választások folyamán Szerbiában a Szerb Kommunisták Ligájából Szerb Szocialista Párttá átkeresztelt állampárt került ki győztesen, a többi tagköztársaságban viszont az ellenzéki pártok nyertek. Ez az állapot, ami a későbbi választásokat illeti, azóta sem változott semmit. A többpárti, de szabadnak korántsem nevezhető választásokon Szerbiában azóta mindig az állampárt került ki győztesen. Hasonlóképpen elsöprő sikerrel került sors Milošević elnök ismételt újraválasztására is, aki az elnöki rendszenek köszönhetően gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkezik.

A választási színjáték miatt, ami kizárólag a kommunista-szocialista hatalom legitimálását szolgálja, sokan azon a véleményen vannak, hogy a politikai hatalomváltás Szerbiában csak erőszakos, véres formában mehet végbe. Az 1990-es választásokat követően 1991 tavaszán már voltak heves kormányellenes tömegtüntetések. A politikai rendszer összeomlását akkor Milošević a horvátok ellen kezdeményezett háborúval kerülte el. Később Bosznia szolgált a növekvő belső elégedetlenség és az erőszakhullám levezetési színteréül. A rendszerváltozásra irányuló kezdeti erőfeszítések a háború áldozatául estek. Mivel az ellenzéki pártok nem juthatnak nyilvánossághoz, nem rendelkeznek megfelelő anyagi erőforrásokkal, a háborút követően is vereségre vannak ítélve. Ehhez hozzájárult eddig belső megosztottságuk és szélsőséges nacionalizmusuk is, amelyben sokáig túltettek a hivatalos állami politika nacionalista populizmusán.

A megosztottság ellenére történtek kezdeményezések Szerbia demokratikus erőinek az egyesítésére. 1992-ben létrejött a Szerb Demokratikus Mozgalom (DEPOSZ), amely jó eredményt ért el az 1992-es és az 1993-as decemberi választásokon, de a Szerb Radikális Párttal szövetségre lépő Szocialista Párttal szemben nem tudott áttörést elérni.

1996 őszén a szerb ellenzék Együtt néven új választási szövetséget hoz létre, ám a szövetségi választásokon ezúttal sem tudta a Jugoszláv Baloldallal szövetségre lépő Szerbiai Szocialista Pártot a nyeregből kiütni. Győzött a baloldali-szocialista koalíció, és előre törtek a szerb radikálisok. Azok a politikai erők, amelyek háborúba taszították és nyomorba döntötték az országot.

A tartományi és helyhatósági választásokon azonban másként alakult a helyzet. A legnagyobb szerbiai városokban az ellenzék győzött. A szocialisták ugyan fölényes sikerként jelentették be, hogy Szerbia 189 községe közül 134-ben megszerezték a képviselői mandátumok többségét, az Együtt koalíció azonban Szerbia olyan 44 községében győzött, amelyekben a lakosság több mint 60%-a él. Az ellenzék győzött Belgrádban, Nisben, Kragujevácon és más szerbiai városokban. Vajdaság 45 községének csaknem a felében kerekedett felül, itt is a jelentősebb városokban: Újvidéken, Zomborban, Kikindán, Nagybecskereken. A szocialisták nem kívánnak lemondani erről a csöppnyi hatalomról sem. Ott ahol vesztettek, utólag meghamisították az eredményeket, vagy különböző kifogásokkal megismételték a választásokat, amelyeken az ellenzék, a nyilvánvaló csalások miatt, nem kívánt részt venni. A választási eredmények meghamisítása heves tiltakozást és hatalmas méretű tömegmegmozdulást váltott ki Szerbiában, amire még visszatérünk.

A vajdasági magyarok politikai szerveződése

A VMDK tündöklése és bukása

Az agresszív szerb hatalmi terjeszkedés felrázta a vajdasági magyarokat is, akik szorongó ellenérzéssel és nagy riadalommal figyelték a történéseket. Bár korábban szigorúan tilos volt a nemzeti alapon történő szerveződés, a közvetlen fenyegetettség hatására 1989 decemberében kezdeményezés történt a magyarság érdekvédelmi szervezetének létrehozására. 1990 tavaszán megalakult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, amely rövid idő alatt igen széles tömegbázisra tett szert.

A VMDK kezdeményezőit a szervezet létrehozásában különböző meggondolások vezették. Voltak, akik – miután a nemzeti ellentétek elmélyülésével kiszorultak a korábbi nomenklatúrából – egy nemzeti párt létrehozásában kerestek új érvényesülési lehetőséget. Közéjük tartozott Ágoston András, a Fórum egykori vezérigazgató helyettese, aki azt megelőzően a tartományi szakszervezetben töltött be magas tisztséget. Miloševićnek is felkínálta szolgálatait. „Ő vezette a Forum dolgozóiból összetoborzott maroknyi csoportot azon a gusztustalan felvonuláson is, amelyen a joghurtforradalom győzelmét ünnepelték, Vajdaság és az autonómia bukását éltették” - írja róla Fehér István, az események egyik szemtanúja.[11]

Ágostonnal és a vele egyívásúakkal ellentétben mások, köztük jómagam, nem örültünk Vajdaság lerohanásának. Azt reméltük, hogy Jugoszlávia széthullásával új helyzet teremtődik a magyarság számára, ezért az egység érdekében félretettük fenntartásainkat. A magyarságra nehezedő politikai nyomás hatására ésszerűnek tűnt egyetlen érdekvédelmi szervezetbe tömörülni, bár a politikai múltat illetően a különbséget nem lehetett elkendőzni. A hozzám hasonlók a nemzeti önrendelkezési elv érvényesülési lehetőségében láttuk megmaradási esélyeinket, Ágoston és a köréje csoportosulók a vajdasági magyarság politikai szerveződését kívánták felügyelni és meglovagolni. Mindaddig így volt ez, amíg a háború tartott, illetve a politikai helyzet kiszámíthatatlan volt. Változás akkor következett be, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az 1989-ben megindult társadalmi változások elakadtak, és az egész térségben megindult a baloldali visszarendeződés. Ettől vérszemet kaptak a régi bolsevisták, akik külső sugallatra vagy saját hatalmi ambícióiktól hajtva 1994 tavaszán megpróbálták előbb marginalizálni, majd a szervezetből kiszorítani a demokratikus változás híveit, ami pártszakadáshoz vezetett.

A pártszakadás következményei

1992-ben a VMDK még fénykorát élte, így a választásokon nagy sikerrel szerepelt. Három képviselője került be a szövetségi, tizennyolc a tartományi parlamentbe, a helyhatósági választásokon pedig sikerült hét magyar többségű önkormányzatot szereznie. Az 1993-as decemberi köztársasági választásokon azonban a korábbi kilenc képviselő helyett a VMDK már csak öt mandátumot tudott szerezni. Ez a vereség már jelezte a pártoskodó csoport felülkerekedésének és vele a mozgalmi jelleg csökkenésének a veszélyeit. A problémákkal való szembenézés helyett a volt pártkáderek, a VMDK elnökével az élen, megpróbálták teljesen magukhoz ragadni a hangadó és irányító szerepet, ami végzetes következményekkel járt a szervezetre nézve.

A kiutat a platformosodás jelentette volna. Ennek lehetőségét azonban az elvakult – és nem kevésbé elvadult – pártkáderek elvetették, és a zentai ún. „tisztújító” közgyűlésen kisajátították a szervezetet vezetését, amit nagyarányú tisztogatás követett. A politikai kompromisszum-készség hiánya azonban visszafelé sült el: szétrobbantotta a szervezetet. 1994 júniusában kezdeményezésemre Vajdasági Magyar Szövetség néven új szervezet jött létre.

 

Ábra 1

 Ábra 2

A VMSZ már létrejöttekor nagyobb politikai súllyal rendelkezett, mint a nagyzoló, „győztes” szerepében tetszelgő VMDK. Íme a mérleg: a három szövetségi mandátumból, a Polgárok Tanácsából kettő VMDK-é marad, egy a VMSZ-hez kerül, aki azonban egy személyben Szövetségi Tanács képviselője is.

Az öt köztársasági képviselő közül ketten a VMDK-ban maradtak, hárman átálltak a VMSZ-hez. A tizenhét tartományi képviselő közül hat megmaradt VMDK-ásnak, tizenegyen átkerültek a VMSZ-be. A községi tanácsnokok egyharmada a VMDK-ban maradt, mintegy kétharmaduk a VMSZ-hez csatlakozott. A hét magyar többségű önkormányzat a VMSZ kezébe került.

Ábra 3

A pártszakadást követően a VMDK azzal áltatta magát és a közvéleményt, hogy a szervezet megerősödött és továbbra is élvezi a vajdasági magyarság 80 százalékának a támogatását, holott példátlan vereséget szenvedett. Egy politikai kommentátor szavait idézve, bizonyára reálisabb lett volna „egyharmados táborról” beszélni, mert akkor az 1996-os választásokhoz fűződő elvárások is reálisabbak lettek volna, s az eredmény sem tűnne most ekkora vereségnek.[12] Az 1994-es pártszakadás következményeit és a soron levő választások – a VMDK-ra nézve katasztrofális – kimenetelét az 1., 2. és a 3. ábra szemlélteti.

Számvetés helyett a VMDK önkényesen és hamisan értelmezve a tényeket, folytatva a vagdalkozást, nagyzolást, hazudozást, a mindenkit lehurrogó és mindent ignoráló politikát, az elmúlt két év alatt tovább rontotta a párt ázsióját. A név megkopott, amin nem segített a VMSZ lejáratását célzó eszelős kampány sem. Ellenkezőleg, míg a Vajdasági Magyar Szövetséggel való együttműködés hasznára válhatott volna a VMDK-nak, az együttműködés elutasításával, a VMSZ folytonos becsmérlésével maguk alatt vágták a fát, amivel a VMDK vesztét okozták. Az oly sokat szajkózott megmérettetés megtörtént, s a VMDK könnyűnek találtatott.

 

Megmérettetés

A VMDK a szövetségi választásoktól várta a kedvező eredményeket, amelyek alapján továbbra is állíthatta volna, hogy ő a vajdasági magyarság „egyetlen legitim képviselője”. Meg azt, hogy a vajdasági magyarság kiállt a VMDK autonómiakoncepciója mellett, mindenki más pedig ellenség. A megmérettetés azonban balul ütött ki. A sport nyelvén szólva – bár a választási kampány a VMDK részéről korántsem volt sportszerű –, az eredmény 3:0 a VMSZ javára. Ezt hozta a kierőszakolt megmérettetés. A vajdasági magyar választópolgárok körében kétharmados támogatottságot élvező VMSZ-nek a választási technika alapján három képviselője lesz a szövetségi parlamentben, az egyharmados támogatottsággal rendelkező VMDK-nak viszont egy sem. A VMDK tehát szövetségi szinten többé nem számít parlamenti pártnak.

Ábra 4

VMSZ azonban nemcsak a szövetségi választásokat nyerte meg, hanem a tartományit és a helyhatóságit is, amelyeken még lesújtóbb a VMDK veresége. Hiszen a vajdasági képviselő házban a VMSZ tizenhárom, a VMDK pedig mindössze egy mandátumot szerzett. A helyhatósági választásokon viszont a magyar többségű községekben (Kanizsán, Zentán, Adán, Becsén, Topolyán, Kishegyesen és Szabadkán) a VMSZ összesen 130, a VMDK pedig kilenc képviselői helyet szerzett. Lásd a 6. és 7. ábrát.

 

 

A szövetségi választások eredményei
Választási körzet	VMSZ-VMDK mérleg
	VMSZ	%	VMDK	%
Szabadka	32236	77.8	9211	22.2
Nagybecskerek	31612	68.4	14637	31.6
Zombor	6549	56.5	5036	43.5
Verbász	5992	38.3	9667	61.7
Pancsova	4921	53.3	4306	46.7
Összesen	81310	65.5	42857	34.5

 

Táblázat 1

 

Ábra 5

A választásokon elszenvedett vereséget a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének vezetői nehezen akarták tudomásul venni, és azzal a meglehetősen morbid ötlettel próbálták magyarázni, hogy „a választások első fordulójában a szervezők a VMDK kárára leszavaztatták az elhunytakat és azokat, akik az erőszakos mozgósítások elől menekültek el. Összesen min egy negyvenezer magyart”.[13] A hebehurgya magyarázattal azonban elébe vágtak az eseményeknek. A megalázó vereséget ugyanis a VMDK csak ezt követően, a tartományi és a helyhatósági választások második fordulójában szenvedte el. Ez a forduló nem hagyott semmi kétséget, a VMDK elvesztette egykori hitelét és népszerűségét. Mellébeszélés és másokra való mutogatás helyett tudomásul kell venni, hogy a vajdasági magyar választópolgárok többsége vonzóbbnak találta a VMSZ együttműködést szorgalmazó, toleránsabb politikáját, mint a VMDK vezetőségének erőszakosságát, akarnokságát, a rágalmazáson és a hazudozáson alapuló politizálását.

 

 

Ábra 6

A választásokon kifejezésre jutott bizalom és támogatottság jelentősen megnöveli a VMSZ felelősségét. A választási eredmények azonban rávilágítanak arra is, hogy a kisebbségi jogokért folytatott politikai küzdelem elsősorban a vajdasági magyarság egységes kiállásából merítette erejét. A két párt együttes fellépése esetén minden bizonnyal több képviselőnk lenne, s a VMDK is bekerült volna a parlamentbe. A folyamatok azonban más irányúak. Ennek lényege abban van, hogy erőteljes politikai pluralizálódási folyamat megy végbe a vajdasági magyarság körében. Ezúttal sokkal több magyar jelölt indult a különböző szerb pártok képviseletében vagy független jelöltként, mint a korábbi választásokon, és közülük többen a VMSZ és a VMDK jelöltjeivel szemben mandátumot szereztek. Ami azt jelenti, hogy a vajdasági magyarság politikai érdekképviseletének ügyét haladéktalanul újra kell gondolni.

A megmérettetés után

A választások utáni helyes politikai lépések megtétele, a megfelelő szövetséges meglelése ma sokkal nehezebb mint volt 1992-ben. A magyar többségű községekben, Kanizsát és Zentát kivéve, ahol a VMSZ fölényesen győzött, egyetlen politikai párt sem jutott abszolút többséghez. Elvileg ezekben a községekben a VMSZ van a legelőnyösebb helyzetben, hiszen a képviselők számát tekintve mindenütt viszonylagos többséggel rendelkezik, ami azonban önmagában nem elegendő sem a községi hatalom megszerzéséhez, sem az önkormányzatok stabil működtetéséhez.

Minden szövetség, koalíció előre nem látható buktatókat rejteget. Először kerültünk abba a helyzetbe, hogy többféle, egymást csaknem kizáró érdekeket kell összehangolni. Amíg egyesek részére a szocialisták és a VMSZ szövetsége tűnik logikus lépésnek, annak reményében, hogy a hatalmi pozícióban levő partner mellett a központosított elosztásnál talán több juthat a magyar községeknek, mások viszont azon a véleményen vannak, hogy a nemcsak a mai forrongó Szerbiában kockázatos a szocialistákkal a koalícióra lépni, hanem egyébként is, mert a velük való szövetség óhatatlanul a VMSZ ellen hangolja a szerb ellenzéket és a magyar választópolgárok jelentős részét.

A dilemma és tét tehát, ahogyan ezt a vajdasági magyar sajtó is érzékelteti ,[14] nem kicsi, amit az országban zajló események még bonyolultabbá tesznek. Mivel senki sem lát a jövőbe, arról, hogy mi lett volna a helyes politikai lépés, nyilván csak utólag bölcselkedhetünk.

Nyílt levél a VMDK tanácsának

A következmények levonása alól nem térhet ki a VMDK sem. Kívülről régóta látni a bomlás jeleit, amit Kasza József, a VMSZ elnöke így összegzett: „A VMDK politikája kiégett, két éve nem tud újat produkálni a mocskolódáson, rágalmazáson és a veszekedésen túl. Az elcsépelt szólamokkal már nem tudott boldogulni, ezért kellett hamis pénzügyi botrányt kirobbantani, ellenségképet kialakítani, a politikai ellenfelekből ellenséget csinálnia.”[15] A VMDK néhány prominens személyisége is felvetette a pártvezérek felelősségének kérdését, hiszen azok a személyek, akik a párt bukásához vezető politikai stílust képviselték, immár aligha mondhatják, hogy a vajdasági magyarság nyolcvan százaléka továbbra is mögöttük áll.

Az egyik ilyen prominens személy dr. Páll Sándor, aki sokáig híven követte Ágoston politikáját, míg végül maga is osztozni kényszerült azok sorsában, akiket korábban hűséges fegyvertársként segített bemocskolni és eltávolítani a szervezetből. A volt alelnök, aki újabban konfliktusba keveredett pártelnökével, a választásokra nem kapta meg a VMDK pecsétjét, ezért – a VMDK becsei-törökbecsei szervezetének más tagjaival együtt – polgári csoportként indult a választásokon. A Páll-féle csoport tagjai is a VMSZ jelöltjeivel kívántak megmérkőzni. Vesztükre, hiszen a 24 jelöltből 18 kiesett, köztük maga dr. Páll Sándor is. Talán ez a vereség is hozzájárult a kijózanodáshoz, mindenesetre figyelemre méltó levelet menesztett a VMDK Tanácsához, amit a nyilvánosság is megismerhetett.[16] Talán érdemes a nyílt levél tartalmával megismerkednünk, hiszen az a VMDK helyzetét illetően aligha hagy bennünk bárminemű kétséget. Íme a pontokba szedett levél:

– „A VMDK vezetősége kezdettől fogva alábecsülte az önkormányzatok és helyi közösségek jelentőségét. Vereségének fő oka, hogy felkínálva az autonómia távlatait, nem foglalkozott választóinak mindennapi gondjaival. E rideg és merev álláspontja miatt, a vajdasági magyarság túlnyomó többsége a VMSZ-re szavazott. A legitimitással való veszélyes játék így visszafelé sült el. (VMSZ 63,47%, VMDK 36,53%). A kierőszakolt megmérettetés politikai öngyilkosságot eredményezett. A jugoszláv politikai színtéren nem erősítette pozícióit. Szinte állandóan támadta a magyar állami szerveket, a pártok egyikét-másikát. Ez a negatív hozzáállás, a meddő politika csak ellenszenvet váltott ki.

A háború befejeztével előállt új politikai helyzetet nem ismerte fel, melynek fő jellegzetessége a politikai élet pluralizálódása. Más politikai szervezetek (ha kényszerből is) partnerek. Ezeket kell megnyerni tárgyalások útján az autonómia támogatására. Nyitni kell más pártok, civil szervezetek felé.

A vezetőség, a pecsét tulajdonosai ellenségként kezelték a másképpen gondolkodókat. A VMDK-s tanácsjelöltek nagy részét arra kényszerítették, hogy független jelöltként induljanak a választásokon, és ezzel is bomlasztották saját szervezetüket. A kettős cél – marginalizálni a VMSZ-t és a belső ellenzéket – nem sikerült.

A vezetőség eljátszotta a választópolgárok bizalmát. A szervezet nem tudta megőrizni tagságát, nincs meg benne a cselekvőképesség és az akarategység. Megmérettetett és könnyűnek találtatott. A VMDK szétesőben van. Tekintettel az előállt helyzetre:

– Mielőbb, de legfeljebb egy héten belül össze kell hívni a VMDK rendkívüli közgyűlését Óbecsén. Ezen ne a körzeti szervezetek küldöttségei vegyenek részt, hanem lehetővé kell tenni minden érdekelt VMDK- tag jelenlétét. Szervezetünk megújhodásának előfeltétele a vezetőség lemondása és egyes tagjainak visszavonulása az aktív politikai életből (Ágoston András, Vékás János, Sepsey Csaba, Csorba Béla, Papp Ferenc) Távozásuk megkönnyítené a VMDK újraszerveződését, és visszaadná politikai hitelét.

Elsődleges célunk továbbra is a magyar autonómia kivívása, de ez csak új emberekkel és új módszerekkel valósítható meg. A vezetőség leváltása nem az autonómia eszméjének elárulását jelentené, ellenkezőleg: a szervezet friss vérrel való feltöltését, új erők toborzását, összefogását. Tekintettel az előállt helyzetre, az egy év múlva esedékes köztársasági parlamenti választások sikeres lebonyolítása érdekében kezdeményezzük az új VMDK – Vajdasági Magyar Demokratikus Koalíció megteremtését.”

Kár, hogy ezek az egyébként helyénvaló meglátások és javaslatok csak most jutottak Páll Sándor eszébe, s nem akkor rukkolt elő velük, amikor annak helye és ideje lett volna – 1994 márciusában, a pártszakadást kiváltó közgyűlésen.

Hasonlóképpen áll a helyzet a VMDK másik eminens személyiségével, Mirnics Károllyal, aki azon a botrányos közgyűlésen nem csak hogy ódákat zengett a VMDK két fő korifeusa, Ágoston és Vékás emberi nagysága és politikai zsenialitása mellett, de a párt inkvizítoraként fel is ajánlotta szolgálatait nekik. De ahogyan ez már lenni szokott a kommunisták között, hiábavalóan törleszkedett, később maga is áldozatává vált annak a politikának, s azoknak a politikusoknak, akiket szolgált és dicsőített. Szolgálatai fejében „kémnek és árulónak” lett kikiáltva egykori pártvezérei részéről, minekutána ma így összegezi az előállt helyzetet:

– „A VMDK mint különálló, önmagát mindentől függetlenítő politikai érdekképviselet többé nem létezik és nem lesz tárgyalópartner sem nemzetközi, sem hazai téren. ... A temerini kakasülőről még egy jó ideig hallható lesz a méltatlankodás, hogy nem hallgat rájuk az egész magyarság. Ez a kukorékolás azonban nem fog messzire hallatszani. Új módszerek és új vezetők kellenek, mert különben a szervezet karácsonyig szét fog esni... A VMSZ politikai felelőssége rendkívül meg fog növekedni. Tárgyalópartner lesz a nemzetközi és hazai téren is” [17]

A VMDK eme két „szektás” személyiségének a párt vonatkozásában kritikusan megnyilatkozó, ám a múltat és önnön szerepüket illetően minden önkritikai elemet nélkülöző megnyilatkozásához hozzá kell tennünk, hogy még mindig illúziókat táplálnak, amidőn lemondásra szólítják fel a VMDK vezetőit. Ezt a „vezetőséget” ugyanis nem lehet leváltani, mert ők egynek tekintik magukat a párttal. Annak neve agyukban összeforrt az övékével. De leváltásokra, tisztújításra azért sem lehet számítani, mivel ez a pártvezetés a szégyenteljes vereség ellenére sem érzi magát felelősnek. Felelősségvállalás helyett – ahogyan írják – „az Elnökség megkezdte a VMDK szervezeti megerősítését. A cél az, hogy a VMDK szervezeti szempontból is alkalmassá váljon az autonómia eszméjének töretlen megtartására és továbbvitelére”. [18] Az eddigi tapasztalatok alapján ez magyarán azt jelenti, hogy a megfogyatkozott pártban újabb tisztogatás hullám kezdődik, természetesen a felelősség kérdését felvetők eltávolítása érdekében.

Ami viszont a VMSZ és a VMDK közötti együttműködés lehetőségét illeti, arra vonatkozóan hadd álljon itt a VMDK egyik szabadkai képviselőjének, Keszég Lajosnak a tömör megjegyzése, amely a pártpolitika stílusát és töretlenségét is jellemzi. „Mi csak addig értjük meg egymást, amíg az egyikünk meg nem szólal”. [19]

Hatalmi harc a magyar többségű községekben

De lássuk, hogyan fog alakulni a helyzet, mi várható a választások után azokban a községekben, amelyekben a magyarok többséget alkotnak, illetve számottevő arányban élnek.

A helyhatósági választásokon a VMSZ és a Vajdasági Demokratikus Reformpárt ismét Bacskulin Istvánt, a VMSZ képviselőjét választották meg polgármesternek választási koalíciója 25 mandátumot szerzett. Az alakuló ülésen. Az alpolgármesteri tisztségre Müller Évát, a VMSZ képviselőjét, a végrehajtó bizottság elnökének pedig Körmöczi Károlyt, a VDRP kanizsai elnökét javasolták és választották meg. Ellenjelölt egyikük esetében sem volt, mindhárman élvezik a képviselőtestület több mint kétharmadának a bizalmát. A VMSZ-VDRP képviselői csoporton kívül tagja még a községi képviselő-testületnek egy szocialista képviselő és hét független.

Kanizsa

Ábra 7

Zenta

Ábra 8

Zentán ismét Tóth Horti Gábor lett a polgármester. De csak pontosan annyi szavazatot kapott, amennyi a megválasztásához feltétlenül szükséges volt (15). Tekintettel arra, hogy személyében csak egyetlen jelölt volt állítva az elnöki posztra, és a 29 tagú képviselő-testületben a VMSZ-nek 21 tanácsnoka van, megválasztásának körülményei, ahogyan arról a sajtó beszámolt,[20] nagy meglepetést okoztak. Érthetően, hiszen a VMSZ abszolút többsége alig bizonyult elegendőnek az eddigi elnök újraválasztásához. Meglepetésnek számít az is, hogy a VMSZ jelöltjével, Bálint Antallal szemben tizenegy tanácsnok Juhász Attila fiatal újságírót javasolta a végrehajtó bizottság elnökének, aki – bár nem élvezte a VMSZ-es frakció többségének támogatását – 16 szavazattal, a Szerbiai Szocialista Párt, más pártok és néhány VMSZ-es képviselő a támogatásával meg is választottak. Ilyen végkifejletre nyilvánvalóan csak úgy kerülhetett sor, hogy a VMSZ-es képviselők megoszlottak. Zentán tehát eléggé bonyolult helyzet alakult ki, jóllehet a többi pártnak nincs számottevő képviselője. A polgárok csoportjának három, a Szerbiai Szocialista Pártnak kettő, a VMDK-nak, a Vajdasági Reformpártnak és a Jugoszláv Baloldalnak egy-egy képviselője jutott mandátumhoz.

Ada

Ábra 9

Adán a 29 tagú képviselőtestületbe a polgárok csoportjának tizenöt, a VMSZ-nek tizenegy, az Együtt politikai koalíciónak, a Természeti Törvények Pártjának és a Szerbiai Szocialista Pártnak egy-egy képviselője szerzett mandátumot. A VMSZ az ellenzéki pártokkal és a független képviselőkkel kívánt koalícióra lépni, sajnos az ún. „független” képviselők, akiket a Szocialista Párt és a Jugoszláv Baloldal egyaránt a magáénak mond, nem fogadták el ezt a javaslatot. Az új összetételű adai képviselő-testület alakuló ülésén Ürményi Ferencet, a polgárok csoportjának tanácsnokát választották meg polgármesternek. A végrehajtó bizottság elnöke Dragin Zorán, az alpolgármester pedig Konjović Mirjana lett, mindketten a polgárok csoportjának képviselői. A függetlennek álcázott, többségükben magyar kápviselők összefogásának eredményeként Adán baloldali vezetőség került az önkormányzat élére. A VMSZ ellenzékbe vonult.

Topolya

Ábra 10

A topolyai képviselő-testület 50 tagja közül 23-an a VMSZ támogatásával jutottak be, a Szerbiai Szocialista Pártnak 21, a Jugoszláv Baloldalnak, a VMDK-nak és a függetleneknek 2-2 képviselője került be a képviselő-testületbe. A frakciók megalakulásakor azonban csak 19-en csatlakoztak a VMSZ-hez, 22-en az SZSZP frakciójához, 5-en a polgárok csoportjába tartoznak, négyen pedig függetlenek maradtak. A község polgármestere ismét Turuc Zoltán maradt. A VMSZ jelöltjét a szocialista képviselői csoport támogatásával választottak meg. Ennek ellentételezéseként a végrehajtó bizottság elnöke Željko Stanić, az SZSZP képviselője lett. Az alelnöknek Gáspár Tibor moravicai pedagógust választották meg, aki a polgárok csoportjának jelöltjeként került be a képviselőtestületbe.

Szabadkán a képviselőtestület 67 tanácsnoki helyből áll. A helyhatósági választásokon a VMSZ szerezte meg a legtöbb mandátumot (28), de a korábbi helyzethez viszonyítva a szocialisták is felerősödtek (22), majdnem kétszer annyi tanácsnoki helyet szereztek mint korábban. A Vajdasági Horvátok Szövetsége (3), a korábbi koalíciós partner és a VMDK (2) öszesen sem tudtak annyi mandátumot szerezni, hogy a VMSZ-szel együtt megbízható és erős koalíciót hozhatnának létre. A Szabadkai Polgárok Szövetsége viszont, amelynek hat képviselője van, nem kíván koalícióra lépni sem a VMSZ-szel, sem az SZSZP-vel, hanem a két párt kiegyezését szorgalmazza. A fentieken kívül a Bunyevác-Sokác Pártnak és a Népi Parasztpártnak egy-egy, a Jugoszláv Baloldalnak

Szabadka

Ábra 11

és a polgárok csoportjának két-két képviselője jutott be a képviselő-testületber. A fő gondot Szabadkán is a szocialistákkal való hatalom-megosztás jelenteni. Megegyezni velük vagy sem, ez volt a témája annak a nagygyűlésnek is, amit a VMSZ elnöksége hívott össze a fogas kérdés eldöntésére. Mivel az egyik választóhelyen a Bunyevác-Sokác Párt ismételt óvása miatt negyedszer is sor kerül a képviselőjelöltek megmérettetésére, még nem dőlt el, hogy milyen összetételű lesz az új önkormányzat.

A VMSZ Becsén tizenkét helyet szerzett. A polgárok csoportjának és az Együtt koalíciónak négy-négy, az SZSZP-nek tíz, dr. Páll Sándor csoportjának hat képviselője van a községi képviselő-testületben. Hosszas huzavona és pártközi megbeszélés után a VMSZ és a Szocialista Párt képviselőcsoportja közötti együttműködési megállapodás született, melynek eredményeként Huszágh Endre maradt Becse polgármestere, a

végrehajtó bizottság elnökévé pedig Jovan Glavaškit, a szocialista párt képviselőjét választották meg. Ez azt jelenti, hogy a választásokon az

ellenzékkel szemben alulmaradt SZSZP került be a községi hatalomba, míg a dr. Páll Sándor nevéhez fűződő polgárok csoportjának, az Együtt koalíciónak és a függetleneknek a képviselői ellenzékben maradtak.

Becse

Ábra 12

A csókai képviselő-testületet harmincegy tanácsnok alkotja. A szavazópolgárok bizalmát a Jugoszláv Baloldal képviselői érdemelték ki, tizennégy képviselőjük szerzett mandátumot. Rajtuk kívül hét képviselője van a Szerbiai Szocialista Pártnak, három a VMDK-nak, négy a polgárok csoportjának és három a Szerb Radikális Pártnak. Polgármesternek Rózsa Lajost, a Jugoszláv Baloldal képviselőjét választották meg nagy szavazattöbbséggel, aki az érvényben levő statútum alapján egyben a végrehajtó bizottság elnöke is. Alelnökké szintén a JB képviselőjét, a tiszaszentmiklósi általános iskola igazgatóját, Petar Bugarskit választották. Csókának tehát magyar polgármestere van, aki azonban a Jugoszláv Baloldal politikai irányvonalát képviseli. Annál is inkább, mivel két tanácsnok kifejezte óhaját, hogy a JB tanácsnokai közé kíván tartozni, így a JB tizenhat mandátummal megszerezte a képviselő-testületben az abszolút többséget. Korábban Csókán, részben a VMDK elhibázott politikájának a következtében, négy éven keresztül kényszerigazgatás volt.

Csóka

Ábra 13

Kishegyes

Ábra 14

Kishegyesen a 25 tagból álló képviselő-testület kilenc tanácsnoka a VMSZ képviselője, ugyanennyi mandátuma van az SZSZP-nek, amelyet további két független jelölt támogat. Négy tanácsnok a VMDK-t, egy pedig az Együtt koalíciót képviseli. A VMSZ-es tanácsnoki csoporthoz csatlakoztak a VMDK-sok és az Együtt koalíció tagja is. A tisztségeket illetően még folyamatban vannak a megbeszélések. Mindenesetre az eddigi polgármester helyett a VMSZ új jelöltet állít Sípos Béla, a kishegyesi helyi közösség titkárának a személyében. Megválasztása esetén a végrehajtó bizottság elnöki tisztét átengednék a szocialistáknak.

Szenttamás

Ábra 15

Szenttamáson huszonnyolc választóhelyen lehetett szavazni, a végleges eredmények szerint az Együtt koalíció tíz, a Szerbiai Szocialista Párt kilenc, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége négy, a polgárok csoportja három, a Vajdasági Magyar Szövetség és a Szerb Radikális Párt pedig egy-egy mandátumot szerzett. Az újonnan megválasztoptt képviselőknek december 20-ig kell megtartaniuk a helyi önkormányzat alakuló ülését.

Temerinben a Szerb Radikális Párt szerezte meg a legtöbb mandátumot, tizennégyet. A VMDK második lett tizenhárom tanácsnoki mandátummal. Ahhoz, hogy a községi önkormányzat megalakulhasson, mindkét pártnak szüksége lett volna a szocialisták és az Együtt koalíció képviselőire, amire nem volt reális esély. A VMDK-nak csak az Együtt koalíció két tanácsnokát sikerült megnyernie frakciójába, a független képviselő viszont a radikálisokhoz csatlakozott. A szocialisták támogatásával Temerin polgármestere Bogoljub Zec tanár lett, a Szerb Radikális Párt képviselője. Az alelnöki poszt várományosa és a végrehajtó bizottság elnökének megválasztása esetében is a Radikális Párt jelöltje kapta meg a szavazattöbséget, így az önkormányzat élére egynemzetiségű (szerb) tisztségviselők kerültek.

Temerin

Ábra 16

Politikai kitekintés

Szerbiai állapotok

A kommunisták megbuktatására irányuló általános törekvésekkel csak Kis-Jugoszláviában tapasztalható határozott szembehelyezkedés. Választások sorozata igazolta, hogy Szerbiában jelentős tömegek támogatják a régi-új kommunista rezsimet és személyesen Milošević elnököt. Nyomorúságos anyagi helyzetük és növekvő gondjaik ellenére a választópolgárok jelentős része mintegy hagyja magát a választási színjátékkal megtéveszteni. Pedig nem babra megy a játék. Hat évvel a politikai változások után a termelés nem éri el az 1989-es évinek a felét sem. A reálbérek a hat évvel ezelőtti szintnek az egyharmadára csökkentek. A katasztrofális politika ellenére a választásokon újra és újra Slobodan Milošević pártja a győztes. Az a párt, amely szétzúzta Jugoszláviát, háborúba sodorta a térség népeit, és milliókat tett földönfutóvá. Az a párt, amely nemzetközi szankciókat zúdított az ország nyakába, megsemmisítette a szerb gazdaságot, és kiközösítette Szerbiát a világból. Józan ésszel nehéz megérteni miért élvez ez a párt mégis jelentős támogatást a szerb nép részéről. Mit remélnek tőle? A szerbiai állapotok ismerői szerint a kérdés másként merül fel. A szerb nép jelentős része nem remél semmit, inkább fél a jövőtől. A háborús vereségek után még inkább fél, mint azt megelőzően. Ez a jövőtől, az újtól való félelem tartotta és tartja ma is hatalmon Milošević rezsimjét.

Tömegmegmozdulások

Miután a helyhatósági választásokon a szocialisták a nagyvárosokat szinte kivétel nélkül elvesztették, mindent megtettek annak érdekében, hogy csalással, hazugsággal, a választások megismétlésével a vereség arányát valahogyan csökkentsék, és a mérleget javukra visszabillentsék. A választási eredmények meghamisítása miatt azóta Belgrádban egyfolytában tartanak a tüntetések, amire a hatalom a rendőrség és a katonaság mozgósításával válaszolt. Az erődemonstráció, a fenyegetés és a zord időjárás ellenére, esőben, hóesésben nap-mint nap hatalmas tömegdemonstrációra kerül sor a főváros utcáin. És a tüntetők tömege egyre nő, egyes becslések szerint már több százezren, más források szerint olykor egymillióan vannak az utcákon. A városi képviselő-testület és az állami Borba épületét tojással, hógolyókkal dobálták meg, azt kiáltozva, hogy „tolvajok, tolvajok” „vörös banda”. A tüntetők követelik egy köztársasági bizottság megalakítását, amely tárgyilagosan megállapítaná a választások második fordulójának eredményeit. A tüntetéshez csatlakoztak az egyetemisták és a Belgrádi Egyetem több száz tanára, a Tudományos és Művészeti Akadémia tagjai és számos művelődési és közéleti személy.

A fejleményeket nehéz megjósolni. Formailag a választási eredmények elismeréséért, a népakarat tiszteletben tartásáért, tehát a demokráciáért folynak a tüntetések. A demokráciáért, ami Szerbiában új fejlemény. A hatalom azonban fasisztának nevezi az utcákon menetelő tömeget, ami ebben a helyzetben felettébb provokatív. A fasisztáknak titulált tömegek mögött ugyanis ott van a nincstelenség, az elvesztett háborúk szorongató emléke, a bizonytalanság és távlattalanság érzése, ami szélesebb mederbe terelheti a Szerbia jövőjéért folyó menetelést.

Kétségtelen, hogy Milošević rezsimjét előbb-utóbb meg fogják buktatni, távozása pedig félő, hogy véres lesz. Nem zárható ki, hogy romániai fordulatot vesznek az események. A rohamrendőrség belgrádi csapatmozdulatai egy erőszakos leszámolásnak az előzményeit jelenthetik. Washington éles figyelmeztetést intézett a szerbiai kormányhoz, hogy ne alkalmazzon erőszakot Belgrádban és Szerbia más városaiban. A NATO székhelyén úgy értékelik a helyzetet, hogy „a belgrádi fejlemények hatással lehetnek az egész térség helyzetének alakulására”. Milošević egyelőre még ura a helyzetnek, de parancsuralmi (autoritárius) rezsimje, amióta hatalomra került, most ingott meg először igazán. Mind többen, mind hangosabban követelik távozását. A választási csalásokkal, amelyek tényét Szerbia Legfelsőbb Bíróságának több bírája is megerősíti, a szocialista rezsim is lejáratta magát és elvesztette hitelét. Az ellenzék és a fiatalok hihetetlen elszántsággal követelik a hatalom meghátrálását, ami növeli annak arroganciáját. A szembenállás mindkét oldalon egyre erősödik, és azzal fenyeget, hogy kicsúszik az ellenőrzés alól.

A nyugati szövetség politikai és katonai vezetősége habozik, tanácstalan, akárcsak Jugoszlávia széthullásának idején. Attól tartanak, hogy összeomolhat az az üveglábakon álló politikai stabilitás is, amit a daytoni békeszerződéssel kínkeservesen összehoztak. A nagy kérdés: meddig tartja ez a félelem életben Európa utolsó sztálinista diktatúráját?

Záradék

Választás utáni tanulságok

A vajdasági magyarság politikai szerveződése 1989-ben mozgalmi jellegű volt. Ez a mozgalmi jelleg a VMDK párttá alakulásával szűnt meg, ami egyben a VMDK hanyatlásának kezdetét jelentette. A Vajdasági Magyar Szövetség szintén mozgalmi jellegűnek indult, majd a magyar önkormányzatok megtartásának reményében utóbb párttá szerveződött. A pártoskodás behatárolja a VMSZ tömegbázisát és mozgásterét is, ami a magyar többségű önkormányzatok elvesztését eredményezheti.

Az elmúlt két évben a VMDK-val való kényszerű hadakozás sok energiát vont el a valós érdekvédelmi tevékenységtől, ami megmutatkozott a választások eredményein. Ez a helyzet, a VMDK vezetésének a merev álláspontja miatt, aligha fog változni. Sőt, miután különböző szerb többségű pártok színeiben újabb magyar politikai ellenfelek jelentkeztek, az még több cselekvő energiát fog megkötni.

Az egymással való civakodás mellett a legtöbb időt és energiát a belső hatalmi harc kötötte le mindkét párt esetében. Az elégedetlenség érzése általában nem a hatalom irányában fogalmazódik meg, hanem a küzdőtársakkal, mint riválisokkal szemben merül fel. A szenvedélyek és indulatok nem a magyarságot ért jogsérelmek kapcsán szikráznak fel, hanem egymás ellen feszülnek, háttérbe szorítva magát a kisebbségvédelmet, ami miatt a pártok létrejöttek.

A pártok természetéből fakadó hatalmi harc mára kisebbségvédelmünk rákfenéjévé vált, ami a közös erőfeszítések öröme, a hitet és erőt adó együttes élmény helyett állandó viszályok és sérelmek forrása. A viszályok és sérelmek pedig bomlasztják érdekvédelmi szervezeteinket és etnikai közösségünket.

Az elmúlt években a magyar többségű önkormányzatok létrehozásával sikerült hozzászoktatni a szolgalelkűvé tett emberek sokaságát ahhoz a gondolathoz, hogy lehetséges olyan államhatalmi intézmény működtetése, amelyet magyar érdekeket szem előtt tartó emberek tartanak kézben. De felszínre kerültek ennek a buktatói is. Kitűnt, hogy a kisebbségi érdekszervezeteknek nincs semmilyen eszközük arra, hogy a nevükben történő hatalomgyakorlást számon kérhetnék, ami a választásokon megbosszulta magát.

Attól a perctől kezdődően, ahogy a megválasztott képviselők bekerülnek az államhatalmi struktúrába, új játékszabályok vonatkoznak rájuk, amit az ország törvényei írnak elő számukra. A továbbiakban a pártprogramokban lefektetett nemes törekvések takaréklángra kerülnek, a választási küzdelemben résztvevő küzdőtársak pedig a már csak tehertételt jelentenek.

Sajnos, a magyar pártok sok esetben csak ugródeszkául szolgálnak a hatalmi ambícióval rendelkező egyének számára, akik, ha ezáltal egzisztenciális gondjaik is megoldódnak, úgy érzik, hogy révbe értek. Má-sokkal nem törődnek, a szervezeti munka leépül, a legkevesebb támogatás gyakran épp azok részéről érkezik, akik a kisebbségi politizálás egyedüli kézzelfogható gyümölcseit élvezik.

A magyar politikai érdekszerveződés kezdetektől fogva káderhiányban szenvedett, egyaránt nélkülözve a sikeres vállalkozókat és a képzett, diplomás embereket. A kiművelt magyar fők nem szívesen vállaltak szerepet a magyar többségű önkormányzatok szakbizottságaiban sem, holott tudásukra nagy szükség lett volna. Ezeken a választásokon végre megjelentek a vállalkozók és a tanult emberek, sajnos, függetlenként vagy szerb pártok színeiben – a magyar érdekeket felvállaló pártok ellenében. Még hogy apolitikusak lennének a vajdasági magyarok? Soha ennyi magyar jelölt a választásokon! Százával indultak esélyt próbálni, bejutni az államhatalmi struktúra valamilyen pozíciójára. Ez az új fejlemény, valamint az a körülmény, hogy a magyar jelöltek elsöprő többsége a magyar politikai érdekvédelem ellenében indult a választásokon, új helyzet elé állít bennünket.

A kérdés így vetődik fel: szükség van-e különálló magyar pártokra, vagy új alapokra kell helyezni a kisebbségpolitikánkat? A választásokon való részvétel ugyanis ebben a formában – a magyar pártok egymással versengve, a függetlennek álcázott vagy a szerb hatalmi pártok színeiben induló magyar jelöltek tengernyi sokasága pedig mindkét párt ellenében – kizárólag az országhoz fűződő lojalitást és együttműködési készséget szimbolizálja a vajdasági magyarság részéről, ami a kisebbségi kérdés megoldását vajmi kevéssé viszi előbbre.

Mint ismeretes, a koszovói albánok eddig nem vettek részt egyetlen választáson sem. Abból a meggondolásból kifolyólag, hogy nem akarták a választásokon való részvételükkel elismerni Szerbiához való tartozásukat, és kifejezni az országhoz fűződő lojalitásukat. Egyelőre nyitott kérdés, hogy a magyar „szervilizmus”, vagy az albán „szeparatizmus” nyújt-e jobb távlatot a kisebbségi kérdés megoldásához.

Nem kizárt, hogy a magyar választópolgárok nagyarányú távolmaradása a választásokról már arra utal, hogy nem kérnek az üres politikai színjátékból. Tény azonban az is, hogy azok, akik kimentek a választásokra, még mindig jobban bíznak a magyar pártokban, mint a szerb pártok szerencselovagjaiban, de kétségtelenül csökken a magyar pártok súlya és befolyása. Ezt maradék bizalmat nem volna szabad eljátszani.