Sok szeretettel köszöntöm Önöket a január 27-29-én Sydneyben rendezett VIII. Ausztráliai és Új-zélandi Magyar Tanácskozás alkalmából. Olyan időben kerül sor erre a rangos rendezvényükre, amikor a magyarság utat, de legalábbis lépést tévesztett. Az 1989-ben bekövetkezett, történelminek remélt fordulat lehetőségét ugyanis a tavaszi választásokon eljátszotta, és most elkeseredve, teljes letargiában, tehetetlenül nézi Magyarország leromlását és a nemzet pusztulását. Szépíthetnénk a helyzetet, hogy a magyar választópolgár különböző hatalmi törekvések, politikai tusák, sötét manipulációk áldozata lett, a keserű igazság azonban mégis az, hogy saját szabad akaratából fordult a múlt felé a jövő helyett. A Kárpát-medencében élő, meggyötört magyar kisebbség - és hiszem azt, a nyugati magyarság is - máig nem tud magához térni csalódottságából. De rajtuk kívül sincs felelősen gondolkodó magyar ember a világon, akiben a magyarság jövőjét illetően ne lenne több az aggodalom, mint a bizakodás.
Amidőn tehát leltárba veszik a magyarság jelenét, jövőjét, nemzeti sorskérdéseink megoldásának esélyeit, hiszem azt, hogy a számvetést Önök is a magyarországi nemzeti erők májusi országgyűlési választásokon elszenvedett súlyos vereségével kezdik: a sokunk által fájlalt és szégyellt baloldali visszarendeződéssel. Az előállt helyzetben a szétzilálódott, ellenzékbe szorult nemzeti erőknek az országgyűlés egyharmadánál kisebb összlétszámuk miatt a következő négy évben nem lesz érdemleges befolyásuk Magyarország sorsának alakulására. Még kevésbé az elcsatolt területeken élő magyar kisebbségekére és a nyugati magyarságéra. Abban az értelemben sem, hogy bár egyik és a másik nemzetrész is megannyiszor kimondta az egyetemes magyarsághoz való tartozását, alapvető igényük teljesítetlen marad: - eddig sem volt választójoguk, ezután sem lesz parlamenti képviseletük Magyarországon.
De legalább beszélhetünk. Beszélhetünk múltúnkról, jövőnkről, a magyarság sorskérdéseiről, még ha a súlytalanság helyzetéből is. Volt idő, amikor ezt sem lehetett, amikor azok a milliók, akiknek a feje felől Trianonban eltolták a határokat, magyarságukat illetően némaságra kényszerültek. 1989-nek ezt a vívmányát talán még nem vesztettük el teljesen, bár mint annyi más, visszájára fordult ez is. A szólásszabadság, amire egykoron annyira vágytunk, itt a személyi szabadságjogok durva megsértését jelenti. Büntetlenül lehet rágalmazni, mocskolódni, amitől bűzös mocsárrá vált szellemi életünk. A méltatlan támadás a magyarság elhivatott vezetői ellen irányul elsődlegesen. Azok ellen, akik az elmúlt négy év alatt a legtöbbet tették, és ma is sokat tesznek a magyarságért.
Mindez persze aligha véletlen. A Kárpát-medencében a jogfosztottságban és az erőszak szorításában felnőtt egy nemzedék, amely 1989-ben a rendszerváltás és a demokratikus átalakulás hordozójává vált. Ez a nemzedék határokon innen és túl felelősséget vállalt a kisebbségek jogfosztott helyzetének felszámolásáért, a magyar nép sorsáért és a térség demokratikus átalakulásáért.
A magyarországi választásokat követően ennek a nemzedéknek az anyaországon kívül élő vezéregyéniségei ollóba kerültek. A jogfosztottság felszámolásáért való kiállásuk, autonómia törekvéseik miatt a szerb, a román, a szlovák nacionalisták szemében eddig is szálkát jelentettek. Most viszont az alapszerződés közeli nyélbeütésének a lehetőségét szorgalmazó magyar szocialista-liberális erők sem tekintenek rájuk jó szemmel. Amíg ugyanis a határon túli magyarság elhivatott vezetői elég nagy népszerűségnek örvendenek közösségükben, a határon túli magyar milliók sem írhatók le egykönnyen a nyugat szemében dicséretesnek számító alapszerződések kedvéért. Ezért folyik most féktelen rágalomhadjárat a magyar kisebbségek vezetői ellen. Elég erkölcsileg megsemmisíteni a magyar közösségek legjobbjait, máris „jobb belátásra”, engedményekre lehet bírni a kiszolgáltatott helyzetben levő, megfélemlített kisebbségeket.
A hajsza, a fejvadászat másik oka az, hogy a hiteles kisebbségi vezetők mind nemzeti, keresztényi és némileg liberális értékek platformján állnak, és az elcsatolt területeken élő magyarság körében nem következett be baloldali visszarendeződés. Ezek a népcsoportok megmaradtak a szabadságvágy apró, süllyedő szigeteinek Kelet-Európa nagy kommunista-szocialista sártengerében. Természetesen az új idők szeleinek megfelelően a kisebbségi érdekszervezetekben is történtek próbálkozások kommunista hatalomátvételre. Ezek azonban, bár a földrengés erejével rázták meg a magyar közösségeket, rendre kudarccal végződtek, illetve a horvátországi, a vajdasági, a kárpátaljai magyarság esetében a korábban egységes érdekszervezetek széthullásával végződtek.
Kérem, ne vegyék tőlem rossz néven, hogy talán ünneprontóan kissé tovább időzök ennél a kérdésnél, de azt gondolom, hogy sok minden múlik most ezeknek a dolgoknak a kimenetelén. Talán nem túlzás állítani, hogy itt gyűrődik most a magyar történelem. Nyilvánvaló, hogy Magyarország európai integrációs törekvése és a határon túli magyarság helyzetének átfogó rendezése, súlyos dilemma elé állít valamennyiünket. Ha most, a mielőbbi csatlakozás reményében a sebtében összeütött államszerződésekkel sikerül szőnyeg alá söpörni a határon túli milliók ügyét, ez egyben a koporsófedelet is jelenti számunkra, a trianoni tragédia végérvényessé válik. Csak az autonómia hozhatna megoldást a kisebbségben élő magyarság alapvető gondjaira, ami viszont egyelőre nem talál megfelelő fogadtatásra sem az utódállamokban, sem Nyugaton, de meggyőző módon a Horn-kormány részéről sem.
Nyugat elvárja Magyarországtól, hogy rendezze viszonyát a szomszédos országokkal. Ezt azonban, nyilvánvalóan nem azon az áron lehet csak elérni, hogy a kisebbségek jogait illetően engedményeket tegyen. A magyarok már rég aláírtak mindent, amit alá kellett írniuk. A határok véglegességéről szóló újabb nyilatkozat a magyar kisebbségek helyzetén nem változtat semmit. Az államszerződéseknek, ha egyáltalán van értelmük, a kisebbségek helyzetének rendezését kellene szolgálnia, azaz megfelelő autonómiák létrehozását, hogy háromnegyed évszázad után legalább ne érezzék továbbra is jogfosztottnak és másodrendű állampolgároknak magukat a kisebbségi viszonyok között élők.
Félő, hogy a dolgok a legkisebb ellenállás irányában alakulnak majd. Magyarán, magukat a kisebbségeket fogják arra kényszeríteni, hogy lejjebb adják igényeiket. Ehhez elég elmozdítani, lejáratni azokat a vezetőiket, akiknek a neve összeforrt az autonómia törekvésekkel.
Minden népnek, így a kisebbségeknek is megvannak a janicsárjaik. A volt nómenklatúra emberei, a bolsevista hagyományok örökösei, erkölcsi, közéleti mészárlásaikkal, a közvélemény manipulálásával, az emberek átverésével, a gyűlölet szításával, a kisemberben feszülő indulat felkorbácsolásával és manipulálásával mérhetetlen pusztítást végeznek. A méltatlan támadások, rágalmak, lejáratási kampányok eredményeként a tisztességes, értékes emberek iszonyodva fordulnak el a politikától, a közélettől, a szervezett érdekvédelemtől. És éppen ez a cél! A felmorzsolt, szétvert, megosztott szervezetek, a szétzilált nemzeti közösségek már vajmi kevéssé képesek autonómiaigényeik mögé kiállni. Félő, hogy a janicsárok segédletével olyan nyájat lehet formálni a kisebbségekből, amelyik készségesen bólogat mindenféle paktumra és államszerződésre.
Itt a Vajdaságban, Szerbiában, ebben a maradék országban, ahol ezeket a sorokat papírra vetem, egyébként is sötétség honol már. Ma tíz órát nem volt áram, de az energiaügyi bizottság közölte, hogy a továbbiakban 12 órás kikapcsolásra lesz szükség. Az emberek vaksötétben élnek, fáznak, félnek, kiveszett belőlük minden tartás, cselekvőkészség. Már mindent meg lehet velük tenni.
Önök, kedves Barátaim, a magyarság sorskérdéseit elemezgetve abban a valószínűtlenül szép világban, a virágzó jakaranda fák árnyékában, gondoljanak egy futó pillanat erejéig ránk is. Vagyunk, próbálunk helytállni, de hogy mit hoz a jövő számunkra, azt ma senki sem tudja.
A Magyarok Világszövetsége 1995. március 3-án egyeztető értekezletet tartott a Kárpát-medencében élő magyar népcsoportok szervezeteinek képviselőivel, magyarországi és nyugati szakértőknek, történészeknek, politológusoknak a részvételével a készülő szlovák-magyar és a román-magyar alapszerződésről. A megbeszélésen, amelyen mintegy ötvenen vettek részt, számos kiváló elemzés, értékelés és drámai hozzászólás hangzott el. Az egyeztető megbeszélés eredményeként késő éjszakára közös álláspont jött létre, amely az alapszerződések aláírását a magyar nemzeti közösségek autonóm intézményrendszerének a szavatolásához köti.
A tanácskozás résztvevői elsietettnek és alkalmatlannak tartják az időpontot az alapszerződések megkötésére, mivel azok nincsenek megfelelően előkészítve. Élesen bírálták azokat a magyar kormányköröket, amelyek készek aláírni az államszerződést anélkül, hogy sikerült volna nemzeti konszenzust létrehozni ebben a fontos kérdésben. Hangsúlyozták, hogy az alapszerződések megkötésekor a magyar kormány nem hagyhatja figyelmen kívül a kisebbségben élő nemzetrészek érdekeit, ellenkező esetben az számukra a harmadik Trianont jelentené. Csoóri Sándor, az MVSZ elnöke aggodalmának adott hangot, ha az alapszerződések kérdésében a magyar kormány rosszul dönt, annak katasztrofális következményei lehetnek a magyarság egész jövőjére nézve.
Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke kijelentette, hogy a kisebbségek kétszeresen is érdekeltek abban, hogy a magyarság ebben a kérdésben konszenzusra jusson, máskülönben újrateremtődhet az korábbi állapot, hogy a magyar kisebbség mind Bukaresttel, mind pedig Budapesttel szembe kerül.
Dobos László író, az MVSZ alelnöke szerint dicséretes és elismerést érdemel a magyar kormány megbékélést szorgalmazó törekvése, a szerződések megkötésére kiszabott időtartam rövidsége miatt azonban most csak rossz államszerződéseket lehet kötni.
E sorok írója tűrhetetlennek nevezte, hogy az Európai Közösség kettős mércéket kíván alkalmazni: amíg Nyugaton a kisebbségek messzemenő jogokat élveznek, és a horvátországi, illetve a boszniai szerbeknek csaknem az önálló államiságig menő jogokat látnak elő, addig a magyar nemzetrészeknek a kisebbségekre vonatkozó keretegyezménnyel a jövőt illetően is legfeljebb morzsákat juttatna. Ezt a hozzáállást, amely idővel változhat, súlyos hiba lenne államszerződéssel szentesíteni. Ha a magyar kormány a jelenlegi feltételekkel, vagyis a kisebbségi autonómiák szavatolása nélkül írja alá az államszerződéseket, akkor összeütközésbe kerülnek a szűkkeblű magyar állami érdekek a magyarság nemzeti érdekeivel.
Patrubány Miklós Erdélyből kinyilvánította többek ellenérzését, hogy épp a gyászos emlékű Párizsban kerüljön sor az államszerződések megkötésére. Ez szerinte a magyarság számára érzelmileg Trianon szentesítését jelentené.
A tanácskozáson számos javaslat hangzott el, hogy az autonómia szavatolása mellett miben látnák még a kisebbségek az államszerződések értelmét. Így pl. megfogalmazódott, hogy magyar részről elemi érdek, hogy az alapszerződések szerves részeként jelenítődjék meg a nemzeti kisebbségek kárpótlása: minden elkobzott vagyont, kulturális javakat, közművelődési intézményt vissza kell származtatni tulajdonosának. Továbbá a magyarság számára akkor lenne értelme az alapszerződések megkötésének, ha a jogsérelmek orvoslása és a vagyon-visszaszármaztatás mellett ezzel elejét lehetne venni a további erőszakos ki- és betelepítéseknek, mindenféle nyelvi és etnikai diszkriminációnak, a magyar intézmények megszüntetésének és kisajátításának.
A Magyarok Világszövetsége az ukrán-magyar alapszerződés keserű tapasztalatain okulva, melynek aláírása ellen annakidején tiltakozott, az újabb államszerződések aláírása előtt indokoltnak látja a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak és önkormányzatának az Európa Parlament által történő törvényi kodifikálását, amely a kisebbségek jogvédelmét illetően minimális normát jelentene valamennyi európai ország számára.
Magyarország leendő határainak tárgyalása 1919. február 1-én kezdődött. Egy jelenlevő elfogulatlan szemtanú, aki a jegyzőkönyvet vezette, feljegyzéseiben így vall erről: A déli határra vonatkozó javaslatot Trumbitch terjesztette elő. „Pichon (francia külügyminiszter) megkérdezte, hogy az előterjesztett új határvonallal kapcsolatban van-e valakinek ellenvéleménye. Senkinek sem volt ellenvéleménye. Így a határt elfogadták.”[4] A délvidéki magyarság sorsa ilyen egyszerűen, pillanatok alatt eldöntetett.
A gyászos emlékű történelmi események – a trianoni békeszerződés aláírásának 75. évfordulójára tervezett megemlékezések egybeesnek az új államszerződések előkészületeivel. A Romániával és Szlovákiával aláírandó alapszerződések kérdése elsőrangú témája a magyar közéletnek. Kis-Jugoszláviával kapcsolatban, mivel Szerbiát egyelőre még nem ismerték el, nem ilyen kiélezett a helyzet, az itteni magyarság azonban korántsem tétlen szemlélője az eseményeknek.
Különböző politikai csoportosulások persze különbözőképpen vélekednek erről a kérdésről. Olyannyira, hogy a vajdasági magyarság korábban egységes politikai érdekszervezetében egyebek mellett épp az államszerződések megítélésében mutatkozó különbségek voltak azok, amelyek politikai szakadáshoz vezettek.
A VMDK elnöke, Ágoston András 1993. december 30-án a szervezet vezetőségével való előzetes egyeztetés nélkül körlevéllel fordul a magyarországi pártelnökökhöz, valamint a határon túli magyar kisebbségi szervezetek képviselőihez, amelyben kezdeményezi, hogy a magyar országgyűlés, valamint az utódállamokban működő magyar kisebbségi szervezetek - külföldi politikusok jelenlétében - együttesen fogadjanak el egy olyan nyilatkozatot, amelyben kimondják, hogy végérvényesen lemondanak a határok megváltoztatásának lehetőségéről, és nem támasztanak a szomszédos országokkal szemben ilyen igényt a jövőben sem. Erre a nyilatkozatra azért lenne szükség - írja Ágoston -, mert „a környező országokban, de a nemzetközi politikai porondon sem hisznek nekünk igazán, amikor fogadkozunk, hogy nem követelünk határmódosítást.”[5] Ezt a bizalomerősítő nyilatkozatot követően aztán „a nemzetközi porondon” együtt kellene küzdeni a magyar kisebbségek autonómia-koncepciójának megvalósításáért.
Az elnöki levél nem aratott osztatlan sikert. A magyarországi pártok figyelembe sem vették, a határon túli magyar szervezetek nem reagáltak rá, a VMDK-án belül pedig súlyos politikai megosztottság jött létre, pontosabban Ágoston csaknem teljesen magára maradt kezdeményezésével. Vele ellentétben a vezetőség többsége azon az állásponton volt, hogy a kétoldalú kapcsolatok rendezése a kisebbségek egyéni és kollektív jogainak a biztosításán múlik, s nem az államszerződéseken. A „bizalomerősítés” érdekében nem nekünk kell a határok sérthetetlensége mellett ismételten hitet tennünk, hanem Trianonban létrejött utódálla-mokban kell a kisebbségek hátrányos helyzetét megszüntetni.
Ágoston álláspontja azóta sem változott ebben a kérdésében. „Ha a nemzetközi politikai színtéren bebizonyosodik, hogy az alapszerződések megkötése feltétele Magyarország Európai Unióba való felvételének, akkor - szerinte - az alapszerződéseket meg kell kötni.”[6] Ezt követően olyan megegyezést kell kimunkálni, hogy a magyar kormány, valamint a legitim kisebbségi politikai szervezetek „a nemzetközi porondon” közösen jelenítsék meg a kisebbségek helyzetének rendezésére irányuló autonómia törekvéseiket.
A másik magyar párt, az 1994. júniusában létrejött Vajdasági Magyar Szövetség viszont úgy véli, hogy az államszerződések aláírása után a magyar kormánnyal való „megegyezés kimunkálása” és a kisebbségek autonómia törekvésének megjelenítése nemzetközi porondon annyit ér majd, mint döglött lónak a patkó. Ha az európai stabilitás, illetve a szomszédos országokkal való viszony rendezése érdekében az államszerződések nem foglalják magukban egyértelműen az autonómia lehetőségét és a kisebbségek kollektív jogainak biztosítását, az aláírást követően erre már nem lesz semmi esély. A kisebbségeknek be kell érniük azokkal a jogokkal, amiket a többségi népek biztosítanak számukra, az pedig olyan messze van a kisebbségek autonómia törekvéseitől, mint Makó Jeruzsálemtől. A Vajdasági Magyar Szövetség támogatja Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozását, ezzel együtt azonban elvárja, hogy az államszerződésekben, amelyekben rögzíteni kívánják a határok sérthetetlenségét, Magyarország a magyar kisebbségek vonatkozásában ne elégedjen meg „a nemzetközi dokumentumok és más normák” által előlátott kisebbségi jogokkal, hanem kösse ki, hogy a szomszédos országok alkotmányos garanciákkal támogatják a kisebbségek autonómia-törekvéseinek megvalósítását.[7]
A harmadik jelentősebb magyar érdekvédelmi tömörülés, a Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsa (MVSZ JOT) az államszerződések kérdésében abból a felismerésből indul ki, hogy a nemzetközi körülmények miatt Magyarország és a határon túli magyar kisebbségek érdekei szembe kerültek egymással. Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozása ugyanis (tudatosan?) olyan államszerződések aláírásához van kötve, amelyek nem garantálják a határon túli magyar kisebbségek fennmaradását, sőt, azokat még reménytelenebb helyzetbe taszítják. Az Országos Tanács úgy véli, hogy az államszerződésekkel a magyar kisebbségek részére a szomszédos országoktól aligha lehet többen kicsikarni, mint amire az Európai Unióba való csatlakozás kényszeríti őket. Ez pedig – ez idő tájt – nem több a nemzeti önismeret ápolására való jogoknál, ami a mai körülmények között, az újonnan létrejött nemzetállamokban, vajmi kevés esélyt nyújt a magyar kisebbségek fennmaradására.
Az elcsatolt területeken élő magyar nemzetrészek fennmaradásához autonómiákra van szükség. Ha viszont a magyar kormány a kisebbségi autonómiákhoz köti az államszerződések aláírását, a kormány állítása szerint előfordulhat, hogy emiatt kívül reked az Európai Közösségen, miközben a szomszédos országok esetleg bejutnak. Ennek a valószínűsége ugyan csekély, de még ha így is lenne, a határon kívüli magyar kisebbségeknek megmaradásuk érdekében nincs más választásuk, mint hogy továbbra is küzdjenek a kisebbségi autonómiák megvalósításáért. Immár annak tudatában, hogy politikai küzdelmükben jelenleg nem számíthatnak sem Magyarországra, sem pedig az Európai Unió támogatására.
Összegezve a mondottakat:
– A VMDK támogatja az államszerződések aláírását, nincsenek kikötései azzal kapcsolatosan sem a magyar kormány, sem a szomszédos országok számára.
– A VMSZ az államszerződések aláírását „nemzetközi garanciákhoz” kívánja kötni, amelyek lehetőséget kínálnak a különböző autonómiák, köztük a területi autonómia létrehozására, nem érik be tehát az Európa Tanács és az EBESZ normáival.
– Az MVSZ JOT a kisebbségek vonatkozásában egyáltalán nem látja értelmét az államszerződéseknek. Amennyiben a magyar kormány, az ország érdekeire hivatkozva, az államszerződések aláírása mellett dönt, köteles jelezni mind az Európai Unió, mind pedig a szomszédos országok számára, hogy kizárólag a magyar állam és nem a magyar nép nevében jár el, hogy az egyetemes magyarság, s azon belül a határon túli magyar kisebbség támogatását nem élvezi és nem is képviseli ez ügyben.
Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Az államszerződések ügyében jó lenne legalább az országon belül egységes álláspontot kialakítani, amit azonban, a határon túli magyarsággal való egyeztetés nélkül, nem lehetne nemzeti konszenzusnak tekinteni. A magam részéről a veszélyt abban látom, hogy a magyar kormány az Európai Unióba való felvétele érdekében hajlandó eltekinteni a kisebbségi kérdés rendezésétől. Nem is csak a csatlakozás érdekében, hanem, hogy államszerződésekkel ezt a kérdést mielőbb maga mögött tudja. Azért gond ez, mert ha a határon túli magyarság helyzetét nem is lehet máról-holnapra megoldani, az Európai Uniónak tudomására lehetne hozni, hogy a több milliós lélekszámú magyar kisebbség helyzetének rendezése nélkül, pusztán az államszerződések aláírásával, az etnikai válságveszélyt Közép- és Kelet-Európában nem lehet megszüntetni, a rendezetlen, feszült helyzetet és viszonyokat nem lehet stabilizálni. Ami a jugoszláv példán bebizonyosodott, azaz államszerződések kapcsán újra bizonyságot nyer: az Európai Unió az etnikai konfliktusokat illetően nemcsak hogy hatékony válságkezelő mechanizmussal nem rendelkezik, de magukat a konfliktusokat sem képes vagy tudja megelőzni. A jelenlegi magyar kormány pedig legfeljebb olyan értelemben mutat majd hajlandóságot fellépni a határon túli magyarok érdekében, amennyiben a szomszédos országok nem vagy csak részben teljesítik azokat a normákat, amelyeket az Európa Tanács a tagfelvétel során a tagországok számára előír.
Az állam- vagy közigazgatási határok a történelem folyamán szinte sehol és sohasem estek egybe az etnikai területekkel. A kisebbségbe került etnikai kollektivitások helyzetének rendezésére születtek és születnek a kisebbségi autonómiákkal kapcsolatos elképzelések. Egy ilyen elképzelést dolgozott ki három évvel ezelőtt dr. Hódi Sándor - akkor a VMDK alelnökeként -, s most, a VMSZ Tanácsának tagjaként is szorgalmazza a vajdasági magyarság autonómiáját. Az autonómia koncepciók megvalósíthatásának lehetőségeiről készült interjúnk dr. Hódi Sándorral.
- Milyen érvek szólnak a vajdasági magyarság esetében az autonómia mellett?
- Európa 36 országában a 752 millió lakos közül több mint 100 millióan élnek kisebbségben. Csak egyetlen olyan ország van - Portugália - ahol nincsenek más népcsoportok. A többi országban változó számarányban bár, de mindenütt vannak kisebbségek, és jogaikat csak kevés helyen sikerült szilárd alapokra helyezni. A FUEV (Európai Népcsopor-tok Szövetségi Uniója) kimutatása szerint emiatt hat országban (Nagy-Britannia, Románia, Szlovákia, Spanyolország, Macedónia, Moldávia) jelentős etnikai feszültségek vannak. További öt országban (Törökország, Horvátország, Jugoszlávia, Bosznia-Hercegovina, Oroszország) az etnikai feszültségek véres konfliktussá, fegyveres összetűzésekig fajultak. Öt ország pedig (Albánia, Görögország, Bulgária, Ukrajna, Lettország) etnikai feszültségben áll a szomszédos államokkal.
A fennálló nemzetiségi problémák megoldása és a konfliktusok megelőzése szempontjából elkerülhetetlennek látszik az autonómiához való jog elismerése és garantálása. E téren példaként szolgálhatnak a már működő európai modellek. Igaz, hogy ezek még nem váltak nemzetközi standardokká, az egységessé váló Európában azonban a népek és népcsoportok számára aligha lehet majd kétféle jogot alkalmazni. A magyarság sem lehet másodrendű nép sehol Európában, különösen nem azokban az országokban, ahol az őshonos lakosság körébe tartozik. Ez az egyik része a dolognak.
A másik az, hogy a vajdasági magyarság, amióta kisebbségi sorba került, nélkülözi az élet gazdasági és fogyasztói bázisát. És ez még inkább így lesz az egyre inkább a centralizált Szerbiában, amelyben a teljes kisemmizettség veszélye fenyeget bennünket. Mindaz, amit a magyarság alkot, megtermel, az különböző adók, elvonások révén mások javát szolgálja. Ahhoz, hogy a helyzet megváltozzon, hogy az elvonásoknak, átömlesztéseknek, a teljes kisemmizettség állapotának véget vessünk, illetve mértéket szabjunk, a belső önrendelkezési jog elve alapján gazdasági és politikai önállóságra, autonómiára van szükségünk.
- Vizsgálódások állapították meg, hogy az ember számára kisebbségben élni annyit jelent, mint állandó feszültségben élni még akkor is, ha a politikai és gazdasági körülmények ideálisnak mondhatók. Tapasztalnunk kell viszont, hogy minden, a kisebbségek helyzetével kapcsolatos kezdeményezés újabb feszültségek forrása. Meg kell tanulnunk feszültségben élni?
- Az élet, hogy egy közhellyel szóljunk, szüntelen harc az egyének, családok, népek életében egyaránt. Az emberek nem élhetnek úgy, hogy ne lenne részük különféle konfliktusokban. Az eltérő vagy ellentétes célok, értékek, magatartások és emberi viszonyulások miatt a konfliktusok nem küszöbölhetők ki, s nem oldhatók meg egyszer s mindenkorra. Akkor sem, ha feladjuk önállóságunkat, ha tartósan mások elvárásaihoz, normáihoz igazodunk. Ebben az esetben ugyanis - a pszichológia jól ismeri ezt a jelenséget különböző leépülési, önpusztítási folyamatok indulnak el. Így van ez a kisebbségek életében is. A hátrányos társadalmi helyzet az emberek egész csoportját téríti el érdekeik együttes megjelenítésétől, tevékenységük összehangolásától, ami az adott csoport megszűnéséhez vezethet.
Meg kell tanulni kiállni és küzdeni érdekeinkért. Ez a harc, ez a küzdelem nem spórolható meg. Ennyiben állandó feszültségben kell élnünk, a kisebbségieknek, hátrányos helyzetűeknek különösképpen. Azt azonban világosan kell látnunk, hogy nem a kisebbségek elégedetlensége, a helyzetük rendezésére irányuló kezdeményezés jelenti a feszültség forrását, hanem a többségi népek erőszaktétele felettük.
- Általános vélemény szerint a jelenlegi politikai körülmények között nemzetközi támogatás, és az adott ország kormányzatának beleegyezése nélkül mindenfajta autonómia illúzió. Hogyan értékeli, a kisebbségi sorsban élő magyarság esetében a nemzetközi közösség hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez és az anyaország európai integrációs szándéka mennyire befolyásolja a magyar kisebbségi kollektivitások további politikai tevékenységét az autonómia-törekvések ügyében?
- Azt, hogy mi az illúzió, és mi nem, a jövőre vonatkozóan nagyon nehéz eldönteni. Ki hitte volna néhány évvel ezelőtt, hogy a kommunista birodalom összeomlik, hogy az egykori Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia szétesik? Tény ugyanakkor, hogy a dolgok pillanatnyi állása szerint az autonómia szempontjából nem éppen kecsegtetőek a kilátások. Ebből kifolyólag sokan hajlamosak arra, hogy elcsüggedjenek, hogy a napi politika elvárásainak megfelelően lefaragjanak igényeikből.
Ami a nemzetközi közösség viszonyulását illeti, nem lenne szerencsés elfeledkeznünk arról a körülményről, hogy a genfi békekonferenciára készült, 1992 dec. 16-án kelt nyilatkozatban közzétett „Vance-Owen terv”, amely nem csak Horvátország és Bosznia-Hercegovina, hanem Szerbia területére vonatkozóan is konkretizálta az autonómiák tervezetét, nem vesztette érvényét. Érvényes továbbá az Európa Tanács 1993. február 1-jén előterjesztett 1201. Ajánlása is, amelynek 11. cikkelye kimondja, hogy: „Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státussal rendelkezzenek.”
Más kérdés, hogy az Ajánlások nem kötelező érvényűek, s hogy az Európa Tanács részéről az államszerződések aláírását elősegítendő Keret-megállapodás a kisebbségek jogvédelmére vonatkozóan ennél lényegesen kevesebbet kínál fel. Éppen ezért magyar részről ezt hiba lenne államszerződéssel szentesíteni. A magyar kérdés Közép-Európa legjelentősebb problémája, amit a legmesszebbmenő autonómia jogokkal lehet csak megoldani. A megvalósításhoz vezető út nyilvánvalóan hosszú és körülményes lesz és azon belül a magyar kormány taktikai jellegű politikai megnyilatkozásai nem kell hogy feltétlenül egybeessenek a kisebbségek stratégiai célkitűzéseivel.
- A mi körülményeink között a leginkább vitatott és a többségi nemzet részéről a legnagyobb ellenállásba ütköző javaslat a magyar területi autonómia. Mi a válasz a területi autonómiával kapcsolatban a politikai megnyilatkozásokban elhangzó számos fenntartásra?
- A kisebbségek helyzetét települési rendszerüktől, életkörülményeiktől függően általában több szinten lehet csak megnyugtatóan rendezni. Az ún. „hármas autonómia” alkalmas lehet erre. A hét magyar többségű önkormányzat képezné a területi autonómia alapját. A helyhatósági választásokat követően meg lehetett volna már tenni ez irányban az első lépéseket. Mivel azonban az önkormányzatok jogfosztottak, nem rendelkeznek anyagi javakkal, gyakorlatilag kényszerigazgatás alatt állnak, ahogyan maga az ország is, nincs mód jelentős előrelépésre. Az önkormányzatok élnek ugyan az együttműködés lehetőségeivel, mint ahogyan előkészületek folynak az Önkormányzati Tanács létrehozására, mindez azonban csak formális lépést jelent az autonómia kiépítése felé. De szó sincs arról, hogy a területi autonómia valamiként a szórvány magyarság rovására menne. Ellenkezőleg, a területi autonómia erősítené és szilárd alapot biztosítana a perszonális autonómiának és a helyi önkormányza-toknak is.
Ami viszont a más nemzetiségűek helyzetének megoldását illeti, a gyakorlat azt bizonyítja, hogy Dél-Tirolban például békésen élnek együtt az olaszok, ladinok, németek, elsősorban annak köszönhetően, hogy messzemenő önkormányzati jogokat élveznek. Az olaszok nagy része ma szívesebben élne kisebbségiként Dél-Tirolban, mint többségiként Dél-Olaszországban vagy Szicíliában. Olyannyira, hogy törvénnyel kell gátat vetni betelepülésüknek.
Vélhetően hasonló lenne a helyzet a magyar területi autonómia esetében is. Ha mondjuk a magyar autonómia viszonylagos gazdasági önállóságával a nagyobb vállalkozási lehetőségeivel, különböző vámkedvezményekkel, kettős állampolgársággal stb. magasabb életszínvonalat, szabadabb életet, tágabb mozgásteret biztosítana az ott élőknek, mint Szerbia más része, az nem csak hogy nem lenne a szerbek ellenére, hanem vonzó lenne az ő számukra is.
- Önök a VMSZ-ben törvényhozási jogot is követelnek a kisebbségi autonómiának. Milyen kérdésekben követelik ezt a jogot, és milyenek az esélyek ennek kiharcolására akkor, amikor Szerbiában az alkotmány szerint a tartományok területi autonómiával rendelkeznek, mégsincs törvényhozási joguk?
- A törvényhozási jogkör követelése bizonyos területekre vonatkozóan már az alapdokumentum megfogalmazódásakor felvetődött, de akkor ezt elvetettük, mert az adott politikai helyzetben ragaszkodni kívántunk a Carrington-féle dokumentum betűjéhez és szelleméhez. Ma a megoldás módját és keretét inkább a létező példák és minták alapján keressük, márpedig a létező és jól funkcionáló autonómiák bizonyos kérdésekben törvényhozási jogkörrel is rendelkeznek. Azt, hogy a vajdasági magyarság esetében konkrétan milyen kérdésekben lenne feltétlenül szükség a törvényhozási jogkörre, még nincs eldöntve. Most van folyamatban az autonómia tervezet ilyen jellegű kiegészítése.
Az esélyekkel kapcsolatosan pedig csak arra kell gondolnunk, hogy a horvátországi Krajinában fele annyi szerb él, ahány magyar Szerbiában. A horvát alkotmány garantálja számukra mindazt, amire a vajdasági magyarság autonómia törekvése irányul. Nekik a felkínált autonómia nem elegendő, mi beérnénk vele. Az egységes Európa gondolata kizárja a kettős mércéket, ezért előbb vagy utóbb a Balkánon is közös nevezőre kell jutni a kisebbségi jogokat illetően.
Aggasztóan sok jel mutatott már korábban is arra, hogy a VMDK nem képes a belső válságból kilábalni. Megújulásra, új politikai alternatívákra lett volna szüksége. A valósággal való szembenézés helyett azonban, mint ismeretes, a VMDK a leszámolások, kizárások, rágalmak, koncepciós perek útjára lépett. Azóta - a korábban pártsemleges szervezetben - folyik a kommunista restauráció, melynek eredményeként a VMDK párttá szerveződött, formálisan is kizárva a belső rendezés, a szervezet pluralizálódásának a lehetőségét.
A mai felállásban sajnos a nemzeti, keresztény értékrend és hagyományok merőben idegenek a szervezet szellemiségétől. 1995. március 12-én, a VMDK nevében összehívott zártkörű összejövetelen a bolsevisták továbbléptek. Gondosan távol tartva a rendezvényről politikai ellenfeleiket, önkényesen kizárták őket a szervezetből. Mivel a közgyűlés párthívek alapján történő összehívását és a más véleményen levők kizárását csak az alapszabály durva megsértésével lehetett elérni, a harcedzett kommunisták a tisztogatás és leszámolás érdekében ezúttal is könnyedén túltették magukat ezeken kötöttségeken. Sutba vágták hát az alapszabályt, és kisajátították a szervezetet.
Csakhogy kevéske hozománnyal járt ez a kétes dicsőség. A botrányos puccsok sorozata nemcsak, hogy alaposan megtépázta a VMDK egyébként is fogyatkozó tekintélyét, hanem rá is ment a vajdasági magyarság egységes érdekszervezete. Az a csonka politikai képződmény, ami visszamaradt belőle, már csak a nevében azonos a hajdan dicső szervezettel.
- Kik azok valójában, akik kellemetlenné váltak a VMDK-s pártvezetők számára, akiket a „tavaszi nagytakarítás” során kisöprűztek a VMDK-ból?
- A kizárták listájára kerültek mindazok, akik a legutóbbi választásokat követően keresztülhúzták Ágoston András számítását, hogy a VMDK, a „mérleg nyelveként” öt képviselővel kisegítse a szocialistákat a kormányalakításban. A kizártak között vannak továbbá azok, akik nem hiszik, hogy „a trianoni trauma” feloldásának egyedüli útja-módja a törleszkedés, a kárvallott kisebbségek szüntelen hűségesküje. De kisöprűzték azokat is, akik az autonómia koncepció szajkózása, felhígítása, alálicitálása és különböző spekulatív tervezetek kiagyalása helyett a kisebbségben élő nemzeti közösségek helyzetének rendezésére vonatkozó nemzetközi koncepcióba kívánják illeszteni mindenkori autonómia követelésüket.
Azoknak sincs helyük a szervezetben, akik a politikai szócséplést és a melldöngetést elégtelennek tartották és tartják a vajdasági magyarság szülőföldjén való megmaradásához. Akik szóvá tették, hogy a VMDK vezetősége érdektelen a vajdasági magyarság gazdasági gondjai iránt, s akik tudják, hogy létszükséglet lenne a magyar érdekeltségű gazdasági vállalkozások támogatása.
Távozni kellett a szervezetből azoknak is, akik a legnehezebb napokban a háborúellenes mozgalmak élére álltak, akik bátor kiállásukkal, személyes magatartásukkal megváltoztatták az események zajlását. És persze, távozniuk kellett és kell mindazoknak, akik másként gondolkodnak, akiknek a dolgok megítélésében más a véleményük.
- S mi történt a Vox Humanában?
- Mivel a VMDK jelenlegi vezetése konfliktusokból él, kényszerpályán sodródik, mindig újabb és újabb bűnbakokat, áldozatokat keres a maga számára. Most éppen a humanitárius szervezeten a sor. A VMDK vezetés ez idő tájt az önsegélyezésnek azokat az intézményeit próbálja meg lejáratni, megosztani, szétzúzni, amelyek a gazdasági és pénzügyi zárlat alatt hiánypótló szerepet töltöttek be. Ha összegezni akarnánk a VMDK-s tavaszi nagytakarítás eredményét, a fentebb mondottak alapján azt kell gondolnunk, hogy bizony a mosdóvízzel együtt kiöntötték a gyereket is.
1.
A Vox Humana Emberbaráti Szolgálat a hírközlő szervekből értesült arról, hogy valakik április 1-én megtartották úgymond a „közgyűlését”, és „menesztették” a szervezet vezetőségét. A hírt akár áprilisi tréfának is tekinthetnénk, s nem is járunk messze az igazságtól a történet olyan abszurd. A VMDK néhány forrófejű vezetője puccsot készített elő, no nem saját pártja vagy egy rivális párt, hanem egy egyházi személy által vezetett humanitárius szervezet ellen.
A VMDK már 1993 telén szemet vetett a Vox Humanára (pontosabban a szervezet raktárára), nagyjából azzal egyidőben, ahogy megérkeztek az első nagyobb segélyszállítmányok. Azt megelőzően a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a szociális problémák iránt.
Miután a segélyszervezet elpolitizálása és a segélyek politikai célokra való felhasználása a Vox Humana tagsága és támogatói körében heves ellenállást váltott ki, a VMDK vezetősége 1994. január elején meneszteni kívánta a Vox Humana vezetőségét. Ez azonban a humanitárius szervezet összefogása miatt meghiúsult.
A Vox Humana ettől kezdődően szűnni nem akaró támadásoknak és otromba hazugságoknak van kitéve az egykori kommunista párvezérek részéről. A pártkorifeusok ismert receptje szerint: mindenki csal, lop, hazudik, aki nem úgy táncol, ahogy a VMDK úgynevezett „csúcsvezetősége” muzsikál. Minden alapot nélkülözve rágalmazó levelek özönével árasztják el a világot, arra törekedve, hogy lejárassák a szervezetet, megbénítsák munkáját, széthúzást, viszályt szítsanak, félrevezessék és megosszák a tájékozatlan embereket.
Az otromba hazugságok egyik gyöngyszeme a Magyar Országgyűlés alelnökének félrevezetése. Ágoston Mária, a VMDK elnökének a felesége, dr. Farkas Emil, a VMDK elnökségének tagja és Sepsey Júlia, a VMDK elnökségi tagjának a felesége önkényesen, a Vox Humana nevében, a Vox Humana vezető testületeinek a tudta és felhatalmazása nélkül „számos visszaélésre utaló dokumentumra” hivatkozva G. Maczó Ágnesnél, a Magyar Országgyűlés alelnökénél parlamenti vizsgálatot kezdeményeztek a Vox Humana ellen.
Danyi László plébános, a szervezet elnöke, aki az újságból értesült erről a képtelenségről, levéllel fordult Gál Zoltánhoz, a Magyar Országgyűlés elnökéhez sürgős tájékoztatást kérve ez ügyben. A Vox Humana Igazgatótanácsa ugyanakkor felszólította a panasztevő bizottság tagjait, hogy az állítólagos „perdöntő bizonyítékokat” hozzák nyilvánosságra. Mivel ilyen dokumentumok nem léteznek, a megszorongatott rágalmazók, Sepsey Julianna és dr. Farkas Emil, akik egyébként a Igazgatótanács tagjai, semmiféle magyarázatot nem tudtak adni fellépésükre, ezért jobb híján sértődötten kivonultak az ülésről.
A VMDK bosszúszomja a nagy hazugság lelepleződése miatt csak nőtt. Annál is inkább, mivel a VMDK befolyása alá került Vox Humana szervezetek - pl. a szabadkai, temerini stb. - szorult helyzetbe kerültek. Nem tudtak elszámolni az átvett segélyekkel! A Vox Humana Igazgatótanácsa a közgyűlés összehívása érdekében többször is felszólította ezeket a szervezeteket, hogy tegyenek eleget elszámolási kötelezettségüknek, ellenkező esetben kénytelen lesz felfüggeszteni tevékenységüket és eljárást indítani ellenük.
Nos ebben a szorult helyzetben fogant a gondolat, hogy „aláírásokat” kellene gyűjteni, és sürgősen meneszteni kellene a Vox Humana vezetőségét. Ami kettős haszonnal járna: mentesülni lehetne az elszámolás kötelezettsége alól, és meg lehetne kaparintani a további segélyeket.
Ennyit az április 1-jei „rendezvényről”, amelyen orruknál fogva vezetett emberek asszisztáltak a VMDK újabb kísérletéhez, hogy megkaparintsa a segélyszervezetet.
2.
A rendezvényről szóló híradások szerint a VMDK-s puccskísérlet szervezői, miután lazán túltették magukat a Vox Humana Alapszabályának egyértelmű kritériumai felett, leginkább azzal foglalkoztak, hogy eddigi módszereik szerint hetet-havat összehordtak, arcátlanul hazudoztak, nem fárasztva magukat sem bizonyítékokkal, sem argumentumokkal, sem a tények és a valóság figyelembevételével.
Silák Mária például simán letagadja a Vox Humana pénzügyi támogatásáról készült elszámolás tényét, azt állítva, hogy az a mai napig sem történt meg, holott azt kivonatosan már a sajtó is ismertette. Nem beszélve arról, hogy azt Mirnics Károly, az Ellenőrző bizottság tagja áttanulmányozta, sőt önhatalmúlag a VMDK vezetésének is kiszolgáltatta, súlyos etikai vétséget követve el ezzel.
Mindenesetre Mirnics Károly mindennemű írásbeli észrevétel nélkül juttatta vissza a Vox Humanának az anyagot. A szabadkai összejövetelen viszont „saját szemével” látott 90 millió vagy 9 millió forintos (kicsire nem adunk!) el nem számolt bankbizonylatról szól. Bármit is látott Mirnics Károly a „saját szemével”, ha bárminemű kétségei támadtak, mint a Vox Humana Ellenőrző bizottsága tagjának, kötelessége lett volna utánajárni a dolognak és nem alaptalan rágalmakkal félrevezetni a nyilvánosságot. Sajnos, Mirnics Károly, a VMDK Ellenőrző bizottságának tagjaként (ahol szintén főellenőr!) már korábban is nevét adta olyan hazugságokhoz, amelyeket az Illyés Alapítvány később dokumentumokkal cáfolt. Jelen esetben a Pro Professione Alapítvány és a Délvidéki Magyarságért Alapítvány szembesíthetik rágalmaival.
Ami pedig Ágoston Máriát illeti, akit az újságok szerint igencsak elragadtak az indulatai, a Vox Humana fogadatlan prókátoraként egyszer s mindenkorra alaposan leszerepelt a Magyar Parlament előtt, ebből levonhatná a tanulságot.
Az április elsejei összejövetelen szó esett még „eltérített segélyszállítmányokról”, és sok más egyébről, amelyekről a Vox Humana moholi központjának nincsenek értesülései. Tudomása van viszont arról, hogy akárcsak ennek a rendezvénynek a szervezői, mások is megpróbáltak visszaélni a Vox Humana nevével. Illetéktelenül, a szervezet nevében fellépve, a Vox Humana tudta nélkül, segélyeket hoztak be az országba. A Vox Humana ki fogja vizsgálni ezeket az eseteket és jogorvoslást keres a nevével való mindennemű visszaélésre.
3.
A szervezetet ért támadások ellenére, a Vox Humana, mint a vajdasági magyarság egészét átfogó segélyszolgálat 250 millió forint értékű segélyt hozott be az országba és osztott szét a rászorultak körében 1993-94-ben. A számok és a tények magukért beszélnek. Ennek a példamutató összefogásnak és helytállásnak szemmel láthatóan nem örült és nem örül mindenki. És annak sem, hogy a Vox Humana vezetősége komolyan vette a közgyűlésre való előkészületeket. A VMDK attól tartva, hogy a segélyezés végképp kicsúszik politikai befolyása alól, puccskísérlettel próbált elébe vágni a történéseknek. Hasonlóan, mint egy évvel ezelőtt, a VMDK „tisztújító közgyűlésén”, amelyen nem kívánt szembe nézni a pártvezetés hibáival és mulasztásaival.
A vajdasági magyarság politikai egységének szétrobbantása után nem meglepő, hogy ugyanazok, akik a VMDK-t lejáratták, a magyarság politikai egységét tönkretették, másfél év óta azon munkálkodnak, hogy a humanitárius segélyszervezetet is megosszák és szétverjék. A módszerek ugyanazok: rágalmazás, hazudozás, kizárások, leváltások, önkényeskedés, demagógia, a nyilvánosság manipulálása, a tények és a valóság lábbal tiprása, és sorolhatnánk.
A kérdés már csak az, hogy mindez kinek az érdeke? Kinek az érdeke az egységes magyar szervezetek szétverése, a belső feszültségek, ellenségeskedések szítása? Kinek az érdeke a nyilvánosság félrevezetése, megtévesztése, az emberek becsapása? Kinek a malmára hajtja a vizet, hogy a vajdasági magyarság másfél éve valós gondjai helyett álproblémákkal, rágalmakkal viaskodik? Ennek végiggondolása és megválaszolása aligha kerülhető meg. Mert egy biztos: mindez nem a vajdasági magyarság érdekeit szolgálja, és nem közösségünk megmaradása és erősödése érdekében történik.
Mivel a Magyar Szó 1995. április 23-i számában a Közös Íróasztalunk rovatban Mirnics Károly sajnálatos módon továbbra is szándékosan félrevezeti a nyilvánosságot, az olvasók hiteles tájékoztatása érdekében kénytelen vagyok közzétenni az alábbiakat – egyébként nem a Közös Íróasztalunk rovatba való információkat.
1992. július 1-i keltezéssel értesítést kaptam az Illyés Alapítvány Kuratóriumának titkárától, Entz Gézától, hogy az Alapítvány a jövőben fokozott erőfeszítést kíván tenni a szomszédos országokban működő magyar közművelődési és kulturális, oktatási, valamint tudományos intézmények és szervezetek munkája színvonalának emelésére irányuló technikai felszerelések beszerzésére, épületek, helyiségek megvásárlásának, létesítésének vagy felújításának az elősegítésére.
Az alapítvány elgondolása az volt, hogy a szomszédos országokban az erre felkért magyar érdekszervezetek közreműködése révén kerülne sor a pályázat lebonyolítására. A vajdasági (jugoszláviai) magyar oktatási intézmények, szervezetek pályázatai esetében a VMDK-t szerették volna felkérni erre a közreműködésre.
Az I/A60/1992-es ügyiratszámmal ellátott levelet előterjesztettem a VMDK soron következő elnökségi ülésén, amelyen az elnökség nem vállalta ezt a közreműködést.
Annak érdekében, hogy a vajdasági magyarság intézményeinek, szervezeteinek, egyesületeinek a zavartalan működéséhez megfelelő irodahelyiségeket tudjunk biztosítani, néhány szervezet – köztük a Vox Humana – 1992. október 31-én pályázatot nyújtott be az Illyés Alapítványhoz, amely a támogatási kérelmet továbbította a Pro Professione Alapítványhoz.
A Pro Professione Alapítvány Kuratóriuma megértéssel viszonyulva a vajdasági magyar szervezetek iroda-gondjaihoz, kilenc millió forint támogatást hagyott jóvá épületvásárlásra, amit „Vox Humana” jeligével átutalt a Délvidéki Magyarságért Alapítvány folyószámlájára. A pénzeszközök felhasználására vonatkozóan a következő kikötése volt:
Mint támogató a Pro Professione Alapítvány igényt tart a vásárolt, felújított vagy épített ingatlan (irodahelyiségek, székház) tulajdonjogára, az épületet azonban tartós használatra átengedi a vajdasági magyar intézményeknek és szervezeteknek.
Az ingatlanvásárlás realizálására akkor kerül sor, ha a jugoszláviai törvények lehetővé teszik külföldi jogi személyek részére az ingatlanvásárlást, illetve ha feloldják az országot sújtó pénzügyi zárlatot.
A kapott támogatás az embargó feloldása után megoldhatta volna a magyar intézményeink és szervezeteink infrastrukturális gondjait. A Délvidéki Magyarságért Alapítványt és a Vox Humanát ért támadások és a minősíthetetlen sajtókampány következményeként azonban a Pro Professione Alapítvány előzetes egyeztetés alapján 1994. december 13-án a 6034102-es ügyiratszámú levelében visszaigényelte a támogatást. A DMA tudomásul vette a Pro Professione Alapítvány rendelkezését és az 1994. december 15-i keltezésű jóváhagyásával a kilenc millió forintot visszautalta a Pro Professione Alapítvány számlájára.
A pénz tehát, a „90 millió” (sic!) forint, Mirnics Károly légből kapott állításával ellentétben nem segély volt a Vox Humana részére, nem arra volt szánva, hogy „működtesse a szervezetet, és lehetővé tegye az áruforgalmat” (sic!), ahogyan ezt vádaskodó levelében állítja, hanem ingatlanvásárlásra volt előlátva, s amitől – rövidlátásának és ostobaságának köszönhetően – a vajdasági magyarság elesett.
Nem találok eléggé súlyos szavakat ahhoz, hogy értékeljem és minősítsem ezt az ostobaságot, a VMDK jelenlegi vezetői által – akiknek sajnos Mirnics Károly is csatlósává vált – gerjesztett pénzügyi machinációt, amelynek következtében nemcsak ettől a támogatástól esett el a vajdasági magyarság, hanem más, az embargó utáni felhasználásra szánt pénzeket is visszavontak az adományozók. Okkal és joggal, hiszen Jugoszlávia nemzetközi embargó alatt áll, és a magyar pártvezérek kínos helyzetbe próbálják hozni a magyar kormányt.
Bármi is álljon a dolgok hátterében, bizonyosra vehető, hogy ez a kampány szöges ellentétben áll a vajdasági magyarság – és egyáltalában a magyarság – érdekeivel. Az alantas játék nyilván arra megy ki, hogy a hazugságok, rágalmak révén lelepleződjenek a vajdasági magyarság támogatói, a támogatás formái, csatornái, a túlélést biztosító kapcsolatai. Megint fel lehet és fel kell tennünk a kérdést: mindez kinek az érdekét szolgálja?
Nem kerülhetem meg, hogy ennek a kilenc millió forintnak a kapcsán ne foglalkozzam Mirnics Károly szerepével, aki a legalantasabb szerepet vállalta magára ebben az ügyben. 1995. április 13-i számában közölt cikkemben már felhívtam a figyelmét arra, hogy ha kétségei támadtak, mint az ellenőrző bizottság tagjának „kötelessége lett volna utánajárni a dolgoknak és nem alaptalan rágalmakkal félrevezetni ismét a nyilvánosságot”. Mirnics azonban az illetékeseknél való tájékozódás és a vonatkozó dokumentumban való betekintés helyett továbbra is valótlanságokat állít, rágalmaz és provokál. Sőt, uszít és lázít is. Alattomos módon odavetett megjegyzéseivel – „vannak itt még más eltűnt pénzek is” – megpróbálja tovább tüzelni a közvéleményt. Ezek az odavetett megjegyzései kétségkívül a további hangulatszítást szolgálják, jóllehet a féktelen indulatok és a kritikátlanság jóvátehetetlen károkat okozott eddig is a vajdasági magyarságnak. Szomorú és sajnálatos, hogy Mirnics Károly ilyen dicstelen szerepre vállalkozott.
Ami pedig a Szűrös Mátyás által aláírt levelet illeti: lehetséges hogy nem ugyanazt a levelet olvastuk? Mert én se abból a levélből, se az Illyés Alapítvány Kuratóriumának a közleményéből nem azt olvasom ki, hogy az Mirnics Károlyt, illetve a VMDK ellenőrző bizottságát akár a legcsekélyebb mértékben is igazolta volna. Ellenkezőleg, hazugságon kapták a bizottságot. A nagy emlékezetkiesésre való tekintettel, ha szükséges lesz, erre a történetre egy következő alkalommal még visszatérek.
A VMDK-n belül mindig jelen volt az a törekvés, amely a szervezet sokszínűségében látta a vajdasági magyarság politikai érdekképviselete eredményességének és társadalmi felemelkedésének lehetőségét. Igaz, ezzel párhuzamosan jelen volt egy másik irányzat is, amely viszont központosításra, a pártjelleg erősítésére törekedett.
A VMDK vezetősége szinte a kezdetektől megosztott volt ebben a kérdésben, azzal, hogy fokozatosan ez utóbbi törekvés képviselői kerekedtek felül, akik szinte észrevétlenül párttá alakították át az egykoron széles tömegbázissal rendelkező, mozgalmi jellegű érdekszervezetet. A pártosodás mögött sajnos nem az eredményesebb érdekképviselet igénye, hanem a hatalomvágy feszült. Az a hatalomimádat, amely a hamis elhivatottságból fakadó arrogancia és kizárólagosság erősödésével párhuzamosan egy-két személy egyéni ambíciónak rendelte alá a szervezetet. A szervezet kisajátításának, a tömegbázis felmorzsolódásának a megelőzése, valamint a szabad véleménynyilvánítás érdekében sokan a platformosodásban látták és keresték a kiutat.
A pártosodással megváltozott az egykori pártkáderek magatartása is. Már a VMDK botrányos tisztújító közgyűlését megelőzően gyakorlattá váltak azok a bolsevista módszerek, amelyek a potenciális ellenfelek - a képzett, tehetséges, tekintélynek örvendő emberek - lejáratásában nem válogattak az eszközökben. A személyi hitelrontástól a rágalmazásig, a nyilvánosság félrevezetésétől az arcátlan hazudozásig mindent megengedtek maguknak a politikai hatalom kisajátítása érdekében. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a közösséggé sohasem formálódott vajdasági magyarság - akárcsak egykoron a kommunista években - érdektelenségből, gyávaságból, butaságból, lustaságból egykedvűen vette tudomásul a párton belüli tisztogatásokat. Nem ismerve fel, nem törődve vele, hogy tulajdonképpen az ő bőrére megy a játék.
A VMDK vezetője, aki a pártállam idején magas tisztséget töltött be, majd politikai rövidlátásunknak köszönhetően befészkelte magát a magyar önszerveződés vezetőségébe, kíméletlen hatalmi harcnak rendel alá mindent. Esetében nemcsak elfogadhatatlan politikai stílusról, antidemokratikus vezetési módszerekről van szó, hanem olyan fokú összeférhetetlenségről és jellemhibáról, ami teljességgel alkalmatlanná teszi őt mindenféle vezetői tisztségre. A személyével kapcsolatos fenntartások, a számlájára elhangzó gyakori bírálatok, a vele való súrlódások, a sajtót elárasztó újabb és újabb konfliktusok, sajnos a szervezeten belül nem indították el a szükséges folyamatot. Ellenkezőleg, a VMDK elnöke – maga mögött tudva egykori elvtársait – módszeres tisztogatásba kezdett, s szisztematikusan félreállította ellenlábasait.
A szervezeten belüli feszültség persze egyre nőtt, ami végül is elkerülhetetlenné tette a politikai platformosodás napirendre tűzését. A bolsevik lobby ennek már csak úgy tudta elejét venni, hogy egy mondvacsinált botránnyal kisiklatta medréből a közgyűlést, s ezzel a politikai manipulációval kiszorította a vezetésből a politikai megújulás és platformosodás szószólóit. A mamelukokkal való sikeres manipuláció és a szervezet vezetésének kisajátítása ellenére még mindig elég sokan maradtak a VMDK újraválasztott testületeiben olyan személyek, akik nem adták fel a reményt, hogy sikerül a pártot megreformálni, sikerül a VMDK-t nyitott, demokratikus szervezetté formálni. Ezek eltávolítására a bolsevik lobby 1995. március 11-i zártkörű ülésén újabb tisztogatásra szánta el magát
Ezen a zártkörű ülésen az érintettek és a nyilvánosság kizárásával, a VMDK egykori szellemiségének és alapszabályának lábbal tiprásával néhány kommunista atyafi kizárt a szervezetből 75 személyt: többségében magas beosztású tisztségviselőket, szövetségi, köztársasági, tartományi képviselőket, községi tanácsnokokat, polgármestereket, körzeti szervezetek és tagozatok vezetőit stb. Olyan személyeket, akik alapító tagjai a VMDK-nak, s akik helytállásukkal, tudásukkal, felkészültségükkel, tekintélyükkel, bátorságukkal példaértékűen szolgálták a magyarságot. Az eljárás során az érintettek nem védekezhettek, nem szólhattak, jelen sem lehettek, a sajtóból értesültek az eszelős akarnokok önkényeskedéséről.
Azt hittük, hogy magunk mögött tudhatjuk a sztálinizmus idejét. Tévedtünk. Ez a példátlan önkény, ez az amoralitás, a személyi jogoknak a lábbal tiprása és a nemzeti érdekeknek az elárulása, a vajdasági magyarságnak ez az arcul csapása fel kell, hogy ébresszen bennünket. Immár nincs más választásuk, mint új mozgalmat indítani a politikai egység megteremtése és a demokratikus átalakulás érdekében. A mozgalom kezdeményezői csatlakozásra hívják mindazokat, akik szeretnék elkerülni a VMDK sorsát, amely a szervezett felbomlásához és a vajdasági magyarság megosztottságához vezetett. Az idő sürget. Az előállt helyzetben újabb összefogásra, új szövetségre, új politikai keretszervezetre van szükség, amely a maga nyitottságával, az eltérő érdekek, vélemények konstruktív kezelésével megpróbálja jobb irányba terelni a vajdasági magyarság sorsának alakulását.
Tisztelt Közgyűlés! Kedves Barátaim a Délvidékről, a Kárpát-medence térségéből és a távoli nyugati szórványokból!
Készülve erre a jeles napra nyilván sokan, sokféle szempontból idéztük fel magunkban az elmúlt évek eseményeit, amiről itt most megpróbálunk számot adni egymásnak. Én ezúttal szétszakítottságunkban és szétszóratásunkban próbálom meg egy-két vonatkozásban felidézni a múltat, úgy mondhatnám, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság helyzetébe kívánom ágyazni a magunkkal és jelesül a Vajdasági Magyar Szövetséggel kapcsolatos mondanivalómat.
Ezelőtt három esztendővel, 1992. április végén, a VMDK II. kongresszusán, a 89-es politikai események sodrásában, a gyors átalakulás reményében született meg az a gondolat, hogy létre kellene hozni a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek politikai szervezeteinek a szövetségét.
A kezdeményezés az érintettek körében kedvező fogadtatásra talált, és az közel háromnegyed évszázados kényszerű elkülönültség után az egymástól elszakított nemzetrészek Közép-európai Népcsoportok Fóruma néven létrejött szervezetben gondjaikban és törekvéseikben végre egymásra találtak.
A magyar kormány kezdetben érdeklődéssel kísérte az érlelődő gondolatot és a szervezet létrehozására irányuló lépéseket, a nagy tervek és szép elgondolások azonban az érdemi (politikai és anyagi) támogatás hiánya miatt végül is nem váltak valóra. A KENF munkája látványosságoktól (és nyilvánosságtól) mentes tanácskozásokban, a kisebbségi autonómiák megfogalmazását előkészítő munkálatokban, egyeztető szakértői megbeszélésekben öltött formát.
Az egymást követő tanácskozásokon, a két éven át tartó békés időszak eredményeként sorra megfogalmazódtak az elcsatolt területeken élő magyarság autonómiatervei. De váratlanul, 1993 nyarán vagy őszén, a KENF előkészületi munkálatai, amelyek a közös politikai akart kinyilvánítására, valamint a magyar és a nemzetközi politikai színtéren való közös fellépésre irányultak, a magyar kormány képviselői részéről akadályba ütköztek. Azok, akik korábban látszólag közönyös várakozással figyelték a dolgok alakulását, kezdtek hangot adni az autonómiával kapcsolatos ellenérzéseiknek, de támogatóink is egyre visszafogottabbá váltak, a KENF törekvéseit illetően egyre jobban elbizonytalanodtak.
Mindez nagyjából egyidőben történt azzal, hogy a kisebbségek ügye iránti érdeklődés az anyaországban érzékelhetően megcsappant, és Nyugat értésére adta Magyarországnak, hogy a határon túli magyarság kérdésével nem kíván foglalkozni.
A nyílt szembenállást kerülve egyik fél sem kívánta kenyértörésre vinni a dolgot. A KENF ellen azonban megindult a csendes aknamunka odaátról. Olyan vélemények formájában, hogy a KENF-nek „nincs legitimitása”, a határon túli magyar szervezeteknek „nincs szükségük közös fellépésre”, az efféle szervezkedés „sérti a szomszédos népeket”, az autonómiák követelésével „felébresztjük a kisantant reflexeket”, stb. Elhangzottak az erőfeszítéseinket nyíltan blamáló hangok is, az egyik államtitkár például „gittegyletnek” nevezte a határon túli magyarság integrációs törekvéseit képviselő KENF-et.
Ezeknek az aggályoknak és ellenérzéseknek a megjelenítése, ez az eltúlzott óvatosság és rosszallás a KENF vonatkozásában tulajdonképpen előszele volt a korábbi politikai széljárás megváltozásának, a tizenötmilliós politika fokozatos meghátrálásának és megalkuvásának, amely végül is 1994-ben annak a bukásához vezetett. A meghátrálás és a bukás persze jóvátehetetlen károkat okozott a vérmes reményektől fűtött határon túli magyarság politikai önszerveződésének.
Bár a 94-es választásokat és politikai változásokat követően a határon túli kisebbségek nyíltan nem mondtak le nemzeti integrációs törekvéseikről, sem pedig politikai érdekeik közös megjelenítésének az igényéről, a kormányváltást követően azonban kegyvesztetté és politikailag súlytalanná vált a KENF. Szembe kellett néznünk annak következményeivel, hogy az új magyar kormány még amolyan felemás módon sem vállalja fel az elszakított nemzetrészek szervezetei által megfogalmazott autonómiák ügyét, nem vállalja fel a küzdelemhez feltétlenül szükséges védőhatalom szerepét.
A kedvezőtlen politikai változások következtében a határon túli magyar kisebbségek körében felerősödtek azok az opportunista törekvések, amelyek visszahúzó erőként korábban is nehezítették a magyar érdekek megjelenítésének az ügyét, a baloldali visszarendeződés láttán azonban a kiváró, meghunyászkodó politika egyesek részéről nemzetárulásba ment át, másokat meg elriasztott a politikai-közéleti szerepvállalástól.
Az egyre ellenségesebbé váló környezet és a mindinkább erősödő távlattalanság érzés, a múlt kommunista kövületeinek megelevenedése politikai meghasonláshoz vezetett csaknem valamennyi magyar nemzetrész körében. Kétségeik, félelmeik, megingásuk leplezése érdekében egyes politikai vezetők ostoba, demagóg politikával igyekeztek pozícióikat erősíteni, s kihasználva a nemzeti erők szétforgácsolódását, lesújtottak ellenlábasaikra. A nemzeti elkötelezettségű személyek kiszorítása persze magával vonta a korábbi politikai egység felborulását, ami konfliktusok sorához s pártszakadáshoz vezetett.
A kisebbségekre nehezedő nyomás azonban, amely az anyaország vonatkozásában a kegyvesztettség érzéséből, a többségi népek vonatkozásában az egyre erősödő nacionalista gáncsoskodásból, a világpolitika vonatkozásában a struccpolitikából fakadt, máig sem tudta a kisebbségeket végérvényesen eltántorítani az autonómiáktól.
A vajdasági magyarság esetében súlyosbította a helyzetet a háború, és a „boszniai vírus” megjelenése a kisebbségi politikai színtéren, amely alávaló rágalmazásban, az erkölcsi és szellemi értékek gátlástalan rombolásában öltött formát. És mégis, a megváltozott politikai széljárás, a külső nyomás, a háborús veszély, a hecckampányok, a morális lezüllés ellenére a vajdasági magyarság a VMSZ létrehozásával példaértékű gyorsasággal kerekedett felül zavarodottságán, elveszettség-érzésén, a körülötte levő káoszon.
A Vajdasági Magyar Szövetség létrejöttét természetesen nem fogadta osztatlan öröm sem a határon innen, sem azon túl. A VMSZ ellenzői azonban ma már, egy évvel a szervezet létrejötte után, beletörődni látszanak az elkerülhetetlenbe. Azokon, akiket emberi méltóságukban, keresztény igazságérzetükben, nemzeti elkötelezettségükben megpróbáltak bemocskolni, nem fogott semmiféle gáncs, s nekik köszönve a vajdasági magyarság politikailag árnyaltabb, tapasztaltabb, érettebb közösséggé vált, mint volt annak előtte.
Amíg az első érdekszervezetünk az 1989-es változások, a nagy remények szülötte, a VMSZ-t a 89-es álmok szertefoszlása, a kisebbségi helyzet reménytelensége, az anyaország mostoha viszonyulása, ha úgy tetszik: a helytállás kényszere szülte. És mindjárt mázsányi súlyú problémákkal, feladatokkal kell ennek az újszülöttnek szembenéznie.
A magyar közösségek szülőföldön való megmaradása és boldogulása ma összehasonlíthatatlanul nehezebb feladat, mint volt 1989-ben. A legtöbb esetben nemcsak az elcsatolt területeken élő magyarok nemzeti, nyelvi identitásának a megőrzése jelent gondot, hanem puszta létfenntartásuk biztosítása is. Ma már korántsem a jövőre vonatkozó merész elképzelések egyeztetése és megfogalmazása jelenti a politikai fegyvertényt, hanem az lenne igazi bravúr, ha sikerülne megelőzni, kivédeni, hogy a privatizációban, az állami vagyon elosztásában, a piacgazdaság kiépítésében a magyar kisebbségeket ne érjék újabb hátrányok. Kisebbségi szempontból a kulcskérdés, hogy a balkáni tulajdonszerzésben a kisebbség ne váljék teljes mértékben kisemmizetté.
A határon túli magyarság érzékelhető elbizonytalanodása ellenére a szülőföldön való megmaradása és boldogulása érdekében a szocialista-liberális kormánnyal korrekt viszony kialakítására kell hogy törekedjen. Mivel a VMSZ nagyjából a magyarországi kormányváltással egyidőben jött létre, a korrekt viszony kialakításának elvileg nem volt semmi akadálya. Hogy a kapcsolatfelvétel és a párbeszéd kialakítása mégsem volt ilyen egyszerű és természetes, az részben azzal a gáncsoskodással magyarázható, amellyel a VMDK egy-két vezetője megpróbálta a magyar kormánynál háttérbe szorítani a rivális pártot. A partneri viszony kialakítására azt követően kerülhetett sor, hogy a magyar kormány elismerte a VMSZ-t, mint a vajdasági magyarság önálló politikai tényezőjét. Ha egészen őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, hogy ennek az ideje talán most, a közgyűlést követően jön majd el.
A VMSZ annál is inkább szükségét érzi a magyar kormányszervekkel való korrekt kapcsolatnak, mert a VMDK jelenlegi vezetésével ellentétben, igen érzékeny az államközi tárgyalások, megegyezések kérdésében. Így például az alapszerződés-tervezetek előkészítése során a VMSZ nem rejtette véka alá fenntartásait. A VMSZ aggodalommal fogadta az alapszerződések aláírását és ratifikálását, mert úgy véli, hogy ezzel a lépéssel Magyarország önként, szabad akaratából lemond a határon túli magyarságról, holott erre a körülmények nem kényszerítik ma úgy, ahogyan annak idején Trianonban, Párizsban. A VMSZ méltányolja a magyar kormány erőfeszítéseit, hogy a határon túli magyarság helyzetének javítása érdekében rendezni kívánja a szomszédos országokkal a kapcsolatát, ugyanakkor komoly kétségei vannak az iránt, hogy erre az államszerződések kínálkoznak a legalkalmasabb lépésnek. Keservesen kellett megtapasztalnunk, hogy ebben a térségben a papíron kötött megállapodások soha nem lettek végrehajtva, ahogyan a deklarált kisebbségi jogoknak sem lehetetett a gyakorlatban érvényt szerezni soha.
A határon túli magyarságnak a sikeres kisebbségpolitika érdekében elengedhetetlenül szükségük van arra, hogy Magyarország komoly erőfeszítéseket tegyen egy nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kiépítése érdekében. Az Európa Tanács kisebbségvédelmi keretegyezménye, amely tartalmazza az 1201-es ajánlást, jogi szempontból nem elegendő garancia a határon túli magyarok számára. Ékes bizonyíték erre a felvidéki magyarság helyzete. Bár a Keretegyezmény 1201-es ajánlással bekerült az alapszerződésbe, azt a szlovák fél úgy értelmezi, ahogyan neki tetszik.
Azt hiszem, valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy milyen nagy felelősség nehezedik mindazokra, akik politikai, közéleti szerepet vállalnak. Ez a felelősség arányos a határon túli magyarság helyzetének a súlyosságával és drámaiságával. Nemcsak a magyar kisebbségek életfeltételeinek a javítása tűnik erőnket meghaladó feladatnak, de jogos igényeink megjelenítése, megfogalmazása is sokkal bonyolultabb, s nagyobb körültekintést kíván, mint azt korábban gondoltuk. Nem arról van szó, hogy jogos igényünkből bármit is fel kellene adnunk, vagy hogy a gondjainkról való bűnös hallgatás, a nemzeti önfeladás, az elvándorlás, az asszimiláció maradt volna számunkra az egyedüli alternatíva. Hanem meg kell tanulnunk, hogy a hazai és a nemzetközi környezethez igazodva kell kialakítani politikai stratégiánkat.
Ennek szellemében a VMSZ egy új, rugalmas autonómia koncepciót dolgozott ki, anélkül, hogy a magyarság jogait valamely véglegesített keretben akár túldimenzionáltuk volna, akár más kisebbségekhez viszonyítva bármiről is lemondtunk volna. A világ kevéssé fogékony a gondjainkra, sőt közömbös irányunkban. Ezért úgy kell szólnunk, olyan szervezetet kell létrehoznunk, olyan programot kell elfogadnunk, amely lehetőséget teremt a kommunikációra, elejét veszi az elszigetelődésnek, és mind a hazai közegben, mind az anyaországban, mind pedig nemzetközi vonatkozásban fogadóképességre talál.
Tisztelt Közgyűlés! Minthogy magyarnak születtünk, közös kötelességünk magyarságunk megtartása és felvirágoztatása. Ehhez hitre, állhatatosságra, konok kitartásra van szükségünk. És összefogásra, toleranciára, ami nélkül erőnk elaprózódik. Mindannyiuknak eredményes tanácskozást kívánok.
Gubás Jenő doktor kezdeményezésére újból meg kellene próbálnunk a jugoszláviai magyar értelmiség összefogását. Ő ugyanis a tótfalusi találkozó fél-sikere ellenére bízik abban, hogy új szempontok alapján, más megközelítésből és megfogalmazásban talán szólásra és cselekvésre lehet bírni kiválóságainkat. Az értekezlet témájaként a jugoszláviai magyar kultúra és oktatás rövid és hosszú távú fejlesztési tervezetének kidolgozását javasolja.
Tekintettel arra, hogy a sajtóban közzétett felhívás mellett magánlevélben azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy a sajtón keresztül indítsam el a vitát (Mit hiányolok kulturális életünkből, mit tartok rövid és hosszú távon szükségesnek megvalósítani, milyen módon és kikre lehetne támaszkodni, milyen albizottságok létrehozása indokolt?), és egyben felkért, hogy az október 21-i tanácskozás vitaindító bevezetőjét is fogalmazzam meg, megköszönve a megtisztelő bizalmat irányomban kötelességemnek érzem, hogy legelőször is aggályaimról szóljak. Több gondom is van a találkozóval kapcsolatosan.
Az egyik gondom az, hogy önmagában véve nem sok értelmét, gyakorlati hasznát látom a széleskörű vitafórumoknak. A másik gondom az, hogy ennek a véres háborúnak az árnyékában, amelyben puszta megmaradásunk a tét, fajsúlytalannak és szétfolyónak érzem a témát. Továbbá azt gondolom, hogy egy összejövetelen, bármilyen rangos összejövetel legyen is az, amennyiben az nem ölt semmiféle szervezeti formát, merőben fölösleges semmire sem kötelező határozatokat hozni, ad hoc bizottságokat kinevezni, levegőben lógó alosztályokat alakítani. És végezetül hadd tegyem hozzá azt is, hogy szerény véleményem szerint a kultúra és oktatás helyzetén, de sok más téren sem lehet pusztán az értelmiség lelkiismeretére és cselekvőkészségére apellálni.
Hadd kezdjem kétségeim részletesebb kifejtését mindjárt ez utóbbival. Az értelmiség szerepvállalása nem morális kérdés, ahogyan ezt gyakran halljuk, nem is a nemzettudat függvénye, hanem szimpla egzisztenciális kérdés. A vajdasági magyar értelmiség elsősorban azért nem vállalja fel közösségi gondjainknak a képviseletét, azért nem áll a változások vagy az érdekszerveződés élére, mert nem látja ezáltal biztosítottnak sorsát és jövőjét. Sőt, sokan úgy vélekednek, hogy ma, amikor a mindennapos küzdelmek célja a puszta megélhetés biztosítása, bizonytalan egzisztenciájukat veszélyeztetnék a határozottabb nemzeti közéleti szerepvállalással. És tegyük hozzá – nem ok nélküli ez a félelem részükről. (Mellesleg jómagam is így maradtam munka nélkül).
Az értelmiség abból él, amit el tud adni, vagyis szaktudásából. Vannak kiváló szaktudású embereink, akik a pályájukon sikeresek, de nem vállalnak közéleti szerepet. Mert közéleti szerepvállalásból legfeljebb politikusként lehet megélni, de értelmiségként nem. Viszont könnyen állás nélkül lehet maradni, földönfutóvá lehet válni.
Hibás szemlélet az értelmiségtől áldozatvállalást várni. Nem csak azért, mert ez cinikus szemforgatás volna, hanem azért sem, mert az áldozatvállalásra alapozott jövő mindig hamis, valaki másnak az érdekeit szolgálja. Az értelmiséget meg kell fizetni, el kell tartani a társadalomnak, az államnak, a nemzetnek, az etnikai kisebbségnek, e nélkül hiú ábránd azt várni tőle, hogy a közügyek szekere elé lehet fogni.
Nincs értelme az értelmiség összefogására buzdítani, nagy cselekvési programokról álmodozni, ha alapvető és létfontosságú problémáink megoldása érdekében képtelenek vagyunk megfelelő intézményeket, alapítványokat, szakmai társaságokat létrehozni, ha azok tudását és fáradozását, akik vállalják a nemzet napszámosainak a sorsát semmivel sem tudjuk honorálni.
A kiindulópont tehát nem az, hogy végső ideje meghatározni mindazokat a feladatokat, amelyek megvalósítása nem tűr halasztást. Az igazi kérdés úgy merül fel, hogy vajon milyen akciókat és cselekvési programot hajlandó a vajdasági magyarság anyagilag támogatni. Mert elsősorban magunkra kell alapozni. Követelhetünk ugyan mi a hatalomtól jogot és támogatást, az ebben a soviniszta hálóban vergődő, szankciókkal sújtott, romlásba döntött országban több mint önámítás. És miután újra mostohagyerekké váltunk, az anyaország felé való kacsingatás is hiú ábránd.
Ad hoc kinevezett bizottságok, alosztályok helyett intézményeket, iskolákat, alapítványokat kell létrehozni, munkahelyeket kell nyitni, ösztöndíjakat kell biztosítani, hogy legalább valamelyest enyhítsünk azok megélhetési gondjain, akiket a szekér elé kívánunk fogni. Ellenkező esetben, hiába felhívás, a lelkes felbuzdulás, értelmiségünk közösségi gondjainkkal való foglalkozás helyett kivándorol hogy fürdőszobákat csempézzen a tengeren túl, vagy vidéki lapokat szerkesszen Magyarországon.
Hogy fontossága ellenére mért érzem a jelen helyzetben súlytalannak és elhibázottnak az értekezlet témáját? Azért, mert ahhoz, hogy a jugoszláviai magyar kultúra helyzetéről, fejlődési irányvonaláról, lehetőségeiről érdemben tárgyalhassunk előbb magának a jugoszláviai magyarságnak a helyzetét kellene tisztán látnunk, jövőbeni kilátásairól, megmaradási esélyeiről, távlati céljairól, nemzeti stratégiájáról kellene szólnunk.
Tudjuk-e mi van most, hányadán állunk, mi lesz velünk, hogyan alakul helyzetünk? Tudjuk-e hol tartunk, milyen károkat szenvedtünk, mi maradt belőlünk? Tudjuk-e, mit várhatunk a holnaptól, milyenek a romlás vagy esetleg a javulás esélyei? Tisztán látjuk-e hányféle kórtól szenvedünk, hogy mennyire mélyek és visszafordíthatatlanok a közösségünket morzsoló eróziós folyamatok?
Tudjuk-e hányan vagyunk, hová leszünk, kire számíthatunk? Hogy mi lesz a nem szerb lakosság sorsa Szerbiában? Milyen új helyzet elé állít bennünket a krajinai menekültek áradata, különösképpen, ha a „kilakoltatásra előirányzott” polgárok listájára kerül a magyarság? Vagy hogy mivel jár egy újabb tömeges mozgósítás, a magyar férfiak elűzése vagy frontra hurcolása? És sorolhatnánk tovább, milyen gondok szakadtak a nyakunkba, hányféle veszély leselkedik ránk. Ezt a többismeretlenes egyenletet persze aligha tudjuk egy értelmiségi találkozón megoldani. De kitérni sem lehet előle! Legalább azt kell tisztáznunk, hogy mit akarunk, s egyáltalán mit tehetünk ebben a helyzetben.
Nemcsak az értelmiségiek, hanem mindnyájunk, minden vajdasági magyar felelőssége, hogy megállapodásra jussunk a legfontosabb távlati céljainkban, amit a részcélok és részérdekek soha és semmilyen módon nem szoríthatnak háttérbe. Mégis, azt gondolom, hogy illúziókat táplál az, aki ebben a helyzetben, amelyben vagyunk máris valamilyen közösségi megegyezésben reménykedik. A közös politikai akarat megteremtésének, a konszenzus kialakításának hiányzanak ugyanis még a legalapvetőbb feltételei is.
A vajdasági magyarság ebben a passzív rezisztens állapotában egyaránt „felkészült” mindenre: a Magyarországra való áttelepülésre, a kivándorlásra, az autonómiára, a kiválásra, a visszarendeződésre, a beilleszkedésre, az elszerbesedésre, sőt a gyermektelenség, az elöregedés, az önkezű halál révén akár önmaga elpusztítására és elsorvasztására is.
Ahhoz, hogy ne csak sodródjunk az eseményekkel, hogy valamit tehessünk önnön érdekünkben, előremutató célokra van szükségünk. A távlati és rövidebb időre szóló célokat azonban csak közösen kialakított és elfogadott tervekkel lehet elérni, és a gondok itt kezdődnek. Attól függően ugyanis, hogy ki hogyan látja helyzetünket, ki miben látja saját célkitűzéseinek, feladatainak, boldogulásának az esélyeit, más-más elvekre kívánja alapozni a vajdasági magyarság távlati céljait és nemzeti stratégiáját is.
Másként vélekedik például a távlati célokról és a tennivalókról az, aki a magyar területek békés visszacsatolásában reménykedik, mint az, aki a beolvadásban, a feltétel nélkül lojalitásában és hazafiasságában látja továbbra is a megmaradás esélyeit.
Más cselekvési programra és munkatervre esküszik az, aki a magyar kisebbségek politikai önállóságában, az autonómiák biztosításában látja a jövő zálogát, s megint másra az, aki a megmaradáshoz és boldoguláshoz a klasszikus demokratikus szabadságjogokat is elegendőnek tartja.
Másként viszonyul a dolgokhoz az, aki az áttelepülés vagy kivándorlás gondolatát forgatja fejében, s megint másként, aki megpróbál a hatalom kegyeibe férkőzni, „szerbbarát” politikát folytatni.
Ezek között az eltérő álláspontok között (amelyeknél a valóságban bizonyára sokkal több van) nehezen találunk olyan „közös többszöröst”, amit az értelmiség és a népesség valamennyi rétege „minimumként” elfogadna, magáénak vallana és lelkesen támogatna. Az egységhez hiányzik tehát az érdek és a józan ész közös kiindulópontja, melynek alapján a vajdasági magyarság nemzeti megmaradásának a programját vagy akár a legsürgősebb feladatokat ki lehetne dolgozni és el lehetne egymással fogadtatni.
Mivel a demokrácia lényege a társadalmi részérdekek megfogalmazása és kezelése, tudomásul kell vennünk, hogy érdekeink, álláspontjaink különbözőek, és értelmiségi szempontból a vajdasági magyarság megmaradásának esélyeit is különbözőképpen lehet látni és argumentálni. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy egymás érveit és álláspontját nem lehet megkérdőjelezni, hogy nem lehet hosszasan elvitatkozgatni olyasmiken, amiken nem tudunk változtatni. Az ilyen viták azonban vajmi kevés gyakorlati haszonnal járnak, különösen akkor, ha a különböző politikai álláspontok képviselői egymás torkának ugranak és megszakadnak azok a szűkös kommunikációs kapcsolatok is, amelyek még rendelkezésünkre állnak. Másfelől az sem vinné előbbre a dolgot, ha a lényegi kérdések megkerülésével az értelmiségi találkozó mellébeszélésbe, panaszáradatba és kesergésbe fulladna. Közéletünk számos visszataszító tulajdonsága közt ugyanis éppen ez a kettő a legvisszataszítóbb: az agresszív kizárólagosság és az örökös panaszáradat, önmarcangolás, sopánkodás.
Mivel a nyilvánosság előtti szópárbajban – színjátékban – a vitapartnerek egy részénél gyakran a legnyilvánvalóbb tények tudomásulvételére sincs meg a hajlandóság, a sértegetés, a hamisítások és hazugságok áradata helyettesíti az érvelést, nemzeti megmaradásunk szempontjából értelmetlen volna álvitákkal tovább mérgezni a légkört. Sárdobálásra, szemvájásra, fejvételre igazán nincs szükségünk. Éppen ezért nem tartom szerencsésnek, hogy gyakorlatilag értelmiségünk teljességének a bevonásával tárgyaljunk meg olyan kérdéseket, amelyek gondos előkészületeket és kimunkálást igényelnek.
Ahhoz, hogy nemzeti közösségünk egységéről és távlati céljairól beszélgethessünk, meg kell teremtenünk az érdekeltek tartós együttműködésének különböző formáit. Ami napjainkban egyáltalán nem könnyű feladat, ha belegondolunk, hányféle ellentét vár köztünk áthidalásra. Látszólag talán egyszerűbb lenne a dolgunk, ha a pozícionált értelmiségünk nagyobb közéleti szerepet vállal, vagy ha az 1989-ben megindult politikai érdekszerveződéssel csakugyan sikerült volna integrálni a vajdasági magyarságot.
A magyar kisebbségi elitek sorsa azonban, ahogyan a térség más országaiban, nálunk is sokáig a kommunista-internacionalista kurzushoz, illetve a jugoszlávság eszméjéhez kötődött. Értelmiségi elitté azok válhattak, művelődési és előmeneteli lehetőségre azok számíthattak, akik cserébe vállalták saját nemzeti közösségük leszerelését és pacifikálását.
A vajdasági magyar pozícionált értelmiség esetében, a szó valódi értelmében nem is beszélhetünk etnikai-kisebbségi értelmiségi elitről, hiszen az etnikai értelmiségi elit lényegéből fakadóan a nemzeti öntudat kristályosodási pontja, a virtuális államalakulás gondolatának megfogalmazója és hordozója, amely előbb vagy utóbb, de óhatatlanul napirendre tűzi a kisebbségi autonómiák és önrendelkezési törekvések kérdését. Ott ahol ez nem így van, ahol az értelmiségi elit más szerepet vállal, ahol a többségi nép nemzetállami eszméit, vagy kozmopolita, liberális eszméket továbbít nemzeti közössége felé, nem tekinthető etnikai értelmiségi elitnek, hanem kisebbségi származású pozícionált értelmiséginek. Ilyen értelemben az ex-Jugoszláviában élő magyarság voltaképpen ma sem rendelkezett saját nemzeti értelmiségi elittel.
A nemzeti közösségben való gondolkodás a vajdasági magyarság politikai önszerveződésével jelent meg, amely viszont gyorsan és látványos módon vezetett az autonómia törekvésekhez és a nemzeti egység eszméjéhez.
Az előállt helyzetben a magyar értelmiség válaszút elé került. Vagy nem vesz tudomást továbbra sem a kisebbség önrendelkezési, illetve nemzeti integrációs törekvéseiről, és a kiéleződő etnikai konfliktusok közepette légüres térbe kerül, vagy vállalja a kisebbségi autonómiáért folyó bizonytalan kimenetelű harcot, kitéve magát a többségi nép hisztérikus ellenszenvének és minden más vele járó kockázatnak.
Jugoszlávia szétesésével a magyar származású, önmagukat többnyire jugoszlávoknak valló értelmiségiek egy része hanyatt-homlok Magyarországra menekült, mások megpróbáltak különböző kozmopolita-liberális eszmékre váltani. Sokan vállalták azonban a nemzeti érdekek védelmét is, akik viszont hamar megbarátkoztak az autonómia gondolatával.
Nos, függetlenül attól, hogy az előállt új helyzetben ki miként találta fel magát, a kisebbségi problémák további eltussolására ma már nincs lehetőség. A nemzeti létükben veszélyeztetett etnikai közösségek értelmiségüket másutt is, nálunk is színvallásra kényszerítik. A belenyugvók, megalkuvók, a néma cinkosok ellenére ma már nagyobb azoknak a tábora, akik fontosnak érzik a magyarság létét érintő kérdéseket és hajlandóak nemzeti közösségük érdekeit szolgálni.
Mivel minden társadalom, így a vajdasági magyarság is tagolt, a politikai önszerveződés sem tudta, s nem is tudhatta nemzeti vonalon teljes mértékben integrálni a magyarságot. A pártosodással, a politikai színtér pluralizálódásával viszont végképp szertefoszlott az illúzió, hogy sikerül a népesség egészét egyetlen program mögé sorakoztatni. Az a körülmény azonban, hogy mind a VMSZ, mind pedig a VMDK a vajdasági magyarság politikai önállóságának, a kisebbségi autonómia valamilyen formájának a kivívásában látja a vajdasági magyarság megmaradásának zálogát, arra vall, hogy van lehetőség a magyarság összefogására a közös távlati célért folyó munkában.
Kétségtelen, hogy az autonómia bármely formájának a létrejötte, megvalósulása sok mindent megoldana számunkra, már azzal is, hogy az autonómiák révén talán sikerülne bekapcsolódni az európai társadalmi, gazdasági folyamatokba. Az autonómia kivívásának a lehetőségei azonban az utóbbi időben, mind a hazai színtéren, mind pedig a magyarországi és nemzetközi támogatást illetően valamelyest csökkentek.
Az utódállamok érthetően rettegnek az autonómiáktól, mert azok a nemzetállami szerkezet széthullásához vezethetnek. Kis-Jugoszlávia sem mutatott ebben a vonatkozásban soha semmiféle tárgyalási hajlandóságot. A krajinai bábállam összeomlásával ez a tárgyalási hajlandóság vélhetően csak tovább csökkent.
Amennyiben a szerbek kellő időben és meggyőző módon rábólintanak az összekötő csoport által felkínált Z-4-es tervre, a balkáni térségben zajló véres etnikai konfliktusok a megoldáskeresést valószínűleg másutt is az autonómiák irányába mozdították volna el. Így azonban a krajinai szerbek nemcsak a saját, hanem a térségben élő más kisebbségeknek az esélyeit is jó időre eljátszották. Félő továbbá, hogy a krajinai kérdés horvát „megoldásával” az etnikai kérdés méltányos rendezése helyett a térségben a nemzetállami törekvések kaptak zöld fényt a nagyhatalmak részéről.
Az Antall-kormány korábban reményeket keltett, hogy a határon túli magyar kisebbségeket támogatja autonómia törekvéseikben. Ezek a remények azonban még az Antall-kormány bukása előtt elhalványultak, és az autonómia gondolatának fő hordozóit, akik az összmagyarság politikai integrációjának a lehetőségét látták az autonómiák megvalósulásában, már 1993 végén megpróbálták marginalizálni. A Horn-kormány színre lépésével tovább csökkent az a szándék, hogy az anyaország jelentős anyagi és politikai támogatást nyújtson e téren. Gyengült a nemzetközi politikai közösség szándéka is, hogy a figyelembe vegye a kisebbségek igényeit.
Ha a közös, egységes és összehangolt nemzeti program kidolgozásának és elfogadásának a jelen helyzetben nincs is reális lehetősége, nemzeti közösségünk megmaradása szempontjából fontos feladatok és konkrét cselekvési programok terén azért szót tudunk érteni egymással. Mellesleg nem biztos, hogy a konkrét feladatok és cselekvési programok hosszabb távon kevésbé szolgálják nemzeti közösségünk fennmaradását és boldogulását, mint mondjuk a politikai pártok által kierőszakolt és kötelezővé tett, parciális érdekeket takaró „nemzeti programok”.
A magam részéről a közös cselekvés lehetőségét különböző intézmények, alapítványok, szakmai szervezetek, értelmiségi körök, társaságok, egyesületek létrehozásában látom, amelyek a hatékony munka szempontjából megfelelő szervezeti keretet nyújtanak a hasonló célokat képviselő egyének számára. E munka és tehermegosztás révén, a rendszeres megbeszélések és megállapodások alapján később nagyobb közcélú tervek közös megvalósítására is sor kerülhetne.
Jelenleg azonban az értelmiség összefogása és támogatása céljából először (az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Társaság és a becsei Than Fivérek Értelmiségi Kör példájára) különböző értelmiségi köröket, társaságokat, klubokat kell alakítanunk, hogy a tudomány, a kultúra, az oktatás és a gazdaság területén felmerülő kérdések minden színten megfelelő gazdára találjanak.
A polgári egyesületek mellett intézményeket, alapítványokat kell létrehoznunk, amelyek konkrét tudományos programok indításával és felkarolásával lehetőséget biztosítanak arra, hogy elemzően tárjuk fel nemzeti közösségünk egészét vagy egy részét érintő legsúlyosabb gondokat, problémákat: mint például falvaink sorsának alakulását, településeink nemzetiségi összetételének változását, a magyar népesség visszafejlődésének, gazdasági elszegényedésének, fogyásának, elöregedésének, a beolvadásnak, a kényszerű és önkéntes elvándorlásnak az okát. Továbbá valóban olyan alapvető fontosságú problémák várnak gyors megoldásra, mint amiket Gubás doktor felsorol: a magyar tanítóképzés, a dokumentációs központ létrehozása, a peremvidék és szórvány magyarság diákjai számára egy kollégium megalakítása, a magyar színházak és az irodalom sorsa, a sajtó és az elektromos média helyzete, a magyar írószövetség létrehozása, a műemlékeink védelme, az oktatás és a vallási nevelés színvonalának emelése, a nemzeti tudatunk erősítése, falvaink gazdasági és kulturális életének támogatása.
Az ötletek leltárát persze lehet bővíteni vagy csökkenteni. A magam részéről feltétlenül ide sorolnám még a vajdasági magyarság szociális és egészségügyi helyzetének feltérképezését, lelki és közösségi állapotának regisztrálását, kisebbségünk társadalmi szerkezetváltozásának, a foglalkoztatási és vállalkozási lehetőségeknek a vizsgálatát stb.
Pontos mérlegkészítés, felmérés, helyzetelemzés nélkül csak ködvárakat építhetünk. Kizárólag a helyzetünkre vonatkozó releváns ismeretnek a birtokában és felhasználásával, illetve a vajdasági magyar civil társadalom megerősödésével válik megfogalmazhatóvá nemzeti közösségünk megújulási programja. Csak a magyarság eddigi szervezési-önszerveződési gyakorlatának a meghaladásával, a nemzeti szolidaritás elmélyülésével – a szakmai szervezetek, egyházközösségek, önkormányzatok, pártok támogatása révén – tehetünk majd lépéseket az oktatás, a média és a gazdaságszervezés irányába.
Nem vitás, hogy a magyar nyelvű iskolahálózat kiépítése elsőrendű feladat volna valamennyiünk számára. Egy ilyen vállalkozás azonban jelenleg meghaladja erőnket és lehetőségeinket. Sőt, félő hogy ennél sokkal szerényebb kezdeményezések is kútba esnek a szükséges káderek és anyagi feltételek hiányában. Nem vágyainkból, hanem abból a tényállásból kell kiindulnunk, hogy az elmúlt öt év során önerőből, összefogásunk eredményeként egyetlen munkahelyet sem tudunk nyitni, egyetlen ösztöndíjat sem tudunk biztosítani tehetségeink számára. Ellenkezőleg, a meglévő intézményeink, szervezeteink, egyesületeink működtetéséhez is rendre külső támogatásra volt szükségünk.
Ebben a háború és az embargó terheit viselő széthullott országban a restriktív adópolitika hatására a magyarság tekintélyes része elszegényedett, elvesztette reményét és vállalkozókészségét. Amíg nem találjuk meg a módját a magyarság egzisztenciáját erősítő gazdaságszervezési, vállalkozási és pénzügyi rendszer kialakításának és működtetésének, amely egyben a vajdasági magyarság társadalmi önszerveződésének a gazdasági-pénzügyi alapjait teremtené meg, a nagy nemzeti cselekvési programok nem egyebek mint fedezetlen lázálmok
Ha közös megegyezéssel sikerül a közeljövőben akár egyetlen magyar óvodát létrehozunk, már többet tettünk, mint száz közleménnyel és politikai proklamációval.
Első lépésként azonban készítsük talán el iskoláink, történelmi egyházaink, intézményeink, polgári egyesületeink kataszterét és ez könyv formájában kerüljön mielőbb kiadásra. A kérdés csupán az, ki készítse el és milyen támogatási forrásból? Ha erre az egyetlen kérdésre megoldást találunk, bizakodva tekinthetünk a jövőre, és már megérte a tanácskozást összehívnunk. [15]
Tudományos dolgozatnak talán szokatlan és rendhagyó a cím, amit eredetileg a dolgozatomnak adtam: Tépelődés a magatartáskutatás lehetőségeiről és napjaink balkáni rémtörténeteiről, de vajon nem szokatlan és rendhagyó időket élünk-e magunk is? A humántudományok művelője a magatartáskutatás kapcsán természetesen számos magasztosabb téma közül választhat, jómagam azonban mint közvetlen szenvedő alanya az újabb kori balkáni történéseknek, ha magatartáskutatásra, vagyis valamely nép vagy társadalom szokásainak a tudományos elemzésére, az emberek lelki alkatának, érzés- és gondolatvilágának a titkaira gondolok, nem tudok szabadulni attól a kínzó érzéstől, amit a balkáni helyzet szülte tanácstalanság és tehetetlenség-érzés vált ki bennem. Ezért vállalva, hogy kérdésfeltevésem és okfejtésem talán nem mindenben felel meg a tudomány szigorú követelményeinek, az „etológia - mindennapi tudat - pszichológia” kérdéskörről beszélgetve, mindenekelőtt magukat a valóság szülte problémákat járom körül.
Jóllehet az ENSZ-jelentések már huzamosabb ideje döbbenetes képet tárnak a világ elé a Balkánon kialakult állapotokról: az önkényes öldöklésről, a példátlan méretű erőszakról, az iszonyatos kínzásokról, a minden korlátot túllépő emberi lealjasulásról, jellemző módon a humán tudományok művelői egyetlen nemzetközi konferenciát sem szenteltek ezeknek a szörnyűségeknek, illetve a szörnyűségek mögött rejlő magatartásváltozás okainak a vizsgálatára. Mi több, maguk az érintett országok tudósai sem mutattak nagyobb affinitást a téma iránt. Így például a Szerb Pszichológiai Társaság legutóbbi, 1995. májusában, a festői szépségű Kazán-szorosban (Donji Milanovacon) megrendezett tudományos tanácskozásán a témák sokasága közül egy sem foglalkozott, mondjuk a szerb nép lelkiségének és magatartásának a kérdéseivel vagy a véres etnikai konfliktusok pszichológiai vonatkozásaival. Annak ellenére sem, hogy a sajátos balkáni mentalitás miatt immár négy éve tart az esztelen vérengzés a volt Jugoszlávia térségében, és olyan dolgok történnek meg, amelyek hosszú időre meghatározzák az itt élő népek egymásközti viszonyát és további életesélyeit.
Mi a magyarázata ennek az érdektelenségnek? Miféle farkasvakság jött létre tudományos körökben? Nem anakronizmus-e a balkáni kataklizmát megkerülve az iskolai kimaradásokról, a gépkocsivezetők alkalmasság-vizsgálatáról, a pszichológiai mérési technikákról, a humorról és egyéb épületes témákról tanácskozást szervezni, kedélyesen elbeszélgetni? Akkor, amikor tömegsírok borítják szerte a volt Jugoszlávia térségét, főként Bosznia területét. Amikor lemészárolt és felkoncolt áldozatok tetemei hevernek mindenfelé. És a túlélő szemtanúk hullahegyekről beszélnek. Az elfoglalt és visszafoglalt területeken pedig a „győztesek” igyekeznek más nációk, a tegnapi szomszédok ottlétének még a nyomait is eltörölni.
Az emberi jogokkal foglalkozó amerikai külügyi államtitkár-helyettes, John Shattuck a srebrenicai, a Nova Kasaba-i, a karakaji, és más kelet-boszniai helységekben tett látogatása után kijelentette: „világos bizonyítékok támasztják alá, hogy az említett helységek közvetlen környékén tömegmészárlások történtek. A tömegsírok ezerszám lemészárolt és felkoncolt muzulmánt takarnak”. De másutt is, többek között Prijedor környékén. A hágai bíróság vizsgálóbírái állítják, hogy a szerbek a muzulmán lakosság körében végezett tömegmészárlást követően a tetemek egy részét a ljubijai vasércbányába szállították, ott zúzógépekkel megőrölték, majd elégették, végül pedig az elhagyatott bányaaknákba helyezték. Felbecsülni is nehéz, hány áldozatot sikerült Boszniának csak ezen az egyetlen pontján eltüntetni.
A művelt Európában törvény védi a kutyákat, macskákat és egyéb állatokat a durva bánásmódtól. Újabban a tömésre fogott libák sanyarú sorsa vált ki felháborodást és heves tiltakozást a jobb érzésű emberek körében. Ugyanez a civilizált világ, a boszniai vérengzések és deportálások kapcsán alig hallatta szavát. Pedig mérvadó becslések szerint több százezer ember esett a harcok áldozatául, és több millió embert űztek el otthonából. Mindez Európában, az ezredforduló küszöbén. És halkabb nem is lehetne a civilizált világ hangja.
Ki tehet arról, hogy az elmaradott balkáni törzsek egymással háborúba keveredtek - nyugtatgatják magukat és egymást az emberek Európa boldogabb égtájain a TV-híradások felkavaró képsorait nézve. Csakhogy az efféle magyarázkodás önámítás. Annak ugyanis, ami a balkánon történik, nem sok köze van a háborúhoz. A háborúnak ugyanis vannak szabályai és törvényei, ami balkáni történésekre nem jellemző. A háborúban idegen erők csapnak össze, ami nem állítható a volt Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság térségére. A balkáni népek elmaradottságára való hivatkozás is sántít. Sokan vélekednek úgy, nem minden alap nélkül, hogy 4-5 évvel ezelőtt Jugoszlávia volt Kelet-Európa leghaladóbb, legdemokratikusabb, legszabadabb, legbékésebb és legvirágzóbb állama. Az ország és a nép biztonságát nem veszélyeztette senki. A megpróbáltatást, a szenvedést, a halált külső ellenség helyett más okokra kell visszavezetni. Olyan okokra, amelyek felderítésében, többek között a magatartáskutatás lenne illetékes.
A tudományos elméletek és értelmezések feladata például megmagyarázni, hogy miért áll fenn általában egy társadalmi állapot, rend, hogy milyen általános törvényeknek van alárendelve az emberek viselkedése, milyen alapelv uralja őket, és milyen okból áll fenn épp az a rend, és nem pediglen egy másik? A magatartáskutatás terén jelentős előrelépés lenne, ha mondjuk meg tudnánk válaszolni, hogy a néhai közös hazában ki, kinek és főként miért vált szinte egyik napról a másik napra engesztelhetetlen ellenségévé? A tudományos kérdésfeltevések azonban, különösen a társadalomtudományok esetében, olyan intézményes kontroll alatt mennek végbe, amelyek részét képezik az adott hatalmi rendszernek, így ritkán foglalkoznak lényegi kérdésekkel. Pedig a Balkánon az embertudomány a pusztulás meztelen arcába nézhet.
Honnan ez a váratlan amoralitás? Mivel magyarázható az emberek megváltozott magatartása? Mitől vált minden emberi becsvágy és méltóság egyik napról a másikra semmivé? Az okokat illetően találgathatunk. Vannak „kézenfekvőnek” látszó magyarázatok. Például az emberek hiszékenysége. Közismert, hogy az emberek hiszékenységük miatt milyen gyakran esnek áldozatul mindenféle szélhámos népboldogítónak. A tudatlan ember önállótlan, vezetőt keres, és ha úgy érzi, hogy megtalálta a helyette gondolkodó embert, akkor egész lelkével rátámaszkodik és vakon követi őt. A történelem bőséges példákkal szolgál arra, hogy a vakon hívők tömege milyen kritikátlanul képes követni prófétáit, olykor a vásári kikiáltók színvonalán álló vezéreit.
A korszerű tömegtájékoztatás révén pedig az emberek befolyásolhatóságának végképp nincs határa. Bármivel tele lehet sulykolni a fejüket. Hadd utaljunk például az iraki népszavazásra, amelyen csaknem 100%-ban bizalmat szavaztak annak az embernek, aki háborúba sodorta és tönkretette az országot. Vagy Kis-Jugoszlávia népeire, akik szó nélkül tűrték a szuperinfláció terheit, a korábbi 1000 - 1500 márkás keresetek 3-4 márkára való zsugorodását, annak minden keserű következményével együtt.
Nehéz felfogni például, hogy a szerbek és más balkáni népek miért követik vakon azokat a vezéreiket, akik minden civilizációs norma szerint gonosztevők, és akiket a hágai bíróság háborús bűnösökként köröz. Ezek a latrok olyan megbecsülésnek örvendenek a feltüzelt patrióta tömegek körében, hogy egyelőre fel sem merülhet a kiadatásuk és felelősségre vonásuk.
A „kézenfekvőnek” látszó magyarázat ellenére felmerül a kérdés: vajon csakugyan gyanútlan és jóhiszemű lelkekről van-e szó, akiket lelkiismeretlen emberek felhasználnak piszkos céljaikra, vagy magában a tömegben szabadulnak fel olyan ösztönök, indulatok, amelyek aztán kitermelik a hangadó útonállókat, a lelkiismeretlen csalókat, a veszedelmes gyilkosokat? Nem magukban az emberekben szunnyadnak-e azok az agresszív késztetések, amelyek időnként a legvadabb indulatokba csapnak át, és amelyek kritika és kontroll nélküli, gátlástalan tömeggé silányítják az emberek számottevő részét?
A társadalmi átalakulással járó instabilitás következtében, a jogrend, a törvények és a morális fékek fellazulásával az agresszív késztetések könnyen felszínre kerülnek. Talán ez történt Balkánon is. Ha elfogadjuk Freudnak azt a meglátását, hogy a társadalmi lét alaptörvénye az egyéni vágyak repressziója, ez magyarázattal szolgál arra, hogy az átmeneti helyzet, az instabil állapot szabadabb mozgásteret biztosít az elfojtott indulatoknak. Mindenképpen pontosításra szorul azonban, hogy konkrétan miféle vágyak, törekvések, eszmék hatották át a balkáni népek, köztük is elsősorban a szerb tömegek tudatát, amelyek kisiklatták, vakvágányra terelték a demokratikus társadalmi átalakulás folyamatát.
Aki itt él ebben a térségben, annak a számára kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy az etnikai és vallási jelleget öltő konfliktus alapvetően anyagi természetű konfliktust takar. Azok, akik az egypártrendszer ideje alatt a hatalmat gyakorolták, egy dolgot jól megtanultak Marxtól: nevezetesen, hogy minden hatalom kiindulópontja a tulajdon. Aki tehát a tulajdont igazgatja, annak megvan minden esélye arra, hogy az országot is igazgassa. A többi ideológia, politikai propaganda. Amikor az egypártrendszer bukásával nyilvánvalóvá vált, hogy veszélybe kerül a javak fölötti rendelkezés kizárólagos joga, egyszeriben ellenséggé váltak mindazok, akik a társadalmi javak újraelosztásának a reményében a demokratizálódási folyamatok élére álltak. A szerb szupremáció megőrzése miatt ellenséget kellett csinálni azokból, akik egyébként senkit és semmit nem veszélyeztettek a néhai közös hazában.
Az etnikailag tiszta terület létrehozásának a gondolata az anyagi javak újraelosztását szolgálja. Kisemmizni, kiforgatni javaikból mindazokat, akik más néphez tartoznak. Az etnikailag tiszta területek létrehozása ugyanis a valóság nyelvére fordítva azt jelenti, hogy szabadon lehet üldözni, kínozni, megsemmisíteni azokat a más nemzetiségű polgárokat, akiknek a házára, anyagi javaira az erőszaktevők jogot formálnak. A balkáni vérengzésnek legfőbb célja – a rablás. Ez az események mozgatórugója. Ebben kell a pusztítás és a gyilkolás valódi okát keresni. Ezért voltak a balkáni vérengzésnek és rombolásnak többnyire ártatlan áldozatai: fegyvertelen civilek, nők, gyerekek, öregek.
Korántsem új hozzáállásról van itt szó. Az első világháborút követően az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz jelentős területeket csatoltak. A második világháborút követően megismétlődött mindez. A tisztességtelen békekötések rányomták bélyegüket a népek mentalitására: a vesztesekére épp úgy, mint a győztesekére. A győztesekére úgy, hogy a javak megszerzésének erőszakos módját ma is természetesnek találják. Ennélfogva a szerbek szempontjából nem üres frázis, amikor arra panaszkodnak, hogy összeesküdött ellenük a világ. Nem értik, hogy amit eddig lehetett, most nem lehet. Amit eddig büntetés nélkül megtehettek, most egykori pártfogóik részéről rosszallást vált ki. Nem vették ugyanis tudomásul, hogy közben megváltozott a világ.
A balkáni népek, elsőként a szerbek, a fegyveres konfrontálódást választották a kínálkozó másik alternatíva, a demokratikus társadalmi átalakulás helyett. Ebben a döntésben azonban korántsem csak a vezérek a ludasak, ahogyan ezt számtalanszor hallani. Az, aki a háborút kezdeményezte, a választásokon ismételten többségi támogatást szerzett, ami nem a véletlen műve. A szerbség csaknem egy emberként állt csatasorba Szerbia új nagyságának megteremtéséért. Ami aztán persze felerősítette a szlovén, a horvát és más népek függetlenségi törekvéseit is. A nemzeti államok megteremtése, az „ein Volk, ein Reich, ein Führer” jegyében indult a balkáni átrendeződés.
Miután a nép végigjárta a hosszú utat a rohamosztagok zászlaival dekorált impozáns tömeggyűlésektől a belső ellenség felett aratott győzelmeken és a külső ellenséggel való sikeres összecsapáson át az egész világgal való konfrontálódásig, meg kell érnie a vereséget, amelyre rászolgált. A politikai bűnözésre és államilag fémjelzett hazudozásra alapozó politikának a NATO-bombázások vetettek véget. Ennek a fordulatnak a ténye igazolja a vádat, hogy nem kis mértékben a világ érdektelensége és passzivitása tette lehetővé az országrombolást és az amoralitást.
Ami a Balkánon bekövetkezett, az másutt is megtörténhet. Az emberek alapvetően másutt sem különbek, csak más körülmények között élnek. Nyugat-Európa civilizáltabb társadalmaiban, amelyekben régebb óta létrejöttek azok a politikai, jogi és intézményes keretek, amelyek lehetővé teszik a konfliktusok kezelését és megoldását, másként merül fel az emberi természet kérdése, mint az átrendeződés hínárjába merült Kelet- és Közép-Európában, vagy történetesen a Balkánon.
Az ember természetét nem lehet megismerni az adott emberi társadalom természetének megismerése nélkül, ami alapvetően a magatartáskutatás dolga volna. Ezzel kapcsolatosan felmerül a kérdés: mit tegyen a tudós ha tudománya szükségszerűen kapcsolatba hozza a konkrét társadalmi helyzet kényes problémáival? A gyakorlat az, hogy a tudomány képviselői elhárítják maguktól ezeket a problémákat. Hogy hogyan és miért, ez egy másik tanulmány tárgya. Mindenesetre nem új keletű jelenség ez, hiszen már Feuerbach is arra panaszkodott, hogy a tudomány lényegében véve csak a rest ész ártalmatlan és haszontalan játékszere, amely csak az élet és az ember számára közömbös dolgokkal foglalkozik. Olyan semleges, közömbös időtöltés, amely miatt senkinek sem fáj a feje. Mert „ahol a tudomány eljut az igazsághoz, igazsággá válik, ott megszűnik tudomány lenni, rendőrségi ügy lesz” belőle – mondja Feuerbach. Reméljük, hogy azóta változott a világ valamennyit.
A horvátországi Krajinákból Szerbiába telepített nagy számú szerb miatt az utóbbi néhány héten megváltozott Vajdaság demográfiai, politikai és szociológiai képe. A hatalom ugyanis az új telepesek többségét, mintegy 100 ezer embert Vajdaság területére zsúfolt be. Csak Újvidéken mintegy 50 ezer szerb telepes talált ideiglenes elszállásolást a korábban ide települt rokonaiknál és más kollektív szálláshelyeken. Újvidék mellett elsősorban Zombor, Apatin, Szabadka városok nyakába szakadt a menekültek gondja, -terhének nagyobb része. Zomborban 12 ezer személyt vettek jegyzékbe, és naponta mintegy 300 fővel gyarapszik a krajinai szerbek száma.
A telepesek áradata súlyos csapást jelent más községekre is, hiszen a háború terheinek, valamint az országot sújtó embargónak a következtében a gazdaság összeomlott, és a lakosság életszínvonala mélypontra süllyedt De nemcsak a nagyobb városok, az apróbb települések is összeroppannak a „testvéri szeretet” kötelezettségeinek a terhe alatt. Egyes településeken, mint például Bački Gradačacon és Prigrevicán, több a menekült, mint a helyi lakos. A „menekültek” ellátása és elhelyezése mindenütt nagy nehézségekbe ütközik. A legnagyobb gondot a Krajinákból áttelepítettek élelmezése okozza.
Ami a krajinai szerb áradatot illeti, biztosra vehető, hogy nem menekültekről, hanem áttelepítésről van szó. Az állítólagos menekülteket ugyanis azzal az ígérettel vették rá az útra, hogy a karsztos, kietlen Krajina helyett az övéké lesz a vajdasági magyarok, horvátok földje, háza, vagyona. Biztosra vehető tehát, hogy akik ide jöttek, tartósan itt maradnak. Azok, akik Vajdaságba telepítették őket, meg fogják oldani gondjaikat. A „szerencsétlen menekültek” otthont szereznek maguknak, jövedelmező állásokhoz jutnak, állandó jellegű támogatásra találnak. Úgy, ahogyan történt ez az utóbbi néhány évben érkező százezerrel is. Vajdaság tudatos kolonizálására utalnak azok a hatósági megnyilatkozatok is, amelyek arról szólnak, hogy Vajdaságban több mint 50 ezer üres lakás, és mintegy 30 ezer elhagyatott ház található. Ha vannak üres lakások, házak, azok korántsem gazdátlanok. Tulajdonosuk vendégmunkás valahol Nyugaton, vagy katonaköteles fiatal valamelyik magyarországi menekülttáborban. Nyilvánvaló, hogy a krajinai szerbek nagyarányú betelepítése az itteni magyarok, horvátok és más kisebbségek rovására történik, hiszen máris megkezdődött a kisebbségek megfélemlítése, elűzése és újbóli kiköltöztetése.
Az elmúlt évek során az erőszakos mozgósításokkal és különböző nyomással több tízezer magyar fiatal vált hontalanná és földönfutóvá. Ezekben a napokban több mint ezer horvát lakos költözött el Vajdaságból, de tömeges a magyarok kivándorlása is.
Mivel a krajinai telepesek között mindenre elszánt, fegyveres bandák is beszűrődnek Vajdaságba, akik számos településen erőszakos cselekményekhez folyamodtak, a fenyegető telefonok, az éjszakai lövöldözések, kézigránátok robbanása következtében a magyarok és horvátok között mind többen készek elhagyni otthonaikat.
Szerémségből a szerbek gyakorlatilag elűzték, kiszorították a kisebbségeket. Bánátban már csak szórványokban élnek. De a helyzet napról-napra rosszabb a bácskai magyar többségű városokban, falvakban is. A 75 éve tartó betelepítésnek a végső célja ugyanis az, hogy ezen a területen homogén szerb nemzetállam jöjjön létre. Ebben a kérdésben, pártállásától függetlenül, minden szerb egyetért, legyen az demokrata, nacionalista, royalista vagy kommunista.
A háromnegyed évszázada tartó folyamatos betelepítés után, a most folyó nagyarányú betelepítés létében veszélyezteti a vajdasági magyarságot. Az eseményeket tehetetlenül szemlélő nemzetközi szervezetektől nem várható semmilyen segítség. Az illetékesek semmitmondó nyilatkozatain túl, sajnos a magyar kormánytól és a helyzetünkkel szemben jobbára közömbös anyaországtól sem.
Nincs, ki megvédjen bennünket. Nincs, ki felemelje szavát érdekünkben. Most válik el, hogy önerőből, saját szervezeteink és képviselőink révén el tudjuk-e téríteni azt a hatalmas etnikai úthengert, amely átgázolni készül felettünk és letarol a térképről bennünket. Illetve hogy ezzel egyidőben képesek leszünk-e tenni valamit a magyarság tömeges kivándorlása ellen, vagy pedig reménytelenül szétszéledünk a nagyvilágban valamennyien.
Az a válság, amely az 1989-es társadalmi átalakuláshoz vezetett, s amely a rendszerváltás elakadásával elmélyült, a volt Jugoszlávia térségében a háború eszkalálódásával tetőzött. Valamennyien a szerencsétlen körülményeknek és a körülményeket formáló szerencsétlen személyeknek köszönhetően egy mély gödörbe kerültünk.
A válsággal kapcsolatosan nálunk az a tévhit uralkodott el, hogy a nacionalizmus fellángolása felelős mindenért, ezért nem sikerült a világ élvonalához felzárkózni. Amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy más eszmei felállás és háttér mellett nagyobb reményünk lehetett volna az eredményesebb kibontakozásra és szereplésre.
A helyzet azonban ennél jóval összetettebb és bonyolultabb. A hosszan tartó akut krízis valójában a társadalom gazdasági szerkezetének és politikai intézményrendszerének a válságát jelenti, ami egyúttal a magánszféra válsága is. Olyannyira, hogy a magánszféra válsága talán még meghatározóbb, mint a társadalom romokban heverő intézményrendszerei. Könnyen lehetséges, hogy a kilábaláshoz új felállásra lesz szükség, mivel a történelem kiöregedett szereplői személyiségüknél fogva nem alkalmasak arra, hogy a sokoldalú gazdasági, politikai, szociológiai feladattal megbirkózzanak.
A szociális leromlás, az általános értékvesztés, a távlattalanság mindenesetre nemcsak a nyilvános szférát, a közéletet hatja át, hanem az egyének lelkivilágát is, ami kiáltóan megmutatkozik az emberek magatartásában, a kapcsolatok és közösségek pszichológiai állapotának a nagyméretű leromlásában.
Az élet minőségének ezt a nagyméretű leromlását mindannyian érzékeljük, mindannyiunkat érint. A nyilvánosság szféráját eluraló erkölcsi csőd hovatovább aggasztóbb a társadalmi válságnál. Az élettér beszűkülésével a céljaikat és perspektíváikat vesztett emberek kiesnek a különböző intézményes és nem intézményes szerepkörükből, állandó sebeket ejtve egymáson folyamatosan kitermelik azt a mérhetetlen durvaságot, agressziót, közönyt, ami eluralja mindennapi életünket. Azt is mondhatnánk, hogy a történelem furcsa fintora folytán, mivel az átmeneti helyzetben kész cselekvési receptek nem állnak rendelkezésükre, az emberek a lehető legrosszabb formájukat adják.
Zsákutcás társadalmi helyzetekben mindig megnő a manifesztálódó személyiségzavarok száma. Ilyen mérvű leromlást azonban, ami a Balkánra jellemző, régen produkált a történelem. A helyzet annál aggasztóbb, mivel az érintettek többségében fel sem merül, hogy viselkedésük szokatlan vagy rendellenes volna, ami miatt más körülmények között régen ideggyógyászati szaktanácsért illik folyamodni.
Persze, az áldatlan körülmények ellenére nem mindenki hasonul meg önmagával. Ahogyan általában véve válságos élethelyzetben nem mindenki lesz elmebeteg, öngyilkos, bűnöző vagy alkoholista. A háborús viszonyok, az állandó frusztráció, a nyomasztó egzisztenciális gondok, és a távlatvesztés miatt azonban ma leküzdhetetlen rossz közérzet vesz erőt azokon is, akik egyébként kiegyensúlyozott lelkialkatúak.
A frusztráltság, a fenyegetettség és a vele járó nyomasztó közérzet még kifejezettebb a kisebbségek esetében. A politikai és társadalmi konstrukciók hamissága, a történelmi fejlődés balkáni zsákutcája, a többségi népek valóságérzékelésének a hiánya a kisebbségeken csapódik le elsősorban. Egyaránt szenvedő alanyai mind saját nemzeti gyökértelenségüknek, mind a többségi népek agresszív nacionalizmusának. A szerb nacionalizmus a vajdasági magyarságot is gyakorlatilag megoldhatatlan helyzet elé állította. A talajvesztés, a kisiklások, a menekvés, a zsákutcás egyéni sorsok sokasága mellett híven tükrözik ezt a közösségi élet torzulásai is.
Attól, hogy a vajdasági magyarság lepusztult nemzettudattal rendelkezik, s nem igazán éli meg magát nemzeti kollektivitásként, még jól érezhetné magát, gondolhatnánk. Ez azonban nem egészen így van. A napjainkban zajló traumatikus élmények mellett a vajdasági magyar társadalom pszichológiai állapotának alakulásában döntő szerepet játszott az elmúlt évtizedekben végbement társadalmi rétegeződés, amelynek következtében a közösség organikus fejlődése megrekedt. Sőt, a bajok korábban kezdődtek. Akkor kezdődtek, amikor ezt a nemzetrészt kiszakították az eredeti nemzeti környezetéből, és azt a későbbiek során minden igyekvés ellenére sem sikerült integrálni az új szláv közegbe. Több nemzedék nőtt fel, és élte le életét ebben a várakozó, „átmeneti helyzetben”. És ebben a tartóssá rögzült várakozó, „átmeneti helyzetben” a nemzettudat elhalványult, a hagyományos közösségi kötelékek fokozatosan felbomlottak.
A vajdasági magyarság alapvetően rossz közérzete ebből ered, ebben az otthontalanság és kiszolgáltatottság érzésben gyökerezik. A magyar ajkúak számára hiányzik a személyiség magabiztosságához és kiegyensúlyozott funkcionálásához szükséges közeg, a háttért biztosító közösség. A szerbek szervesebb közösségi életüknek köszönhetően a veszteséget, a szenvedést, de még a mérhetetlen ostobaságot is képesek javukra fordítani. A vajdasági magyarság esetében ez másként van. Nemzeti létük fontos kérdéseinek a megoldatlanságai miatt közöttük minden romboló és pusztító erővé válik.
A vajdasági már csak azért sem válhatott közösséggé, mert a nemzeti alapon való szerveződést a kommunizmus évtizedeiben a legnagyobb ellenségnek tekintették. Azokat a próbálkozásokat, amelyek közösségi élet szerveződése irányába mutattak, tűzzel-vassal irtották. Más módszerekkel, de lényegében véve ez történik ma is; az egységesülési folyamatokat igyekeznek felszámolni, felrobbantani.
A nemzeti jellegű egyesületek, csoportok, szervezetek likvidálásának egyik hosszú távú következménye, hogy a vajdasági magyarság szinte teljes mértékben visszahúzódott a családba, a magánéletbe. A civil társadalmat, a közéletet ma is jószerivel a család, a lapok pletykarovatai és a televízió helyettesíti.
Közösségi szerepvállalás, eleven kapcsolatok nélkül az emberek marginalizálódnak, deviánssá válnak. Minden ellenkező állítással ellentétben a vajdasági magyarság túlnyomó többsége ma is idegenkedik a közéleti szerepvállalástól. Közéleti-politikai szerepet jószerével csak azok vállalnak, akiknek ez a pártállam idején is beleillett egyéni életstratégiájukba. Azon kevesek, akiket a társadalmi változások reménye sodort a politikai porondra, a volt kommunisták előretörésével ma már mindenütt háttérbe szorultak. Nemzeti összefogás, formális szerveződés helyett a magyarok többségére, nálunk is, másutt is az egyéni túlélési stratégiára való berendezkedés a jellemző. És ahogyan ezek az egyéni túlélési stratégiák sorban csődöt mondanak, a magyarság életkörülményei is látványosan romlanak.
Mindez elsődlegesen közérzeti problémaként jelenik meg. Szabad és demokratikus nemzeti közösség hiányában nincs mód sem megfelelő cselekvési stratégia kidolgozására, sem a kollektív traumák feloldására. A közösségi kapcsolatok hiánya és az életstratégiák válsága együttesen nagyobb szerepet játszanak a rossz közérzet kialakulásában és tartóssá válásában, mint a gazdasági, politikai válság.
A gazdasági, politikai válság természetesen további konfliktusoknak, személyiség- és tömeglélektani zavaroknak a forrása, és a válság elhúzódásával egyre inkább azzá válik. Mindenekelőtt az anyagi feltételek romlása és a jelentős életszínvonal-csökkenés miatt, ami még elviselhetetlenebbé és kilátástalanabbá teszi a magyarság hátrányos társadalmi helyzetét. A kilátástalanságot csak fokozza, hogy mind kevesebben látják az áldozathozatal értelmét, mert nincs közösség, amely a nehezebb körülmények elviselésének értelmet és célt adna.
A magyarság rossz közérzethez elkeseredés is társul, ami abból fakad, hogy a Balkánon a jogok és lehetőségek nem a szorgalomnak, nem a tudásnak, hanem az erőviszonyoknak vannak alárendelve. Azok, akiknek a kezében hatalom és fegyver van, kíméletlenül törekszenek érvényesülésre, gyors meggazdagodásra, mások javainak kisajátítására. A hatalomból kívül rekedő rétegben ez elégedetlenséget vált ki, ami a tisztességes és tisztességtelen magatartások közötti határok elmosásával tovább relativizálja a Balkánon egyébként sem nagy becsben tartott civilizációs értékeket.
Mit tud, vagy mit nem tud tenni a pszichológia mint a „válságkezelés” tudománya ilyen helyzetben? - teszi fel a kérdést Erős Ferenc a Válság és pszichológia c. tanulmányában, amely néhány vonatkozásaiban eszmefuttatásunk alapjául is szolgált. Bár a pszichológusok jóval „töményebben” érzékelik a válságtüneteket, mint más értelmiségiek, ennek ellenére nem alakult ki a pszichológiának olyan ága, amely válságkezelésben, komplex reformstratégiákban gondolkodna, mondja Erős. Ennek az egyik lehetséges oka szerinte az lehet, hogy a pszichológiában is teljes értékzavar dúl. Még az sem egyértelmű, hogy a válságkezelésben mi lenne a pszichológiai beavatkozás célja: a rosszabbodó körülményekkel való megbékéltetés, a „readaptáció”, vagy a szenvedést kiváltó helyzetek és okok tudatosítása?
Természetesen korántsem csak a pszichológiára jellemző, hogy elhallgatja, nem létezőnek tekinti, szőnyeg alá kívánja söpörni a kézzelfogható társadalmi és lélektani problémákat. Messzire vezetne, ha itt most annak a boncolásába kezdenénk, hogy mivel magyarázható az akadémikus tudománynak ez a vaksága és társadalomkritikai önkorlátozása. Az összefüggések érzékeltetéséhez elég talán a Szerb Tudományos Akadémia által készített hírhedt Memorandumra utalnunk, ami egyben visszavezet bennünket a közérzeti problémáinak okaihoz. És itt a kör bezárul.
Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a rossz közérzetünknek a jelenlegi gazdasági, politikai és társadalmi válság mellett, a magyarság sajátos helyzetével összefüggő, mélyen fekvő pszichológiai dimenziói - okai és következményei vannak. A válság leküzdésére irányuló erőfeszítések egyelőre nem jogosítanak fel bennünket vérmes reményekre, sőt bizonyára számolnunk kell a politikai, a szociális és mentális helyzet rosszabbodásával. További elszegényedéssel, még nagyobb munkanélküliséggel, ami növelni fogja a ránk nehezedő terheket. Mégis, ha másként nem, egy generációváltás eredményeként a reformfolyamatok elkerülhetetlenül felerősödnek egyszer. Nemcsak közérzetünk, hanem megmaradásunk szempontjából is nagyobb gondot jelent ennél a vajdasági magyarság helyzetének tartós és megnyugtató rendezése. Aminek csak egyik komponense a politikai-jogi státusz rendezése. A magam részéről riasztóbbnak tartom a vajdasági magyarságnak mint nemzeti közösségnek a pszichológiai állapotát.
A nyelvre sokan hajlamosak ma is csupán úgy tekinteni, mint az emberi kommunikáció eszközére. Ezzel szemben a nyelv – a beszéd és az írott szó is az ember egyediségének, lelki sajátosságának egyik leglényegesebb összetevője, a személyiség meghatározó eleme. A nyelvben jut kifejezésre az ember valóságismerete, látás- és gondolkodásmódja, értékrendszere, életérzése – szuverén egyedisége.
Tudományosan feltárt és bizonyított, hogy az ember nem valamilyen elvont fogalmak alapján gondolkodik, amelyek afféle szellemi raktárban mindenkinek a rendelkezésére állnak, hanem a gondolkodás alapja mindig egy meghatározott nyelv. Az a nyelv, amelyen felnevelkedünk, amely műveltségünk, valóságismeretünk alapjául szolgál, amely az anyatejjel együtt beivódott személyiségünkbe. Ezt a nyelvet hívjuk anyanyelvnek, szenvtelen, tudományoskodó kifejezéssel: reflexnyelvnek.
A nyelvhasználat joga így korántsem csak politikai és jogi kérdés, hanem a legalapvetőbb emberi szabadságjog kérdése. Ezért fontos az anyanyelvű iskoláztatás biztosítása, az óvodától az egyetemig bezáróan. Ennek hiányában a gondolkodás folyamata zavart szenved, az asszociációs lánclatok megszakadnak, a fogalmak elkuszálódnak. Az anyanyelvű oktatás teljes vertikumának, illetve a közéleti nyelvhasználat szabadságának a hiánya ún. „kentaur-személyiségek” kialakulásához vezet, akik deréktól lefelé gondolkodnak anyanyelvükön, deréktól felfelé a környezet nyelvén.
A nyelvhasználat teljes körű szabadságának a hiánya, az anyanyelven való ismeretszerzés és gondolkodás háttérbe szorulása önbizalom nélküli, lesütött szemű emberekké teszi a kisebbségeket szerte a világon. Ilyen önbizalom nélküli, zavarodott, lesütött szemű emberekkel nálunk is gyakran találkozhatunk. Különösen értekezleteken, megbeszéléseken, a hivatalok tolóablakai előtt válik ez szembetűnővé. Amilyen kiáltóak a nyelvi hiányosságok, olyan nyilvánvaló az anyanyelvi kultúra sorvadása, a nemzeti szabadságjogok korlátozása. A lélek felszabaduló öröme helyett az anyanyelvükben bizonytalan embereket megszenvednek minden közszereplést. Arról a tömény frusztrációról és siralmas teljesítményről nem is beszélve, mi van olyankor, ha a kisebbségi arra kényszerül, hogy maga fordítsa le hozzászólását többségi nyelvre.
A személyiség kialakulása és a lélek sérülése szempontjából voltaképpen már az is probléma, ha a kisebbségek számára a nyelvhasználat joga formálisan ugyan biztosítva van, de a valóságban, szociológiai szempontból például az egyik nyelv, a másik nyelvhez viszonyítva alárendelt helyzetben van. Ez esetben a szociológiai szempontból domináns nyelvi normák károsítják az alárendelt helyzetben levő nyelvi normákat. Ami nemcsak azzal a következménnyel jár, hogy a kisebbségek anyanyelvében egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az idegen elemek, hanem - mivel a szavak mindenkori lelkiállapotunk szimbólumai - ezzel párhuzamosan a kisebbségiek kezdik többre tartani maguknál a többségi nyelven beszélőket. A vajdasági magyarság egy részére jellemző kisebbrendűségi érzés gyökereit is ebben kell keresnünk.
A hatalmi alapon domináló nyelv nyomására megváltozik a kisebbségiek saját nyelvi kultúrájukhoz és közösségükhöz való érzelmi viszonyulása. Az alárendelt nyelvi normák miatt a kisebbségek kevésbé válnak érdeklődővé és befogadóvá nyelvi kultúrájuk kincsei iránt, és ezzel párhuzamosan közösségükhöz is valahogy úgy viszonyulnak, mint a szegény rokonhoz. Más szóval, a nyelvi egyenjogúság hiányában fokozatosan csökken a hátrányos helyzetben levő népességcsoportok belső kohéziója, ami serkenti az asszimilációs folyamatokat és beolvadást.
A vajdasági magyar szülők jelentős része gyakorlatilag elutasítja a magyar nyelven történő oktatást: gyermekeik érvényesülésének az akadályát látják abban, ha azok nem szerb iskolába járnak, és nem tanulják meg a többségi társadalmi normákat. Az érvényesüléshez ugyanis nemcsak a többségi nép nyelvét kell elsajátítani anyanyelvi szinten, hanem a nyelvi kultúra egész normarendszerét: magyarán a boldogulás, a siker reményében lelket kell cserélni. Ezeknek az embereknek a fejében meg sem fordul már, hogy harcoljanak a nyelvi diszkrimináció ellen, hogy követeljék a hatalomtól, hogy az anyanyelvű oktatás érdekében pozitív intézkedéseket tegyen a közpénzen fenntartott intézményekben, egy magyar iskolahálózat létrehozásáról nem is beszélve.
Azt mondhatnánk, hogy ezek a szülők „önként és dalolva” adják fel nyelvüket és kultúrájukat. Ostorozhatnánk őket megalkuvásukért, ez a tudatváltozás azonban - és ez az, amire a jelenséggel kapcsolatosan igazán oda kell figyelnünk -, óhatatlanul felüti a fejét mindenütt, ahol a társadalmi felemelkedésre, közéleti tevékenységre, a hatalom gyakorlására stb. a kisebbségieknek anyanyelvükön nincs, vagy vajmi csekély a lehetőségük.
Szerencsére egyelőre még többen vannak, akik magyarul tanulnak, magyarul beszélnek, bár közöttük is vannak szép számban, akik már nem „magyarul gondolkodnak”. A beszélt nyelv jellege, színvonala ugyanis az identitás és az öntudat szempontjából kulcsfontosságú.
A kisebbségiek által beszélt nyelv a nevelés és képzés hiányosságai, az érintettek tanulatlansága, tájékozatlansága, szókincsük szegényessége, kifejezőkészségük hiányosságai miatt az én határbeszűkülésével jár együtt, az önmegélés és önmeghatározás nyomasztó tudati korlátként jelentkezik. Az egyén tárgytudatának, egysíkú, szegényes világlátásának, bizonytalan önmeghatározásának a következtében alkalmatlanná válik a nemzeti közösségével való „párbeszédre”. A „párbeszéd” hiánya viszont további én-beszűkülést, személyiség-elszegényedést, identitászavart von magával.
Ahogyan az anyanyelv kiművelése minden nép művelődésének a feltétele, ugyan úgy az egyén számára is a nyelvi kultúra elsajátítása teszi lehetővé a kollektív tapasztalatok hasznosítását. Elvileg lehetőség van arra, hogy az egyetemes emberi tapasztalatot mindenki saját anyanyelvén sajátítsa el. Sőt, Hegel szerint egy nép mindaddig barbárnak tekinthet, amíg az emberiség által felhalmozott ismeretanyagot nem tekinti saját tulajdonának, s nem jut el odáig, hogy azokat a maga nyelvén ismerje meg. Amit Hegel a népek barbárságáról mondott, az nyilvánvalóan fokozottan vonatkoztatható az egyénekre.
Az egyéni tudat, vagy ha úgy tetszik, az emberi lélek a nyelv használata révén „kívülről” kapja meghatározottságait. Amennyiben a nyelv esetében egyáltalán beszélhetnénk „kívülállásról”. Hiszen a nyelv csak mint egy konkrét nép nyelve létezik, ami ahhoz, hogy jelentésbíróvá váljon, élettel, egyéni szándékkal és tapasztalattal kell telítődnie. Magyarán maga a nyelv, de az emberi tudat is csak a nyelv használata révén tesz szert tartalomra és értelemre.
Az anyanyelvi képzésről való önkéntes lemondás, az anyanyelvi kultúra iránti érdektelenség, a kisebbségek kultúrájának társadalmi értékcsökkenése súlyosan megbosszulja magát. Mert a nyelvi, kulturális elmaradottság szükségképpen a tudat torzulásaihoz, a lélek görcsihez vezet, tartós kisebbrendűségi érzést eredményez, ami örökös frusztrációban és szánalmas provincializmusban jut kifejezésre. A nyelvükben szegény, félművelt embereket egyszerre frusztrálja saját nyelvi kultúrájuk hiányossága és a többségi nyelvet beszélők leküzdhetetlen dominanciája.
Az anyanyelv feladásának, az anyanyelvi kultúra aggasztóan alacsony színvonalának sokféle közvetlen oka lehet. A közvetlen okok mögött azonban minden esetben nyelvi egyenjogúság hiánya rejlik.
Ez a rövid dolgozat arra próbált rámutatni, hogy a nyelvművelés korántsem csak nyelvészeti probléma. A nyelvművelés kapcsán nem csak a különböző nyelvi jelenségek vizsgálata lehet fontos számunkra, hanem célszerű odafigyelnünk a nyelvhasználattal szorosan összefüggő személyiség- és társadalomlélektani folyamatokra is. Az egyik kínálkozó tanulság bizonyára az lesz, hogy ahol sanyarú a nyelv sorsa, ott sanyargatott a lélek is.
[1] Köszöntő levél az Ausztráliai Új-zélandi Magyar Szövetség közgyűléséhez. Az írás egyidőben jelent meg a Kapu 1995. februári és az ausztráliai Magyar Élet 1995. február 9-i számában.
[2] Magyar Szó, 1995. március 10.
[3] Elhangzott 1995. március 3-án, az MVSZ által szervezett Trianon-tanácskozáson.
[4] Miller, David Hunter: My Diary at the Peace Conference of Paris. New York, 1924. I-XXII.
[5] A VMDK Évkönyve, 1993. 290. oldal.
[6] Állásfoglalás az alapszerződésekről. Magyar Szó, 1994. október 11.
[7] A VMSZ állásfoglalása a Magyarország kormányprogramjáról. Dokumentum.
[8] Friedrich Anna. Magyar Szó 1995. március 12.
[9] k. o. : Szabad Hét Nap, 1995. április 20.
[10] Megjelent a Magyar Fórum 1995. április 20-i számában
[11] Magyar Szó, 1995. május 7.
[12] Elhangzott 1995. május 27-én a Nemzeti Kereszténydemokrata Tömörülésének alakuló közgyűlésén. Zentán, a városháza dísztermében.
[13] Elhangzott 1995. június 16-án Szabadkán, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) közgyűlésén.
[14] A dolgozat 1995. augusztus 12-én készült. Megjelent a Kisebbségi létértelmezések című kötetben. Balaton Akadémia, Balatonboglár, 1997.
[15] A tervezett értelmiségi találkozó, amelyre ez a beszámoló készült, végül is politikai okok miatt elmaradt. A tanácskozás házigazdái ugyanis, a kanizsai önkormányzat akkori VMDK-s vezetői „felsőbb pártutasításra” ellenezték, hogy én tartsam meg a bevezető előadást, ennélfogva a tanácskozás elmaradt.
[16] A Szegedi Akadémiai Bizottság Neveléstudományi - Pszichológiai Szakbizottsága és a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola pszichológiai tanszéke által 1995. szeptember 11-12-én megrendezett interdiszciplináris konferencia záró előadása.
[17] Megjelent a Magyar Figyelő 1995. évi 6. számában
[18] Készült Fehér István, a Magyar Szó 1996. évi Naptára szerkesztőjének a felkérésére.
[19] Elhangzott Adán 1995. október 14-én a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok tudományos ülésszakán. Megjelent a Keresztyén nevelés c. családi, gyülekezeti és iskolai lap 1995. évi 6-os számában