Két koncepció összetűzése – A tisztújító közgyűlésen ugyanaz a kérdés vár eldöntésre, mint a májusi magyarországi választásokon: jobbra, balra vagy előre – Dr. Hódi Sándor nyilatkozata
Mi osztotta meg a VMDK vezetőségét? Vannak eltérő platformok, vagy csak a politikai lépések megítélésében állt be törés? Illetve: a szakadás - ha van már valóban szakadás - a „cél vagy az eszköz” idézte elő? Melyik elképzelés számíthat nagyobb támogatásra, magyarán: milyenek az erőviszonyok a vezetőségben, a Tanácsban? Van-e valamilyen visszajelzés a helyi vezetőségektől, a tagságtól? Egyáltalán tudunk-e róla? Van-e reagálás az anyaországból? Miért emlegetik a pénzügyeket? Létezik-e alku a Milošević-rezsimmel? S mindennek milyen kimenetele várható? Mit hozhat a tisztújító közgyűlés? Valamelyik áramlat felülkerekedését, kompromisszumot, (a politikai skálán is elhelyezhető) pártokra szakadását? Mindez egy szélesebb szövegkörnyezetbe is elhelyezhető? A magyar politikai színtéren induló háború előcsatározásaként? De még ezen túl is szélesíthető lenne? Záporozhatnak a kérdések, miután - az első kézből való értesülés helyett - különféle variációk jelentek meg a VMDK-n belüli nagyméretű megosztottság okairól. Dr. Hódi Sándornak, a szervezet egyik alelnökének - akit az egyik „táborütőnek” tartanak - tettük fel a kérdést, hogyan látja ő a törést a VMDK vezetőségében, miben látja az okokat: mi történik a VMDK-ban, és mi lesz tovább? Az alábbiakban az övé a szó.
Március 27-e valószínűleg sorsformáló dátum lesz a vajdasági magyarság jövője szempontjából. Ekkor kerül sor ugyanis négy év után a VMDK tisztújító közgyűlésére. A tisztújító közgyűlés kimenetele, az új vezetőség összetétele minden bizonnyal meghatározza, hogy milyen irányt vesz a VMDK politikai arculata, és hogy milyen távlatot kínál fel a vajdasági magyarság számára. Ezen a közgyűlésen ugyanis, számos más aktuális probléma megoldása mellett, mindenekelőtt átgondolásra és megválaszolásra vár a kérdés: a szűk pártosodás vagy a vajdasági magyarság átfogóbb gondjait felvállaló szerveződés az, ami nagyobb esélyt nyújt a megmaradásra.
A VMDK-n belül a két koncepció csírái már kezdettől fogva megvoltak. Voltak, akik - mindenekelőtt Ágoston András - kisebbségi esélyeinket illetően egy magyar párt létrehozásához fűztek nagyobb reményeket, mások - köztük jómagam is - inkább a magyarság megszervezését és talpraállását tartottuk fontosabbnak. Végül is kompromisszumos megoldás született: a VMDK érdekszervezetnek nevezte magát, de az utóbbi időben egyre inkább pártként funkcionált.
A pártjelleg erősödésével nem tudtak megoldódni, sőt tovább mélyültek a magyarság meglévő intézményei, szervezetei és a VMDK közötti feszültségek. Mint ahogy súlyos ellentétek merültek fel a VMDK és a vajdasági magyarság más önszerveződési formái között is. Az elnökség egyes tagjai szerint ugyanis mindazok a szervezetek, amelyek közvetve vagy közvetlenül a VMDK támogatásával jöttek létre, a VMDK-nak vannak alárendelve. A VMDK elnöksége önkényesen beleszólhat dolgaikba, leltárba veheti készleteiket, elszámoltathat velük, kisajátíthatja anyagi javaikat, menesztheti vezetőségüket, felfüggesztheti tevékenységüket és így tovább.
A pártosodás sok minden mást is felszínre vetett. A VMDK-n belüli többféle irányzat között jelentős hangsúlyeltolódás következett be. A pártsemlegesség már a múlté, melynek következtében veszélybe került az a kompromisszum, amely az autonómiáért való küzdelem érdekében összetartott bennünket. A rendszerváltás folyamatának lelassulása Közép- és Kelet-Európában, a baloldali visszarendeződés illúziója Magyar-országon, a kommunista hatalom megszilárdulása Szerbiában sokakat felbátorított, akik eddig a pártsemlegesség mögött meghúzták magukat.
A VMDK vezetésén belüli baloldali kommunista frakció részéről leplezetlenül megjelent a hatalom kisajátítására és a másként gondolkodókkal való leszámolásra irányuló törekvés. Módszerben nem válogatva hazugságokkal, vádaskodással, rágalomhadjárattal próbálják félreállítani politikai ellenfeleiket. A szervezeti munka erősítése, javítása, demokratizálása helyett a frakció magához ragadta az információ közvetítés, a kapcsolattartás, a politikai döntéshozatal előkészítésének a jogkörét. Kierőszakolt testületi döntésekkel próbálják szentesíteni csoportérdekeiket, amelyek nagy veszélyt jelentenek a Közösségre nézve. Ennél is nagyobb gondot jelent az, hogy Ágoston András e csoport élén elérkezettnek látja az időt a hatalommal való egyezkedésre, sőt kiegyezésre, ami veszélybe sodorja a vajdasági magyarság autonómia törekvését.
Sajnos az a helyzet, hogy a VMDK már csak a nevében azonos önmagával. Se nem demokratikus, se nem közösség többé. Átalakult párttá, kommunista párttá, akaratunk ellenére, szinte észrevétlenül. Hisszük azt, hogy nem végérvényesen.
Hisszük azt, hogy a közgyűlésen a dolgok a helyükre kerülnek. Hogy a VMDK újra nyitott, demokratikus közösséggé fog válni, amely hozzájárul a vajdasági magyarság megmaradásához és közösséggé szerveződéséhez, amelyen belül mindenki megtalálja helyét a számára legmegfelelőbb szerepkörben.
Körülöttünk egymásra acsargó népek állnak szembe egymással. A veszély összehozott és összetartott bennünket. Egymásra leszünk utalva ezután is. A külső veszélyeztetettség ellenére azonban foglalkoznunk kell belső bajainkkal. Minthogy a magyar kisebbségek szerves részei a magyar nemzetnek, nem mellékes, hogy hogyan birkózunk meg ezekkel a gondokkal, hiszen a márciusi tisztújító közgyűlésünkön lényegében véve ugyanaz a kérdés vár eldöntésre, ami májusban a magyarországi választásokon: balra, jobbra, vagy előre.
A mai nap, 1994. március 27-e sorsformáló dátuma lesz a vajdasági magyarságnak. Sokszor voltunk már nehéz helyzetben, de ekkora felelősség talán még sohasem nyomta a vállunkat, mint ma. Eddig mindig valamilyen külső veszéllyel kellett szembenéznünk, ma azonban saját bajainkkal. És ez utóbbi sokkal nehezebb, sokkal fájdalmasabb.
A mai közgyűlés kimenetele, a megállapodás, ha megszületik egyáltalán, az új vezetőség összetétele meghatározza, hogy milyen irányt vesz a VMDK politikai arculata, és hogy a továbbiakban milyen távlatot kínál fel a vajdasági magyarság számára. Mindnyájan érezzük, tudjuk, hogy súlyos konfliktusba keveredtünk egymással. Erkölcsi és politikai konfliktusba. De vajon tisztán látjuk-e valamennyien, hogy mi ennek a konfliktushelyzetnek az oka? A tisztújító közgyűlést megelőző vihar, az elszabadult indulatok, a vádaskodás azt sejtetik, hogy nem tudjuk, a valósággal nem kívánunk szembe nézni. Ez pedig az előttünk tornyosuló probléma megoldását megnehezíti.
A magam szemszögéből én a legnagyobb bajt abban látom, hogy kimerült a VMDK közösségteremtő szelleme, hogy elvesztettük szervezőképességünket, és ezáltal csökkent a vajdasági magyarság önmegtartó ereje. Induláskor még mindnyájan az alulról jövő szerveződésre esküdtünk, mindannyian az így létrehozott politikai érdekvédelmi szervezet keretében kerestük és láttuk a jövőt. De ebből az elképzelésből, szándékból semmi sem lett. Felülről szerveztük meg politikai szervezetünket, és a közép- és kelet-európai történésekkel összhangban, a civil társadalom szerveződése helyett a pártosodás útjára sodródtunk mi is.
Lehet, hogy ennek így kellett történnie. Lehet, hogy a pártosodásra nekünk is szükségünk van. Az viszont már baj, hogy hagytuk eluralkodni a pártosodással járó vezérkedést és csordaszellemet, ami szemben áll a modern társadalmak szuverén egyéniségeivel, autonóm szervezeteivel és kisközösségeivel. Ennélfogva átgondolásra és megválaszolásra vár a kérdés: a szűk pártérdek vagy a vajdasági magyarság átfogó gondjait felvállaló közösségszervezés az, ami nagyobb esélyt nyújt a megmaradásra? Netán a kettő együtt valamilyen formában. A két koncepció csírái a VMDK-án belül már kezdettől fogva megvoltak. Voltak, akik kisebbségi esélyeinket illetően egy magyar párt létrehozásához fűztek nagyobb reményeket. Így látta ezt Ágoston András is, és mellette más egykori párttagok. Mások – köztük jómagam – inkább a magyarság megszervezését és talpra állítását tartottuk fontosabbnak. Végül is, mint tudjuk, kompromisszumos megoldás született: a VMDK névlegesen érdekszervezetnek nevezte magát, a valóságban azonban pártként funkcionált.
A pártjelleg erősödésével nem tudtak megoldódni, sőt tovább mélyültek a magyarság meglévő intézményei, szervezetei és a VMDK közötti feszültségek. De súlyos ellentétek merültek fel a VMDK és a vajdasági magyarság más szerveződési formái között is. A pártszellem nem ismeri el sem a másságot, sem a különböző társadalmi szerephelyzetet. A VMDK vezetőségében – legnagyobb csalódottságomra – uralkodóvá vált az a felfogás, hogy minden társadalmi szervezet, különösképpen azok, amelyek VMDK tagok támogatásával jöttek létre, a pártnak vannak alárendelve. Hogy a párt, a VMDK elnöksége önkényesen beleszólhat dolgaikba, leltárba veheti készleteiket, elszámoltathat velük, kisajátíthatja anyagi javaikat, menesztheti vezetőségüket, felfüggesztheti tevékenységüket stb.
Ez a szereptévesztés, mániákus hatalomvágy a Vox Humana bekebelezési kísérletében csúcsosodott ki január elején, amikor a VMDK baloldali szárnya meneszteni kívánta a papokat, az apácákat, az orvosokat, az értelmiségieket és más „VMDK-ellenes” elemeket a segélyszervezetből, hogy a „húsosfazék” a pártvezetés kezébe kerüljön.
A pártosodás sok minden mást is felszínre vetett. A VMDK-án belüli többféle eszmei-politikai irányzat között jelentős hangsúlyeltolódás következett be. Megszűnt a pártsemlegesség, amelynek következtében veszélybe került az a kompromisszum, amely az autonómiáért való küzdelem érdekében eddig összetartott bennünket. Talán ez sem véletlen. A rendszerváltás folyamatának lelassulása és elakadása Közép- és Kelet-Európában, a baloldali visszarendeződés illúziója Magyarországon, a kommunista hatalom megszilárdulása Szerbiában a régi sötét erők közül sokakat felbátorított. Azok, akik eddig a pártsemlegesség mögött meghúzták magukat, most kezdik ismét megmutatni igazi arcukat.
A VMDK vezetésén belüli kommunista frakció részéről leplezetlenül megjelent a hatalom kisajátítására és a másként gondolkodókkal való leszámolásra irányuló törekvés. Módszerekben nem válogatva, vádaskodással, rágalomhadjárattal próbálják félreállítani politikai ellenfeleiket. A szervezeti munka erősítése, javítása, demokratizálása helyett a frakció magához ragadta az információ közvetítés, a kapcsolattartás, a politikai döntéshozatal előkészítésének jogkörét. Kierőszakolt testületi döntésekkel próbálják szentesíteni csoportérdekeiket, amelyek nagy veszélyt jelentenek a Közösségre nézve. Ennél is nagyobb gondot jelent az, hogy Ágoston András, messze túllépve elnöki szerepkörét, önkényesen levelezget a VMDK nevében, anélkül, hogy a VMDK vezetésével egyeztetne. Úgynevezett elnöki leveleivel nagy károkat okozott már eddig is a szervezetnek, újabb rágalmazó és pereskedő levéláradatával azonban már súlyosan ártott az egyetemes magyarság érdekeinek is.
Sajnos, az a helyzet, hogy a VMDK már csak a nevében azonos önmagával. Se nem demokratikus, se nem közösség többé. Átalakult párttá, kommunista párttá, legalábbis, ami a vezetését illeti. Hiszem azt, hogy ezek a dolgok itt a közgyűlésen a helyükre kerülnek. Hogy a VMDK újra nyitott, demokratikus közösséggé fog válni, amely hozzájárul a vajdasági magyarság közösséggé szerveződéséhez, s amelyen belül mindenki megtalálja helyét a számára legmegfelelőbb szerepkörben. [3]
De hogyan történjen mindez? Szerintem a szervezeten belüli politikai ellentétek, az ellentétes ideológiai platformok jól megférhetnek egymás mellett egy demokratikus szervezetben. A baj az, ha egy szűk csoport kisajátítja a hatalmat és a vajdasági magyarság érdekeit, ahogyan ez történt. Bármelyik politikai opció felülkerekedése óhatatlanul feszültségekhez, konfrontálódáshoz és hosszú belháborúhoz vezet, egy bolsevista vonal pedig kifejezetten tragikus lenne a vajdasági magyarságra nézve. A megoldás lehetőségét a platformosodásban látom, a másság elismerésében és az érdekek egyeztetésében. Ennek érdekében, amíg a platformok felállnak és a szervezet új szabálya elkészül, ideiglenes ügyvezető elnökséget kellene kineveznünk.
Ez lenne a legésszerűbb megoldás. Tragikus lenne, ha nem adnánk magunknak időt a dolgok rendeződésére. Tragikus lenne, ha követnénk az elmúlt évtizedek kommunista gyakorlatát, hogy a problémákkal való szembenézés és azok tényleges megoldása helyett tisztogatások és leszámolások mennének végbe a szervezetben. Azt a mély politikai válságot, amibe kerültünk, tisztogatással amúgy sem lehet megoldani, az ellentétek azzal csak mélyülnek.
Körülöttünk fenyegető események, egymásra acsargó népek. A veszély eddig összehozott és összetartott bennünket. Egymásra leszünk utalva ezután is. A külső veszélyeztetettség ellenére azonban foglalkoznunk kell belső bajainkkal. Minden népnek és népcsoportnak át kell mennie azon a tisztulási folyamaton, amely nélkül nem képesek megbékélni sem egymással, sem önmagukkal. Szeretném remélni, hogy felnőttünk az előttünk álló problémák megoldásához, hogy a magyarság érdekeit nem rendeljük alá szűk pártpolitikai érdekeknek és meggondolásoknak.
Az erős és a bizalmat élvező érdekvédelmi szervezet már a múlté - Beszélgetés dr. Hódi Sándorral
Úgyszólván mindenki pénzügyi botrányról beszélt, illetve beszél. Nyilvánvaló, nem erről van szó, hanem egészen másról. Már a VMDK első tisztújító értekezlete előtt sejteni lehetett, hogy a vajdasági magyarok érdekvédelmi szervezetében két politikai irányzat került szembe egymással. Ez az évi értekezleten teljes egészében bebizonyosodott. Talán a kedélyek, az indulatok most már egy kissé lecsillapodtak.
– Első kérdésünk dr. Hódi Sándorhoz, a VMDK tanácsának tagjához: miért nevezte Ön Ágostont irredentának?
- Talán fordítva: engem vádolt meg Ágoston határmódosítási törekvésekkel a Magyar Szónak adott, 1994. március 24-én megjelent interjújában. A vádaskodással nyilvánvalóan az volt a célja, hogy politikailag lejárasson és lehetetlenné tegyen Szerbiában. A határkérdést illetően csakugyan vita volt köztünk, csak nem ebben a vonatkozásban. Elleneztem, hogy a magyarság nevében előzetes konzultáció és testületi döntés nélkül ismételten hűségnyilatkozatot tegyen a határokra vonatkozóan is, mint ahogy azt tette számos esetben. Javasoltam, hogy maradjunk meg saját programcéljaink mellett, a határok rendezése helyett saját céljaink megvalósításával foglalkozzunk. Egyébként is, ahol a kisebbségek sorsának érdemi rendezésére nincs készség, a határok sérthetetlenségére alapozó politika a kisebbségek részéről csak reménytelen törleszkedés.
- Véleménye szerint van-e esély arra, hogy a VMDK két tábora közelebb kerüljön egymáshoz, vagy inkább elmélyülnek az ellentétek?
- Nincs mód a közeledésre. A VMDK pártjellege kizárja a platformosodást, a más szervezetekkel és a másként gondolkodókkal való együttműködés lehetőségét. Előre lehetett tudni: bármelyik politikai szárny felülkerekedése szakadáshoz, a VMDK és a magyarság megosztottságához fog vezetni.
- Ha az ellentétek elmélyülését jósolja, vajon ezt a véleményét mire alapozza?
- A nyílt szakadás és a botrány elkerülése annak köszönhető, hogy a demokrata szárny visszafogottan viselkedett a közgyűlésen, és látva a dolgok kimenetelét, visszalépett a jelölésektől. A kommunista szárny részéről viszont hiányzott a készség a kompromisszumra, és hiányozni fog ezután is. Ez a közgyűlésen nyilvánvalóvá vált.
- Ilyen szorongatott helyzetben lát-e kiutat egy olyan erős és bizalmat élvező érdekvédelmi szervezet működtetéséhez, amely a vajdasági magyarok érdekvédelmét szolgálja?
- Az erős és bizalmat élvező érdekvédelmi szervezet a múlté. A VMDK zentai közgyűlését követően a továbbiakban már nem a vajdasági magyarság egészének, hanem kizárólag egy szűk csoportnak az érdekeit képviseli, határozott ideológiai jelleggel. A vajdasági magyarság a maga egészében érdekképviselet nélkül maradt, hiszen a VMDK új alapszabálya és ideológiai (baloldali) platformja alapján a különböző érdekeket nem tudja felvállalni. Ezzel egyidejűleg várhatóan megindul a vajdasági magyarság politikai pluralizálódása különböző politikai szervezetek formájában.
A magam részéről nem tartom feltétlenül tragikusnak azt, ami történt. Fontos az, hogy a színvallás megtörtént. Ennek alapján már lehetőségünk van a további építkezésre. És az első lépések ebben a vonatkozásban meg is történtek - hallottuk dr. Hódi Sándortól.
Interjú dr. Hódi Sándorral, a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjával
– Tudomásunk szerint Ön is részt vett a Magyarok Világszövetsége 1993. április 17-ei elnökségi, illetve a vasárnapi választmányi ülésén. Milyen kérdések szerepeltek napirenden a világ magyarsága e rangos testületeinek összejövetelén?
– A számos napirendi pont közül bennünket elsősorban az MVSZ föderatív regionális átszervezésének kérdése, a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek helyzete, valamint a délvidéki magyarság támogatására vonatkozó javaslat érintett elsősorban.
- Ennek szellemében a közeljövőben Szerbiában, illetve Vajdaságban is létre fogjuk hozni az MVSZ országos tanácsát és megnyitjuk helyi irodáját. A gond csupán az, hogy ennek a ragyogó koncepciónak egyelőre nincs megnyugtató anyagi fedezete. A magam részéről nem látom például tisztán, hogy az MVSZ vajdasági irodája megnyitásának és működtetésének a költségeit ki állná, és hogy a támogatás mértékétől függően ez az iroda mit vállalna magára.
– A beszámolók alapján milyennek látja a magyarság helyzetét a Kárpát-medencében és a nagyvilágban?
– Csoóri Sándor, az MVSZ elnöke a választmányi ülés bevezetőjében a magyarság lelki egyesítésének szükségességéről beszélt. A magyarság lelki egyesítésében látja a szétszórt, Mohács óta megtört magyarság megújulásának lehetőségét. Ezt a gondolatot az MVSZ-ben sokan mások is vallják.
– Jómagam, aki pszichológus vagyok, ezt az alapállást kissé irracionálisnak tartom. Azt gondolom, hogy sokkal inkább közös érdekeink felismerésén, egyeztetésén és eredményes képviseletén múlnak a dolgok. S ez nem épp erős oldalunk. Ebből kifolyólag eléggé tétovák, szétszórtak és cselekvőképtelenek vagyunk. Holott fontos dolgokat kellene tető alá hoznunk. Hadd utaljak itt például a nemzetközi képviseletre, a kollektív jogokra, a kisebbségi autonómiákra.
– Szó volt a délvidéki magyarság megsegítéséről is.
– Igen. Elhangzott egy javaslat, hogy a választmány tegyen közzé egy felhívást a délvidéki magyarság támogatására, mire én a korábbi keserű tapasztalataim alapján, talán szokatlan szókimondással, hangot adtam aggályaimnak. Elmondtam, hogy újabb segélyfelhívásra nincs szüksége a létében veszélyeztetett, rendkívül nehéz szociális helyzetbe került vajdasági magyarságnak. Egy éve nyitva áll a DMA folyószámlája, ország-világ számára közzétettük segélykérő felhívásunkat, mindhiába. Jótékonysági hangversenyeket rendeztek érdekünkben, egy fillért sem láttunk belőle. A választmány 1992. november 29-i ülésén elfogadta a Délvidéki Magyarságért Alapítvány célkitűzéseit és teljes támogatásáról biztosított bennünket. A 92/5-ös számú határozat azonban egyelőre úgy néz ki, hogy írott malaszt marad, semmi sem lett az ígéretekből.
– Mindez nem jelenti azt, hogy Vajdaságba nem érkezik semminemű segély. Érkezik, csak nem egy esetben - ki tudja: szándékosan vagy véletlenül - rossz címre megy. Nemritkán épp azoknak, akik nem vállalnak részt a megmaradásunkért folyó harcban.
– Úgy érzi, hogy a vajdasági magyarság érdekeiért, kollektív jogaiért kiálló szervezetek és egyének sorsukra vannak hagyva?
– Ez majd elválik. Minden attól függ, hogyan alakulnak majd az érdekek és erőviszonyok, részben a magyarságon belül, részben nemzetközi szintéren, s hogy mivé fajulnak a véres balkáni események – hallottuk dr. Hódi Sándortól, az MVSZ elnökségi tagjától.
Új szervezetekkel lesz gazdagabb a vajdasági magyarság. Az egyik a múlt szombaton megalakult Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsa (MVSZ JOT), a másik pedig az alakuló vajdasági magyar érdekszövetség, amelynek kezdeményező bizottsága szerdán jelentette be szándékát. Milyen céllal hozzák létre, milyen szerepet és feladatokat vállalnak majd magukra ezek a szervezetek, s milyen a viszonyuk a VMDK-val? Erről kérdeztük dr. Hódi Sándort, aki elnöki tisztet tölt be az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsában, és tagja az új érdekszövetség kezdeményező bizottságának.
– Az integratív érdekvédelmi szervezetként elképzelt, a többszólamúságra esküdő vajdasági magyar szövetség létrehozásának kezdeményezése újrakezdést vagy „munkamegosztást” jelent a vajdasági magyarság érdekvédelmében és politikai képviseletében?
– A két szervezet megalakulásának időbeni egybeesése pusztán a véletlen műve. Az MVSZ országos tanácsát néhány hónappal, a vajdasági magyar szövetséget pedig néhány évtizeddel ezelőtt létre kellett volna már hoznunk. Most a VMDK zentai közgyűlését követően egyszerűen halaszthatatlanná váltak ezek a feladatok.
Az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsának létrehozását a Világszövetség más országos tanácsaihoz hasonlóan az a törekvés hozta létre, hogy a Vajdaságban élő magyarságot az anyaországban és a világon szétszórtan élő magyarsággal társadalmi, gazdasági, kulturális vonatkozásban összekösse. Az országos tanácsok létrehozása a Magyarok Világszövetsége közgyűlésének és választmányának a határozata alapján megy végbe, amelynek eredményeként a Világszövetség jellege, vezető-irányító struktúrája jelentősen megváltozik. Az MVSZ Jugoszláviai Országos Tanácsának megalakításával, amelyet a Világszövetség jugoszláviai tagjai és tagszervezetei hoztak létre, a határon túli magyarság struktúrája tulajdonképpen kiépült. Hátra van még az MVSZ magyarországi megyei szervezeteinek a megalakítása.
– Milyen kapcsolatot tud kialakítani ez a szervezet az anyaországgal?
Az Országos Tanács létrehozásával az itt élő magyarság szorosabb és közvetlenebb kulturális, gazdasági, információs kapcsolatba kerül az anyaországgal és a világban szétszórt magyarsággal. Az MVSZ információs rendszerének kiépítésével, az MVSZ budapesti hivatalának és egyes országokban a helyi irodák számítógépes felszerelésével közvetlenül rákapcsolódhatunk a magyar adatbankra, s ennek a fontosságát aligha szükséges hangsúlyoznunk. Az információs rendszer kiépítése mellett az MVSZ Elnöksége közel 40 szakbizottságot hozott létre a Magyarok Egészségügyi Társaságától a Vállalkozó Magyarok Társaságáig. A Magyarok Világszövetségének igen fontos szerep jut az EXPO-ra való felkészülésben és a honfoglalás 1100. évfordulója ünnepségsorozatának megszervezésében. Az Országos Tanács révén bekapcsolódhatunk ezeknek a jelentős eseményeknek a szervezésébe, esetleg történelmi helyszínnel szolgálhatunk bizonyos rendezvények számára. Nem kevésbé fontos szerepet vállal az MVSZ annak a nemzetpolitikai programnak a kidolgozásában, amely a társadalmi szervezetek szerepét vizsgálja a kitűzött célok megvalósításában.
– A Zentán megalakult szervezet pártoktól és kormányoktól független szervezetnek vallja magát; számít azonban a tagság kialakulására. Milyen tevékenység vár a szervezetben tagságot vállaló emberekre?
– Az anyaországgal és a világ magyarságával való sokrétű kapcsolatok kiépítése és az együttműködés mellett az országos Tanács fontos feladatának tekinti a vajdasági magyarság önszerveződési folyamatának: a különböző polgári egyesületeknek, szervezeteknek, szakmai csoportosulásoknak, baráti köröknek a megalakítását és azok támogatását. Ezenkívül a Tanács elsőrendű feladatának tekinti, hogy megismertesse a Bácskában, Bánságban, Szerémségben és az ország más részein élő magyarok helyzetét, életét, gondjait Kis-Jugoszláviában és a nagyvilágban. Ezzel szoros összefüggésben az MVSZ őszre tervezett közgyűlésére szeretnénk egy átfogó kimutatást készíteni helyzetünkről, társadalmi és kulturális szervezeteinkről, a sajtóról, gazdasági nehézségeinkről, politikai törekvéseinkről stb. Szorgalmazzuk egy vajdasági magyar hírügynökség létrehozását is. A JOT tagjaira tehát sokféle feladat vár. Az MVSZ Országos Tanácsának pedig tagja lehet mindenki, aki magyarnak vallja magát és elfogadja az alapszabályt. De tagjai lehetnek a szövetségnek jogi személyek vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek, egyesületek is.
– Mi lesz a szerepe a leendő érdekszövetségnek?
Jellegében és törekvéseiben hasonló keretszervezet az újonnan megalakuló magyar érdekszövetség is, azzal a különbséggel, hogy az nem (csak) a Világszövetség vajdasági tagjait és szervezeteit igyekszik tömöríteni, hanem az itt élő magyarság valamennyi intézményét, szervezetét, beleértve a magyar történelmi egyházakat is. Mindkét szervezet célja a magyarság integrálása a közös érdekek alapján, illetve különböző feladatok, problémák megoldása kapcsán.
A vajdasági magyarságnak, ellentétben a Kárpát-medencében élő más magyar kisebbségekkel, korábban nem volt olyan gyűjtő szervezete, szövetsége, amely a nemzeti érdekek védelme és a nemzeti célok érdekében integrálta volna a magyarságot. Nem volt olyan keretszervezetünk, amely a nemzedékek sorát felkészítette volna a közéleti és politikai szerepvállalás művészetére. A nemzeti alapon történő szerveződés, mint tudjuk, nálunk egészen 1989-ig főbenjáró bűn volt. 1989-ben, a VMDK megalakításával, minden előzmény nélkül mindjárt a politikai képviseleti rendszer kiépítésébe kellett belevágnunk, ami a terhek alatt, úgy tűnik, csődöt mondott. Persze a politikai képviseleti rendszer kiépítése Kelet-Közép Európában mindenütt felemás eredménnyel járt, a volt Jugoszlávia területén pedig egyenesen katasztrófával végződött. Nem sikerült sem a releváns társadalmi érdekeket kifejezésre juttatni, sem a népesség többségét bekapcsolni a társadalmi átalakulási folyamatokba. Az elmúlt évtizedek építkezési munkája, úgy látszik, másutt is hiányzik. Annál inkább megnő most a polgári szerveződés jelentősége és súlya.
– Az MVSZ JOT magalakulásával pont kerülhet-e a VMDK-n belül a vajdasági magyarság számára az Illyés Alapítvány által jóváhagyott segélyek kapcsán napvilágra került ellentétek végére? Milyen lesz a kapcsolat a VMDK-val?
Az MVSZ JOT létrejötte ilyen szempontból nem játszik semmiféle szerepet sem, ennélfogva aligha tesz pontot a VMDK-n belül kirobbant ellentétek végére. Az ellentétek más természetűek. A zentai közgyűlésen nyilvánvalóvá vált, hogy a VMDK nem képes kettős szerepkört betölteni: egyidejűleg pártként funkcionálni és érdekszervezeti feladatokat ellátni. Egyfelől ezt az ellentétet kell feloldani új érdekszövetség létrehozásával. Másfelől magát a VMDK-t is alkalmassá kell tenni megújulásra, a vajdasági magyarság tényleges érdekeit kifejező és képviselő politikai szerepvállalásra.
A zentai közgyűlést követően nyilvánvalóvá vált, hogy a VMDK nem képes ezt a kettős szerepkört egyidejűleg betölteni. Egyes pártvezérek szerepzavaráért és a politikai kultúra hiányáért most nagy árat kell fizetnünk: a VMDK a vajdasági magyarság integrálása helyett még azt is szétverte, amivel rendelkeztünk. A legsúlyosabb csapást az amúgy is erőtlen magyar önszerveződésre mérte. És ha a közeljövőben nem sikerül a VMDK-t megreformálnunk, talpra állítanunk – ami a gyakorlatban az alkalmatlan vezetők szélnek eresztését jelenti –, óhatatlanul felőrli, szétzúzza saját maradék szervezeti struktúráját is. [7]
A vajdasági magyarság egészének érdekeit átfogó és felvállaló érdekszövetség létrehozásával vélhetően új helyzet áll elő. Lehetőség adódik azoknak a gazdasági, kulturális, művelődési, oktatási stb. programoknak a kidolgozására és realizálására, amelyekkel a VMDK vezetője nem tudott (meg se próbált!) megbirkózni. Márpedig az itt élő magyarság megmaradása, fellendülése elképzelhetetlen a polgári társadalom kiépülése, a különböző intézmények, szervezetek, műhelyek, értelmiségi csoportok tevékeny és közvetlen részvétele nélkül.
A vajdasági magyar szövetség pártoktól és kormányoktól független szervezet kíván lenni. Az elképzelésünk az, hogy a szétzilált, közösséggé sohasem szerveződött vajdasági magyarság integrálása érdekében egy decentralizált szövetséget hozunk létre szuverén egyénekkel és tagszervezetekkel. A szövetségnek tagja lehet minden természetes személy, aki magyarnak vallja magát vagy jogi személy, illetve jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, amely elkötelezett a magyarság mellett.
Ami pedig a VMDK és az új magyar szövetség viszonyát illeti, ezzel kapcsolatban azt lehetne mondani, hogy a vajdasági magyarság politikai érdekképviseletére a továbbiakban is feltétlenül szükség van, s ezt a feladatot politikai szervezetnek kell ellátnia, de hiánypótló szerepet töltene be egy szövetség, amelynek sikerülne a magyarság különböző szervezeteit közös érdekszervezetbe tömöríteni. A magyarságnak ugyanis a politikai képviselet mellett számos egyéb igénye és szükséglete van. Egyik legfőbb érdeke például a gazdasági, kulturális, szellemi fellendülés, ami nem kis mértékben a polgári kezdeményezéseken alapuló szervezeteken múlik. Illetve azon, hogy a magyarság mérvadó személyiségei és a különböző szervezetek képviselői a magyarság ügyének egybefogása érdekében szót tudnak-e érteni egymással. A esernyőszervezetként elképzelt vajdasági magyar szövetség erre kínál majd módot és lehetőséget.[8]
– Mi az ön és Ágoston közti személyi ellentét lényege, amennyiben egyáltalán személyi ellentétről van szó?
– A VMDK-n belüli ellentét nem személyi természetű. Ágoston és köztem korábban sem volt személyi ellentét. Nem mindenben értettünk egyet, voltak szemléletbeli és politikai természetű ellentétek közöttünk, alapjában véve egészen a legutóbbi időkig – a választásokig – jól kijöttünk egymással. Közvetlenül a márciusi tisztújító közgyűlést megelőző napokban támadt rám azokkal a kommunistákkal együtt, akikkel aztán a közgyűlésen megszerezték a VMDK feletti hatalmat. Személyemet illetően tehát egyoldalú „leszámolás” volt ez Ágoston részéről.
– A számos vád között, amelyekkel Ágoston Önt támadja, egyebek között szerepel az is, hogy Vajdaság északi részét szeretné visszacsatolni Magyarországhoz. (Azokról a községekről van szó, amelyekben a magyarság többséget alkotnak). Más szóval azzal vádolja Önt, hogy határmódosító.
– Ágoston ezzel a rágalommal akarta teljessé tenni a velem való leszámolást. Miután pénzügyi vádaskodásaival szégyent vallott, megpróbált lehetetlenné tenni a jugoszláv politikai szintéren, főleg a szerbek előtt. Bár korábban is tudtam nem éppen szeplőtlen kommunista múltjáról, arról, hogy a hatalom kiszolgálójaként részt vett ártatlan emberek meghurcolásában, különböző tisztogatásokban, ez a nagyfokú amoralitás mégis meglepett. Az ő példája is igazolja, hogy a hatalom, a legkisebb hatalom is mennyire meg tudja nyomorítani az embert.
– Hogyan magyarázza Ágoston Andrásnak azt a lépését, hogy megpróbálja nyilvánosan diszkvalifikálni azokat az embereket, akiknek fontos szerepük volt a VMDK létrehozásában?
– Tulajdonképpen nem lett volna szabad hagynunk, hogy a dolgok eddig fajuljanak. Korábban is előfordult, hogy Ágoston megtámadta és megrágalmazta azokat a személyeket, akik jelentős tekintélyre és befolyásra tettek szert a szervezetben. Hadd hivatkozzak itt Csubela Ferencre, Kasza Józsefre, dr. Körmendi Ferencre, dr. Varga Zoltánra és másokra.
Ágoston mint dörzsölt politikus sokáig szintén nagy népszerűségnek örvendett. Sajnos, alkatánál fogva nem integráló, hanem dezintegráló személyiség, aki akkor van igazán elemében, ha támad és rombol. Amire sajnos, mint minden hatalomvágyó és paranoiás ember, mindig talál módot és lehetőséget. Ezért az agresszivitásért, valamint azért a nyájszellemért, ami eluralkodott a szervezetben, most nagy árat kell fizetnünk: az eszelős pártvezér a vajdasági magyarság integrálása helyett csaknem teljesen szétverte az egyébként is kevés és gyenge lábon álló intézményeinket, társadalmi szervezeteinket, erőtlen önszerveződési törekvésünket. Ágoston részéről a Magyar Szótól a humanitárius szervezetekig, az önkormányzatoktól az alapítványokig, minden folyamatos támadásnak volt és van kitéve, beleértve a szuverén gondolkodású embereket is, akik szálkát jelentenek a szemében.
Ahogyan a jelzett okoknál fogva egyre inkább csökkent Ágoston népszerűsége a vajdasági magyarság körében, a hatalomvágy és a féltékenység mind elvakultabbá tette. Mindannyiunk hibája, de elsősorban az enyém, hogy nem tűztük időben napirendre ezt a kérdést, és ezt az egykori pártkádert nem szembesítettük viselkedésének következményeivel.
– Amikor a VMDK-n belüli pozíciók kerülnek szóba, sokan állítják, hogy ön volt az „árnyékból irányító kulcsember”, gyakorlatilag a szervezet ideológusa, aki megalkotta a hármas autonómia koncepciót, melynek köszönhetően Ágoston sok szavazatot szerzett a választásokon.
– Mint a pszichológiai tudományok doktora, számos könyv és tanulmány szerzője, aki a korábbi évtizedekben a pszichológiai praxis mellett elsősorban tudományos kutatómunkával foglalkoztam, egészen 1989-ig semmiféle politikai szerepet sem vállaltam. Így nem voltam tagja a Jugoszláv Kommunista Szövetségnek sem.
Politikai babérokra 1989 után sem pályáztam, viszont csakugyan kezdeményezője voltam a VMDK létrehozásának. Az érdekszervezet létrehozásában az a szándék vezérelt, hogy a társadalmi-politikai átalakulások keretében megnyugtató megoldást találjunk a kisebbségi kérdés rendezésére. Ez a szándék vezérelt akkor is, amikor összeállítottam a VMDK programját, kidolgoztam az autonómia koncepciót. Emellett szerzője vagyok számos más dokumentumnak, magamra vállaltam a VMDK három évkönyvének a megszerkesztését, szorgalmaztam egy önálló lap kiadását... Ennyiben volnék a VMDK ideológusa.
A VMDK tagsága – számomra úgy tűnt, hogy a vezetősége is – elfogadta és magáénak vallotta az általam kidolgozott programot és autonómia koncepciót, amelyekkel a szervezet nagy sikert aratott a választásokon. Mindmáig azt reméltem, hogy ezeket az irányelveket és célkitűzéseket a VMDK nem adja fel, a vezetőiben azonban már nem bízom többé.
– Igaz-e, hogy Ön annak idején részt vett a Slobodan Milošević elnökkel való találkozón, amikor is átadta neki az autonómiatervezet egyetlen szerb példányát, s kérdésére, hogy a tervezet afféle „magyar memorandum-e”, Ön azzal válaszolt, hogy annak is lehet nevezni?
– Valóban, 1992. április 24-én, a kanizsai közgyűlést megelőző napon, én is ott voltam Slobodan Milošević elnöknél, és atadtam neki nem egy, hanem több VMDK-dokumentumot, köztük a még nyomdafesték szagú autonómia tervezetet. Ezek azonban magyar nyelvű dokumentumok voltak. Az autonómia tervezet azóta több világnyelven (angol, francia, német, orosz) megjelent, angolul már 3. kiadásban, most végre, a VMDK elnökének makacs ellenkezése ellenére, elkészült a szerb fordítása is.
Az autonómia tervezet a vajdasági magyarság egyik legfontosabb dokumentuma. A lord Carrington-féle javaslat alapján kidolgozott projektum megítélésem szerint egyaránt megoldást kínál a kisebbségek kollektív jogainak biztosítására és különböző népek békés egymás mellett élésére.
– Egy új magyar érdekvédelmi szervezet létrehozásával Ön kiüti Ágoston kezéből a lapot, hogy ő a vajdasági magyar választópolgárok egyetlen legitim képviselője. Ebben a kontextusban programcéljait és szellemiségét tekintve mit fog jelenteni a Vajdasági Magyar Szövetség?
– Az az elképzelésünk, hogy az erősen centralizált, bolsevista jelleget öltött VMDK-val szemben egy decentralizált szervezetet hozzunk létre szuverén módon gondolkodó emberekkel és tagszervezetekkel. A Vajdasági Magyar Szövetség pártoktól és kormányoktól független kíván lenni. Ami pedig a VMDK és a VMSZ viszonyát illeti, ezzel kapcsolatban azt tudnám mondani, hogy a vajdasági magyarság politikai érdekképviseletére továbbra is szükség van, s ezt a feladatot valamely pártnak kell ellátnia, de hiánypótló szerepet tölt be egy olyan szövetség, amely összefogja a vajdasági magyarság különböző intézményeit és egyesületeit. A magyarságnak ugyanis, ahogyan más népeknek is, a pártcélok mellett számos egyéb célja is érdeke is van. Hadd hivatkozzam itt a gazdasági, kulturális, szociális, egészségügyi szférára, a szellemi fellendülés szükségességére, ami nem kis mértékben szintén a polgárok önszerveződésén, a civil társadalom kialakulásán múlik.
Az új magyar érdekszervezet megalakulásával természetesen megszűnik minden jogalap Ágoston számára, hogy a vajdasági magyarság egészének a nevében beszéljen. Ami a dolgok lényegét tekintve így volt eddig is, legalábbis amióta a VMDK a magyarság egésze helyett kizárólag néhány egykori párttag érdekét tudta csak megjeleníteni.
– Tény, hogy az új érdekszervezet kezdeményezői között két község (Zenta és Kanizsa) polgármesterének a neve is ott szerepel. Lehet-e ezt úgy értékelni mint a VMDK politikai befolyásának folyamatos csökkenését azokban a községekben, amelyekben a helyi hatalom a magyarok kezében van?
– Az új magyar szövetség megalakításának a kezdeményezői között több mint negyvenen szerepelnek a VMDK volt és jelenlegi vezető káderei közül. Közöttük vannak azoknak az önkormányzatoknak a vezetői is, amelyek többséget szereztek a választásokon. Ezek az önkormányzatok az embargóval sújtott nehéz gazdasági helyzetben, a hatalom által jogfosztottá tett községekben nehéz keresztet vettek a vállukra. Nemcsak a hatalmon lévő szocialisták nézik őket rossz szemmel, hanem a VMDK bolsevista vezetése is ellenséges irányukban. Nem kizárt, hogy a demokratikus érzületű magyar polgármesterek közül megpróbálnak majd néhányat megbuktatni, leváltani. Nem hiszem, hogy sikerrel járnak, viszont bizonyosra vehető, hogy ezekkel az akciókkal tovább csökken a VMDK befolyása a magyar többségű községekben.
– Vajon a VMDK fokozatos kiszorulása a tömbmagyarság köréből azt jelenti-e, hogy Ön nagy befolyással rendelkezik a magyar többségű önkormányzatok káderpolitikájában?
– A magyar önkormányzati vezetők tőlem függetlenül kerültek szembe a VMDK jelenlegi vezetésével, amely szemmel láthatóan semmiféle hatalommegosztásra sem képes, s minden ellenlábasával le akar számolni. Így van ez a magyar polgármesterekkel is, akik érthetően érdekeltek az új szövetség létrehozásában. Sajnos, a bolsevizmus öröksége jobban jelen van a magyarság körében, mint azt hittük. Nekünk is, mint minden népnek, ellenségeinket, a jövő legnagyobb kerékkötőit, elsősorban önnön sorainkban kell keresnünk.
– Hogyan látja Ön, ebből a szempontból mit jelentenek a legutóbbi magyarországi választások eredményei (a szocialisták győzelme)? A VMDK-nak korábban nem sikerült a vajdasági magyar értelmiséget megnyernie, gondolja, hogy Önnek ez sikerül?
– A magyarországi választások nagy meglepetéssel szolgáltak számunkra. A baloldali visszarendeződést, ami megindult egész Közép-Kelet-Európában, úgy látszik Magyarországon sem sikerült megállítani. Mindez nem kis csalódást jelent számunkra. A magyarázatot abban látom, hogy Nyugat az átalakuló, elszegényedett térségben mindenütt magára hagyja az átalakulás híveit és a törékeny demokráciát.
Ami pedig a vajdasági magyar értelmiség várható nagyobb közéleti-politikai szerepvállalását illeti, ezt egyelőre nehéz lenne megítélni. Sokan bekapcsolódtak az önszerveződésbe, akik eddig csak tétlen szemlélői voltak az eseményeknek. Minden attól függ, hogy a különböző szervezetek, intézmények képviselői, illetve a magyarság mérvadó személyiségei mennyire érzik szükségét az új integráló szövetségnek, és mennyire tudnak szót érteni egymással a magyar kisebbséget érintő legfontosabb kérdésekben. Az integráló szervezetként felkínált Vajdasági Magyar Szövetség mindenesetre módot és lehetőséget kínál erre.
Annak idején, 1989 nyarán-telén, amikor a sors útjai összehoztak bennünket, sokan, akik korábbról ismerték Ágoston Andrást, óva intettek tőle. Nemcsak a kompromittált politikusra hívták fel a figyelmem, aki egyik napról a másikra Saulusból Paulussá lett, hanem összeférhetetlen, gonosz embernek tartották, aki nagyon sok kellemetlenséget tud okozni másoknak. A benne lakozó irigy, féltékeny, bosszúálló embert az elmúlt hónapok alatt volt alkalmam megismerni, s hogy mennyire elvetemült és alávaló tud lenni, mi sem példázza jobban, mint az a primitív és kritikátlan rágalma, hogy ausztráliai utam során „még a muzsikus cigányok tiszteletdíját is zsebre vágtam”!
Akkor, négy évvel ezelőtt, a nagy társadalmi összeomlások előes-téjén, a magyarság megszervezésének hevületében, ezeknek a fenntartásoknak nem nagy jelentőséget tulajdonítottam. Azt gondoltam, többfélék vagyunk, de ettől még tehetünk valamit együtt a vajdasági magyarság érdekében. Pedig miatta sokan távol tartották magukat a szerveződéstől, de ami még figyelmeztetőbb kellett volna, hogy legyen, már az indulást követően sokan hátat fordítottak neki.
Bizonyára nem ok nélkül tették, sem ezek, sem azok, de azt gondoltam, minden mozgalom az emberek szabad elhatározásán nyugszik. Hogy valami még sincs rendben, akkor kezdett számomra nyilvánvalóvá lenni, amikor Ágoston személye kezdett azonossá válni a szervezettel. Amikor mindenféle előzetes megbeszélés, egyeztetés, testületi döntés nélkül, megszállottan kezdte írni leveleit a VMDK nevében, és a szervezet félreérthetetlenül a hatalom és leszámolás eszközévé vált kezében. Úgy is mondhatnám, bibliai párhuzammal élve, akkor amikor Ágostonból kitört ősi Káin-természete.
Évezredek tanúsága szerint ugyanis az emberek egy részében időnként felszínre tör Káin-természetük: a bennük felhalmozódó irigység, féltékenység, gyűlölet miatt testvérük (riválisuk) életére, megsemmisítésére törnek. Csaknem ugyanúgy, ahogyan a világtörténelem kezdetén, amikor a bibliai mondák szerint Káin megölte öccsét, Ábelt.
A történet valahogy így szól.
Káin és testvére Ábel a mezőre mentek, hogy elvégezzék munkájukat; Káin a földjét szántotta, Ábel a juhokat legeltette, aztán perlekedni kezdtek egymással: Hogyan is állunk mi egymással, hogy te a nyájaddal idejössz az én mezőmre lakni és legeltetni? - kérdezte Káin. Ábel azt válaszolta: Hogyan is állunk mi egymással, hogy te az én juhaim húsát fogyasztod és gyapjukkal takaródzol? Add vissza a gyapjú árát és fizesd meg húsuk árát, amit te megettél, és ha ezt megtetted, elhagyom a te meződet. Ekkor Káin éktelen haragra gerjedt, testvére, Ábel ellen támadt. Ábel azonban erősebb volt Káinnál és leteperte. Mire Káin így szólt Ábelhez: csak mi ketten vagyunk a világon, mit mondasz majd Atyánknak, ha megölsz? Ábel megkönyörült testvérén és elengedte. Káin kisvártatva felállt, és a keze ügyében levő szerszámmal megölte Ábelt. [11]
A testvérgyilkosság történetét az ősi népmondák változatosan mondják el. Általában szerepel még benne az Úrnak való áldozatbemutatás is, melynek során Ábel füstje szállt magasabbra az égre. Ettől gyűlölet és irigység lobbant fel Káin lelkében, és megölte Ábelt.
Káin alattomossága mellett, amit a mondák kiemelnek, minden esetben a gyűlölet és irigység, valamint a birtoklási féltékenység szerepel a testvérgyilkosság indítékaiként.
Az évezredek során csak a módszerek és az eszközök változtak, a lényeg változatlan maradt. Akiben a gyilkos hajlam megvan, az mindig megtalálja a gyilkosság céljait és indítékait.
A gyilkos hajlam pedig mindig és mindenütt a határtalan érvényesülési vágyból fakad: a minden érték és vagyon fölötti rendelkezésre való törekvésből. Káin énjét az újabb kori társadalmakban mások beszennyezése és megvádolása jellemzi, így próbálja mérhetetlen uralomra vágyását kielégíteni. A Káin-természetű ember – mondja Szondi Lipót, aki könyvet szentelt a Káin-jelenség elemzésének – mások befeketítésével, hazug vádaskodással, rágalmazással uralja a világot. Ezt nevezi politikának és diplomáciának. [12]
Van-e ennek a Káin-legendának pszichológiai realitása? Azt kell mondanunk, hogy igen. Annál is inkább, mivel Káin – Szondi szerint is – egy emberi sors és magatartás jelképe. Káin minden korban és társadalomban ugyanazt a hajlamot jeleníti meg: a mindenhatóság vágyát, a birtoklás mértéktelen igényét, a mások elleni erőszakot, az alattomosságot, a féltékenységet és irigységet.
A Káin név az emberek egy típusának a szimbóluma, és Szondi genetikai vizsgálatok, élettörténetek, klinikai adatok és kísérleti módszerek segítségével egzakt módon tudta bizonyítani Káin reális, közöttünk élő emberi valóságát. Gyakoriságukat tekintve Szondi vizsgálatai szerint egy-egy népességen belül az emberek mintegy 6%-a minősíthető igazi Káin-természetű embernek, 14%-a pedig többé-kevésbé álcázott Káin. A Káin-embereknek diktatórikus hajlamuk, zsarnokságuk miatt óriási a befolyásuk, és ösztönzésükre társadalmi válsághelyzetekben, háborúkban a „kis-Káinok” is háborús bűnösökké lesznek.
Káin legfőbb tulajdonsága a mértéktelen érvényesülési vágy. De mit kell értenünk mértéktelen érvényesülési vágy alatt? Mikor, mitől tekinthető „mértéktelennek” ez a vágy?
Az érvényesülési vágy természetes emberi törekvés. Az emberi együttélés szempontjából akkor válik mértéktelenné, kóros pszichológiai jelenséggé, amikor valaki saját érvényesülése érdekében akaratlagosan, több ízben erőszakkal másnak kárt okoz vele. Amikor valaki oly módon kíván előnyösebb helyzetbe kerülni, hogy azzal másokat szándékosan és erőszakkal háttérbe kényszerít, megaláz, megsemmisít. A törtető Káinok harca egy-egy állás elnyeréséért vagy vezetői pozíció megszerzéséért sokszor a kriminalitást súroló rágalomhadjárattal vetekszik. Gondoljunk itt csak a VMDK zentai „tisztújító közgyűlésére”. Vajon mivel magyarázható a „tisztújító közgyűlést” megelőző féktelen rágalomhadjárat, ami nem csitul azóta sem? Honnan ennyi ellenséges indulat? Milyen rejtett rugói lehetnek ennek a magatartásnak?
Az emberi természet mozgatórugói általában nem túl bonyolultak. Ennek a fenekedésnek, a párját ritkító rágalom- és hazugság-áradatnak, amivel Ágoston traktálja a nyilvánosságot, minden bizonnyal egyszerűen a féltékenység és az irigység a magyarázata, a Káin-természetű emberek eme két jellemző személyiségvonása.
Káin irigy minden tehetséges, nála képzettebb, sikeresebb, népszerűbb emberre. Mivel ezekben potenciális riválist lát, ezért rágalmaival megpróbálja lekicsinyíteni, lejáratni, erkölcsileg megsemmisíteni őket. Káin mindenáron vezér szerepre vágyik, de mivel személyi tulajdonságai alapján nem képes osztatlan elismerést szerezni magának, arra törekszik, hogy félretegye vélt és valós ellenlábasait.
Épp ilyen szembetűnő Káin birtoklási vágya is. A Káin-természetű ember magának követel mindent; eszközökben és módszerekben nem válogatva próbálja elszedni, kisajátítani és felügyelni mások javait. Mindez tökéletesen ráillik Ágostonra, aki kendőzetlenül bevallja, hogy nemcsak felügyeletet kíván gyakorolni a vajdasági magyarság mindenféle támogatása, jövedelemforrása, tulajdona felett, de az elosztást is kézben kívánja tartani. Féktelen indulattal szeretné kiterjeszteni hatalmát az egész vajdasági magyarságra. Mint a „vajdasági magyarság egyetlen legitim szervezetének képviselője” eszelősen követeli „jussát”, s nyoma sincs benne önkritikának vagy realitásérzéknek, hogy milyen irreálisra méretezte hatalmi ambícióját. Sőt, annál kritikátlanabbá és elvakultabbá válik ebben az önnön szemében felfújt szerepkörében, minél jobban felmorzsolódik, és szétporlad a szervezet, amit képvisel.
Pedig valamikor, nem is olyan régen, példa értékű volt a vajdasági magyarság önszerveződése. Magam is, mint annyian mások, mindent félretéve, az elmúlt négy év alatt ennek szenteltük minden időnket. Míg Ágoston elnökösködött, politikusokkal tárgyalt, sajtótájékoztatókat tartott és írta a perlekedő leveleit, jómagam összeállítottam és kiadtam a szervezet Programját; kidolgoztam, megszerkesztettem, kiadtam a VMDK autonómia koncepcióját; különböző világnyelvekre lefordíttattam, megjelentettem és eljuttattam a nemzetközi szervezetekhez, diplomáciai testületekhez szerte a világban; létrehoztam a vajdasági magyarság segélyezésének két intézményét, a Délvidéki Magyarságért Alapítványt és a Vox Humanát, amelyeken keresztül az embargó ellenére jelentős segélyt és pénzügyi támogatást kapott a vajdasági magyarság; hosszú évekre megoldottam a VMDK működésének pénzellátását; kapcsolatokat építettem ki a Kárpát-medencében és a Nyugaton élő magyarsággal; javaslatomra létrehoztuk a Közép-európai Magyar Népcsoportok Fórumát és a VMDK számos külföldi tagozatát; Stockholmtól Canberráig, Berntől Strassbourgig hírünket vittem a világba és pártfogókat kerestem számunkra; előadásokat tartottam itthon és külföldön egyaránt. Tettem, ami tőlem tellett. Rivalizálás nem volt köztünk, mindenkinek megvolt a választott tevékenységi területe. Aztán a Sátán egy napon egy ördögi tervet súgott Ágoston fülébe: tegye rá a kezét mindenre és szabaduljon meg tőlem.
És lám, Ágoston, aki mellé mások intelme ellenére odaálltam a közös ügy érdekében, példa nélküli rágalomhadjáratot indított ellenem, s mérhetetlen mocskolódás, hazudozás után odáig süllyed, hogy nem átall a muzsikus cigányoknak szánt pénz zsebre vágásával is megvádolni.
Képtelen és abszurd helyzet, amire nehéz ésszerű magyarázatot találni. Mégis, milyen ismerős a történet! Milyen konok következetességgel ismétli magát az emberiség sorstörténete.
A valláserkölcs azt várja Káintól, hogy úgy szeresse felebarátját, mint önmagát és tartsa tiszteletben annak jószágát, vagyonát. A Káin-természetű ember azonban irigyli felebarátját értékeiért és javaiért, féltékeny rá, teljes szívéből gyűlöli őt, és a halálát kívánja. Természetesen ezzel nem állhat elő, féltékenységével és gyilkos indulataival nem kérkedhet, ezért képmutatásra kényszerül.
Gyilkos indulatai miatt Káin az álcázás művésze. Valós szándékát ügyesen különböző eszmék, törekvések mögé rejti. A Káini indulatok különböző ideológiákkal, eszmékkel, messianisztikus törekvésekkel való álcázása minden időben a társadalmi zavargások, háborúk, forradalmak legelőnyösebb álruhája volt, amelyben a Káin-emberek a legborzalmasabb ösztöneiket is büntetlenül tombolhatták ki. Sőt, a sikeres álcázásnak köszönhetően gyakran még hősökké is avatták őket.
Ahogyan egykoron nem egy nagyzási tébolyban szenvedő császár, király vagy vezér „szent háborút” hirdetett meg leggyalázatosabb céljaiért, és ehhez eddig a világon mindenütt, a világtörténelem minden korszakában emberek millióit mozgósította és késztette bűncselekményekre, ilyen álca ma a „nemzeti érdek”, amelynek „képviselete” jegyében városokat és falvakat rombolnak le, népeket űznek el szülőföldjükről, s tömegmészárlásokat követnek el. Ez kizárólag azért történhetett meg, és azért lehetséges ma is - mondja Szondi -, mert az úgynevezett „nép” körében sok a rejtett Káin. Ezek az emberek csak arra várnak, hogy fajuk, hazájuk, nemzetük érdekeire hivatkozva, hősnek, hazafinak mutatkozva végre védetten és szabadon kiélhessék alantas ösztöneiket.
A balkáni véres események számos példával bizonyítják, hogy a Káin-férfiak a tömegmészárlásokban miként tetszelegtek a nagy nemzeti hős és hazafi pózában. Sajnos, ebben a politikai légkörben, amelyben élünk, a vajdasági magyarság körében is megfigyelhetők olyan jelenségek, amelyekben egyesek személyiségük paranoiás vonásait vélt ellenfelekre ruházva embertelen szadizmussal próbálják őket erkölcsileg megsemmisíteni és politikailag háttérbe szorítani.
Mindez arra figyelmeztet bennünket, hogy az álcázott Káinok nemcsak Boszniában tobzódnak, s korántsem csak a más nemzetek köréből verbuválódnak. A Káin-emberek gyilkos indulataikkal itt vannak közöttünk is, és e fölött nem hunyhatunk szemet. Régen nem természetes állapot már az, amit Ágoston művel a vajdasági magyarság „érdekképviselete” nevében.
Mert igaz ugyan, hogy hosszú hónapok óta Ágoston céltáblájának én állok a középpontjában, s mind a mai napig vezetem azt a „toplistát”, amelyhez hasonlót az élet keveset produkált, de korántsem vagyok egyedül, akit mocskos szurokkal próbál bemázolni. Ez a lista igen impozáns, hiszen papok, értelmiségiek, magyar polgármesterek, a VMDK-ból kiebrudalt tanácstagok, a körzeti szervezetek rebellis tagjai és vezetői, a Magyar Szó, a Napló, a Szabad Hét Nap szerkesztősége, Várady Tibor „reformosai”, Major Nándor „restaurációs csoportja”, a Forum Kiadóház és a Magyar Tanszék, a vajdasági magyarság különböző szervezetei és intézményei, a Vox Humana, a VMSZ, Csubela, Kasza, Dudás, Józsa és a többiek, a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Máltai Szeretetszolgálat, a Magyarok Világszövetsége, különböző alapítványok, köztük az Illyés Alapítvány, a Délvidéki Magyarságért Alapítvány, a Magyar Kultúráért Alapítvány, a magyar külügyminisztérium, a nagykövetség, a régi és az új magyar kormány „erős emberei”, Jeszenszky, Boross, Csoóri, Entz, Szűrös, Pozsgai és sorolhatnánk a végtelenségig, mind-mind ezen a listáján szerepelnek, és a lista napról-napra bővül!
Döbbenetes, hogy ez a hatalom irányában egyébként szervilis beállítódású, a szélsőséges, magyarellenes szerb nacionalistákkal szemben meghunyászkodó ember kivétel nélkül a magyarság soraiban keresi ellenfeleit. Groteszkül hangzik, de így igaz: Szerbiában Ágoston a legnagyobb magyarüldöző!
Mindenesetre sajátos magyar érdekképviselet. A vajdasági magyarság „érdekképviselete” nevében „a vajdasági magyarság egyetlen legitim szervezetének” vezetője részéről olyan súlyos sérelem és bántalom érte az elmúlt hónapokban nemzeti közösségünket, ami hosszú időre visszavet bennünket és maradandó nyomokat fog hagyni.
Dehát így van ez nagy társadalmi átalakulások, politikai zűrzavarok idején. Ilyenkor egész népeken törhet ki Káin gyilkos dühe, s pusztítás, öldöklés, értelmetlen testvérgyilkos háborúk veszik kezdetüket. Élő tanúi vagyunk ennek. Csekély vigasz, hogy másutt a dolgok még rosszabb fordulatot vettek.
„A Káin-emberek – írja Szondi – zavaros körülmények között veszélyes politikai téveszméket is kialakítanak. Amikor a hipernacionalista rögeszmétől megszállott Káin-ember jut politikai hatalomra, az nemcsak a zsarnokság poklába és a tömeg – amelyet ilyenkor "nép"-nek neveznek – rejtett káini indulatainak a mozgósításához vezet, hanem tömeggyilkossághoz és háborúhoz. Így volt mindig, és így marad.” Így Szondi. [13]
Vajon mért nem állják útját ezeknek az embereknek? – kérdezhetnénk, hiszen minden józan eszű, nyitott szemmel járó ember tisztában van az irigy, féltékeny, törtető Káinok kártékonyságával és romboló szerepével.
A Káinok álcázási művészete sajnos sokszor elvakítja a jóhiszemű embereket. A történelem lapjai tele vannak az emberek Káin által történt félrevezetésének tragikus eseteivel, amikor az uszítás nyomán épp legjobbjaikat – szenteket, hittérítőket, prófétákat, bölcselőket – népük keresztre feszítette vagy elégette. Érdemes ezért talán kissé közelebbről megismerkednünk a Káin-természetű emberek én-tudatával és érzelemvilágával.
A káini én-világ sajátja, Káin legfőbb én-tevékenysége olyan vágyak kivetítése és megjelenítése, mint embertársaik agyonütése, tönkretétele, megalázása, befeketítése a hatalom és mindenhatóság megszerzése és birtoklása érdekében. (Ez a történet olyan ismerős, hogy bizonyára kár rá több szót vesztegetnünk)
A másik sajátosságuk az állhatatlanság és nyugtalanság. Káin megszállott, de ugyanakkor állhatatlan ember, aki folytonosan menekül önmaga és mások elől. A megszállottság ködös állapotában követi el a gonoszt, gyakran íróasztal mellett, az emberek között azonban néha annyira szorong és elbizonytalanodik, hogy megfutamodik, elmenekül. Ágostont többször érte bírálat, hogy megszökött az összejövetelekről, megszakítva fellépését. Kevésbé ismeretes viszont, hogy meglépett fontos nemzetközi tanácskozásokról is, igen kínos diplomáciai helyzeteket teremtve vendéglátói, de a VMDK számára is.
A harmadik sajátosság, amely valójában összefügg az elsővel, a konfrontálódásra, perlekedésre való hajlam. A Káin-természetű ember a benne lakozó gyűlölet és irigység, illetve birtoklási féltékenység miatt folyton perben áll a világgal. A felduzzadt durva indulatok túláradása gyakran elhomályosítja benne a tiszta tudatot, a valósághoz fűződő reális viszonyt. Ágoston is örökös kompetenciazavarban szenved: saját hatalomvágyához és nem illetékességi köréhez méretezi fellépéseit, megnyilatkozásait.
A Káin-emberek alkati sajátossága és a különböző lelki zavarok, az epileptiform rosszullétek és a pszichotikus állapotok közötti összefüggés a pszichológia számára jól ismert. A felgyülemlett és visszafogott indulat olykor rohamot vagy „pszichotikus subot” válthat ki, amelyben a beteg viselkedése eszelőssé válik, ugyanakkor a személyiség jellemzőiként állandósulhatnak benne paranoiás vonások, nagyzási gondolatok, kompetencia zavarok stb.
Paroxizmális jellegű fulladásos rosszullétektől Ágoston is szenved, tudatködös rohamainak pedig többen tanúi lehettek az utóbbi időben. De a Káin-emberek mimikája és gesztusai is sokat elárulnak visszafogott indulataikról, amelyeket olykor alig sikerül az ajkak és a rágóizmok remegése mögé rejteniük.
Mit lehet tenni? Azt szokták mondani, hogy minden nép megérdemli a vezetőjét. Ez így nyilván nem egészen igaz. Nem hiszek abban, hogy a vajdasági magyarság egy Káin-természetű emberben látná megmentőjét, mint ahogy abban sem, hogy egy notórius hazudozó bárkit az ígéret földjére tudna vezetni.
Az emberi közösség sokat szenved a vezető állásban levő, álcázott, nagyzási téveszmében szenvedő, hataloméhes emberek diktatúrájától és zsarnokságától. A bárány szelídségű humanisták elenyészően kis csoportja nehezen tudja útjukat állni. Egyedül a hatalom, a törvény és az erkölcs az, ami ideig-óráig győzelmet arathat Káin fölött. Ez az, ami most hiányzik. Az erőszakos cselekmények, a háborúk, a népirtások tanúsítják, hogy hatalmi és erkölcsi válságok idején a Káinok gátlástalanul kiélhetik ősi késztetéseiket. Annál is inkább, mivel a közönséges halandókat magukhoz csábítják, megtévesztik, elkápráztatják, majd feláldozzák vagy szétmorzsolják őket.
Nehéz belátni, hogy a „király meztelen”, hogy lassan egy eszelős ember áldozataivá válunk valamennyien. Még vannak, akik szemében hőstetté magasztosul Káin viselkedése. Ebben a „hőstettben” azonban már csak azok osztoznak vele, akik lelkében ugyanaz az ösztön szendereg, sőt, akik rajta is túltesznek Sátán-természetükkel. Sorsukat azonban nem kerülhetik el, azok, akik most bálványukká emelik, holnap áldozataivá lesznek.
De előbb-utóbb megszólal az Úr hangja, és megkérdezi: Káin, mit tettél? Ágostonnak pedig szembe kell néznie cselekményei következményeivel. És a közösség, amelynek nevében most kitombolja Káin-ösztöneit, törvényt ül majd felette.
Ahogyan másutt a Kárpát-medencében, Vajdaságban is a szervezetekbe tömörült magyarság az, amely megpróbál célt és irányt mutatni a többieknek. Az aktív, szervezetekbe tömörült magyarság száma azonban csak kis százalékban fejezhető ki. Sőt, mivel a különböző szervezetekben gyakran azonos arcokkal találkozunk, a közéleti szerepet vállalók száma igen kis létszámra szorítkozik. Több ezres nagyságrendű pártról vagy aktív szervezeti tagságról beszélni, ahogyan ezzel olykor a pártvezérek kérkednek, nélkülöz minden valóságalapot. Azok a pártvezérek pedig, akik cselekvési programjuk kapcsán a vajdasági magyarság nyolcvan százalékos támogatottságról beszélnek, híján vannak nem csak a józan mértéktartásnak, hanem gyakran a szavahihetőségnek is.
A szervezetekbe tömörült magyarság összefogását és iránymutatását sajnos nagyon könnyű megbontani. A kisebbség soraiban is ott vannak a hatalom mindenkori kiszolgálói, akik, ha érdekeik úgy kívánják, bármikor hajlamosak a nemzeti irányelveket és társaikat elárulni. A későbbi árulók általában minden gond nélkül beférkőznek a szervezetekbe, többnyire azok legfelsőbb vezetésébe, ahol szükség szerint viszályt szítanak, konfliktusokat gerjesztenek, szétzüllesztik, elposványosítják a szervezetet maguk körül, úgy, ahogyan ez meg van írva a nagykönyvben.
A szervezeten belüli viszályoknak, a szervezeti élet alacsony hatásfokának más személyi okai is vannak. Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a legcsekélyebb hatalom is mennyire megváltoztatja, megrészegíti, kiforgatja magukból az embereket; mennyire eltorzítja becsületesnek és jóravalónak hitt emberek személyiségét. Olyan általános jelenségről van szó, hogy hovatovább ez az emberi gyarlóság vált politikai önszerveződésünk egyik legsúlyosabb kerékkötőjévé. Szomorú látni, hogy pártjainkat, szervezeteinket menthetetlenül eluralta a nepotizmus, a hatalomvágy, a személyi kultusz.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének a doroszlói alakuló közgyűlésén látszólag még teljes volt az egyetértés. Aki ott volt, mind egyet gondolt, egyet akart: tenni valamit a vajdasági magyarságért. A nagy egyetértés időszaka azonban gyorsan tovatűnt. Hamarosan felülkerekedtek az egyéni politikai ambíciók, amelyek a nagy politikai karrier érdekében idejében megpróbálták maguk alá gyűrni a vélt vagy valós politikai ellenfeleket.
Max Weber szerint, aki politizál, az mind hatalomra törekszik. Akár a célok elérésétől remélt előnyökért, akár önmagáért a hatalomért, hogy élvezze a hatalom nyújtotta presztízst. A VMDK esetében kétségtelenül igazat kell adnunk neki. A vajdasági magyarság egységes érdekszervezete a hatalmi ambícióktól fűtött kíméletlen iszapbirkózásnak a következtében esett szét, és ment tönkre. Persze közrejátszottak ebben más dolgok is, a megváltozott politikai viszonyok, különböző hatalmi befolyások, a szervezeten belül felerősödő eltérő politikai irányzatok, alapvetően azonban az eszelős hatalomvágy vitte sírba a szervezetet.
A VMDK 1994-es botrányos tavaszi közgyűlését követően, amely pártszakadáshoz vezetett, elindult a pluralizálódás a vajdasági magyarság soraiban. A párt kemény bolsevista szárnya, amely a közgyűlésen megpróbálta a hatalmat teljes egészében kisajátítani, következésképp ellene volt a platformok létrehozásának, győzelmi ünnepet ült. Kétségtelen, hogy az új vezérkar kizárólag olyan káderekből állt össze, akik az egypártrendszer idején tartományi vagy községi szintű funkcionáriusok, párttitkárok voltak. A győzelmi ünnep azonban korainak bizonyult, mert a VMDK nevét ugyan sikerült megőrizniük, de a pártszakadás követően a bolsevisták elvesztették a magyar többségű önkormányzatokat, és kiszorultak a magyar többségű településekből. A volt VMDK-s képviselők többsége Vajdasági Magyar Szövetség néven új politikai szervezetbe tömörült. Ahogyan Major Nándor írta egyik politikai elemzésében: párt még ekkora vereséget nem szenvedett.
A VMSZ a VMDK nemzeti és reform-kommunista szárnyából jött létre. A VMSZ nemzeti szárnya részéről, amely ma a VMSZ törzsgárdáját képezi, kezdeményezés történt különböző politikai platformok – a Kereszténydemokrata, a Vállalkozói, a Nemzeti Hagyományőrző, a Nemzeti Demokrata és a Polgári Liberális Platformok – megalakítására. Ezek a platformok azonban nem álltak igazán talpra, nem tudtak megerősödni. Ellenkezőleg, mivel a VMSZ reformkommunista szárnya nem mutatott hajlandóságot az iránt, hogy önálló platformként fogalmazza meg magát, sőt, másokra vonatkozóan is idegen maradt tőle a platformok gondolata, megpróbálták homogenizálni a pártot. Az, hogy az új érdekszervezeten belüli politikai polarizálódás ismételt elnapolása milyen következményekkel jár, a jövő titka.
Volt egy időszak, 1991-92-ben, amikor a félelemnek és a reménynek köszönhetően igen nagy volt az érdeklődés az önálló magyar politika iránt. A más népekkel háborúba keveredett szerbek reális veszélyt jelentettek a magyarságra nézve. Ennek a veszélynek a felismerése, és a kiszámíthatatlanná váló eseményektől való félelem erős érzelmi hátteret biztosított a politikai önszerveződésnek. Ugyanakkor racionális érvek is szóltak mellette, hiszen a lelke mélyén csaknem mindenki hitt a kisebbségi kérdés közelgő igazságos rendezésében.
A VMDK népszerűségének csökkenése, és a tagság intenzív lemorzsolódása már 1993-ban megkezdődött, ami előre vetítette az 1993 telén bekövetkezett választási vereséget. Az akkor még egységes magyar párt a korábbi 9-ből 4 köztársasági képviselőt elvesztett. A pártszakadást követően pedig az 1990-91-ben nyilvántartásba vett tagoknak több mint 90%-a fordított hátat a VMDK-nak. A pártból elsőként az értékes, gondolkodni képes emberek távoztak: tudósok, művészek, írók, értelmiségiek, mindazok a kreatív emberek, akiket az egykori kommunista vezér személyes karizmája iránti odaadás és a feltétel nélküli politikai idealizmus nem elégített ki.
Az elmúlt évek tapasztalata meggyőzően példázza, hogy a pártosodás nem helyettesíti a kisebbségi érdekképviseletet, ugyanakkor lehetetlenné teszi annak művelését. A párt ugyanis riválist lát minden társadalmi és politikai szerveződésben, ezért mindenáron megpróbálja azokat maga alá gyűrni. A párt a hatalmi ambícióktól fűtött embereknek kedvez, és akik előbb vagy utóbb, burkoltan vagy kendőzetlenül, de a belső hatalmi harcnak rendelődik alá az egész pártélet és szervezet. Ettől kezdődően a kisebbségi vezérek számára az igazi „ellenséget” már nem az elnyomó hatalom, hanem a párton belüli vagy más pártkeretekbe szorított ellenfelek jelentik. Így aztán paradox módon a magyar nemzeti érdekek képviselőinek nem a szerbekkel, románokkal, ukránokkal stb. gyűlik meg a bajuk, hanem saját honfitársaikkal. Saját nemzetük janicsárjaival, ahogyan ez volt a török időkben.
Politikai szervezeteink költségeiket alapvetően nem a párttagok vagy a vajdasági magyar vállalkozók hozzájárulásából fedezik, hanem a magyar kormány támogatásából. Tiltakozhatnak-e, vagy felléphetnek-e a határon túli magyar politikai szervezetek a magyar kormány politikai döntései vagy irányelvei ellen, anélkül, hogy ezzel ne kockáztatnák a támogatásból való részesedésüket? Ez a függőség határozottan kifejezésre jutott például az államszerződések aláírása elleni nyilvános tiltakozás erőtlenségében. Azok a kisebbségi vezetők, akik a magyar kormánnyal való egyeztetés során „megértőnek” mutatkoztak, vagy csak csendesen bólogattak, többségükben meg voltak győződve az államszerződés helytelenségéről, aminek egymás között, vagy például az MVSZ által szervezett tanácskozásokon hangot is adtak, ám tiltakozni nem mertek, nehogy a csekélyke alamizsnától elessenek.
A sajtó nem a valóságról, hanem az újságírók felfogásáról, világlátásáról tájékoztat. A politikai önszerveződés kezdeti nehéz időszakában agyonhallgatták a magyar kisebbség politikai akarat-megnyilvánulásait. Ma viszont, miután az emberek többségükben hátat fordítottak a politikának, a sajtó oktalanul parádéztatja a pártvezéreket, túldimenzionálja azok megnyilatkozásait és a szervezetek papírtevékenységét. Ennél is súlyosabb felelősség terheli az újságírókat a közélet beszennyezéséért. Azért, hogy hiteles tájékoztatás helyett kritikátlanul a hazugságok és rágalmak tömkelegét zúdítják az olvasókra. Ez az újságírói etikátlanság például nagy mértékben hozzájárul a párton belül szított viszályok elmérgesedéséhez és a helyzet kezelhetetlenségéhez.
Készülni kellene a közelgő választásokra, de rosszul áll a magyarság szénája. Csendes visszarendeződés folyik minden szinten, a helyi közösségektől a legmagasabb színtű politikai képviseletig. Mind kevesebb a remény a rendszerváltozáshoz és a társadalmi átalakuláshoz. A változás szempontjából az egyik legnagyobb gondot az jelenti, hogy nincsenek új emberek. Nincsenek olyan új, közéleti szerepet vállaló egyének, akik párttagként ne járatták volna le magukat a kommunista rendszerben. Új emberek nélkül viszont, kizárólag a régi pártkáderekkel vergődve, rút és hálátlan dolog politikával foglalkozni. Ennélfogva még az a kevés ember is visszavonul a politikától, aki 1990-ben – az átalakulás reményében – közéleti szerepre vállalkozott. És nem minden ok nélkül vonulnak vissza. Mert az, aki ma kilép a színre csak vesztes lehet. A hiteles, tiszta múltú embereket a hatalmukat féltő, egykori befolyásukat visszasíró kommunista káderek pillanatok alatt bemocskolják, ellehetetlenítik. Példák sokasága igazolja a közmondás igazát: „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók”.
Nálunk is, akár csak Magyarországon és a térség számos más országában, fásultság és csömör tapasztalható. Becsapottság érzése kerítette hatalmába az embereket. Hozzá kell azonban ehhez tennünk, hogy a közügyektől való elfordulás és az apolitikus magatartás korántsem új keletű jelenség. A magyarság korábban, az elmúlt évtizedek alatt sem vett részt a közügyekben. Magatartására inkább az önfeladás volt jellemző, ami olykor sajnálatos módon kifejezett önpusztításban ölt formát.
Ilyen volna a magyar lélek? Ez volna az átkos magyar alkat? A vétkes tanácstalanság, a kicsinyesség, a körülményesség, a lassúság, a hiszékenység és hitetlenség, az öngyilkos széthúzás? A dolgok állása mindenképpen töprengésre, helyzetértékelésre, magatartásunk felülvizsgálatára kellene hogy késztessen bennünket.
A Vox Humana az elmúlt két év alatt az áldatlan körülmények, a rá nehezedő nyomás, a szervezet lejáratására és bomlasztására irányuló elvtelen támadások ellenére helyt állt, és sikerrel végezte tevékenységét. A helytállás és a sikeres tevékenység titka abban az áldozatvállalásban és önfegyelemben rejlik, amit a Vox Humana ügyintézői, vezetői, aktivistái és támogatói tanúsítottak a nehéz időkben. Hálára kötelez valamennyiünket ez az önzetlen tevékenység.
Hála és köszönet helyett azonban, sajnos egyesek még saját sorainkból is minősíthetetlen módon, a nyilvánosság előtt megpróbálták meghurcolni és bemocskolni azok nevét, akiknek köszönhetően a Vox Humana létrejött, hitelt szerzett magának itthon és külföldön, és jelentős segélyhez juttatta a vajdasági magyarságot a nehéz időkben.
A Vox Humana révén számos – köztük tizenhét jelentősebb – segélyszállítmány érkezett Vajdaságba tizenötezer német márka, húszezer svájci frank és több mint kétszázhuszonhétmillió forint értékben: többek között különböző gyógyszerek, élelmiszer, ruhanemű, babakelengye, tejpor, gyermekkocsi, téli gyermeklábbeli, iskolai füzetek, gázolaj, kötszer, gyógyászati segédeszközök, altatógáz stb.
Az adományozók között a Máltai Szeretetszolgálat és a svájci karitatív szervezetek mellett ott található a budapesti Jézus Szíve Plébánia, a Mocsári Alapítvány, Makó Város Önkormányzata, Nemesnádudvar Polgármesteri Hivatala, a Szent-Györgyi Alapítvány, az Alba Kör, az EGISZ Gyógyszergyár, a Segítő Jobb Alapítvány, a Téli Remény Munkacsoport, a Tisza Cipőgyár, a Kelet-Európai Misszió, a Hungarofarm, a Magyar Caritas és mások.
A Vox Humana kiterjedt hálózata révén Vajdaság szerte több tízezer család részesült a felbecsülhetetlen értékű segélyből. Így pl. Kanizsára 137.379, Szabadkára 81.312, Adára 64.344, Újvidékre 38.432, Topolyára 27.524, Moholra 26.794, Törökkanizsára 20.639, Horgosra 20.063, Becsére 17.401, Dél-bánátba 14.699, Muzslyára 10.312, Magyarcsernyére 7.884, Kikindára 6.960 dinár, illetve DM értékű segély került. De jutott segély kisebb vagy nagyobb mennyiségben más településekre és falvakba is: Zentára, Törökbecsére, Szenttamásra, Kúlára, Versecre, Kispiacra, Kisoroszra, Tordára, Tóbára, Szajánba, Hertelendfalvára, Oromra, Martonosra, Adorjánba, Oromhegyesre, Bácsföldvárra, Gunarasra, Törökfaluba, Tóthfaluba, Pecesorra stb.
Ilyen mennyiségű és értékű segélynek a behozatalára, fogadására, vámkezelésére, raktározására, elosztására, könyvelésére stb. megfelelő személyzetre és adminisztrációs apparátusra van szükség. A Vox Humana, amely nem részesül állami támogatásban és nincs semmiféle forrásjövedelme, ezt a luxust nem engedhette meg magának. Minimális személyzettel kellett megbirkóznia a nehéz feladattal, abból a támogatásból fedezve a segélyszállítmányok fogadásával, raktározásával és elosztásával kapcsolatos tetemes kiadásokat, amelyhez alkalmi adományok révén jutott.
Az első pénzbeli adományok 1993 tavaszán érkeztek a Vox Humana részére svédországi látogatásomat követően. A svédországi magyarok mellett a Délvidéki Magyarságért Alapítvány felhívása nyomán támogatást nyújtottak az ausztráliai, a németországi, a svájci, kanadai és az amerikai magyar szervezetek és magánszemélyek, de jelentős támogatás érkezett magyarországi szervezetektől, intézményektől és magánszemélyektől is. Az adományozók között van a Göteborgi Magyar Egyesület, a Melbourne-i Magyar Kör, az Ulmi Magyar Kultúregyesület, a Stattyani Katolikus Misszió, a Torontói Magyar Emberjogi Monitor, az Oppenheimi Stadtmission és sokan mások.
A Délvidéki Magyarságért Alapítvány közbenjárására a DMA számláit kezelő OTP Bank kerek egy millió forinttal járult hozzá a Vox Humana munkájának támogatásához. Jelentős támogatást nyújtott még Magyarországról a mindszenti Máltai Szeretetszolgálat, a Városi Könyvtár, a Polgármesteri Hivatal és más intézmények, az Egri Evangélikus Egyházközösség, a budakeszi Poros Kft., a KDNP Ifjúsági Tagozata, a Csanádmegyei Püspökség és több mint félszáz magánszemély.
Összegszerűen a Vox Humana részére 21.014 DEM, 1.627 USD, 11.640 SEK, 6.259 CAD, 7.000 BEC, 5.300 SHF, 4.600 AUD és 2.109.192 Ft. támogatás érkezett. Ezeknek az adományoknak a jelentős részét két éves tevékenysége során a szervezet felhasználta, a további támogatás viszont a Vox Humanát ért alaptalan vádak és rágalmak miatt sajnálatos módon elapadt.
A Vox Humana Emberbaráti Szolgálat fennállása óta összesen 44.111 DEM-et, illetve ennek megfelelő értékű valutát költött el. Ebből a segélyszállítmányokkal kapcsolatos kiadások 14.201, az infrastruktúra kiépítése 7.524, a működtetési költségek 6.940, a személyzeti költségek 5.595, az útiköltség térítmények 4.301, a rezsi költségek 3.600, a bérleti költségek pedig 1.950 DEM-et tesznek ki.
A fenti költségek a Vox Humana által lebonyolított segélyforgalom nagyságrendjéhez, a mintegy 250 millió forint értékű segélyhez képest szembetűnően kis tételt jelentenek, német márkában kifejezve annak alig egy százalékát teszi ki. Ezeknek a kiadásoknak a lefaragására tehát reálisan nem lehet számolni. Ellenkezőleg, a humanitárius tevékenység színvonalának javítása érdekében inkább a költségek növekedésével kell kalkulálni.
Kizárólag pénzbeli adományokra támaszkodva, amelyek a konkurens karitatív szervezetek megjelenésével és a Vox Humanát ért rágalmak miatt az utóbbi időben csaknem teljesen elapadtak, az eddigiekhez hasonló nagyságrendű segély behozatalára és elosztására aligha vállalkozhatunk. Nem beszélve az új törvényes rendelet által előlátott hét százalékos vámilletékről, amely az államilag felügyelt Vöröskereszten kívül pontot tesz minden humanitárius egyesület munkájának a végére. A segélyszervezetnek ugyanis egyszerűen nincs anyagi fedezetük ezekre a járulékos költségekre. És mivel állami pénzforrásra vagy valamilyen más folyamatos bevétel biztosítására nincs lehetőség, az egyedüli megoldást az jelentené a Vox Humana részére, ha az adományozók magukra vállalnák a segélyszállítmányokkal kapcsolatos kiadások fedezését.
A segélyszolgálat fennmaradása és további eredményes működése szempontjából azonban nemcsak a folyamatos bevétel hiánya, illetve a segélyezéssel kapcsolatos magas járulékos költségek jelentenek nagy gondot, hanem belső szervezési problémák is felmerültek, amelyekre megoldást kell keresnünk. A Vox Humana működési szabályzata előlátja, hogy a segélyadományokról minden átvevő köteles átvételi elismervényt adni, amit a körzeti szervezet vagy tagozat képviselője nyolc napon belül el kell hogy juttasson a Vox Humana moholi központi irodájába. A rendelkezés ellenére a téren megengedhetetlen mulasztások történtek. A szervezetek és tagozatok jelentős hányada nem hogy nyolc napon belül, de több hónap után sem mutat hajlandóságot a segélyekkel való elszámolásra. Annak ellenére sem, hogy ennek a kötelességnek az elmulasztása a működési szabályzat értelmében a segélyezésből való kizárást vonja maga után.[16]
Mindez azt jelenti, hogy a körzeti szervezetek és tagozatok egy része nem érzi át a segélyezéssel járó felelősséget, szervezetileg és személyi állományát tekintve pedig nem eléggé felkészült. A Vox Humana kis létszámú központi irodája viszont képtelen átfogni a szolgálat munkájának egészét, nincs kellő áttekintése a Vox Humana nevében történő segélyezésre, nem képes megfelelő ellenőrzést gyakorolni a szervezetben folyó munka felett. A segélyezés hatékonysága, az eredményes munka és a megbízhatóság érdekében óhatatlanul professzionalizálni kellene a Vox Humana tevékenységét és adminisztratív hálózat kiépítésére lenne szükség, amire azonban a szolgálatnak nincs anyagi kerete.
De nemcsak szervezeti és személyi alkalmatlanságról, mulasztásról vagy felelőtlenségről van itt szó. A Vox Humana néhány körzeti szervezete és tagozata (például a topolyai, szabadkai, temerini), amelyek személyi összefonódások révén a VMDK politikai befolyása alatt állnak, sajnos kifejezetten ellenségesen viszonyulnak a szolgálat munkájához. Az együttműködés megtagadásával, a sajtó útján terjesztett rágalmaikkal tudatosan a Vox Humana hitelrontására, vezetőségének lejáratására, a szervezet szétrombolására törekszenek. Ezzel a belső „ellenzékkel”, a báránybőrbe bújt farkasokkal, a Vox Humana nagyon nehezen tud megbirkózni, már csak azért is, mivel a jelenlegi struktúrája a jelzett okoknál fogva nagyon sebezhető és támadható.
A VMDK-val való ellentétek nem új keletűek. Feszültségek, súrlódások korábban adódtak a vajdasági magyarság két különböző önszerveződési formája között, amely elsősorban az egykori kommunista pártvezérek szerepzavarából fakadt, akik úgy vélték, hogy ahogyan egykoron a központi bizottságnak, ma a párt vezetőségének kötelessége felügyelni a dolgokra. Konfrontálódásra akkor került sor, amikor a VMDK vezetősége semmibe véve a Vox Humana alapszabályát, programját, szervezeti hálózatát, választott vezetőségét és önálló jogi személyiségét, maga alá akarta gyűrni a szervezetet, olyan prózai okoknál fogva, hogy rátegye a segélyekre a kezét.
A segélyek elosztása terén támadt nézeteltérés a két szervezet között. A VMDK, amely hosszú időn keresztül abszolút semmiféle érdeklődést sem mutatott a szociális kérdések iránt, amint az első segélyek megérkeztek a Vox Humana részére, azonnal felismerte, hogy annak szétosztásából politikai tőkét lehetne kovácsolni. A párt csökkenő népszerűségét az egykori elvtársak úgy kívánták volna orvosolni, hogy a segélyből csakis és kizárólag a VMDK tagjai és pártfogói részesüljenek, míg a Vox Humana – pártállásuktól függetlenül – a betegeket, gyermekeiket egyedül nevelő anyákat, magányos idős személyeket részesítette előnyben.
A segélyek diszkriminatív elosztása, politikai célokra történő felhasználása azokban a körzetekben, amelyekben erre sor került, nagy felháborodást és ellenérzést váltott ki a polgárok körében, ami árnyékot vetett a Vox Humana tevékenységére. Még súlyosabb következményekkel járt a VMDK-nak az a kikötése, hogy a segélyekből kizárólag csak magyarok részesüljenek, ami szintén ellentétben állt a Vox Humana szabályzatával és szellemével. Alapvetően más volt a humanitárius tevékenység jövőjére vonatkozó elképzelés is a két szervezet között. Amíg a Vox Humana a segélyek behozatalát és továbbítását előzetesen kidolgozott, átlátható, ellenőrizhető programokhoz kötötte (például a kisgyermekes családok megsegítése, súlyos betegségek gyógyításához szükséges gyógyszerek beszerzése), a VMDK saját politikai aktivistáira kívánta bízni, hogy belátásuk szerint kit, mikor, milyen segélyben részesítenek, az utólagos elszámolás lehetősége és kötelezettsége nélkül. A VMDK befolyása alatt álló Vox Humana szervezetek elszámolási gondjai nyílván ebből a hozzáállásból fakadnak.
A VMDK pártosodásával, a vezetőségén belüli bolsevista szárny előretörésével, ami időben egybeesett a hosszabb külföldi távollétemmel, a Vox Humanára nehezedő nyomás az elviselhetetlenségig fokozódott. Danyi László plébános, a Vox Humana elnöke, az említett okok miatt felmondta a további együttműködést a párttal, ellenkező esetben kilátásba helyezte lemondását. 1994 január elején sikertelen egyeztető tárgyalás történt a két a szervezet között, s azt követően a régi-új pártvezetők döntő lépésre szánták magukat. Szabadkán puccsot szerveztek, amelyen úgymond „menesztették” Danyi László plébánost, a Vox Humana elnökét, „felfüggesztették” a szervezet vezetőségét, „felmondtak” Nápik Gizella ügyintézőnek, és kilátásba helyezték a „papok, apácák és korrumpált orvosok” kiebrudalását a szervezetből. Az elképzelés az volt, hogy Vékás János fogja felügyelni a VMDK „humanitárius tevékenységét”, Nápik Gizella helyett pedig Ágoston felesége kerül fizetett munkakörbe.
A dugába dőlt puccskísérlet, amelybe a pártiskolában tanultak szerint sok szerencsétlen embert belerángattak, egyértelművé tette, hogy a vajdasági magyarság önszerveződésére vonatkozó módszerekben és elgondolásokban áthidalhatatlan szakadékok vannak. Ezzel együtt a Ágoston András és köztem a viszony jóvátehetetlenül megromlott.
A Vox Humana ettől az időponttól kezdve szüntelen támadásoknak van kitéve: szűnni nem akaró otromba hazugságokkal, rágalmakkal van tele a sajtó. Megbékélés a továbbiakban attól volna várható, ha a kommunizmus emlőin nevelkedett párvezérek visszatérnének saját szerepkörükhöz. Nevezetesen, ha a segélyek elosztása helyett a vajdasági magyarság parlamenti képviseletével foglalkoznának.
A párt monopolhelyzetének megszűnésével egyidőben depolitizálni kell a Vox Humana tevékenységét is. Azoknak, akik a segélyezést illetően nem a Vox Humana alapszabálya szellemében tevékenykednek, hanem pártpolitikai érdekeket kívánnak érvényesíteni, nincs mit keresniük a szervezetben.
Két gondolatkör köré szeretném csoportosítani mondanivalómat. Az első voltaképpen egy párhuzam, ami spontán kínálkozik az RMDSZ és a VMDK erőfeszítései között.
A vajdasági magyarság 1992 áprilisára eljutott annak a felismeréséig, hogy önrendelkezés, autonómia nélkül semmi esély a magyar népcsoportok megmaradására, nyilván nemcsak balkáni viszonyok között és a balkáni térségben, hanem egyebütt sem a Kárpát-medencén belül. Ezt a felismerést egy nagyon gyors és nagyon intenzív felkészülési folyamat követte, amely oda vezetett, hogy a ránk nehezedő, nagyon durva megfélemlítő intézkedések és kampány ellenére, amelybe beletartozott a hadsereg mozgósítása is, a különleges harci egységek átvezénylése Boszniából Bácska területére, ennek ellenére nem torpantunk meg, hanem összehívtuk a Vajdaság területéről a magyar képviselőket, mérvadó személyiségeket és az autonómia ügyében döntés született.
Ez a lépés rendkívül nagy lendületet adott a továbbiakban, lélekben is és az önszerveződés terén is. Aztán kiderült, hogy sokkal összetettebb az önszerveződés és sokkal több gond és feladat vár átgondolásra, megoldásra, mintsem hittük volna. Nem elég felismerni és kiállni az autonómia gondolata mellett, nem elég szólamszerűen hangoztatni elképzelésünket, nem elég ezt mormolni, vagy mint a tam-tam dobot egyhangúan verni, hiába kelünk és fekszünk ezzel a gondolattal, ha nem cselekszünk érdemben, a kisebbségi közösség teljes egészében tönkremehet, széthullhat, esélytelenné válhat. Ezért figyeltem nagy érdeklődéssel, vajon hogyan sikerült megoldani az RMDSZ-nek azokat a problémákat, amelyekkel szemben mi tehetetlennek bizonyultunk, és amelyek miatt a korábban szilárdnak hitt, ütőképes szervezet, a VMDK, szinte atomjaira hullott szét.
Miért következett ez be? Én itt úgy hallottam több hozzászólótól is, hogy az RMDSZ, amely mindig is tudatosabban vállalta a szküllák és karübdiszek közötti hajózásnak a gyötrelmeit, meg tudja őrizni részben integratív, keretszervezet, érdekszövetség jellegét és ugyanakkor eleget tud tenni a pártosodás követelményeinek és a romániai magyarság képviseletének.
A VMDK is ugyanilyen indíttatással szerveződött, így hittük, vallottuk, hogy érdekszervezet és párt vagyunk egyidőben. Tény, hogy a párt jelleget kevésbé hangsúlyoztuk, valahol a szőnyeg alatt tartottuk, mert mi tagadás, elég nehéz is azt egyeztetni a civil társadalmi jelleggel. Majd három-négy év után, amikor az 1989-es illúziók szertefoszlottak, s kitűnt, hogy itt bizony gyors és látványos rendszerváltozásra nem lehet számítani, hogy szó sincs arról, hogy a közeljövőben, belátható időn belül jogállam, demokrácia, kisebbségi önkormányzat stb. jön létre, akkor az a pártsemlegesség, amire a szervezet építkezett, hirtelen, váratlanul és nagy robajjal hullott szét.
Ebben közrejátszott természetesen az a folyamat is, amely egész Közép- és Kelet-Európában megindult, nevezetesen az, hogy a választások során mindenütt a baloldali erők kerültek vissza a hatalomba. Nyilvánvalóvá vált, hogy itt egyhamar szembetalálkoztunk addigi igen közeli harcostársainkkal, de úgy, mint farkasokkal, akik hamarabb és politikusabban ismerték fel az adott helyzetből adódó logikus következtetéseket. A VMDK egysége menthetetlenné vált, és ez a sors vár minden politikai törekvésre, mely egyidőben szeretne pártosodni és érdekszervezet lenni. Ezért lenne fontos, hogy a nemzeti közösségek belső választás útján mielőbb létrehozzák Nemzeti Tanácsukat, amely tehermentesítené a pártot a kompetenciáján túlmutató feladatok alól.
Nos, ettől még messze vagyunk. Kínos és keserves körülmények között nálunk és megindult a politikai pluralizálódás, az a platformosodás, amely az RMDSZ-en belül vagy a Felvidéken évekkel korábban sokkal okosabban és átgondoltabban ment végbe, és így teherbíróbbá tudta tenni az ottani magyarság szervezeti formáit. Nálunk ez most történik. A hátrányunk nem behozhatatlan, sőt, lehetséges, hogy a pártszakadásnak a platformosodással szemben vannak bizonyos előnyei is, például pontosan tudjuk, hogy ki mit képvisel, ki kicsoda, honnan jön, merre tart, illúzióink tehát a továbbiakban nincsenek, talán ötven évre előre.
Most csak addig kell eljutnunk, hogy felmérve az esélyeinket, erőviszonyainkat, a lehetőségeinket, valamikor újra egy asztalhoz tudjunk ülni és valamilyen formában valamilyen megegyezés létrejöjjön. Ennek a megegyezésnek a lényege nyilván az lesz, hogy sort kerítünk mi is a vajdasági magyarság Nemzeti Tanácsának a létrehozására.
Visszakanyarítva a szót az előzőekre - nyilvánvaló, egyértelmű, hogy autonómiák nélkül nincs megmaradásunk, kollektív jogok nélkül nincs megmaradásunk, és az is biztos, hogy a kisebbségi magyarság, addig, amíg a Nemzeti Tanácsait létre nem hozza, addig végtelenül kiszolgáltatott és veszélyeztetett helyzetben van, mert a romániai, jugoszláviai, szerbiai vagy a magyarországi választások - azt mondanám: akármilyen választások - mindig akkora megpróbáltatást jelentenek számára, hogy alig tud talpon maradni, alig tud megmaradni.
Legyen ez a nemzeti paradigma egyik sarkalatos követelménye, hogy a Kárpát-medencében élő magyar népcsoportok mindenütt hozzák létre, dolgozzák ki az autonómiára vonatkozó elképzeléseiket, statútumukat a szükséges alkotmánymódosítási indítványokkal együtt, mindenféle jogi dokumentációval, bejárva a világot, nagy publicitást adva ennek a követelménynek. Szoktassuk hozzá a többségi népeket ehhez a gondolathoz, mert hozzá lehet őket szoktatni, bármennyire berzenkednek is tőle, hiszen más alternatíva a jelenlegi geopolitikai helyzetben nincs. Másrészt, ha megszervezzük a Kisebbségi vagy Nemzetiségi Tanácsokat, akkor még mindig csak félúton vagyunk, míg a magyar államhatárok keretein belül élő magyarság eddig az önszerveződésig nem jut el. Márpedig itt lépéshátrány mutatkozik, hiszen amíg a határon túli magyar kisebbség, függetlenül a létszámától, mindenütt eljutott a politikai helyzetfelismerésnek arra a szintjére, hogy nemzetben való gondolkodás nélkül megmaradás számukra nincs, addig Magyarországon ez korán sincs így. Magyarországon nagyon jelentős politikai erők, tényezők és nagyon jelentős társadalmi rétegek mindennapi gondolkodásmódjukkal, lélegzetvételükkel, cselekvéseikkel, nyilatkozataikkal tulajdonképpen folyamatosan mintegy igazolják Trianont. Hiszen aki nem egyetemes nemzetben, magyarságban gondolkodik, az Trianonban gondolkodik, ezt az önmegsemmisítést, ezt az önfeláldozást igazolja, folytatja.
Nos, hogyan tudnánk Magyarország vonatkozásában egy ilyen előre vetített alapállásból valamit is elérni? Szerény megítélésem szerint erre két mód kínálkozik: én a harmadikat nem nagyon látom kivihetőnek, amit a pártokkal való alkudozás kínál a számunkra, hiszen ez egy olyan függőségi viszonyt jelent, amelyben mi csak majmolni tudjuk a magyarországi pártok közötti küzdelmet, a Magyarországon végbement és nem is autentikus társadalmi érdekeket kifejező pártfelállást és küzdelmet.
Az egyik az lenne - amelyről ritkán esik szó, de én azt hiszem, hogy erről nyíltan beszélnünk kell, hiszen ezt számos, az Európai Közösséghez tartozó állam is megengedte és megengedi a maga számára -, hogy kettős állampolgárságot vagyis magyar állampolgárságot kapjon a határon túlra szakadt magyarság háromnegyed évszázad után és ezáltal bekapcsolódhasson a magyar nemzet kötelékébe, és hitelesen részt vehessen a tulajdonképpen a megmaradásért folytatott küzdelemben. Hisz már a mostani májusi választások kimenetele sem lett volna ennyire tragikus és elkeserítő, ha ebben mi részt tudunk venni, mert nekünk jobb rálátásunk van a mindennapi élet kavalkádja által elfedett történelmi dimenziókra.
A másik pedig: ha olyan jelentős erők ellenérdekeltek a kettős állampolgárság megadásában, hogy erre belátható időn belül nem számíthatunk, akkor viszont úgy gondolom, hogy ha mi autonómiában, Nemzeti Tanácsokban gondolkodunk, az egyetemes nemzet érdekében, az egyetemes történelmi nemzet gondolatkörében, akkor Magyarországon is - függetlenül a pártosodástól és a pártfelállástól -, valamilyen formában egy Nemzeti Tanácsot kell létre hozni. Itt egy kicsit rárímelek - más megközelítésben - arra, amit Patrubány Miklós mondott, hogy a magyarság vagy kikényszerít egy alsó- és felsőház típusú országgyűlést vagy pedig teljesen függetlenül az országgyűléstől létre kell hozni a magyar nemzetnek egy egyetemes magyarság-szintű Nemzeti Tanácsát. Ha ezt nem tudjuk létrehozni - akár civil társadalmi szerveződés vagy bármilyen más formában -, akkor nem sokra jutottunk érzésem szerint. Én egyetértek azzal, hogy olyan közös traumatikus élménye nincs a magyarságnak, amely osztatlan lelkesedéssel valamennyiünket egy irányba lökne, azt azonban hiszem, hogy van egy öröksége, és az ehhez való viszonyulás mégiscsak vízválasztó minden egyed, közösség és szervezet életében. Mégpedig úgy, hogy a jövőjét, megmaradását az egyetemes magyarsághoz szervesen tartozóan vagy pedig ezt, nemzeti kötődését feladva képzeli el önmaga számára.
Én korántsem vagyok egyébként e téren túlságosan borúlátó, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebben a versenyben, amit a határon túli magyar kisebbség folytat, hihetetlenül hátrányos körülmények között az autonómia megteremtéséért és Nemzeti Tanácsaik létrehozásáért, hogy mire feláll Magyarország körül a Nemzeti Tanácsoknak ez a gyűrűje, hol lesz akkor Magyarország, meddig jut el a társadalmi önszerveződésben. Mert egyszer már adódott egy helyzet a pártosodás szintjén, amikor, hogy úgy mondjam, hoppon maradtunk. 1989 után mindenütt, a térség minden államában az ott élő magyarság a nyílt megfélemlítés, megtizedelése, gyötrelme ellenére létrehozta az autentikus érdekszervezeteit. Ezek az autentikus érdekszervezetek létrehozták a maguk közös politikai akaratának a fórumát, és ezt a fórumot, a 3,5 millió magyar kisebbségnek ezt az alulról jövő hiteles szervezetét a magyar politikai vezetés, politikai élet nem volt hajlandó politikai tényezőként elismerni és a magyar politikai közéletben ennek szerepet biztosítani. Ez egy olyan történelmi hiba és akkora mulasztás, amit én nem kívánok itt minősíteni, de minthogy jómagam, és azok, akik kisebbségi sorsban éltünk és élünk, jól tudjuk, hogy 1989 után ezt az esélyt, amit kínált számunkra a történelem, nem Bukarestben és Belgrádban játszották el, hanem Budapesten. Nekünk Belgrád, Pozsony, Bukarest felé hiteles képviselőink vannak, ám Budapest felé, a magyar Országgyűlés felé nem sikerült megoldani a határon kívül került magyar kisebbség politikai érdekképviseletét és ennek az autentikus megnyilatkozásait. Mi nem beszélhettünk első kézből a magyar sajtóhoz, a magyar választópolgárhoz. A magyar nyilvánossághoz a mi hangunk nem jut el vagy csak többszörös torzítás után jut el. Mi továbbra is a magyar állam határain kívül rekedt és sorsára hagyott magyarságként vagyunk kezelve.
Nagyon sarkítottan fogalmazok azért, mert ezt sarkalatosnak érzem. Hiábavaló fáradozás minden autonómia-törekvés, ha mi Magyarországon a belpolitikai helyzetet és a kisebbségben élő magyar nemzetrészekhez való viszonyulást nem tudjuk elmozdítani arról a holtpontról, amelybe került.
És végül még egyetlen lényeges gondolat. Felesleges ez a médiát elöntő mindennapos nyavalygás, önsajnálat, sebnyalogatás. Mert azt kell mondanom, hogy a magyarságnak, mint nemzetnek a történelmi esélye összevetve a szomszédos népekkel, horvátoktól, szlovénektől kezdve, a szerbeken, románokon, muzulmánokon keresztül az albánokig, szlovákokig - függetlenül a májusi választásoktól, az csak egy szépséghiba, egy légypiszok a történelmünkben - történelmi távlatban irigylésre méltó ahhoz a kelepcéhez és ahhoz az élő mocsárhoz képest, amelybe belesüllyednek a térség népei. Nyilván nem csupán önnön hibájukból, hanem abból az elhibázott nagypolitikából kifolyólag, amelyik ide juttatta őket. Ilyen körülmények között én nem osztom azt a véleményt, miszerint kevesen vagyunk, sem azt, hogy gyengék vagyunk, erőtlenek vagyunk, és nincsenek alternatíváink. Ez egyszerűen nem igaz. Folyik a vita arról, hogy hányan vagyunk, 14-15 milliónyian. Holott mindenki, aki foglalkozott az identitással, nagyon jól tudja, hogy ez milyen képlékeny dolog. Addig, amíg átkozottul rossz, életveszélyes, terhes, kilátástalan magyarnak vagy szlováknak, szerbnek, muzulmánnak lenni, addig bizony a hivatalos nyilvántartások az adott etnikum minimumát jelzik csupán, hiszen csak a félőrültek vállalják, hogy csak azért is, saját érdekeik ellenére is, azok maradnak, amik.
Nos, ha Magyarország, a magyar állam részéről, a velünk élő népek felé, akik pszichés habitusukban, lelkületükben, magatartásukban nagyjából vagy csaknem száz százalékig azonosak - itt nem a betelepítettekről beszélek, akik azzal megbízatással jöttek, hogy megfélemlítsék és elnyomják a magyarságot, és durva erőszakkal megbontsák a különböző nyelvű őslakosok közötti összhangot -, nos ha ezek felé, vagy a vegyes házasságokból leszármazott utódok felé a legkisebb gesztus érkezik ebben a nyomorban, amelyben élnek, ha előnyt kovácsolhatnának abból, hogy hova, melyik nemzethez tartoznak - mondok egy példát: ha a létrejövő új autonómiák keretén belül az őshonos lakosok és a vegyes házasságokból leszármazottak gazdasági előnyökhöz, vámkedvezményekhez, netán útlevélhez jutnának -, hát csak legyen, aki megszámlálja, hogy hány magyar lesz ebben a térségben.
– Milyen sajátosságai vannak a vajdasági magyarság megmaradásáért folytatott harcnak, tekintetbe véve, hogy háború dúl a térségben; és tekintetbe véve azt is, hogy egy balkáni, szláv és ortodox közegben próbálja kivívni az őt megillető jogokat?
– Ezek a sajátos balkáni körülmények, jelesen, hogy három éve dúl a háború, nem kevésbé az embargó - mely az országot teljesen elszegényítette, tönkretette és távlattalanná tette - bennünket egyszerűen kényszerhelyzetbe hoztak. Így a többi határon túli magyar népcsoport előtt jutottunk el ahhoz a felismeréshez, hogy autonómia nélkül, önrendelkezés nélkül nincs esélyünk a megmaradásra. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy az erőszakos mozgósítás nyomán 20-30 ezer fiatal hagyta el az országot, mert nem kívánt eleget tenni a behívóparancsnak, nem kívánta a bőrét vinni egy olyan háborúba, amely nem a mi érdekeinkért folyik. És a veszteség, amit e fiatalok távozása jelent, valamint az a veszteség, amit egyáltalán a kis, minimális megtakarított tőkével rendelkező réteg távozása jelentett (hisz akinek volt valamijük, azok kimentették Magyarországra vagy Nyugatra), ez az egész vajdasági magyarság drasztikus elöregedését és elerőtlenedését vonta magával. Ilyen méretű demográfiai torzulást és veszteséget már nagyon nehezen tudunk feldolgozni vagy elviselni. Ehhez aztán további kényszerítő körülmények is csatlakoztak, mint például az erőszakos betelepítésnek az állandó gondja. Ez Damoklész kardjaként állandóan ott lebeg a fejünk fölött, hiszen Boszniából és a horvátországi Krajinákból a Vajdaság területére menekült szerbek többsége még nem talált megoldást tartós letelepedésre, és a szerb menekültügyi hivatal időnként körlevelekkel fordul a községeinkhez, hogy biztosítsanak ennyi és ennyi ezer szerb menekült számára letelepedési lehetőséget, házat és munkahelyet. Ha a vajdasági magyarság nem jutott volna el az önszerveződésnek a mai szintjére, akkor ez a betelepítés már megtörtént volna.
– A szellemi elit eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy szükséges az autonómia, de említette, hogy mennyire megváltozott a vajdasági magyar társadalom felépítése, mennyire elfogadott az autonómia gondolata a vajdasági magyarság szélesebb köreiben, és mennyire ismerik a Vajdaságban azt, hogy mit is jelentene az autonómia számukra?
– Nem mondhatnám, hogy a szellemi elit hozta a mai állapotot létre. Inkább azt mondanám, hogy az a politizáló réteg, amelyik nyolcvankilenc után lépett színre a politikai szerepvállalás igényével. Az autonómia igény megfogalmazását kezdetben igen nagy fenntartásokkal fogadták, és ma is vannak az értelmiség körében és más körökben is olyan társaságok, rétegek, melyek nem támogatják szívvel-lélekkel az autonómia ügyét, talán olyan pragmatista meggondolásokból, hogy a hatalommal való olcsóbb és egyszerűbb kiegyezés számukra több előnnyel és általában kevesebb békétlenséggel járna. De nem mondanám, hogy az autonómiára vonatkozóan ez a vélemény igazán számottevő lenne, hogy az ilyen törekvések veszélyeztetnék, keresztülhúzhatnák a magyarság autonomista törekvéseit.
– Mi vezetett az Ön értékelése szerint oda, hogy szakadás történt a vajdasági magyarság képviseletében?
– A VMDK a márciusban tartott tisztújító közgyűlésen nem tudott megbirkózni a szervezeten belül és a magyarságon belül felhalmozódott, megválaszolásra váró kérdésekkel. Nem nézett szembe azzal a szükségszerű következménnyel, hogy a kisebbségi társadalmak nem a létszám függvényében, hanem közösségi jellegükből fakadóan hajlanak a differenciálódásra, a többszólamúságra. Nem lényeges, hogy Erdélyben kétmillió, a Vajdaságban valamivel több mint háromszázezer magyar él: szerintem harmincezer magyar körében is, amennyiben az egészséges csoportot alkot, jelen kell lennie a gondolati többszólamúságnak. Különösen érzékenyen kell kezelni az ideológiai jellegű különbségeket. Nos, a VMDK vezetése ezt nem ismerte fel, nem akarta elfogadni a pluralizálódás szükségességét, hanem az egység, a kommunisztikus egység jegyében megpróbálta erőszakkal folytatni tevékenységét; visszafogni mindazt, ami a központi vezetés gondolatkörével ellenkezett, ütközött. A VMDK legszűkebb vezetésén belül felülkerekedett egy, a volt nomenklatúra embereiből álló klikk, mely teljes hatalmat kívánt gyakorolni a szervezet és a vajdasági magyarság fölött. Nos, ez természetesen nagy ellenállásba ütközött a más múltú és más ideológiai alapállású emberek részéről: a nemzeti-keresztény vonal, de a polgári liberális, sőt még az ún. reform-kommunisták részéről is. És minthogy a tisztújító közgyűlésen az erre az alkalomra összehívott szavazógépezet egy előre elkészített forgatókönyv szerint gyakorlatilag szétverte a szervezetet, a maradványait pedig a kommunista frakció kisajátította magának, szükségesnek láttuk, hogy létrehozzunk egy új politikai szervezetet, a Vajdasági Magyarok Szövetségét.
Azon a botrányos közgyűlésen egyébként az egykori kommunisták javaslatára még a szervezet alapszabályát is módosították, csak hogy ne jöhessen létre semmilyen jellegű platformosodás. Mi, a másként gondolkodók nem akartuk ott helyben demonstrálni a szakadást, de rögtön megindítottuk az előkészületeket, és a VMDK által el nem fogadott platformok június tizennyolcadikán kezdeményezésemre megalakították a Vajdasági Magyar Szövetséget. A VMSZ létrehozásával tulajdonképpen érdekszövetséget hoztunk létre, mivel a kommunista párttá vált VMDK már nem tudta betölteni ezt a szerepet. Aztán megindult egy nagyon kemény politikai harc a két szervezet között, pontosabban a VMDK megpróbálta lesöpörni, a legkülönbözőbb rágalmakkal megpróbálta hiteltelenné tenni a VMSZ-t. Ez azonban nem sikerült, mert azok a személyek, akik hátat fordítottak a VMDK-nak, mind átkerültek a VMSZ-be, s utóbb már többen voltak, mint ahányan a VMDK-ban maradtak. A tömbmagyarság, a körzeti szervezetek nagy része, a magyar önkormányzatok VMSZ-es irányzatot vettek az Ágoston-féle bolsevista irányvonalú VMDK-val szemben. A VMDK a szórványmagyarság manipulálásával és populista demagógiával próbált egy ideig a politikájának támogatást szerezni. Nos, sajnálatos, ami történt. Az egészséges és előremutató megoldás nyilvánvalóan az lett volna, ha a pártszakadásnak sikerült volna elejét venni, magyarán, ha lehetőség adódik a VMDK politikai pluralizálására. De ha már megtörtént, most az lenne a célszerű és tisztességes, ha a maradék VMDK betársulna a VMSZ által létrehozott választási szövetségbe, már csak azért is, hogy a szavazatok ne aprózódjanak fel. Ez azonban nem valószínű, eddig a belátásig ugyanis a VMDK a jelenlegi vezetőségével sosem jut el.
– Milyennek tűnik a romániai magyarság politikai harca vajdasági magyar szemmel nézve?
– Rokonszenvesnek tűnik az az erőfeszítés, amely a belső választással a romániai magyarság autentikus hatalmi testületét, afféle nemzeti tanácsát kívánja létrehozni, és még inkább rokonszenves az, hogy az RMDSZ nagyon ügyesen megpróbálta áthidalni az érdekszervezeti és a pártjellegből adódó ellentéteket. Ha a nemzeti tanácsot sikerül létrehoznia, azt hiszem, hogy történelmi szerepének fontos részét tölti be. A nemzeti tanács keretében az erdélyi magyarság már pártosodás nélkül is részt tud venni sorsának alakításában és irányításában. Ez nagyon fontos, mert én úgy gondolom, hogy nemcsak a határon túli magyarok körében, és nem csak Magyarországon, hanem az egész közép-kelet-európai térségben a pártosodáshoz fűzött remények illuzórikusnak bizonyulnak, a pártok ugyanis nem autentikus társadalmi érdekeket szólaltatnak meg. Ezért a pártosodás mellett a civil társadalmi szervezeteknek az eddigieknél nagyobb szerepet, súlyt kell adni egy népcsoport stratégiájában.
Első ízben tartotta elnökségi ülését külföldön a Magyarok Világszövetsége, amelyet Tempfli József nagyváradi katolikus püspök és Tőkés László, a Királyhágó-melléki református egyházkerület püspöke hívott meg Nagyváradra. Az MVSZ így kívánt megemlékezni az öt esztendővel ezelőtt Tőkés László lelkipásztor és gyülekezete bátor helytállásával kitört temesvári forradalomról, és tisztelegni azoknak a mártíroknak az emléke előtt, akik a demokratikus társadalmi változásokért áldozták életüket.
A kétnapos, zártkörű ülésre szép számmal érkeztek vendégek Magyarországról, Szlovákiából, Ukrajnából és Vajdaságból. Az ülésen olyan határozat született, hogy az anyaországon kívüli első elnökségi ülés alkalmából az MVSZ ökumenikus óvodát létesít Nagyváradon. A jövőben pedig gyakran tart az MVSZ anyaországon kívül rendezvényeket, legközelebb várhatóan Ungváron vagy Beregszászon hívja össze elnökségi ülését, azt követően pedig Kassán, Szabadkán stb. Hiszen a Világszövetségnek – ahogyan azt Csoóri Sándor mondotta – éppen az a dolga, hogy megtegye, amit a kormányok nem tehetnek meg: ott legyen mindenütt, ahová hívják, s ahol magyarok élnek.
A nagyváradi elnökségi ülésen megtárgyalták az MVSZ helyét és szerepét az 1996-os millecentenáriummal kapcsolatban, megbeszélték azt a helyzetet, amely a választásokat követően teremtődött, mint például az expo elmaradása, az alapszerződések, a kisebbségek kérdése.
Mivel többen nehezményezték, hogy a magyar tájékoztatási eszközök kevés figyelmet szentelnek az anyaországon kívüli magyarságnak, ami különösen a negyvennégyes vérengzésekről való megemlékezések kapcsán vált szembetűnővé, az elnökség határozatot hozott, hogy a közvélemény tájékoztatása érdekében negyedévenként kiadványt jelentet meg a magyarság helyzetéről, állapotáról, amely egyúttal konkrét javaslatokat, indítványokat tartalmaz majd a kisebbségek helyzetének javítására vonatkozóan.
A nagyváradi elnökségi ülés határozataként az MVSZ körlevéllel fordul a magyar polgármesterekhez, az anyaországon kívüli települések magyar képviselőihez, hogy valamilyen módon, valamilyen alkotással, közösségi tettel, rendezvénnyel stb. minden magyar település járuljon hozzá az 1996-os évforduló méltó megünnepléséhez.
Az emberek széles rétegei részéről tapasztalható közöny, csalódottság, a politikából való kiábrándultság ellenére növekszik az érdeklődés az MVSZ iránt. Magyarországon sorban jönnek létre a az MVSZ helyi szervezetei, legutóbb az MVSZ debreceni szervezete, amelynek elnökévé Virágh Pált, a régió nemrég leköszönt köztársasági megbízottját választották meg. Külföldön pedig mind több országos tanács kerül bejegyzésre. Az országos tanácsok bejegyzése révén az MVSZ jelentős nemzetközi szervezetté válik, amely gyakran egyedüli képviselője a kisebbségi érdekeknek. Így például a Budapesten megrendezett EBESZ-csúcson a kisebbségi jogok kodifikálása érdekében kizárólag az MVSZ emelt szót, ahogyan a nemzetiségek és nemzeti kisebbségek önrendelkezésére vonatkozóan is csak az MVSZ terjesztett elő javaslatot.
Az Magyarok Világszövetsége Memoranduma síkraszáll a nemzeti kisebbségek autonómia koncepcióinak a megvalósításáért, hangsúlyozva, hogy az autonómia koncepciók társadalmi-történelmi háttere az európaiság természetes következménye, az egyetemes emberi jogok és a liberális emberi értékek reális igénye. Közép- és Délkelet-Európában a sokféle etnikai megosztottság csak autonómiákban alakíthat új integráló erővonalakat, ami erősítheti az európai integráció folyamatát.
A Magyarok Világszövetsége nagyváradi elnökségi ülésén szó esett a román kormány legújabb RMDSZ ellenes kirohanásáról is, amely többek között éppen az önkormányzatra és önrendelkezésre vonatkozó törekvései miatt támadja a romániai magyarok szövetségét, arra hivatkozva, hogy Románia Kormánya tiszteletben tartva az Alkotmány és a jogállam törvényeit „biztosítja az egyenlő jogokat a független és egységes Románia minden állampolgára számára”, beleértve a nemzeti identitás megőrzéséhez szükséges jogokat is, ezért teljes egyet nem értését hangsúlyozza a „megalapozatlan igényekkel” szemben, amelyek veszélyeztetik és feszültségektől terhessé teszik az egész román társadalmi és politikai életet.
Az Magyarok Világszövetsége elnöksége nyílt levélben fordult Románia polgáraihoz, amely arra szólít fel, ahogyan öt évvel ezelőtt, úgy ismét nyújtson békejobbot egymásnak a két nép.
[1] Sebestyén Imre: Magyar Szó, 1994. március 20.
[2] Elhangzott a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének első tisztújító közgyűlésén Zentán 1994. március 27-én.
[3] Sajnos a közgyűlés a továbbiakban botrányos fordulatot vett. Az egykori pártkáderek eszelős kampányba fogtak ellenem annyi alantas érzést gerjesztve az emberekben, hogy az elszabadult indulatok véget vetettek nemcsak a VMDK sikeres pályafutásának, hanem a vajdasági magyarság önszerveződésének is.
A történtek után hat évvel találkoztam a közgyűlés egyik résztvevőjével, B. J.-vel, aki az alábbi megrázó vallomást tette: „Sajnálom a múltbeli politikai választásomat, s hogy az idő nyilvánvalóvá tette: a te álláspontod volt az egyedüli helyes, következetes és hosszú távú, egyben a dolgok fölött álló szemlélet”. Vajon mikor fog a lelkiismeret hangja megszólalni a többi megtévesztett emberben?
[4] Pertics Péter: Magyar Szó, 1994. április 3.
[5] Pertics Péter. Magyar Szó, 1994. április 22.
[6] Friedrich Anna és Sebestyén Imre. Magyar Szó, 1994. május 19.
[7] Sajnos a jóslat beigazolódott. Az egykori VMDK atomjaira hullott szét. Ami azonban ránk nézve ennél is nagyobb baj: nálunk sem a veszély idejekorán való jelzése, sem a jóslat beteljesülése semmiféle önreflexiót sem vált ki. Szellemi és politikai életünk olyan, mintha a közszereplők vakok és süketek lennének, akik ráadásul súlyos emlékezetkiesésben szenvednek.
[8] Nem kínált. Sajnos a VMSZ utóbb éppen olyan kizárólagos, beszűkült párttá vált, amilyen a VMDK volt. Lehetséges, hogy ez a politikai szerveződések sorsa, ami a pártok természetéből, a hatalomért való harcból adódik.
[9] Az interjút a Svet munkatársa készítette 1994. május 23-án. Magazin Svet, Novi Sad, Aleksa Šantića 3-5.
[10] Megjelent a Magyar Szó 1994. augusztus 19.-i számában.
[11] Szondi Lipót: Káin, a törvényszegő. Gondolat, Budapest, 1987. 65. oldal.
[12] Szondi, uo.
[13] Szondi, uo
[14] Beszámoló a Magyarok Világszövetsége elnökségi ülésén 1994. októberében
[15] Elhangzott a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat 1994. november 5-i ülésén.
[16] Sőt, a dolgok szégyenletes módon odáig fajultak, hogy amíg külföldi előadókörúton tartózkodtam, a VMDK néhány kommunista multú vezetője önkényesen behatolt a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat moholi raktárába, ahonnan – régi jó szokás szerint –Danyi László plébános és Nápik Gizella ügyintéző titkárnő tiltakozása ellenére egy teherautóra való rakományt vittek magukkal, anélkül, hogy a párt által elkobzott áruról árvételi elismervényt adtak volna.
[17] Elhangzott a Magyar paradigma és posztmodern jövő c. tanácskozáson 1994. november 19-én Kolozsváron. Megjelent a Magyar jövőkép c. kiadványban. Székesfehérvár, 1996. 49-53. oldal.
[18] Gazda Árpád: Romániai Magyar Szó, 1994. december 14.
[19] Magyar Szó, 1994. december 22.