Abból a jeles alkalomból, hogy háromnegyed évszázad után a vajdasági magyarság legitim képviselői először ülnek össze tanácskozni, meghányni-vetni a magyarság sorsát, és megbeszélni a rájuk váró teendőket, engedjék meg, hogy a vendéglátó adaiak nevében sok szeretettel köszöntsem valamennyiüket, és a vitakezdeményezés szándékával megosszam önökkel néhány gondolatomat.
Minden környezetben, ahol a magyarság többségben van, a VMDK elsöprő sikert aratott a választásokon. A megmérettetés ezúttal is megtörtént és ismételten bebizonyosodott, hogy a vajdasági magyarság csaknem egy emberként a VMDK politikáját támogatja, és a magyar autonómiában látja jövője zálogát.
Örülünk a sikernek, szavazópolgáraink támogatásnak. A magyarság megszervezésébe, politikai felkészítésébe fektetett munka és áldozatvállalás nem volt hiábavaló. Ez a feltétlen bizalom azonban nagy felelősséggel jár, így a jogos öröm mellett legalább olyan nagy gondot is jelent számunkra. Rá kell szolgálnunk erre a bizalomra, meg kell valósítanunk, amit magunkra vállaltunk, márpedig ez cseppet sem ígérkezik könnyű feladatnak. Ma tulajdonképpen azért is jöttünk össze, hogy megosztva egymással a választási siker feletti örömünket, ezekről a gondjainkról és ránk váró feladatokról beszéljünk.
Szerbiában a változás hívei ezeken a választásokon is alulmaradtak, ami azt jelenti, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai összeomlás tovább tart, a regresszió még nem érte el mélypontját. Ez a körülmény önmagában véve is számos veszélyt rejt magában. A helyzet kiszámíthatatlan, bármi előállhat. A dolgokat bonyolítja, hogy a szerb ellenzékkel szemben a vajdasági magyarság - a községi képviselő-testületek személyi állományának lecserélésével és a VMDK programjának támogatásával - voltaképpen megvalósította a rendszerváltást. Ezért az új VMDK-s képviselő-testületek felállásával várhatóan nőni fog a politikai feszültség, még nagyobb nyomás fog ránk nehezedni, s minden bizonnyal várhatóak lesznek különféle ellenünk irányuló intézkedések is. Mindez fokozott óvatosságot kíván tőlünk. Nagy körültekintéssel kell tehát felkészülnünk a helyi hatalom átvételére és gyakorlására.
A VMDK politikája, erkölcsi tisztasága és eszmerendszere, amióta érdekrendszerünk létrejött, állja ezeknek a nehéz időknek a próbáját. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban választási eredményeinknél. Ez a bizalom parancs számunkra: további helytállásra, igazmondásra és közéleti tisztaságra kötelez valamennyiünket.
Köztudott, hogy nem alkalmaztunk semmiféle eljárást a jelöltek kiválasztásában. Nem fogalmaztuk meg, milyen személyi tulajdonságokat tartunk előnyösnek, azt sem, hogy milyen emberi magatartást várunk el képviselőinktől, még csak eskütételre sem kötelezünk senkit. Igaz, hogy nagy tolongás sem volt a képviselői helyekért, itt-ott ha előfordult túljelentkezés. Nem okozott hát gondot, hogy a sok kiváló személy közül megtaláljuk a legkiválóbbakat.
A káderezést maga az élet végezte el helyettünk. Akadt annyi bátor, a vajdasági magyarság sorsáért felelősséget érző ember, amennyire szükség mutatkozott. Se több, se kevesebb. Így nem férhet hozzá kétség, hogy sorsunkat, megmaradásunkat illetően a legalkalmasabb, legrátermettebb emberek vannak jelen ezen a tanácskozáson. Lehet, hogy mások, máskoron és más vonatkozásban kiválóbbak, vagy csak többet képzelnek magukról, mint amit helytállásuk igazol. Az a körülmény azonban, hogy a vajdasági magyarság csaknem egy emberként a VMDK képviselői mellett voksolt, tárgytalanná tesz minden vitát ebben a vonatkozásban.
Hadd fejezzem ki elismerésemet és köszönetemet a szervezet nevében mindannyiuknak, akik a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége színeiben indulva megnyerték a választásokat. Személyes bátorságuk, a magyarság ügye melletti kiállásuk példamutató és tiszteletet parancsoló. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a vajdasági magyarság a VMDK programja melletti kiállásukat honorálta szavazataival. A magyarság hisz és bízik a VMDK-ban. Hogy ezt a bizalmat meg tudjuk-e őrizni, nagy mértékben önökön fog múlni.
Azon legyenek, hogy ne adjanak okot csalódásra. Ne engedjenek a kísértésnek, hogy a hatalom morzsáinak birtokában személyi jellegű összefonódások szövődjenek, hogy az önkormányzat munkájában szűk csoportérdekek jöjjenek létre. Sajnálatos módon ilyesmi előadta magát már a májusi helyhatósági választásokat követően.
Ne engedjék meg, hogy soraikban a hatalmi törekvések, a személyes ambíciók a vajdasági magyarság ügye, a VMDK érdekei elé kerüljenek. A hatalom könnyen szereptévesztéshez vezethet, és próbára teszi gyarló emberi természetünket. A vállalt ügy szolgálatáról megfeledkezve sokan felértékelődnek önmaguk szemében, fontosabbnak tarják magukat a szervezetnél, ami hatalmi pozícióba juttatta őket.
Háromnegyed évszázados kisebbségi sors, kisemmizettség, megaláztatás után, hatalomhoz jutva, többségi pozícióba kerülve, tanuljanak meg mértéket tartani, ne éljenek a korábbi hatalom módszereivel.
A magyar autonómia megvalósításáig hosszú út áll még előttünk. Offenzív politikai magatartással, kezdeményező cselekvésvállalással az eredmény azonban nem lehet kétséges. Azok a történelmi fejlemények, amelyeknek szenvedő alanyai vagyunk, a kezünkre játszanak ebben, csak kitartásra van szükségünk.
Nagyobb gondot jelent az, hogyan tudjuk a vajdasági magyarság még mindig jelentős passzív rétegeit közéleti szerepvállalásra bírni, az önszerveződés hatékony szolgálatába állítani. Enélkül ugyanis nincs önkormányzat, nincs magyar autonómia. E cél érdekében fokoznunk kell a szervezeti munkát, tovább kell folytatni az alapszervezetek, tagozatok létrehozását, hogy minden községben, városban, településen, helyi közösségben jelen legyünk.
- A jugoszláviai válság sajnos nagyon messze van a rendezéstől, következésképpen még sokáig nem szűnik meg a magyarság veszélyeztetettsége, amelyet tetéz az elszegényedés, jogi bizonytalanság, s mindez a kisebbséget súlyosabban érinti, a kilátástalanság érzetét kelti benne. Mivel ez az állapot évekig eltarthat, mit tett, tesz, tehet a VMDK, hogy egy ilyen nehezen viselhető helyzetben újra rendezze e kisebbség sorait, megállítsa számbeli gyengülését, erősítse „állóképességét”, hogy ez a közösség a létét nem fenyegető károsodás nélkül vészelje át ezt az időszakot?
- A háború, az erőszakos mozgósítások, a magyarság elleni pszichológiai hadviselés rendkívül nagy pusztítást vitt végbe sorainkban. A külföldre menekült vagy kitelepült tízezrek miatt a vajdasági magyarság társadalmi struktúrája eddig is jóvátehetetlen károkat szenvedett. Félő azonban, hogy a fenyegetettség, az elszegényedés, a távlatnélküliség miatt továbbra is nagy lesz az elköltözés. Ebben az áldatlan helyzetben nagyon nehéz lelket önteni az emberekbe. Nagyon nehéz maradásra, mi több, cselekvésre bírni őket. A VMDK kezdettől fogva vallja, hogy politikai harc nélkül nincs semmi esélyünk, hogy politikai (valamint kulturális és gazdasági) önállóság nélkül pusztulásra vagyunk ítélve.
A megmaradás, az otthonteremtés persze nem csak politikai harcot kíván tőlünk. A „ki-ki magának” életelv és gyakorlat, ami jellemezte korábbi magatartásunkat, jelen körülményeink között egész nemzeti közösségünket pusztulásba sodorhatja. Sosem volt még nagyobb szükségünk egymásra, az összefogásra, a felebaráti szeretet gyakorlásának az összehangolására, mint mostan. Ennek az összefogásnak kínál szervezeti keretet az egész Vajdaságot behálózó emberbaráti szolgálat, amelynek megalakulása folyamatban van. Erre a szervezetre vár településeink szociális, egészségügyi és mentális problémáinak felmérése, tanulmányozása és lehetőség szerinti orvoslása, a bajban levők, elesettek erkölcsi és anyagi támogatása. Segélyakciók indítása, gyűjtések szervezése, belföldi és külföldi támogatás megszervezése.
Sajnos, anyagi vonatkozásban nem több ez a nyomor megosztásánál. Ebben a rendszerben azonban, amely mindent elrabol tőlünk, életmentő gazdasági programra még nem támaszkodhatunk. A jövő szempontjából azonban az sem kevés, ha most a bajban megtanulunk közösségben gondolkodni, ha megtanuljuk, hogyan lehetünk önnön érdekünkben felebarátaink javára. A vajdasági magyarság történelme során nem tudott közösséggé formálódni. Talán most jött el ennek az ideje. Fogyatkozzunk bár meg, de elengedhetetlen feltétele ez megmaradásának és életképességünknek.
- A hármas autonómia-modellből a területi önkormányzatra vonatkozó váltotta ki a leghevesebb reagálást. A szocialisták és a szélsőséges nacionalisták - ezúttal is egyetértve - Szerbia szétdarabolásáról és hasonlókról beszélnek, de a többi párt sem fogadta megértéssel. Még azok sem, amelyek a Vajdaság autonómiájának ilyen vagy olyan fokú visszaállításáért, esetleg a különleges státusért szállnak síkra. Mivel a VMDK már kinyilvánította, hogy törekvése nincs ellentétben az „autonomista” pártokéval, hogyan egyeztethetők össze a koncepciók? Autonóm terület vagy több autonóm terület egy autonóm területen?
- A VMDK által tervezett magyar önkormányzati formák létrehozása alkotmányos rendelkezésekhez kötődik. Az alkotmánymódosítási javaslatunk, a dolgok jelenlegi állásánál fogva, a szerb alkotmányt szeretné alkalmassá tenni a Carrington-féle rendezési elv számára, vagyis arra, hogy Szerbiában egyáltalán beszélni lehessen a) különleges státusú községekről, b) helyi kisebbségi autonómiákról és c) személyi elvű kisebbségi önkormányzatról. Ha Kis-Jugoszlávia életképes képződménynek bizonyul, nemzetközi legitimitást nyer, abban az esetben a szövetségi kormányhoz nyújtjuk be ez irányú alkotmánymódosítási javaslatunkat. Címzettnek természetesen egy önálló Vajdaság is megtenné. Ehhez azonban Vajdaságnak tényleges autonómiával, alkotmányos jogkörrel kell rendelkeznie, és nem statútummal, mint jelenleg. A mondvacsinált, „ilyen vagy olyan fokú” autonómiával, sajnos nem tudunk mit kezdeni.
Ami viszont a háromféle magyar önkormányzati javaslatot illeti, azok - figyelembe véve a vajdasági magyarság sajátosságait - kölcsönösen jól kiegészítik egymást, és ugyanakkor maximális lehetőséget biztosítanak más népcsoportok önkormányzati törekvéseinek.
- Támogatja-e a VMDK a Vajdaság politikai és gazdasági autonómiáját, vagy másban látja például annak meggátolását, hogy a vajdasági magyarok pénze is a többiével együtt Szerbiába folyjon? Pénz nélkül ugyanis nem lehet önkormányzatról még beszélni sem.
- A VMDK kanizsai közgyűlésén elfogadott memoranduma elsőként tett kezdeményezést egy népszavazás kiírására, amelyen Vajdaság polgárai arról döntenének, hogy a tartománynak maradjon-e meg a mai jogállása (jogfosztottsága), vagy pedig Vajdaság váljon önálló politikai és gazdasági szubjektummá. Nekünk érthetően az utóbbi felelne meg. A referendum kimenetele azonban nem a mi vágyainkon, hanem a túlnyomó többségben levő szerbek akaratán múlik. Sajnos, úgy tűnik, a helyzet erre még mindig nem érett meg a szerbek részéről. Még a szerény tömegbázissal rendelkező „autonomista” pártok álláspontja sem egyértelmű és világos ebben a kérdésben. Nagyjából a „kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon” elve vezérli őket. Autonómiáról beszélnek, ugyanakkor hitet tesznek az „egységes és oszthatatlan” Szerbia mellett. Amíg a szerbek az ország gyarapítás révületében élnek, a nagy és erős Szerbiában látják jövőjüket, önálló Vajdaságban nem reménykedhetünk, illetve arra Bosznia-Hercegovina sorsa várna.
- A jelenlegi közigazgatási határok elfogadhatatlanok a vajdasági magyarok számára. A VMDK belenyugodott-e az ésszerű szempontokat teljesen figyelmen kívül hagyó körzetesítésbe? A tervezett területi autonómia határai mennyiben követnék az átrajzolt közigazgatási mezsgyéket vagy a községek (kisebb közigazgatási egységek a Kis-Jugoszláviában) határait?
- A VMDK elnöksége még azon melegében, 1992. február elején tiltakozó jegyzékkel fordult a Szerb Köztársaság kormányához, mivel az pár nappal korábban életbe léptetett körzetesítés rendeletével önkényesen, egy tollvonással, a polgárok tudta és megkérdezése nélkül földarabolta a történelmileg kialakult régiókat - Bácskát, Bánátot és Szerémséget - és a magyar lakosságú területek erőszakos szétdarabolásával hét körzetbe osztotta szét az itt élő magyarságot. Jegyzékünkben rámutattunk arra, hogy a körzetesítéssel szétszórt magyarság mindenütt kisebbségbe kerül, elveszti gazdasági tömegbázisát, kiszorul a döntéshozatalból, veszélyeztetetté válik oktatási, művelődési és tájékoztatási igényeinek kielégítésében. Levelünkre máig sem kaptunk választ, még kevésbé került sor a magyarellenes kormányrendelet visszavonására. Nem reagált még Szerbia Alkotmánybírósága sem, jóllehet kértük, hogy vizsgálják felül a dekrétum törvényességét és alkotmányosságát.
Természetesen nem nyugodtunk bele a helyzetbe. Most a Tisza menti, és a közép-bácskai községek újonnan megválasztott képviselő-testületei késztik elő a körzetesítéssel kapcsolatos álláspontjukat, amit a kormány elé kívánnak terjeszteni, hogy visszaállítsuk a gazdasági, földrajzi, történelmi és kulturális hagyományokon alapuló régiót, ami nagyjából felöleli a kompakt tömbben élő magyarságot.
- A VMDK elképzelése szerint milyen lenne a felépítése a vajdasági magyar önkormányzatnak – most nem csak a területi, hanem a helyi önkormányzatokra, a személyi elven alapuló autonómiára is gondolok –, milyen szervei lennének, s ezek mit vállalhatnak magukra? Tehát: a magyarság milyen tartalmú önkormányzata felé törekszik az érdekvédelmi szervezet? Az önkormányzat plurálisan, a polgári demokrácia elvein működne-e?
- A személyi (perszonális) autonómia nem kötődik földrajzi területhez. Azok csatlakoznak hozzá, akik élni akarnak a magyar kisebbségi kollektív jogokkal az oktatás, a tájékoztatás és a művelődés terén. Az önkormányzat az államtól ráruházott hatalom birtokosa lenne az alkotmány által körülhatárolt jogkörben. A személyi önkormányzatnak parlamentje lenne, önkormányzati tanácsa és elnöke. Megválasztásuk általános, közvetlen, titkos választással történne.
A magyar többségű községek különleges jogállásra tennének szert, amely tartalmazza a saját rendőrség és bíróság működtetését, az önálló terület- és gazdaságfejlesztést. A különleges jogállású magyar községek a javaslat szerint társulhatnak, és létrehozzák a Magyar Autonóm Körzetet. Ez az egyszerű magyar többségű községeket ölelné fel: Szabadkát, Kanizsát, Zentát, Csókát, Adát, Becsét, Topolyát és Kishegyest. A csatlakozásról a helyhatósági választások után alakuló képviselő-testületek döntenének, vitás esetben pedig a polgárok referendum útján. A körzet hatásköre kiterjedne a vallás- és közoktatásügyre, gazdasági és szociális ügyekre, a hírközlésre, a bíróságra és rendőrségre, az önkormányzat pénzügyeire és a helyi közigazgatási ügyekre. A körzetet az elnök irányítaná a körzet képviselő-testülete és a területi tanács segítségével. Más népcsoportok teljes egyenjogúságot élveznének a körzet területén. A körzet határán levő települések kis is válhatnak belőle, illetve kívülről csatlakozhatnak hozzá, ha a település polgárai referendumon úgy döntenek.
Azokon a magyar többségű településeken viszont, amelyek területileg nincsenek kapcsolatban a körzettel, ilyen mintegy 15 van Vajdaságban, mint pl. Temerin, Székelykeve, Doroszló, Kupuszina, Magyarcsernye stb., helyi magyar önkormányzatok jönnének létre. Ezek alapjául, akárcsak az előbbiek esetében, a hágai dokumentum szolgál, amely kiegyenlíti a kisebbségeket a többségi népekkel, s nem ismeri azt a fogalmat, hogy „államalkotó” nemzet. Az önkormányzat felépítése és működése maximálisan a polgári demokrácia elvein nyugszik.
- A bizonytalan jövőből ismét vissza a bizonytalanabb jelenbe: A kisjugoszláv választások megtartása – a hatalmi párt referendum-csapdája miatt – még nem biztos. Mégis: hogyan vélekedik a VMDK a választásokról, amikor a részarányos rendszerben a szükséges öt százalékot nem érheti el? Csatlakozik-e valamelyik választási szövetséghez? Élhet-e a pozitív diszkrimináció elvével és mit jelent ez? Egyszóval mit várhat a VMDK a választásoktól?
- A részarányos választási rendszer nem jelent hátrányt a vajdasági magyarság számára. Mivel Vajdaság minden bizonnyal egy választási körzetnek számít, szerencsés esetben legalább három képviselőnk bejuthat a szövetségi parlamentbe. Jelenleg kettő van. Más a helyzet a többi népcsoport esetében. Számukra vagy külön megegyezéssel kell biztosítani a parlamenti képviseletet, vagy reménytelen helyzetbe kerülnek.
A választás igazi tétje azonban számunkra nem is ez. A helyhatósági választásokban vagyunk elsősorban érdekeltek. A helyi hatalom megszerzésében. Bármilyen csekély is a községi képviselőtestületek mozgástere, a VMDK-s többség ezekben számunkra a túlélés, a megmaradás egyetlen esélyét jelenti. Hadd hivatkozzam itt csak a tervezett kolonizációra, ami voltaképpen annak az egy-két VMDK-s képviselő-testületnek köszönhetően bukott meg, amelyik háromnegyed évszázad után a hatalomnak végre nemet mert mondani. A magyarság a választásokkal csak nyerhet. De sorsa jobbra fordulását illetően a szerbség számára sincs más lehetőség.
- Lényegi párbeszédre a vajdasági magyarság nyílt és rendezetlen kérdéseiről ez ideig a kezdeményezések ellenére sem került sor. A jelenlegi politikai konstellációban kivel lehetne tárgyalóasztalhoz ülni, s remélhető e eredményt itt és most egy ilyen dialógustól?
- Nem a VMDK-án múlott eddig sem, hogy a hatalmi szervekkel nem került sor érdemi párbeszédre. A szerb köztársasági elnökkel való tárgyalás, még ha folytatása várat is magára, lényegében véve előrehaladást jelent. Közvetve ugyanis ez bátorított fel bennünket a további politikai küzdelemre. Persze a honi tárgyalópartnereinket illetően nem lehetnek nagy illúzióink. Senki sem hiszi közülünk, hogy a szerb hatalmi szervek képviselőit - jogainkat illetően - sikerül majd az érvek erejével meggyőznünk. A nemzetközi és a jugoszláv békefolyamatok előrehaladása - lassú és kínkeserves kibontakozása –, illetve a Szerbián belüli viszonyok alakulása teszi végül egyértelművé a helyzetet, ami önmagáért fog beszélni. A mi feladatunk az, hogy állandóan melegen tartsuk ezt a kérdést.
- A világpolitika irányítói előtt – a VMDK diplomáciai erőfeszítéseinek is köszönhetően – nem ismeretlen a vajdasági magyarság kérdése. A VMDK higgadt politizálása elismerésre, állásfoglalása támogatásra talált. Eredménynek könyvelhető el a nemzetközi tényezők nagyobb idefigyelése, például az EBEÉ misszió jelenléte a vegyes lakosságú környezetben. Ez némileg növelheti a kisebbségek biztonságérzetét. Mennyire sikerült a VMDK-nak a nagydiplomáciában támogatásra találni törekvéseihez? Hogyan értékeli a vajdasági magyarság szempontjából a londoni értekezletet és az ott beindított genfi válságkezelést?
- A VMDK törekvése a nemzetközi fórumokon megértésre talál. A világpolitika, s ezen belül a Jugoszláviai békeértekezlet irányítói nem naiv emberek, tisztában vannak helyzetünkkel. Más kérdés, hogy a válság megoldására nem áll megfelelő eszköz rendelkezésükre, illetve az eszközök hatékonyságát illetően megoszlanak a vélemények. A londoni értekezlet jelentős volt számunkra olyan értelemben, hogy megerősítettek bennünket elvárásainkban: a nemzetközi közösség továbbra is nyomást fog gyakorolni Szerbiára azzal a céllal, hogy rávegyék a megoldások felkutatására és az együttműködésre minden érdekelt féllel, így a vajdasági magyarsággal is.
Nagy megilletődéssel állok itt Önök előtt, részben maga az ünnepség, március 15-e miatt, részben pedig azért, mert olyan gondokkal jöttem el Önöket köszönteni, s Önökkel együtt ünnepelni, amelyek – mint látni fogják – nagy megpróbáltatások elé állítanak valamennyiünket.
Ha megengedik, én úgy képzeltem el ezt a mai ünnepséget, hogy megpróbáljuk együtt végiggondolni, milyen aktualitásokkal jár ma az egyetemes magyarság számára március 15-e, milyen feladatok adódnak számunkra március szellemében. Olyan helyről jöttem, ahol most az egyetemes magyarság egy része, a vajdasági magyarság történelmének egyik legsúlyosabb időszakát éli. Háromnegyed évszázados kisebbségi sors után, most, amikor a kommunista birodalom összeomlott és a szomszédos országok mind valamilyen formában a demokratizálódás útjára léptek, vagy ezt keresik, s mely úton Magyarország mindannyiunk örömére élen jár, az az ország, amelyhez bennünket csatoltak, s amelyben ma is élni kényszerülünk, sajnos más utat választott. Az ismételt lehetőségek ellenére, amit a többpárti választások kínáltak, Jugoszlávia, illetve Szerbia népe megtévesztve a hatalomtól, amely kommunistából szocialistává minősítette át magát, de amely még kegyetlenebb, erőszakosabb, véresebb, mint volt korábban, megtévesztve ennek a hatalomnak a politikájától a szerb nép egymás után háromszor is bizalmat szavazott ennek a háborút, pusztítást, és nyomorúságot ránk hozó hatalomnak.
A vajdasági magyarság 75 éven át nem adhatott hírt magáról. Az a hír járta, hogy rólunk, hogy rendjén vannak a dolgok, Tito Jugoszláviája megoldotta a nemzeti kérdést, a szerbek, horvátok, szlovének, makedónok, albánok, magyarok és a többiek békében élnek együtt, s ezt a modellt kellene az egész világnak követni. Sokszor, sok helyen mondták ezt el, amire én csak azt mondhatom, hogy hála istennek, hogy ezt a modellt másutt mégsem követték, mert hatalmas problémák, ellentmondások halmozódtak föl, olyan nagyok, hogy most, amikor meglazultak az abroncsok az ország körül, s legyengült valamelyest a hatalom, az együtt élő népek azonnal egymás torkának ugrottak, és jelenleg is, ennek a március tizenötödikei ünnepségnek az időpontjában is, odahaza szörnyű vérengzés folyik.
Nagyon nehéz volt megtalálni helyünket és szerepünket ebben a fejlődéssel pontosan ellentétes irányt vett, szakadékba zuhanó országban. Szerencsére akkor, amikor Magyarország 56 után ismét elsőként nemet mondott a kommunizmusra, és kezdte kiszedni a téglákat abból a falból, amely aztán maga alá temette az egész volt kommunista birodalmat, a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek, a vajdaságiak, erdélyiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, mintha egy titkos sugallatra történt volna, egyik napról a másikra talpra álltak, föleszméltek, és megszervezték közösségi életüket, létrehozták politikai érdekszervezeteiket. Talán azok, így köztük Önök is, akik hosszabb ideje demokratikus országokban élnek, el sem tudják képzelni, milyen sorsot jelentett 3,5 millió magyar számára az elmúlt sötét történelmi időszak, amikor nem fogalmazhatták meg saját érdekeiket, nem szólalhattak fel közösségi megmaradásuk érdekében.
1989 decemberében azonban, mint mondottam, egyidőben, szinte egymással versenyezve jöttek létre ezek a szervezetek és történt meg bejegyzésük. Rendkívüli fontosságú ez a magyarság, az egyetemes magyarság szempontjából is, hiszen ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy ma mindannyian, ahányan csak vagyunk a világon, a magyarság újjászerveződésének az útját járjuk.
A vajdasági magyarságot különösen nehéz volt talpra állítani. Jómagam, aki kenyérkereső foglalkozásomat tekintve pszichológusként dolgozom, visszamenőleg évtizedekig foglalkoztatott az a kérdés, hogy milyen lelki torzulásokon, milyen személyiség változásokon mentek keresztül a kisebbségiek, milyen nyomot hagyott lelkünkben az a körülmény, hogy nem vállalhattuk baj és kockázat nélkül nemzeti identitásunkat. A Tito-féle rendszer ugyanis, amely kétségkívül liberálisabb, szellősebb volt a többi szocialista országnál, bizonyos téren levegőhöz hagyott jutni bennünket, sőt, az értelmiség számára a felemelkedés lehetősége és relatív jólét is biztosítva volt egy feltétellel, ha az illető feladta magyar nemzeti identitását, ha megtagadva nemzetét jugoszlávnak vallotta magát. Tudjuk jól, hogy a jugoszlávság eszméje nem egyenjogúvá tett bennünket, hanem az elszlávosítás, az elszerbesítés gyakorlatát jelentette. Hiszen azok, akik jugoszlávnak vallották magukat, ez azt jelentette, hogy nem magyar iskolákba jártak, a nyilvánosság előtt nem szívesen beszéltek magyarul, feladták nemzeti identitásukat. Tízezreket veszítettünk el ily módon. De sokat veszítettünk a kitelepüléssel, kivándorlással is, hiszen a mezőgazdasággal foglalkozó vajdasági magyarságot az elmúlt évtizedek kilátástalan helyzetbe sodorták. Húsz év alatt több mint 150.000-el csökkent a létszámunk. Amihez, ha hozzászámoljuk az 1944 novemberében elkövetett szörnyű vérengzés áldozatait, amikor is 40.000 ártatlan magyar embert mészároltak le Tito partizánjai, és az elűzötteket, csaknem pótolhatatlanok veszteségeink. Gyakorlatilag lefejezték a magyarságot, amitől ájult félelembe esett, s ebben a rettegésben, majd az ezt felváltó amnéziában élt hosszú évtizedeken keresztül.
Nos, ezt a megfogyatkozott, megfélemlített, beolvadó, kivándorló magyarságot kellett nekünk 1989 decemberében talpra állítani, fegyverbe szólítani a szó nemes értelmében: szellemileg talpra állítani, politikailag megszervezni. Akadt, hála Istennek akadt néhány bátor ember, aki tudta, mi a feladata, mi a dolga, s tette azt. A vajdasági magyar értelmiség többsége távol tartotta magát a induló önszerveződéstől, és nagy része távol tartja magát ma is. Akkor gondot jelentett ez számunkra, ma már nem, hiszen az idő elhaladt fölöttük. Volt egy kemény mag, amely magára vállalta ezt a feladatot, létrehozta a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét, amely részt vett az első többpárti, majd az ezt követő választásokon, s magyarság körében elsöprő győzelmet aratott. Annak ellenére, hogy a hatalom megpróbált akadályokat gördíteni elénk: a VMDK jelöltjeivel szemben mindenütt 3-4 magyar ellenjelöltet állítottak szerb pártok színeiben vagy független jelöltként. A vajdasági magyarság azonban nem engedte magát megtéveszteni, rendre győztek a VMDK jelöltjei. Ennek a sikeres választási eredménynek köszönhetően a vajdasági magyarságnak 3 képviselője ott van a szövetségi parlamentben, 9 képviselője a köztársasági, 17 a tartományi parlamentben, mintegy közel 300 pedig a helyi önkormányzatokban. Nem nagy ez a szám, le is szavazzák őket, parlamenti jelenlétük azonban mégis nagyon fontos nekünk, hiszen 75 év után legalább szóvá tehetik gondjainkat, és kifejthetik jövőre vonatkozó elképzeléseinket.
Ide, erre kanyarítanám a szót ezen a március 15-i ünnepségen, mert hitem szerint az egyetemes magyarságnak a Vajdaságban élő, fizikai megsemmisülés veszélyének kitett töredéke tanúsít most olyan magatartást, amely példamutató lehet valamennyiünk számára. Gondolok itt arra a háborúellenes megmozdulásra, amely végigsöpört Vajdaságon. Akkor, amikor fennállt annak a veszélye, hogy a Tisza mente egész férfi lakosságát besorozzák és lemészárolják a Szerbia és Horvátország között kitört háborúban. A soha nem látott méretű mozgósítás hatalmas ellenállást váltott ki: asszonyok, feleségek, szülők, fiatalok, idősek kivonultak az utcára, s egész Bácskán végigsöpört egy nagyméretű zendülés, amelynek következtében néhány községben lemondásra kényszerült a hatalom helyi kirendeltsége. Mielőtt azonban a háborúellenes megmozdulás átterjedhetett volna Szerbiába, Belgrádra és a nagyobb várásokra, a különleges egységek elfojtották. Fájdalom, a szerb ellenzék nem állt a vajdasági magyarság mellé akkor sem, később sem. Nem tudnak a nagyszerb ideológiával szakítani, amely kirobbantotta a háborút. Ennélfogva az a paradox helyzet állt elő, hogy nemcsak a háborúellenes megmozdulás magvát képezi a vajdasági magyarság, de a szó igazi értelmében véve a VMDK jelenti az ellenzéket. Amennyiben mi vagyunk azok, akik közös Európáról beszélünk, a határok légiesítését akarjuk, az emberek, az eszmék és a tőke szabad áramlása mellett teszünk hitet. Szerb részről viszont nem csak a szocialisták és a csetnikek, de minden politikai áramlat részesévé vált a háborúnak és annak, hogy a szerbség belesodródott egy kilátástalan történelmi zsákutcába.
A VMDK kezdettől fogva azt vallja, hogy nem kívánunk részt venni a szláv népek konfliktusában, véres leszámolásaiban. Hogy a háború céljai idegenek tőlünk, és hogy Európában a konfliktusok megoldását dialógus útján, s nem fegyverekkel kell megoldani. Ennek ellenére mozgósítanak, a magyar fiatalok pedig menekülnek, ahova tudnak. Hozzávetőlegesen mintegy 50.000 vajdasági magyar keresett külföldön menedéket. Elsősorban a fiatalság és a középkorosztály távozott, főleg férfiak. Megannyi reménytelen helyzetbe került család maradt utánuk többnyire jövedelem és megélhetés nélkül. Maradtak az idős személyek és a szegénység. De a többség maradt, akik vállalják a nehéz helytállást és küzdelmet, és akik bizakodással a szívükben ünneplik ma március 15-ét.
Köszönöm meghívásukat és a velünk való szolidaritásvállalásukat.
- Az immár másfél éve tartó, iszonyúan véres és kegyetlen délszláv háborúnak van egy olyan vetülete, amelyről kevés szó esik. A tömegtájékoztatás hajlamos ara, hogy a halottak száma szerint mérlegelje a helyzet súlyosságát. Ez a logika azt mondja: ott, ahol nem tudtak felmutatni tíz-ezres nagyságrendben megcsonkított hullákat, kiirtott falvakat, fél éve tartó ostromgyűrűt, aknaesőt és bombatölcséreket, ott nincs baj, vagy ha van is, eltörpül a többi mellett. Mi a helyzet a Vajdaságban?
- A balsors ide csapott bennünket, a békétlen balkáni népek közé. Ennek következtében most, amikor a kommunista világrend bukása után a szerencsésebb népek végre európai perspektíva elé néznek, nekünk, vajdasági magyaroknak egy véres háború szörnyűsége jutott osztályrészünkül, amit ha túlélünk, évtizedekig sem leszünk képesek kiheverni katasztrofális következményeit. A politikai nyomás, a megfélemlítő intézkedések, a mozgósítás, a hadbírósági beidézések, a háború kiterjedésének a veszélye, a fokozódó veszélyeztetettség-érzés következtében az itt élő magyarság menekül, amerre lát. Főként a fiatalság kényszerül új hazát és otthont keresni a maga számára, mivel nem hajlandó fegyvert fogni és bevérezni kezét egy olyan háborúért, amelynek céljai idegenek tőle.
- Kiterjedhet-e a háború a Vajdaságra, s ha igen, akkor mire számíthat az ottani magyarság?
- A mostani hatalom önmaga kelepcéjébe esve nem tehet mást, mint hogy fenntartja a háborús állapotot: ha nem a horvát fronton, akkor Boszniában, ha nem ott, akkor Macedóniában, s ha ott sem, akkor akár Koszovóban vagy a Vajdaságban. Nem teheti meg, hogy hátat fordítson azoknak, akiket az egységes Nagy-Szerbia megvalósításának ígéretével tüzelt háborúba. Az állig felfegyverzett hadseregnek és a szabadcsapa-toknak ellenségre van szükségük. Csakhogy az egész térségben egyedül a vajdasági magyarság nincs felfegyverkezve: még parittyáink sincsenek! Védtelenül állunk. Egyedül Isten irgalmában bízhatunk.
-A szorongatott helyzetben van-e más alternatíva, mint az oltalomkeresés, például a szülőföld elhagyása árán?
- Egyetlen fegyverünk van: a nyilvánosság. A vajdasági magyarságot a helyzet kényszerítette, hogy megfogalmazza politikai törekvéseit, s azokkal a nyilvánosságra lépjen. Ezt tette egy évvel ezelőtt, amikor 1992. április 25-én, a Magyarkanizsán tartott közgyűlésen a VMDK elfogadta a magyar autonómiáról szóló dokumentumot, és kimondta igényét az önkormányzatra. Határozatait eljuttattuk a hágai Jugoszlávia-értekezlet folytatásaként működő brüsszeli értekezlethez, európai és más államok kormányaihoz. Svédországi látogatásom egyik programpontja is törekvéseink ismertetése volt. Mindenütt egyértelmű támogatásukról biztosítottak.
- Hogyan ítéli meg: a szóbeli támogatáson túl értik-e például a svédek, mi az, amit a válság megoldása érdekében tehetnek?
- Mindenütt elmondtuk, hogy nem lehet tartós békében reménykedni addig, amíg a kisebbségi kérdés meg nem oldódik. Horvátország elismerésekor az ottani szerbeknek majdhogynem állami önállóságot biztosítottak, míg a vajdasági magyarságról ez idáig egy szót sem ejtettek.
- Mi lehet ennek az oka? Kettős mércével mérnek?
- Bizonyára, hiszen az értékelést elsősorban mennyiségi kritériumok vezérlik: a többnek több, a kevesebbnek kevesebb jár. A Svéd Televízió is a svédországi magyarokkal szemben az itt tartózkodó szerb és horvát nyelvet beszélők többségére hivatkozva próbált meggyőzni arról, hogy mondandómat ne magyarul, hanem az általam is ismert „szerb-horvát” nyelven mondjam el.
-Végül milyen nyelven készült el az interjú?
- Nem készült el. Pedig akadt volna magyar-svéd fordítóm, nem is egy! A Mozaik című műsor – a jelek szerint szerb érdekeltségű – szerkesztősége, amely az év végén egy rózsaszín képet festő riportot készített a vajdasági magyarokról, nem tudta elfogadni azt, hogy anyanyelvemen nyilatkozzak.
- Hogyan történhet ez meg?
- Azon túl, hogy nem tartozunk a legkedveltebb népek közé, hátrányos helyzetünkben bizonyára az is közrejátszik, hogy mi, magyarok, lépéshátrányban vagyunk. Az eddig sehol sem volt albán emigráció például keményen – és nem sikertelenül – lobbyzik mindenütt: az albán származásúak érdekében még az Egyesült Államok támogatását is sikerült elnyernie. A Zsidók Világszövetsége a világ bármely táján élő zsidó származású egyénnek a segítségére siet, valahányszor arra szükség mutatkozik. Számon tartják egymást, és egymás érdekében mindent megmozgatnak. A Magyarok Világszövetségét – melynek vezetőségi tagja vagyok, csak a múlt év augusztusában kezdtük újjáalakítani. Még mindig csak a vajúdás állapotában vagyunk, ezért nincs jelen az MVSZ sem Genfben, sem Brüsszelben, sem Hágában – egyáltalán sehol, ahol a magyarságért, s benne a vajdasági magyarság sorsáért is kéne és lehetne tenni valamit, de nem holnap, hanem ma! Nem akarunk olyan tragikus mulasztást elkövetni, mint a felvidéki magyarság, amidőn a volt Csehszlovákia szétválása nyomán létrejött két új állam elismerésének procedúrájában nem hallatta eléggé és egységesen a hangját. Szlovákia elismerése anélkül történt meg, hogy egyetlen szó is esett volna a felvidéki magyarságról. Az RMDSZ mérsékelt politikája sem tudott kirukkolni határozott és világos önkormányzati tervezettel az erdélyi magyarság számára. A habozás és bizonytalankodás a mi esetünkben könnyen az életünkbe kerülhet.
- Bizonyára a gyors döntés kényszere indított útjára több tízezernyi vajdasági magyart. Közülük mintegy nyolcszázan Svédországban kértek menedékjogot, letelepedési engedélyt. A legtöbbjük kérésére elutasító válasz érkezett. Mit tehet a VMDK az ő érdekükben?
- Mindenütt elmondtuk, így a svéd külügyminisztériumban is, hogy politikánk alapvetően azt célozza, hogy a vajdasági magyarság szülőföldjén maradhasson, és ott találhassa meg boldogságának feltételeit. Ehhez viszont politikai-gazdasági garanciák szükségesek, amelyeket csak a nemzetközi közösség biztosíthatna. Természetesen azt is szeretnénk, ha az eltávozottak bántódás és félelem nélkül hazatérhetnének.
-Lát-e erre lehetőséget?
- A nemzetközi közvélemény bűnös tétovázása a konfliktust csak elodázza és újabbak csíráit melengeti. Mi több ízben is kéréssel fordultunk Szerbia és Kis-Jugoszlávia kormányaihoz, hogy hozzanak abolíciós törvényt a külföldre távozottakkal kapcsolatban, de eltelt egy év, s még csak válaszra sem méltattak. Amikor Vukovárt többször bevették a szerbek, s látták, hogy gyalogság nélkül nem tartható, akkor épp a Vajdaságban toborzott magyarokat vitték oda: ágyútölteléknek! Az oktalan halál elől menekült el a legtöbbjük. Ma senki nem hajlandó garanciát vállalni az esetleges hazatelepülők sorsáért. Ezért kértük többek között a svédek megértését és türelmét a tőlünk ide menekültek ügyében, s azt, hogy elhamarkodott döntéssel senkit ne szolgáltassanak ki a bizonytalanságnak, esetleg annak, hogy másnap már újból a hadszíntérre küldjék. Kis-Jugoszláviának nincs jogalapja arra, hogy a volt szövetségi törvény értelmében hadba hívja a horvát, a szlovén, a bosnyák, a macedón vagy az albán polgárokat. Miért tehetné meg ezt egyedül a vajdasági magyarság esetében? Mi abolíciót kértünk, ami nem jelent mást, mint egy jogtalan rendelkezés hatályon kívül helyezését, eltörlését, megsemmisítését. Nem amnesztiát kértünk, hiszen az, ha közvetve is, a volt jugoszláv szövetségi törvény elismerését, a háború jogosságát, következésképpen a bűncselekmény tényének elismerését jelentené. Erről pedig szó sincs! Sem a háborúnak, sem a mozgósításnak nincs jogalapja!
Ifjúságunk színe-java elűzve. Ifjúság és gazdasági erő nélkül maradtunk: önszerveződésünknek nincs háttere. 25.000-30.000 aktív tagunk van, de nincs egyetlen fizetett tisztségviselőnk sem! Ugyanakkor mintegy 30.000 fiatalt tett a rendszabály bujdosóvá, menekültté, s nyomukban megannyi csonka, reménytelen helyzetbe sodort család maradt. Ezekről az otthon maradottaknak kell gondoskodni. Minden aktív dolgozóra máris 22-23 eltartandó személy jut. Van-e értelme maradni és olyan országban élni, amelyben a teljes megsemmisülés, a totális nyomor, az éhhalál fenyegeti az emberek millióit?
- Megismétlem a kérdést. Van-e értelme maradni?
- A vajdasági magyarság ezer sebből vérzik, de számottevő többsége – minden balsejtelme ellenére – úgy döntött, hogy marad. Nem lehetnek illúzióink. Az a rendszer, amelynek politikája más népek kiirtására irányul, amely nemzeti programcéljai megvalósítása érdekében leírhatatlanul súlyos és kegyetlen bűncselekményekre ragadtatta magát, s azzal fenyegetőzik, hogy egy újabb világháború feneketlen mocsarába rántja az egész emberi civilizációt, könnyűszerrel hazátlan-gyökértelen földönfutóvá tud tenni valamennyiünket, ha erre rászánja magát. Egyelőre még rafinált módszerekkel próbál elűzni, menekülésre kényszeríteni bennünket. Egyebek mellett a nyakunkba akasztott koldustarisznyával, a lélekölő nyomorral. A Kelet-Boszniában ledobott élelmiszercsomagok egy részét a medvék hordják szét, mert a sűrű erdőbe hullik; más részét a szerbek szerzik meg, de ha a muzulmánok kezére kerülne is valami, fegyverrel veszik majd el tőlük. A nagyhatalmak rövidlátása félelmetes. Azt sem hajlandók tudomásul venni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt szállítmányait egyenesen a frontra irányítják. A nemzetközi közösség, különböző segélyszervezetein keresztül, a volt Jugoszlávia területén mintegy hárommillió embert élelmez. Szerbiában zsákszámra osztják segélyként a lisztet a szerbeknek... A vajdasági magyaroknak eddig mindebből egyetlen gramm sem jutott! A vajdasági magyarság retteg és – szó szerint – éhezik!
- Hogyan segíthetünk?
- Először is annak tudatosításával, ami e mostani március 15-ének üzenete is kéne legyen: az egyetemes magyarság egy és oszthatatlan. Lehet, hogy most az egyik tagja vérzik, hadd siessen segítségére a másik. Holnap amannak lehet szüksége a többiekre. Ma vitán kívül a vajdasági magyarság került a legszorongatottabb helyzetbe. A várható veszélyre, a teljes nincstelenségre, a már előállt rendkívül nehéz szociális helyzetre való tekintettel a vajdasági magyarság körében megindult egy önsegélyező jellegű szerveződés. Ez a Vox Humana, melynek segélykérő felhívását ide is eljuttattuk. Tisztában vagyunk azzal, hogy egy új és megnyugtató szociális intézményrendszer kiépítésére jelenleg semmi esélyünk sincs. Mi a tragikus végkifejletet szeretnénk késleltetni, esetleg megakadályozni, többek között azáltal, hogy helységeinkben ingyen népkonyhákat állítanánk fel a rászorulóknak, akiknek száma rohamosan nő. Elsőssorban élelemre van szükségünk.
Az egykor gazdag, dús gabonát lengető Vajdaság lakói ma éheznek. Fájdalom, hogy vállunkon koldustarisznyával járjuk a világot, és alamizsnáért kopogtatunk. Az otthonmaradottakért. A vajdasági magyarokért. Kérjük, legalább egy szelet kenyér erejéig segítsék őket!
– A legutóbbi többpárti helyhatósági választásokon Adán a VMDK jelöltjei fölényes győzelmet arattak. A képviselő testületnek huszonhat tagja van: tizenkilencen a VMDK, hárman pedig független jelöltként lettek tanácsnokok. A Szerb Megújhodási Mozgalomnak, a Szerbiai Szocialista Pártnak és a Szerb Radikális Pártnak egy-egy jelöltje került be a helyi önkormányzatba.
Dr. Hódi Sándortól, a VMDK Adai Körzeti Szervezetének elnökétől azt kérdeztük, hogy ilyen körülmények között milyen feladatok hárulnak a vajdasági magyarok érdekvédelmi szervezetére Adán?
– A legfőbb gondunk Adán is az, ami más községekben, nevezetesen, hogy sok a talajvesztett, távlatnélkülivé vált ember, akik passzívan sodródnak az eseményekkel, nem vesznek részt sorsuk szervezésében. Félő, hogy a hatalom esetükben könnyen elérheti célját: könnyűszerrel rá tudja venni őket, hogy feladják otthonaikat, és önszántukból vagy félelmükben Magyarországra költözzenek.
Az elmúlt két év alatt a községből sokan elszéledtek, elmenekültek. A fiatal férfikorosztály színe-javát a behívóparancs megtagadásának várható következményei, illetve maga a besorolás veszélye késztette menekvésre. Volt egy vagyonos réteg; ahogy kezdett bizonytalanná válni a politikai és gazdasági helyzet – a tőke logikáját követve – a vállalkozók külföldre mentették megtakarított pénzüket, műhelyeiket, üzemeiket.
Ada már nem a régi. Fizetésosztáskor elszoruló szívvel látom a bankok előtt várakozó hosszú sorokat. A település valamikor jómódú polgárai lerongyolódtak, elszegényedtek. Ilyen értelemben persze mindannyian kárvallottjai vagyunk a történteknek. Mindannyian kilátástalan anyagi helyzetbe kerültünk, máról holnapra élünk. A csüggedés és távlatvesztés azonban a vérszomjas nacionalisták malmára hajtja a vizet.
Gondunkkal szorosan összefügg teendőnk is. Talán tudnánk, hogy mi a teendőnk, de nincs sajtónk, a hírközlő eszközök a hatalom monopóliumát képezik. A hatalom pedig nem érdekelt abban, hogy a VMDK távlatot nyújtson a vajdasági magyarság részére. Még kevésbé serkent bennünket az autonómia megvalósítására. Annál nagyobb a kardcsörtetés, a megfélemlítés. Olyan szellemi légkört kellene teremtenünk, amely távlatot kínál, felvillantja az emberekben a remény szikráit, s megpróbálja őket – nem elriasztani a közéleti szerepvállalástól –, hanem bevonni az önszerveződés valamilyen formájába. Akinek célja van, valamilyen szerepet vállal, az kitartóbbá is válik, reményteljesebb lesz, azt mondhatnánk, hogy bizonyos fokú immunitásra tesz szert a pszichológiai hadviseléssel szemben.
Abból a meggondolásból, hogy csökkentsük az emberek elmagányosodását, elveszettség érzését, létrehoztuk a Nyitott ajtó nevű rendezvényeket. Minden szerdán összejövetelt tartunk, amelyen különféle közérdekű témák kerülnek megbeszélésre. Sajnos, a rendezvényeken többnyire ugyanazokat az arcokat látni, míg azok, akiknek talán a legnagyobb szükségük lenne rá, egyelőre távol maradnak. A kommunista időszakban kialakult közéleti passzivitás súlyos öröksége és tehertétele a vajdasági magyarságnak. Ez az örökség rányomja bélyegét a VMDK-ra és a helyi önkormányzatokra is.
Legfőbb gondunk tehát Adán is, máshol is az, hogy nehéz kimozdítani az embereket a bénult tespedtségből, nehéz rábírni őket sorsuk cselekvő vállalására.
– Néhány vajdasági községben, így Adán is, megteremtődtek a feltételek a VMDK által kidolgozott és elfogadott autonómia koncepció gyakorlati megvalósítására. Ada milyen szerepet vállal az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás megszervezésében?
– A közösségi létig soha el nem jutott, felmorzsolódott, atomizált vajdasági magyarságban szerencsére volt még annyi élet, erő és akarat, hogy az események élvonalába tudott kerülni. A VMDK révén a döntőnek tűnő történelmi helyzetekben integrálni tudtuk a teljes szétesésnek indult magyarságot.
A választásokat követően pedig bizonyos értelemben csakugyan megteremtődtek a feltételek az autonómia koncepció megvalósítására. Ahhoz azonban, hogy ezen a téren előbbre léphessünk, mindannyiunknak szerepet kell vállalnunk. Az autonómia nem fog mennyei mannaként az ölünkbe pottyanni. Márpedig a magyarság úgy viselkedik, mintha erre várna.
Jugoszlávia széthullását követően a szerbek, lám, életük kockáztatása árán sem vállalják, hogy kisebbségi sorba kerüljenek. (Nyílván abból indulnak ki, hogyan viszonyulnak ők a kisebbségekhez, mi várna hát rájuk, ha kisebbségbe kerülnének.) Maguknak államalkotó szerepet vindikálnak mindenütt, míg más népektől, főként a kisebbségektől, elvitatják az önkormányzathoz való jogot is.
A szerbek túlságosan harciasak, erőszakosak. Velünk magyarokkal viszont az a baj, hogy gyakran egy árva szót sem merünk szólni saját érdekünkben. Tenni meg végképp nincs bátorságunk. Kimagyarázkodunk, önfelmentést keresünk a magunk számára, csakhogy ne kelljen szerepet vállalni sem a VMDK-ban, sem az önkormányzatok munkájában. Azzal ámítjuk magunkat, hogy ami elképzelésünk szerint „jár” nekünk, megillet bennünket, azt mások kötelesek biztosítani számunkra, anélkül, hogy nekünk a kisujjunkat kellene mozdítanunk ez ügyben.
Nos, az autonómia megvalósítása terén akkor jutunk előbbre, ha a magyarság soraiban elegendő tettvágy és civil kurázsi lesz. Amiről egyelőre nem beszélhetünk, annak ellenére, hogy az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás terén éppen elég keserűség ér bennünket ahhoz, hogy alkalmasint tegyünk valamit saját érdekünkben. Ebben a vonatkozásban Adán sem különb a helyzet, mint más községekben: eléggé passzívak az emberek, csak saját dolgaikkal törődnek, a közügyek iránt nem nagyon érdeklődnek. Így sajnos, Ada sem játszhatja el Vajdaságban az éllovas szerepét.
– Milyen kapcsolat alakult ki a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége és az Adán működő politikai pártok között?
– Adai viszonylatban a pártok között korrekt kapcsolatok jöttek létre, különösebb együttműködésről azonban nem beszélhetünk. Talán mert nincs min egyezkedni, nincs tétje a dolognak, hiszen a község lényegi problémáit illetően a tizenkilenc VMDK-s képviselő nem nyom többet a latban, mint a Szerb Megújhodási Mozgalomnak, a Szerbiai Szocialista Pártnak, a Szerb Radikális Pártnak egy-egy képviselője vagy a maradék függetlenek. A pártok, helyi szinten, a csaknem teljes egészében jogfosztott községek díszletei csupán.
A pártok közötti kapcsolatoknál a szerbek és magyarok közötti viszonyok sem jobbak vagy rosszabbak. A fél éve még érezhető etnikai feszültségek, fenntartások azonban mintha napjainkra valamelyest oldódtak volna. Úgy látszik, hogy a nyomor, a nincstelenség a végén összehoz bennünket.
A VMDK a kanizsai közgyűlésén elfogadott memorandumában a Szerbiában bejegyzett pártok közül elsőként tett kezdeményezést egy népszavazás kiírására, amelyen Vajdaság polgárainak arról kellene dönteniük, hogy maradjon-e a tartomány mai jogállása (jogfosztottsága), vagy pedig Vajdaság önálló politikai és gazdasági szubjektummá váljon. Nekünk, magyaroknak ez az utóbbi felelne meg, a referendum kimenetele azonban nem rajtunk, hanem a többségben levő szerbek akaratán múlik. Márpedig amíg a szerbek egy nagy és erős Szerbiában látják jövőjüket, önálló Vajdaságról hiába reménykedünk.
Ez azonban más kérdés. Most a VMDK elvi álláspontjáról beszélünk. Elvi álláspontunk szerint viszont mielőbb lehetővé kell tenni, hogy az önrendelkezési jog alapján minden itt élő polgár szabadon nyilatkozhasson Vajdaság jövőbeni státusáról és szuverenitásának fokáról. Mellesleg Vajdaság státusának kérdése a szerb demokrácia egyik kulcskérdése. Minthogy azonban szerb demokráciáról egyelőre nem beszélhetünk, jelenleg, még ha mindjárt az ENSZ védnöksége alatt kerülne is sor népszavazás kiírására, a szerb nép tudatállapota miatt a referendum megbukna. Ezért az itt élő magyarságnak az önálló Vajdaságról szőtt álmok helyett a megmaradás más formáit kell keresnie.
Jövőnk és megmaradásunk szempontjából az a legfontosabb, hogy a vajdasági magyarság ebben a széthulló országban önálló politikai tényezővé váljon. Mint önálló politikai tényezőnek, az itt élő magyarságnak elsősorban a saját érdekeit kifejező közjogi keretek megteremtésére kell törekednie. Ezeknek az új közjogi kereteknek túl kell lépniük a régi sémákon, a „legteljesebb szabadságot és egyenlőséget”, hirdető „nemzetek feletti” autonómiákon, helyette a önkormányzatot kell biztosítani a nemzeti kisebbségeknek.
A VMDK mint a vajdasági magyarok egyetlen legitim érdekszervezete az 1992. április 25-én elfogadott jogszabálytervezetében félreérthetetlenül kimondta a magyarok igényét önrendelkezési joguk elismerésére. A VMDK hármas autonómia koncepciója néven azóta közismertté vált jogszabálytervezet olyan közjogi intézményrendszer felállítására törekszik, amely egyaránt esélyt kínál a vajdasági magyarság fennmaradásához, Szerbia demokratizálódásához, a nemzeti ellentétek feloldásához, a helyzet stabilizálódásához, s nem utolsó sorban térségünk európai integrációjához.
Az önrendelkezéshez való jogot elvi alapon a magyar népcsoport természetes, közösségi jogának tekintjük. Szerbiának ránk kell bíznia, hogy törvényes keretek között magunk dönthessük róla, milyen politikai és gazdasági státust kívánunk magunknak ebben az országban, milyen intézményes keretek között tudjuk nyelvi kultúránkat legjobban ápolni és megőrizni. A haladó európai hagyományokkal és az új európai rendezési terv javaslataival összhangban, a VMDK egy többszintű magyar autonómia létrehozásában látja a megoldást.
A Vajdaságról szőtt álmok, még ha megvalósulnának is, önmagukban véve akkor sem jelentenek megoldást a magyarság számára. Amióta a magyarság kisebbségi sorba került, nélkülözi az élet gazdasági és fogyasztói bázisát. Mindaz, amit vérrel verítékkel megtermelt, mások javát szolgálta. A tisztességtelen elvonások és átömlesztések kora ennek a rezsimnek a bukásával sem ér véget. Ellenkezőleg, a teljes kisemmizettség veszélye fenyeget bennünket. Mindaddig, amíg mások, a szerbek által elképzelt és ellenőrzött felépítmény terhét kényszerülünk viselni, továbbra is mások fogják munkánk gyümölcsét élvezni. Ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon, hogy az elvonásoknak és átömlesztéseknek, az állam szabad rablásának mértéket szabjunk, a magyarságnak gazdasági és politikai önállóságra, autonómiára van szüksége.
Sokan azt huhogják, hogy a VMDK által szorgalmazott önkormányzat „megosztja” majd az itt élő népeket, hogy „gettóba, kényszeríti a magyarságot. Hogy ezek mennyire felesleges aggodalmak, csak körül kell néznünk a világban. Alig karnyújtásnyira tőlünk, Dél-Tirolban viszonylag békésen élnek együtt a különböző anyanyelvűek – németek, olaszok, ladinok –, mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy messzemenő önkormányzati jogokat élveznek. Könnyű szót érteniük egymással, hiszen a német nyelv egyenrangú az olasszal, hivatalos állami nyelv, a tartománynak 29 tárgykörben van törvényhozó hatalma, és az ott élők (köztük a 67,99% német ajkú) a bevett adók 9/10-ében részesülnek. Igen! Róma csak a javak 10%-át vághatja tőlük zsebre. Valami ilyesmiben látjuk a megmaradás zálogát mi is.
Van azonban más is, ami akár egy önálló Vajdasággal kapcsolatosan is óvatossá kell hogy tegyen bennünket, magyarokat. Háromnegyed évszázada folyik Vajdaság nemzeti összetételének tudatos és erőszakos megváltoztatása, a magyarság településrendszerének tudatos fellazítása. A szerbek tömeges betelepítésével, s azzal, hogy az új telepesek házat, hitelt kaptak, biztos állást s különböző privilégiumokat, nemcsak gazdaságilag szorították háttérbe a magyarokat, hanem az élet minden más területén. Így sokak számára nem maradt más hátra, mint a beolvadás vagy a kitelepülés.
Településeink nemzeti összetételének erőszakos megváltoztatása, a magyarság urbanizációs fellazítása ma is folytatódik, ami önmagában véve is megpecsételheti sorsunkat. A magyarság által lakott összefüggő területek további mesterséges felszabdalásának, falvaink és városaink erőszakos kolonizációjának, a szórványsorsnak és a teljes asszimilációnak Vajdaság autonómiája sem szabna határt. Ez a kurzus mit sem változna. Ennek a folyamatnak csak a még magyar többségű községek speciális státuszának megszerzésével - a magyar autonómia létrehozásával állhatjuk útját.
Vajdaság, s azon belül a vajdasági magyarság jövőjéről beszélve nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Szerbiában nincs számottevő politikai erő, amely érdekelt lenne a kisebbségekkel való kiegyezésben. Ez Vajdaság vonatkozásában sincs másként.
Arra alapozni jövőnket, hogy majd az erősödő szerb demokrácia megfelelő kisebbségvédelmi politikát biztosít számunkra, tragikus tévedés lenne. Nincs szerb demokrácia, s Szerbia a jelenlegi formájában nem is demokratizálható. Mi viszont (még) itt vagyunk. Megmaradásunkhoz, a tisztességes emberi élethez nekünk magunknak kell - nemzetközi segédlettel - a szükséges jogi keretet kiharcolnunk. Ennek útja, módja a vajdasági magyarság autonómiájának a létrehozása.
A helyhatósági választások eredményei alapján többé-kevésbé kirajzolódott már az a terület, amelyen megvalósulhat a vajdasági magyarság területi autonómiája. A szórványtelepüléseken, még ha a helyi közösségek szinjén is, de sok helyütt létrejöttek a magyar önkormányzatok csírái. Megtörténtek az első lépések a perszonális autonómia megvalósításának útján is.
A Szerbiában tapasztalható fejlemények, gondoljunk itt csak azokra az új törvényekre, amelyek csökkentik vagy megszüntetik korábbi kisebbségi jogainkat is, nem kedveznek törekvéseinknek. Ettől függetlenül, a VMDK igyekszik érvényesíteni elképzeléseit. Egyoldalú közjogi lépéseket nem kívánunk tenni, annál állhatatosabban követeljük az állami szervekkel való dialógust, s annál szorgalmasabban keressük a támogatást külföldről autonómia törekvéseinkhez.
Az új Európai Stabilitási Egyezmény megkötésére irányuló kezdeményezés tükrében nem is olyan elképzelhetetlen az eredmény. Hiszen a leendő Európai Stabilitási Egyezmény, amelynek tervezete nemcsak hogy eljutott a kisebbségi kollektív jogok fontosságának felismeréséig, hanem hangsúlyozza azok szoros összefüggését a nemzetközi biztonsági problémákkal is, méltányos rendezést ígér a kisebbségeknek.
A VMDK támogatja az Európai Stabilitási Egyezmény elfogadását, és abban reménykedünk, hogy a többi érdekelt közép-európai kisebbség legitim képviselőivel együtt ott lehetünk az egyezményt előkészítő értekezleteken. Vajdaság jövőbeni bizonytalan státusa korántsem kecsegtet bennünket annyi reménnyel, mint az új Európai Stabilitási Egyezmény, amely hangsúlyozottan a nemzeti kisebbségi kollektivitások helyzetét kívánja megnyugtató módon rendezni. A tervezet a gazdasági és kulturális régiók kérdésével, mint amilyen Vajdaság is, nem foglalkozik. A múltba veszett megszépített Vajdaság visszasírása helyett nekünk magyaroknak is időszerű lenne magyar autonómiában gondolkodnunk
- A VMDK kanizsai közgyűlésén elfogadott memorandumában a Szerbiában bejegyzett pártok közül elsőként tett kezdeményezést egy népszavazás kiírására, amelyen Vajdaság polgárainak arról kellene dönteniük, hogy maradjon-e a tartomány mai jogállása (jogfosztottsága), vagy pedig Vajdaság önálló politikai és gazdasági szubjektummá váljon. Nekünk, magyaroknak ez az utóbbi felelne meg, a referendum kimenetele azonban nem rajtunk, hanem a többségben levő szerbek akaratán múlik. Márpedig amíg a szerbek egy nagy és erős Szerbiában látják jövőjüket, önálló Vajdaságról hiába reménykedünk.
Ez azonban más kérdés. Most a VMDK elvi álláspontjáról beszélünk, mely szerint mielőbb lehetővé kell tenni, hogy az önrendelkezési jog alapján minden itt élő polgár szabadon dönthessen Vajdaság jövőbeni státusáról. Mellesleg Vajdaság státusának kérdése a szerb demokrácia egyik kulcskérdése. Minthogy azonban szerb demokráciáról egyelőre nem beszélhetünk, jelenleg, még ha az ENSZ védnöksége alatt kerülne is sor népszavazás kiírására, félő, hogy a szerb nép tudatállapota miatt a referendum megbukna. Ezért az itt élő magyarságnak az önálló Vajdaságról szőtt álmok helyett a megmaradás más formáit kell keresnie.
– Jövőnk és megmaradásunk szempontjából az a legfontosabb, hogy a vajdasági magyarság ebben a széthulló országban önálló politikai tényezővé váljon. Mint önálló politikai tényezőnek, az itt élő magyarságnak elsősorban a saját érdekeit kifejező közjogi keretek megteremtésére kell törekednie. Ezeknek az új közjogi kereteknek túl kell lépniük a régi sémákon, a „legteljesebb szabadságot és egyenlőséget hirdető nemzetek feletti autonómiákon”, helyette a nemzeti kisebbségek különböző önkormányzati formáiban kell hogy testet öltsenek.
– A VMDK, mint a vajdasági magyarok egyetlen legitim politikai érdekszervezete, az 1992. április 25-én elfogadott jogszabály tervezetében félreérthetetlenül kimondta a magyarok igényét önrendelkezési jogunk elismerésére. A VMDK hármas autonómia-koncepciója néven azóta közismertté vált jogszabály tervezet olyan közjogi intézményrendszer felállítására törekszik, amely egyaránt esélyt kínál a vajdasági magyarság fennmaradásához, Szerbia demokratizálásához, a nemzeti ellentétek feloldásához, a helyzet stabilizálódásához, s nem utolsósorban térségünk európai integrációjához.
– Az önrendelkezéshez való jogot elvi alapon a magyar népcsoport természetes, közösségi jogának tekintjük. Szerbiának ránk kell bíznia, hogy törvényes keretek között magunk dönthessünk róla, milyen politikai és gazdasági státust kívánunk magunknak ebben az országban, milyen intézményes keretek között tudjuk nyelvi kultúránkat legjobban ápolni és megőrizni. A haladó európai hagyományokkal és az új európai rendezési terv javaslataival összhangban a VMDK egy többszintű magyar autonómia létrehozásában látja a megoldást.
– Amióta a magyarság kisebbségi sorba került, nélkülözi az élet gazdasági és fogyasztói bázisát. Mindaz, amit vérrel-verítékkel megtermelt, mások javát szolgálta. A tisztességtelen elvonások és átömlesztések kora ennek a rezsimnek a bukásával sem ér véget. Ellenkezőleg: a teljes kisemmizettség veszélye fenyeget bennünket. Mindaddig, amíg mások, a szerbek által elképzelt és ellenőrzött felépítmény terhét kényszerülünk viselni, továbbra is mások fogják munkánk gyümölcsét élvezni. Ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon, hogy az elvonásoknak és az átömlesztéseknek, az állam szabad rablásának mértéket szabjunk, a magyarságnak gazdasági és politikai önállóságra, autonómiára van szüksége.
– Sokan azt huhogják, hogy a VMDK által szorgalmazott önkormányzat megosztja majd az itt élő népeket, hogy gettóba kényszeríti a magyarságot. Hogy ezek mennyire felesleges aggodalmak, csak körül kell néznünk a világban. Alig karnyújtásnyira tőlünk, Dél-Tirolban viszonylag békésen élnek együtt a különböző anyanyelvűek - németek, olaszok, ladinok, mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy messzemenő önkormányzati jogokat élveznek. Könnyű szót érteniük, hiszen a német nyelv egyenrangú az olasszal, hivatalos állami nyelv, a tartománynak 29 tárgykörben van törvényhozó hatalma, és a tartományban élők (köztük a 67,99% német ajkú) a bevett adók kilenc tizedében részesülnek, míg Róma csak a javak tíz százalékát vágja zsebre. Igen! Valami ilyesmiben látjuk a megmaradás zálogát mi is.
Van azonban más is, ami akár egy önállóvá váló Vajdasággal kapcsolatosan is óvatossá kell, hogy tegyen bennünket, magyarokat. Háromnegyed évszázada folyik Vajdaság nemzeti összetételének erőszakos megváltoztatása, a magyarság településrendszerének tudatos fellazítása. A szerbek tömeges betelepítésével, s azzal, hogy az új telepesek házat, hitelt kaptak, biztos állást, s különböző privilégiumokat, nemcsak gazdaságilag szorították háttérbe a magyarokat, hanem az élet minden más területén. Így sokak számára nem maradt más hátra, mint a beolvadás vagy a kitelepülés.
Településeink nemzeti összetételének erőszakos megváltoztatása, a magyarság urbanizációs fellazítása ma is folytatódik, ami önmagában véve is megpecsételheti sorsunkat. A magyarság által lakott összefüggő területek további mesterséges felszabdalásának, falvaink és városaink erőszakos kolonizációjának, a szórványsorsnak és a teljes asszimilációnak Vajdaság autonómiája sem szabna határt. Ez a kurzus mit sem változna. Ennek a folyamatnak csak a magyar többségű községek speciális státusának megszerzésével - a magyar autonómia létrehozásával állhatjuk útját.
– Vajdaság, s azon belül a vajdasági magyarság jövőjéről beszélve nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Szerbiában nincs számottevő politikai erő, amely érdekelt lenne a kisebbségekkel való kiegyezésben. Ez Vajdaság vonatkozásában sincs másként. Arra alapozni jövőnket, hogy majd az erősödő szerb demokrácia megfelelő kisebbségvédelmi politikát biztosít számunkra, tragikus tévedés lenne. Nincs szerb demokrácia, s Szerbia a jelenlegi formájában nem is demokratizálható. Mi viszont (még) itt vagyunk. Megmaradásunkhoz, a tisztességes emberi élethez nekünk magunknak kell - nemzetközi segédlettel - a szükséges jogi keretet kiharcolnunk. Ennek útja-módja a vajdasági magyarság autonómiájának a létrehozása. A helyhatósági választások eredményei alapján többé-kevésbé kirajzolódott már az a terület, amelyen megvalósulhat a vajdasági magyarság területi autonómiája. A szórványtelepüléseken, még ha a helyi közösségek szintjén is, de sok helyütt létrejöttek a magyar önkormányzatok csírái. Megtörténtek az első lépések a perszonális autonómia megvalósulása útján is.
– A Szerbiában tapasztalható fejlemények, gondoljunk itt csak azokra az új törvényekre, amelyek csökkentik vagy megszüntetik korábbi kisebbségi jogainkat, nem kedveznek törekvéseinknek. Ettől függetlenül, a VMDK igyekszik érvényesíteni elképzeléseit. Egyoldalú közjogi lépéseket nem kívánunk tenni, annál állhatatosabban követeljük az állami szervekkel való dialógust, s annál szorgalmasabban keressük a támogatást külföldről autonómia törekvéseinkhez.
– Az új Európai Stabilitási Egyezmény megkötésére irányuló kezdeményezés tükrében nem is olyan elképzelhetetlen az eredmény. Hiszen a leendő Európai Stabilitási Egyezmény, amelynek tervezete nemcsak eljutott a kisebbségi kollektív jogok fontosságának felismeréséig, hanem hangsúlyozza azok szoros összefüggését a nemzetközi biztonsági problémákkal is, méltányos rendezést ígér a kisebbségeknek.
– A VMDK támogatja az Európai Stabilitási Egyezmény elfogadását, és abban reménykedünk, hogy a többi érdekelt közép-európai kisebbség legitim képviselőivel együtt ott lehetünk majd az egyezményt előkészítő értekezleten. Vajdaság jövőbeni bizonytalan státusa korántsem kecsegtet bennünket annyi reménnyel, mint az új Európai Stabilitási Egyezmény, amely hangsúlyozottan a nemzeti kisebbségi kollektivitások helyzetét kívánja megnyugtató módon rendezni. A tervezet a gazdasági és kulturális régiók kérdésével, mint amilyen Vajdaság is, külön nem foglalkozik. A múltba veszett megszépített Vajdaság visszasírása helyett nekünk magyaroknak időszerű lenne saját jövőnkkel foglalkoznunk, azaz magyar autonómiában gondolkodnunk – válaszolta dr. Hódi Sándor, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke, arra a kérdésünkre, hogy hogyan képzeli el Vajdaság jövőjét.
Kedves Hölgyeim és Uraim! Kedves vendéglátóim!
Megrendülten állok itt Önök előtt. Megrendített, meghatott az őszinte, meleg fogadtatás és a kitüntetett figyelem, amelyben részesítettek. Súlyos, nehéz gondokban jöttem el erre az útra, ami itt nyomja most is a vállamat, lelkemet. Az elmúlt két nap alatt, amit itt töltöttem Önökkel, jóllehet nagyon jól éreztem magam, és örömmel ismertem meg szabad lelküket, otthoni gondjainkról nem feledkeztem meg. Ennyi tiszta szívű, felszabadult, mondhatnám úgy is: gondtalan embert, ahányat itt láttam az elmúlt két nap alatt, otthon évek alatt sem láttam. Mindaz után, amit itt láttam, ami körülvesz, nehéz visszatérni azokra a súlyos gondokra, amelyek az otthoni magyarságra nehezednek.
Köszönöm a meghívást, köszönöm a lehetőséget, nagy szükségünk volt és van nekünk is arra, hogy személyesen, élő szóval beszéljünk azokról a közös történelmi feladatokról, amelyek megoldása – ha tetszik, ha nem – ránk vár. A vajdasági magyarság történelmének nagyon nehéz, talán egyik legnehezebb része előtt áll. Olyan nyomor és szerencsétlenség szakadt rá, önhibáján kívül, amivel nagyon nehezen tud megbirkózni.
Az elmúlt két-három év alatt a pszichológiai terror, a pszichés hadviselés, az erőszakos mozgósítások nyomán, az állandó politikai represszió nyomán ezrek, tízezrek vettek vándorbotot és menekültek, távoztak a Vajdaságból. Megváltozott az egész népesség, az egész nyelvi közösségünk összetétele, arculata. Pontos adataink még nincsenek, de ha kimegyünk az utcára, mindenki számára nyilvánvaló, hogy az ott maradt lakosság legalább 10-15 évet öregedett, átlagéletkorát illetően. Nem elsősorban lelkületében, hanem azáltal, hogy a fiatal, életerős korosztályok részben a mozgósítások miatt, részben új, jobb életkörülményeket keresve maguknak, elmentek. Így öregedett el a lakosság, de más vonatkozásban is súlyos, pótolhatatlan veszteségekkel számolunk. Elment az a réteg, amely nemcsak fiatal, hanem munkaképes volt, amely szorgalmával egy kis tőkét tudott gyarapítani magának. Ezek külföldön, főként Magyarországon jutottak munkához, vagy kft-ket, vállalatokat alapítottak, és jól tették, magukkal vitték a javakat, amiket munkával, szorgalommal megtakarítottak, hogy el ne kobozza az a rezsim, az a hatalom, amely mindent, de mindent az égvilágon kisajátít.
Igen ám, de azok a magyarok, akik ott maradtak, a szegény, idős, fáradt emberek és egy kicsit magukra maradottak is, mert elment az értelmiség is. Elment az írástudók nagy része, mindazok, akik korábban rádióban, tévében, napilapoknál, hetilapoknál dolgoztak, ma Magyarországon vannak, vagy szerte a világban szétszóródtak, és csak igazán egy nagyon kis, vékony réteg, egy nagyon kis, de lelkes csapat maradt otthon, amely felvállalta azt a reménytelennek látszó feladatot, hogy képviselje ennek a megfélemlített, otthonaiba húzódó magyarságnak az érdekeit, nemcsak a megvadult, agresszív szerb rezsimmel szemben, hanem képviselje a nagyvilágban is, mindenfelé, minden ország külügyminisztereinél.
Ezt a szervezetet, a VMDK-t, amelyet 1989 decemberében jegyeztettünk be, azt hiszem, olyan sorsfordulónak tekinthetjük a háromnegyed évszázados történelmünkben, amely indokolttá teszi azt, hogy itt néhány szóban szóljak erről a szervezetünkről.
Új nevek, új arcok, új emberek kerültek egyik napról a másikra előtérbe, olyan emberek, akik leküzdötték félelmüket. Mert hát mindannyiunk lelkére ránehezedett ezekben az időkben a félelem, ami 44 ősze óta ott lapult lelkünkben, hiszen a szörnyű nemzeti trauma – amiről itt Matuska Márton úr Önöknek is beszámolt – máig feldolgozatlan élmény mindazon családok számára, akik szeretteiket elvesztették és elgyászolni nem volt lehetőségük... Nos, egy ilyen újabb vérengzésnek a veszélye nem zárható ki ma sem, holnap sem. Tehát a félelem és rettegés ilyen értelemben indokolt, ugyanakkor azonban le kell küzdeni ezt a félelmet, és cselekvően szembe kell szegülni azzal az alantas szándékkal, amelynek elsődleges vagy kizárólagos célja, hogy „megtisztítsa” tőlünk azt a térséget, hogy etnikailag „tisztává” tegye, hogy azt az ősi szülőföldet, amely nekünk a dolgok természeténél fogva hazánk és az egyetemes magyarság otthona, elszedje maradéktalanul és talán örökre. Nos, ezért vállaltuk a kockázatot, hogy ez be ne következzék, és ezért illeti nagyon nagy tisztelet, példátlan nagy tisztelet azokat az idős, fáradt, szegény embereket, akik őrzik otthon a házakat, őrzik azt a földet, azt a területet, és talán van reményünk, hogy ez a vállalkozás sikeres lesz.
Tisztelet és megbecsülés illeti őket azért is, mert valamennyien – mint közösség –, ez az otthon maradt, harapófogóba, sarokba szorított magyarság olyan változáson ment keresztül, amit szintén nem hagyhatok említés nélkül. Megszoktuk az elmúlt háromnegyed évszázad alatt, hogy a mi nevünk: a hallgass, a sarokban állás, a bólogatás, a mások kedvében járás. És akkor, amikor a legfélelmetesebb időszak következett be – ez tavaly volt –, amikor Vukovár ostromára készült a szerb hadsereg, olyan nagyarányú mozgósítást rendeltek el, hogy gyakorlatilag minden épkézláb férfit besoroztak és frontra vittek. A frontra vittek volna, ha a vajdasági magyar anyák, lányok, nagymamák, gyerekek ezt megengedték volna. Olyan példátlan és megrendítő volt ez a néhány nap, november 6-án és 7-én, amikor Zentán és Adán, egyik napról a másikra a nép az utcára tódult és megakadályozta, hogy a mozgósított, már teherautókra rakott férfiakat a frontra, Vukovárra vigyék. Ez olyan tüzet, lavinát indított el, ami egyik napról a másikra szinte az egész Vajdaságban tüzet vetett, Becsétől Temerinig, Szabadkától Újvidékig mindenütt talpra álltak az emberek és megindult volna ez a tüntetés, ami a hatalom helyi kirendeltségeit megfosztotta volna hatalmától. Akkor volt ott az az igazi nagy pillanat, ha ehhez a polgári engedetlenséghez, a parancsmegtagadáshoz társul a szerb demokratikus ellenzék, akkor ma már más időket élnénk. Sajnos, ezt mint kizárólag nemzeti megmozdulást értelmezték, holott szó sem erről, igazi becsületes polgári engedetlenség volt, amely ennek az értelmetlen, véres, bestiális háborúnak mondott nemet.
A szerbség akkor még tele volt illúziókkal, ezt ellenséges gesztusnak könyvelte el. Ma már azért egy kicsit más a helyzet. Szörnyű árat fizetett az ország népe azért a tanulságért, hogy felismerje, milyen nyomorba, kilátástalanságba, feneketlen mély kútba taszította ez a rezsim, amire háromszor szavazott egymás után abban a reményben, hogy ez a megoldás a szerb nép számára. Utat tévesztettek. Sajnos, a következményeket meg kell osztanunk velük.
Meg kell osztanunk azt a kilátástalanságot, azt a hihetetlen méretű elszegényedést, ami ránk szakadt. Képzeljék el, két évvel ezelőtt az átlagos személyi jövedelem 800 -1.000 német márkának felelt meg, ma ez, 6 - 8 márkának megfelelő összegre zsugorodott. És ez nem a vég, ez az összeg is nyilván tizedére, századára fog hamarosan csökkenni. Milliárdos nagyságrendben beszélünk, de sajnos, ennek a temérdek pénznek a vásárlóértéke szinte a nullával egyenlő, ezekért a papírokért ma már jószerével semmit sem lehet venni.
A boltok üresek, a gyógyszertárak üresek, a kórházak hidegek, a betegek éheznek, a közlekedés megbénult, a munkahelyek, gyárak leálltak, és olyan helyzet állt elő, hogy akik még eljárnak a munkahelyükre, a havi jövedelmükből nem tudják fedezni az utazás költségeit. Az egyik városból a másikba utazó diákok kiiratkoznak, otthon maradnak, mert a szülőknek, amennyiben még abban a szerencsés helyzetben maradnak, hogy van munkájuk, kettőjük jövedelme sem elég, hogy egy szál gyereküknek az utazási költségeit fedezzék.
Mindezt csak azért mondom el, hogy érzékeljék, a társadalom minden szegmentuma szétesett, felborult és leginkább talán egy élő, betemetetlen mocsárhoz lehetne hasonlítani azt a társadalmat, amely fölött már semmiféle törvény és jog nem uralkodik, s amely magába szippant, magába süllyeszt mindent az égvilágon. Elharapódzott a bűnözés, szabadcsapatok garázdálkodnak, amelyek fölött senki sem uralkodik.
Reménytelenül elhúzódó az egész volt jugoszláv térség kezelése a nyugat-európai nagyhatalmak részéről, az ENSZ, az Európa Tanács részéről, és valóban úgy igaz, ahogy itt az imént ez elhangzott, hogy bűnösek, mert gerjesztették azt az agressziót, igazolták és bátorították, ami által ezt a hihetetlen méretű emberi szenvedést zúdították ránk. Talán ha figyelmeztetésük erélyesebb lett volna, ha közbelépnek, a dolgok ma másként állnának. Nem rajtunk állt.
Az, ami rajtunk állt, azt mi megtettük, és az abban állt, hogy 92 április 24-én összejött a vajdasági magyarság képviselete, és ezen a közgyűlésen megfogalmaztuk és elfogadtuk azt az autonómiatervezetet, amelyre jövőnket kívánjuk alapozni. Az ezt megelőző napokban egy soha nem látott súlyos kampány nehezült ránk, fölfegyvereztek szerb csetnikeket, mozgósították a hadsereg egyes részlegeit, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy mondjunk le erről a közgyűlésről, amelyen az autonómiakövetelésünket szándékoztunk megfogalmazni.
A magyarság a ránehezedő uszítás és fenyegetés nyomására majdnem meghasonlott, már-már ott állt, hogy kérte a VMDK vezetőit, hogy visszakozzunk, halasszuk el ezt a lépést, várjunk jobb időkre. Mi azonban úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy ha engedünk a nyomásnak, vagyis visszalépünk, akkor olyan játszmába sodródunk bele, amelyben játékszerré válunk, a félelemkeltéssel bármikor hatalmukban tarthatnak bennünket, bármikor visszalépésre szoríthatnak, és örök vesztesek, örök visszavonulók maradunk. Úgy gondoltuk, mint ahogy a bácskai magyar anyák nemet mondtak a hatalomnak, a VMDK is nemet mondott, s azt mondta: de igenis, megtartjuk a közgyűlést, és Milošević elnök, látva ezt az eltökéltséget, előző napon a VMDK legszűkebb vezetését magához kérette, pontosabban arról tájékoztatott bennünket, hogy részéről megvan a hajlandóság, hogy egy korábbi VMDK-levél szellemében tárgyaljunk néhány alapvető kérdésről, amely a vajdasági magyarság sorsát, jövőjét illeti.
Ezen a találkozón voltaképpen nagyot léptünk előre, olyan értelemben, hogy Miloševićet csak egy dolog érdekelte: igaz-e az, amit besúgó hálózata, biztonsági szolgálata – félretájékoztatva őt – jelentett, hogy ti. a vajdasági magyarság fegyveres lázadásra, elszakadásra készül. És amikor mi, letettük eléje az asztalra az autonómia tervezetet, s megmondtuk, miről van szó, hogy teljesen őrültek azért nem vagyunk, hiszen se fegyverünk, se ilyen szándékunk nincs, akkor, amikor más, jelentős nemzetközi erők sem tesznek semmit senkinek az érdekében, mi csak a megfogalmazott jövőképünkről szeretnénk a szerb kormánnyal tárgyalni, gyakorlatilag tudomásul vette ezt a törekvést, bár azóta sem került sor ezekre a tárgyalásokra, s a hatalom nem mutatott igazán készséget, hogy autonómia törekvésünket komolyan begye. El kell azonban mondanunk, hogy nem is gátolta munkánkat, nem verte szét az összejövetelt.
Ellenkezőleg – bár a nehéz harci gépek ott dübörögtek a terem fölött, az egész épület remegett, az utcán rendőr rendőr mellett, rohamegységek ijesztő környezetében, de végül is, reggeltől estéig megszületett a döntés, s a vajdasági magyarság, elsőként a Kárpát-medencében élő kisebbségek közt, megfogalmazta és kimondta, hogy jogot formál az önkormányzatra, vagyis arra, hogy azokon a területeken, azokban a községekben, ahol többségben él, különleges jogokra tegyen szert. E különleges jogok alapján társulhassanak a magyar települések, és létrejöhessen egy területi autonómia olyan garanciákkal, követelményekkel, amelyek magukban foglalják a magyar nyelv használatát a közigazgatásban, a magyar rendőrséget, magyar bíróság felállítását, magyar iskolarendszer kiépítését, magyar érdekeltségű tájékoztatást és sorolhatnám tovább.
Kimondta ez az autonómia tervezet annak igényét is, hogy az egész magyarságnak, függetlenül attól, hol él, mely részén ennek a maradék kis Jugoszláviának, az emberi jogok alapján, nemzeti hovatartozása alapján és mint adófizető polgárnak joga van személyi kulturális autonómiában társulni, a művelődés, az oktatás és tájékoztatás terén olyan törvényjavaslatokat előterjeszteni saját identitása megőrzése érdekében, amelyre a belgrádi parlament csak rábólinthat, de annak tartalmi vonatkozásaiba bele nem szólhat. Kimondtuk azt is, hogy a területi és perszonális autonómia mellett jogot formálunk arra is, hogy a szerb nyelvtengerben élő kis szigetek, magyar falvak és települések tegyenek szert olyan fokú helyi önkormányzatra, amely lehetővé teszi számukra, hogy a nemzeti identitás, a nyelvi kultúra megőrzése érdekében maguk döntsék el, hogy mit tartanak fontosnak és szükségesnek önmaguk számára.
Sokan elbizonytalanodtak a mi autonómia tervezetünket illetően, mi azonban mindvégig kitartottunk, számos világnyelvre lefordítottuk, és Washingtontól Stockholmig, Genftől Bonnig sokfelé eljuttattuk. Nekem korábban alkalmam volt már az ausztrál kormány egyik kisebbségi szakértőjével, parlamenti képviselőjével találkoznom és beszélnem erről a témáról, és talán alkalmam lesz vele találkozni ismét ausztráliai tartózkodásom során. Akihez csak eljuttattuk autonómia tervezetünket, mindenütt megértéssel és támogatással fogadták, beleértve Moszkvát is, s olyan tervezetnek tekintik, amely modell értékű lehet és amely most a Balladur-terv kapcsán nyerhet újra jelentőséget. Az új európai rendezési terv ugyanis, ami ugyan csak elképzelés és nagyon döcögve megy előre, újra efelé, a dolgok globális rendezése felé tereli a figyelmet, a kisebbségi kollektív jogok kérdése felé, amely nélkül nemhogy közös Európáról, európai integrációról, de azt hiszem, békéről és stabilitásról sem lehet beszélni.
Ez újabb reményt ad nekünk, hogy kitartsunk elképzeléseink mellett, és hisszük, reméljük, hogy e szörnyű nehéz idők és minden megpróbáltatás ellenére ezt a minimális programot, ezt a célt, tervet, amit magunk elé tűztünk, meg is valósítjuk egyszer.
Mivel hisszük, hogy az igazság és az erkölcs a mi oldalunkon áll, és a dolgok menete is bennünket igazol majd, feladatunkul vállaltuk, hogy a Kárpát-medencében élő más magyar kisebbségi nemzetrészek politikai szervezeteivel, vezetőivel állandóan napirenden tartjuk ezt a kérdést. Ilyen értelemben nem csekély az a hozzájárulásunk, amivel az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyar testvéreinket próbáljuk az autonómia ügyében bátorítani, lépésre bírni, mert az ő kezüket is a félelem köti meg, a félelem miatt nem tudnak, nem mernek határozottan lépni.
Az a meglátásunk, hogy 75 év után és a nagy történelmi fordulat után, ami Kelet- és Közép-Európában bekövetkezett, véget kell vetni annak a némaságnak, ami három, négy millió magyar kisebbséginek az ajkát ragasztotta be. 1989-90-ben csodával határos módon mindenütt, egyik napról a másikra anélkül, hogy találkoztunk volna, hogy megbeszéltük volna, a kisebbségben élő magyarság mindenütt létrehozta, megszülte a maga politikai érdekképviseleti szervezeteit. Ezek a szervezetek, felismerve a kölcsönös érdekeltségek szükségességét, létrehozták, sok kínnal és keserűséggel, de nagy örömünkre azt a politikai tömörülést, amelyet Közép-Európai Magyar Népcsoportok Fórumának nevezünk. Ennek a politikai tömörülésnek tagja a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége, Felvidékről az Együttélés Politikai Mozgalom, Ukrajnából a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, a szlovéniai és a burgenlandi magyarok szövetsége. Magyarország körül minden környező ország magyar kisebbség tagja ennek a szerveződésnek, s ezáltal legálisan és legitimen létrejött a határon túli magyarság közös érdekképviselete.
Most kell, hogy a magyar kisebbségek megfogalmazzák jövőre vonatkozó elképzeléseiket, követeléseiket, mert utólag már nehéz lesz feljebb srófolni az igényeket. Nekünk vannak vitáink is egymás között, és azt hiszem, barátok, testvérek, családtagok közt ez természetes. Mi például nehezményezzük, hogy húzódik, halasztódik az RMDSZ részéről az autonómia tervezet kidolgozása és elfogadása. Nem tartjuk szerencsésnek azt sem, hogy a Felvidéken is húzódik, halasztódik a magyar autonómia ügyében az egyértelmű állásfoglalás. De igazán nem vagyunk türelmetlenek, és hiszem azt, hisszük azt, hogy végül is összeáll ez a dolog.
Hogy nehezen mennek előre a dolgok, annak többek között az is a magyarázata, hogy nem mindenki üdvözli kitörő örömmel, hogy a magyar kisebbség talpra állt, politikailag megszerveződött, hogy a határon túli magyarságnak létezik egy legális és legitim csúcsszerve, amely illetékes arra, hogy megfogalmazza a kisebbségben élő magyarság közös érdekeit. Sokan félve tekintenek erre a politikai tömörülésre azzal a magyarázattal, hogy a kisebbségi magyarságnak ez a szerveződése még inkább felébreszti a környező országok nacionalizmusát, hogy felébreszti a trianoni reflexeket, kiváltja a kisantant-szerveződést. Ez a fantom Kisantant, amivel ijesztgetni próbálnak bennünket, csak arra való, hogy igazolja a tétlenkedést, akadályozza a cselekvést, hátráltassa az önszerveződést, hogy magyarázza a restséget, a defenzív magatartást, a simulékonyságot, a követő politikát, ami sem a magyarság, sem a kisebbség szempontjából nem bizonyult sohasem eredményesnek.
Mi, akik a legveszélyeztetettebb helyzetben vagyunk, saját bőrünkön tapasztalva állíthatjuk, hogy a kisebbség, és a magyarság is, s minden nép úgy tud fennmaradni, ha nem védekező, simulékony politikát folytat, hanem állandó kezdeményező, kristálytiszta, következetes politikát folytat.
Ezt a következetes, aktív, kezdeményező politikát várjuk mi el Magyarország részéről is. Szólnom kell pár szót erről a viszonyról. A VMDK vonatkozásában a magyar kormánnyal és valamennyi párttal való kapcsoltunk korrektnek tekinthető. Ez alatt azt értem, hogy a bennünket érintő kérdésekben nem döntenek megkerülésünkkel, véleményünk, elvárásaink ellenére nem tárgyaltak a szerb kormánnyal, s nem tárgyaltak a nemzetközi fórumokkal sem úgy, hogy valahol ne a VMDK által megfogalmazott, a vajdasági magyarság által vállalt érdeket képviselnék. Eddig ezt tették, s ilyen értelemben köszönettel is tartozunk. Amit megfogalmaztunk, a mögé a magyar külpolitika odaállt, ezt vállalja.
Ez így van, mindazonáltal én azt tartanám természetesnek, ha ez más magyar kisebbségek vonatkozásában is így lenne... Készülnek a kétoldalú államszerződések, nem kis gondot és vitát jelentenek. A szempontunk és rálátásunk az, hogy ezek az alapszerződések akkor érnek valamit, akkor viszik a dolgokat előrébb, ha ebben nem mentegetőzés van, nem a határok sérthetetlenségének érthetetlen hangsúlyozása van, hanem annak az igénynek az egyértelmű és nyomatékos leszögezése, hogy 75 évi kisebbségi sors után a magára hagyott magyarság végre maximális autonómiát élvezzen.
Hiszem azt, hogy ez a dolog is beérik egyszer, még ha a Közép-európai Magyar Népcsoportok Fórumát, emiatt a törekvése miatt kicsit radikalizmussal is vádolják, jóllehet én ezt nem tartom radikalizmusnak, hanem annak az offenzív politikának, amely megfontolásra való, józan és ésszerű.
Ahhoz, hogy a délvidéki magyarok a Vajdaságban megmaradjanak, vagy túléljék a jelenlegi válságos időket, gyógyszer kell, kenyér kell, ruhára van szükségük. Anyagi támogatás nélkül nem megy. Igaz, tízezer és tízezer tonna gyógyszer és élelmiszer érkezik az embargóval sújtott Kis-Jugoszláviába, de a vajdasági magyarság számára ebből egy gramm sem jut el.
Kezdeményezésemre a magyarság Vox Humana Emberbaráti Szolgálat néven létrehozott egy szeretetszolgálatot, amely felöleli a vajdasági magyarság minden társadalmi rétegét, a VMDK-soktól az egyházi képviselőkig, az egészségügyi dolgozóktól a háziasszony-nyokig, idős emberektől a fiatalokig, mindenki, aki otthon van, aki épkézláb ember, aki felelősséget érez magában, s meg akar maradni, valahol részese ennek a szerveződésnek.
Annak ellenére, hogy ezt a szervezetet létrehoztuk, s helyi szervezetek, tagozatok formájában behálózza szinte az egész Vajdaságot – ahol még nincs jelen, ott a közeljövőben megalakítjuk –, elmúlt egy év és a szervezet egy gramm segély sem kapott. A Magyar Vöröskereszt továbbra is küldte a Szerb Vöröskeresztnek, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat továbbra is küldte Belgrádba, de Belgrádba került Soros György segélyszállítmánya is. Sokan hivatkoztak arra, sajtóban, mindenfelé, hogy a vajdasági magyarokat támogatják tetemes anyagiakkal, gyógyszerrel, élelmiszerrel. Ezzel szemben hozzánk egy gramm sem jutott el, és végül addig éleződött a helyzet, hogy egy napon a segélyezés komoly politikai csatatérré vált: a VMDK vezetése nyílt levélben fordult Szabad Györgyhöz, a magyar parlament elnökéhez, majd amikor Martonyi János államtitkár október 6-án nálunk járt a Vajdaságban egy küldöttséggel, olyan élesen vetődött fel szintén ez a kérdés, hogy hamarosan változás állt be a magyar kormányszervek vonatkozásában. Más téren az igazi politikai konfrontálódás a segélyezést illetően még hátra van.
Önök sokszor hallhatták, a sajtó és a tévé is hangot adott neki, hogy azoknak a nyugati segélyeknek, hiteleknek, amelyek az elmúlt években az akkori szocialista államokba érkeztek, csak a rezsim látta a hasznát, a káderállomány a szociális biztonságát szolgálta, a hadikiadásokon kívül ez emésztette föl mindazt, amit kaptak. Most a segélyezésnek is ugyanez az eredménye: voltaképpen a rezsimet élteti, a rezsim intézményeiben alkalmazott emberek és a hadi-nyerészkedők zsebébe vándorol. A szerencsétlen kisemmizett emberek, a magyarok vagy akár a szerbek is, ennek bizony nem sok hasznát látták eddig.
Most a Vox Humana, illetve a VMDK keményebb hangot ütött meg, hogy a segélyezés mögött politika rejlik és színt kell vallani. Keményen konfrontálódtunk mind a Magyar Vöröskereszttel, mind a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal, és azt hiszem, ez hasznos és szükséges dolog volt, no de ez egy kicsit már a múlté. Éppen azért, mivel nem söpörtük szőnyeg alá ezt a kérdést, és rámutattunk arra, hogy értelmetlen az a segélyezési politikai, amely azt hirdeti, hogy mindenre való tekintet nélkül, főleg a szerbek megbékítése érdekében, elsősorban nekik kell a magyar gyógyszeripar kiváló termékeit, s a magyar élelmiszerszállítmányokat küldeni, mert akkor majd kegyesebbek, elnézőbbek lesznek a vajdasági magyarsággal szemben. Rámutattunk arra, hogy ez olyan politika, amely szöges ellentétben áll azzal, amit mi hirdetünk és vallunk, ilyenformán csaknem teljes mértékben feleslegessé és értelmetlenné teszi a mi fáradozásunkat ás harcunkat.
Végül is csatát nyertünk, létrejött egy magas szintű egyeztetés, amelyen valamennyi magyar parlamenti párt és érintett állami intézmény képviseltette magát, színt vallott és vállalta, hogy a vajdasági magyarság megmaradása érdekében a segélyezést szervezetten, ésszerűen a Vox Humana csatornáin keresztül bonyolítja le. Nem csak azért, hogy a segély biztosan a nehéz sorsú vajdasági magyarság kezébe jusson, hanem olyan meggondolásból is, hogy ez segíti azokat a cselekvőképes embereket, akik vállalják az önszerveződés kínját, poklát. Ennek a küzdelemnek az eredményeként a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is változtatott álláspontján, és épp mielőtt indultam volna Ausztráliába, jelentős segélyszállítmány érkezett Moholra, a Vox Humana központjába. És hiszem azt, hogy ez a Magyar Vöröskereszt vonatkozásában sem lesz másképp, ezt követően pedig szélesíteni kell a kört a nemzetközi segélyakciók vonatkozásában is. Ilyen értelemben már folyamodtunk az ENSZ-hez és más nemzetközi fórumokhoz, hogy a segélyek elosztásában, célba juttatásában legyenek ránk tekintettel.
Számunkra intő példa és figyelmeztető volt az, ami Boszniában a muzulmánokkal történt. Nem arra gondolok itt, hogy a horvátok és a szerbek egyaránt hogyan mészárolják őket, hanem arra, hogy a muzulmánság soraiban hogyan került sor megoszlásra, amint egy részük kerülő úton, nem is nehéz rájönni honnan, jelentős külső segítséghez, anyagi támogatáshoz jutott. A külön anyagi segély és támogatás elég volt ahhoz, hogy egy körzet a muzulmánok köréből kiszakadjon, kikiáltsa önállóságát. Számunkra, vajdasági magyarok számára ez azért is intő példa, mert a szerb hatalom mindent megkísérel majd, hogy a VMDK megkerülésével más tárgyalópartnereket találjon magának. Politikai téren ilyen tárgyalópartner most nincs. Miután a reformpártba behúzódott magyar értelmiség a választásokon megbukott, csak a VMDK van politikai porondon. A szerb hatalom más tárgyalópartnert, hiteles embereket nem talál, így előbb vagy utóbb sor fog kerülni a tárgyalásokra.
A szegénység és nincstelenség nagy megpróbáltatást jelent, de a rossz helyre irányított segély legalább olyan nagy veszélyt hordoz magában. Így vagyunk a pénzbeli adományokkal is. Nem lehet fennmaradni, működni, nem lehet küzdeni anyagi támogatás nélkül. Mi őszinte és hálás szívvel gondolunk ebből a szempontból Önökre, nem is véletlenül járt mindig az a hír az ausztráliai magyarságról, hogy a legnyíltabb, legmelegebb szívű, leginkább közösségben gondolkodó, legkevésbé szűkkeblű része az egyetemes magyarságnak. Ezt én hitelesen tanúsíthatom, mint a Délvidéki Magyarságért Alapítvány Kuratóriumának az elnöke, hogy Önök tízszeresét küldték adták össze önzetlenül annak, ami a folyószámlánkra az egész nyugati, amerikai magyarság részéről befutott.
Nekem sokan mondták az elmúlt években: menj ki, nézd meg őket, ott él a hiteles magyarság, abból meríts te is hitet, azt hozd haza magaddal. Ezt teszem. Az Önök támogatása, amit a Délvidéki Magyarságért Alapítványon keresztül juttatnak el hozzánk, nagy segítséget jelent számunkra. Ez az alapítvány Budapesten van bejegyezve, mert Szerbiában alapítványok nem működnek, ha működnének is, a pénzt rögtön elkoboznák és a szerb hatalom zsebre tenné. Sajnos a Magyarországról érkező támogatás tetemes része nem a vajdasági magyarság új, alulról építkező szervezeteit, nem a magyarság társadalmi önszerveződését serkenti, hanem a szerb állami intézményekben meglapuló régi kádereket, a kivárásra alapozó személyeket...
Hasonló a helyzet a vajdasági magyar tájékoztatás esetében is. Magyarországi pénzek nélkül a vajdasági magyar sajtó nem tud fennmaradni, s most hogy Belgrád elzárta a csapokat, gyakorlatilag sajtó nélkül maradtunk. A VMDK kérte, hogy a szerb hatalom ruházza át az alapítói jogokat a vajdasági magyarságra, azzal, hogy – ha sor kerül a perszonális autonómia megvalósítására – önálló, független tájékoztatási rendszer jöjjön létre. A jelen helyzetben önálló, független tájékoztatási rendszerről beszélni képtelenség, hiszen ennek hiányoznak a politikai és gazdasági feltételei. Távlati terveink között szerepel egy magyar sajtóház létrehozása, ez azonban egyelőre még elképzelhetetlen...
Sok mindenről szerettem volna még beszélni, de végezetül hadd fejezzem be mondanivalómat azzal, hogy a vajdasági magyarság részére minden odafigyelés, minden közbenjárás, minden cent támogatás nagyon fontos, nagyon sokat számít, mert erősíti a megmaradásban való hitét. Bátorítást jelent számunkra, hogy a magyarság szerte a világban, így itt Ausztráliában is, immár nemcsak a szellemi összefogás fontosságát tartja fontosnak, hanem szükségét érzi a politikai szerepvállalásnak is. Őszinte szívből üdvözöljük a délvidéki egyesületek – azon belül a VMDK-s szervezetek – létrejöttét, amelyek nagy mértékben növelik a VMDK nemzetközi befolyását és tekintélyét. Köszönöm szíves figyelmüket.
Az ausztráliai magyarok meghívására a VMDK-t Támogató Tagozat és a Délvidéki Magyar Szövetség vendégeként 1993. október végétől Ausztráliában tartózkodik dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke és felesége, dr. Hódi Éva, aki a Vox Humana ügyeit képviseli. Sydneyben a vendégek fogadására népes küldöttség jelent meg a helyi magyar szervezetek képviselői részéről, akik – mint hangsúlyozták – az otthoni eseményekről való hiteles tájékoztatás reményében nagy fontosságot tulajdonítottak ennek a látogatásnak.
A vendégek első bemutatkozó fellépése október 30-án szombaton este volt a punchbowli Magyar Házban, ahol a VMDK alelnöke politikai tájékoztatójában részletesen beszámolt az otthoni helyzetről, míg felesége, Hódi Éva ismertette a népes számú közönséggel a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat feladatait és célkitűzéseit.
*
A Hódi házaspár másnap, október 31-én részt vett a Szent Korona Társaság teadélutánján, majd november 6-án a Délvidéki Magyar Szövetség vendégei voltak az Erzsébet-Katalin bálon a DMSZ Otthonban. November hetedikén Hódi Sándor felszólalt a Történelmi Társaság piknikjén, majd délután előadást tartott a Délvidéki Szövetség plumptomi házában.
*
Az ezt követő napokban különböző rendezvények vendégei voltak. Részt vettek Melbourne-ben az ökumenikus templomavató szertartáson, Sydneyben az Erzsébet-búcsún. Ezeken a rendezvényeken megismerkedtek és elbeszélgettek a délvidékről elszármazott magyarokkal, akik aggódva érdeklődtek az otthoni helyzet iránt. Látogatást tettek a Szent Erzsébet Otthonban, amely az idős, magukra maradó magyarok felkarolásával egyik legszebb példája az emberi összefogásnak.
*
Dr. Hódi Sándor és felesége jelen voltak azon a fogadáson is, amelyet a sydneyi magyar konzul adott Martonyi János külügyi államtitkár tiszteletére. Ez alkalommal dr. Hódi ismételten megköszönte az államtitkárnak a vajdasági magyarság segélyezése érdekében tett fáradozását.
*
November 10-én a VMDK alelnöke és a Vox Humana képviselője meghívást kapott az Ausztráliai Magyar Szövetség elnökségi ülésére, amelyen kérésükre Kádár Levente, a Szövetség alelnöke részletes tájékoztatást adott az utóbbi három évben a délvidékieknek szánt pénzbeli támogatásról. Dr. Hódi nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a VMDK csak azért a pénzbeli támogatásért vállal felelősséget, amely a Délvidéki Magyarságért Alapítvány számláján keresztül jut el a vajdasági magyarsághoz.
*
A délvidéki vendégek utazásának célja nem csak az volt, hogy a vajdasági magyarok helyzetét az Ausztráliában élő magyarok elé tárják, és anyagi-erkölcsi támogatásukat kérjék a nehéz helyzetben levő otthoniak fennmaradásához, hanem a VMDK alelnökének látogatását az Ausztráliába kivándorolt vajdasági magyarság politikai önszerveződési törekvése tette igazán aktuálissá. Az anyagi támogatás megszerzése mellett ilyen vonatkozásban is eredménnyel járt az utazás. A szükséges előkészületek után 1993. november 18-án Sydneyben ünnepélyes körülmények között megalakult a VMDK - Ausztrália Sydney Szervezete.
*
A helyi magyar tájékoztatási eszközök nagy figyelmet szenteltek a Hódi házaspár ausztráliai látogatásának. Az SBS állami kisebbségi rádió interjút készített a VMDK alelnökével, a Magyar Élet pedig, az ausztráliai magyarság egyetlen hetilapja teljes terjedelemben közölte dr. Hódi Sándor Magyar Házban elhangzott előadását. A vendégek tiszteletére adott búcsúvacsora után dr. Hódiék megköszönték sydneyi vendéglátóiknak a szíves fogadtatást, és november huszonkettedikén folytatják előadó körútjukat Melbourne-be és Adelaide-ba.
*
Átutazóban Kuala Lumpuron 1993. október 27-én dr. Hódi Sándor és felesége rövid látogatást tettek Jolsvai Sándornál, Magyarország malaysiai nagyköveténél. A találkozás alkalmával eszmecserét folytattak a magyarság helyzetének aktuális kérdéseiről, a kisebbségek problémáiról. Szó esett a Malaysiában élő különböző népek együttélésének sajátosságairól is.
*
Ausztráliai tartózkodásuk során dr. Hódi Sándort és feleségét Canberrában vendégül látta dr. Pordány László, Magyarország ausztráliai és új-zélandi nagykövete. Beszélgetésük során áttekintették a magyarságot érintő kérdéseket és az elmúlt időszak legfontosabb politikai eseményeit. Megtárgyalták a VMDK célkitűzéseit és ezzel összefüggésben az ausztráliai magyarok, valamint más politikai tényezők szerepvállalásának lehetőségeit.
*
Dr. Hódi Sándor és felesége előadókörútjának fejleményeként a Vajdaságból elszármazott ausztráliai magyarok kezdeményezésére 1993. november 5-én Sydneyben lépések történtek a Délvidéki Ajándékközvetítő Szolgálat (Gift Realing Service of Vojvodina) beindítására. Az Ajándékközvetítő Szolgálat – más hasonló segélyszolgálatok mintájára – azzal a céllal jön létre, hogy továbbítsa a pénzküldeményeket és árucsomagokat Ausztráliából Vajdaságba, az otthoni igen nehéz körülmények között élő rokonok és hozzátartozók számára. Az Ajándékközvetítő Szolgálat munkájáért a Délvidéki Magyarságért Alapítvány Kuratóriuma vállal felelősséget.
*
1993. november 6-án Sydneyben a Lingwood Lodge Motelban dr. Hódi Sándort Maci István, helybeli református lelkész kíséretében fölkereste dr. Bütösi János, a Magyar Református Világszövetség elnöke. Dr. Bütösi János püspök úr ausztráliai látogatása befejeztével visszatérőben volt Budapestre. A találkozó során a püspök úr elsősorban az iránt érdeklődött. hogy mit tehetne a Magyar Református Világszövetség a vajdasági magyarság érdekében. Hódi Sándor válaszában felvázolta a vajdasági magyarság súlyos megpróbáltatásokkal terhes helyzetét. Utalt ara, hogy az anyanyelvű tájékoztatás megszűnése miatt nagy szükség van egy új, a magyarság érdekeit felvállaló tájékoztatási rendszer anyagi és technikai feltételeinek megteremtésére. Mivel a közlekedés is megbénult, nagy szükség volna egy-két szállító járműre az utazási feltételek orvoslásához, a segélyadományok széthordásához stb. Felhívta a püspök úr figyelmét arra, hogy a vajdasági magyarság felé irányuló segélyszállítmányok fő közvetítője a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat. A találkozás során szóba kerültek az 1996-ra tervezett magyar vonatkozású rendezvények (EXPO, az MVSZ IV. kongresszusa, az 1.100 éves évforduló, a III. Református Világtalálkozó stb., amelyekbe a tárgyalófelek szerint mindenképpen be kell kapcsolódniuk a határon túli magyaroknak is.
*
Az egy évvel ezelőtti szegedi találkozást követően 1993. november 16-án a canberrai szövetségi parlamentben immár második alkalommal találkozott dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke és dr. Andrew Theophanus úr, parlamenti képviselő, aki a kisebbségi ügyekkel foglalkozik az ausztrál parlamentben. A VMDK alelnöke megköszönte Theophanus úrnak az ausztráliai parlamenti képviselőkhöz írott levelét, amelyben, többek között felhívta a figyelmüket a vajdasági magyarság helyzetére és autonómia törekvésére. A parlamenti képviselők közül sokan válaszoltak a körlevélre, amelyben nagy érdeklődést tanúsítottak a vajdasági magyarság helyzete iránt. Dr. Hódi közölte, hogy az 1992-es találkozójuk óta a helyzet sajnálatos módon rosszabbodott úgy politikai, mint gazdasági vonatkozásban, és ismertette a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat célkitűzéseit, hangsúlyozva a nemzetközi támogatás szükségességét. Theophanus úr válaszában kitért arra, hogy elsősorban a délszláv válság rendezésében kulcsszerepet játszó országok részéről lenne szükség konkrétabb és határozottabb lépések foganatosítására, míg véleménye szerint Ausztrália vonatkozásában a lehetőségek korlátozottabbak.
*
1993. november 16-án Canberrában a külügyminisztériumban a VMDK alelnökét fogadta Garry Conroy úr, helyettes államtitkár és Rick Fraser úr, a közép-európai osztály igazgatója. Dr. Hódi a vajdasági magyarság helyzetére vonatkozó tájékoztatójában szólt a nagyarányú menekülésről és kitelepülésről, a katasztrofális méretű elszegényedésről és ismertette a VMDK autonómia tervezetét. Garry Conroy és Rick Fraser úr egyetértéssel fogadták a tájékoztatót, elismeréssel szóltak a VMDK erőfeszítéseiről, a kollektív kisebbségi jogok realizálását illetően azonban tanácstalanságuknak adtak hangot. A továbbiakban az iránt érdeklődtek, hogy a gazdasági szankciók milyen következménnyel járnak a vajdasági magyarságra. A humanitárius segélyekkel kapcsolatban megjegyezték, hogy Ausztrália jelentős összeggel járul hozzá a volt Jugoszlávia térségébe irányuló segélyekhez, s maguk is tisztában vannak azzal, hogy sajnos a segély jelentős része nem jut el a rászorultakhoz. A VMDK alelnöke átadta a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat felhívását és a VMDK más vonatkozó dokumentumait, amelyeket nagy érdeklődéssel fogadtak. A tárgyalópartnerek kölcsönösen hasznosnak minősítették a találkozást, amely az ausztrál fél számára lehetővé tette a pontosabb tájékozódást, a VMDK számára pedig újabb kapcsolatot jelent a világgal.
*
Dr. Pordány László, Magyarország ausztráliai és új-zélandi nagykövetének vendégeként 1993. november 16-án dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke részt vett Canberrában a lett főkonzul által rendezett fogadáson. A fogadás alkalmával találkozott Franco Brambilla érsek úrral, pápai pronunciussal, aki kifejezte reményét, hogy mihamarabb megbékélésre kerül sor a háborúzó balkáni népek között, és a kisebségi problémák is rendeződnek. A fogadáson megismerkedett George Busuttil úrral, Málta főbiztosával, Rora Navarro-Tolentino asszonnyal, a Fülöp-szigetek nagykövetével, Chang-Bum Lee úrral, Dél-Korea nagykövetével, Alijaz Gosnar szlovén ügyvivővel, Vjera Podujeva asszonnyal, Horvátország követségi tanácsosával és másokkal. A beszélgetés során a VMDK alelnökének alkalma nyílott tájékoztatást adni a vajdasági magyarság helyzetéről, amit beszélgető partnerei nagy érdeklődéssel hallgattak.
*
Ünnepélyes körülmények között 1993. november 18-án Sydneyben a Délvidéki Magyar Szövetség Otthonában megalakult a VMDK Ausztrália Sydney Szervezete. Az alakuló közgyűlésen megjelent dr. Pordány László, Magyarország ausztráliai és új-zélandi nagykövete és felesége, dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke és felesége, dr. Hódi Éva, továbbá Kádár Levente, az Ausztráliai Magyar Szövetség alelnöke, Erdei János, a Délvidéki Magyar Szövetség elnöke, Debreceni Ádám, a Szent Korona Társaság elnöke, Menyhárt Jenő, a Kisebbségi Alap elnöke, Nagy László, a Magyar Ház igazgatója, Csordás Antal, a Magyar Gimnázium igazgatója, továbbá a sydneyi magyar konzulátus és más magyar szervezetek képviselői.
A közgyűlést Sörös Ferenc, a VMDK kezdeményező bizottságának elnöke nyitotta meg. A munkaelnökség elnökének az Ausztráliában tartózkodó dr. Hódi Sándort kérték fel. Dr. Hódi Sándor a maga és a VMDK nevében üdvözölte a közgyűlést, nagy fontosságúnak tartva az eseményt, amely azt bizonyítja, hogy az Ausztráliában élő magyarság sorsközösséget vállal az otthoniakkal. Dr. Pordány László is köszöntötte a szervezet megalakulását, amely – mint mondotta – igen fontos lépés az ausztráliai magyarság politikai megszerveződésében. Felszólalásában a politikai szerepvállalás és a nemzeti egység fontosságát emelte ki a magyarság megmaradása szempontjából.
Az alapszabály áttekintése és megvitatása után a közgyűlés többes jelöléssel és titkos szavazással megválasztotta a szervezet vezető testületeit: a 7 tagú elnökséget, a 4 tagú ellenőrző bizottságot és a 25 tagból álló tanácsot. A szervezet elnökévé a legtöbb szavazatot kapott Sörös Ferencet választották meg, a két alelnöknek Somogyi Lajost és Tehel Magdát, az ellenőrző bizottság elnökének pedig Budai Jánost.
Az újonnan megválasztott elnök a szervezet legfontosabb célkitűzésének a Vajdaságban élő magyarok anyagi és erkölcsi támogatását tekinti, és kiemelt fontosságot tulajdonít az Ausztráliában élő magyarok hiteles tájékoztatásának. Végezetül a közgyűlés a szervezet tiszteletbeli elnökévé választotta dr. Pordány Lászlót, dr. Hódi Sándort és Erdei Jánost.
*
Ausztráliai látogatása során a VMDK alelnökének nem kis problémát jelentett az itt élő magyar közösségek megosztottsága és szembenállása. A megosztottság ellenére igyekezett minden meghívásnak eleget tenni, és az érdeklődőket tájékoztatni a vajdasági magyarság helyzetéről. 1992. november 12-én pénteken este dr. Hódi Sándor és felesége a Magyar Szabadságharcos Világszövetség elnökének, Apró Józsefnek a vendégei voltak, november 13-án szombaton este pedig a Magyar Emberjogi Bizottság elnökénél, Kövesdy Andrásnál tettek látogatást. 1993. november 23-án délelőtt Hetyei Sándorral, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége elnökével, Fadgyas Lászlóval, a Victoriai Magyar Szövetség elnökével és Kocsis Endrével, a Moholi Magyar Kör elnökével találkoztak. A beszélgetőpartnerek ismertették szervezeteik célkitűzéseit, dr. Hódi pedig a VMDK programját és törekvéseit. A külföldi magyar egyesületek közötti viszállyal és a VMDK-s szervezetek létrehozására irányuló törekvésekkel kapcsolatosan dr. Hódi Sándor elmondta, hogy a VMDK vezetősége személyek és csoportok vitáiba nem kíván beleszólni, még kevésbé kíván igazságot osztani. A VMDK a külföldön élő magyarság körében senkit sem akar rávenni arra, hogy VMDK csoportokat, szervezeteket hozzon létre, de nem tudja elfogadni azt sem, hogy bárki is akadályozza az emberek ilyen irányú törekvéseit. A külföldi szervezetek létrehozásával kapcsolatosan a VMDK számára elengedhetetlen követelmény az alakuló közgyűlés nyilvános meghirdetése, valamint az a feltétel, hogy bárki tagja lehet az új szervezetnek, aki elfogadja a VMDK alapelveit és célkitűzéseit. A vezetőség megválasztásában pedig a VMDK kötelező érvényűnek tekinti a többes jelölést és titkos szavazást. Mindezt annak kapcsán érezte szükségesnek ismételten leszögezni dr. Hódi, mivel többen fenntartásokkal fogadták a Vajdaságból elszármazott magyarság körében a VMDK hatására jelentkező politikai önszerveződési törekvést.
*
A VMDK melbourne-i Kezdeményező Bizottságának indítványára George Seitz parlamenti képviselő 1993. november 23-án dr. Hódi Sándor és felesége tiszteletére fogadást rendezett Victoria állam parlamentjében. A fogadáson megjelent több parlamenti képviselő, köztük A. Andrianopoulos, Ch. Coleman, D. Cunningham, M. Gould, P. Loney, E. Micallef, J. Pandazopoulos és mások, valamint számos magyar szervezet vezetősége is képviseltette magát. A fogadáson dr. Hódi Sándor politikai tájékoztatót adott a vajdasági magyarság helyzetéről és a VMDK politikai küzdelméről. A nagy érdeklődéssel kisért előadásában, amely után számos kérdés hangzott el, szólt a magyarságra nehezedő politikai nyomás és gazdasági szankciók következményeiről, ismertette a VMDK autonómia-tervezetét, kitért a kisebbségek kollektív jogainak szükségességére. Befejezésül hangsúlyozta, hogy ahhoz, hogy a vajdasági magyarság köréből ne kényszerüljenek mind többen menekülésre, nemzetközi támogatásra van szükség. A vajdasági magyarság humanitárius támogatása akkor éri el célját, ha az a Vox Humana segélyszervezeten keresztül történik.
A fogadás alkalmával bemutatták a Vajdaságból érkezett vendégeknek Victoria állam parlamentjét, és lehetővé tették számukra, hogy részt vegyenek a Szenátus és az Alsó Ház ülésén. A parlamenti ülésezés szünetében a VMDK alelnöke rövid megbeszélést folytatott Ph. Honeywood úrral, kormánypárti képviselővel, a kisebbségügyi miniszter titkárával, John Brumbly úrral, az ellenzéki párt vezetőjével és K. Coghill úrral, a munkáspárt parlamenti titkárával. A beszélgetés során a parlamenti képviselők elmondták, hogy sajnos mindeddig kevés információ jutott el hozzájuk a vajdasági magyarságról. Annál nagyobb érdeklődést mutattak a magyarság jelen helyzete, életkörülményei és jövőbeni kilátásai iránt. Hangot adva együttérzésüknek valamennyien úgy nyilatkoztak, hogy megpróbálnak közbenjárni a humanitárius segélyek ügyében.
*
1993. november 26-án délelőtt dr. Hódi Sándor és felesége az ausztráliai magyarság egyetlen napilapja, a Magyar Élet szerkesztőségében tettek látogatást. A vendégeket Márffy Attila, a lap tulajdonosa, felelős szerkesztője és kiadója fogadta, aki elmondta, hogy az 5.500 példányban megjelenő hetilapot tulajdonképpen családi vállalkozásban tartják fenn külső munkatársakkal. A lap minden ausztráliai magyar olvasóhoz kíván szólni, nem kötelezte el magát ezért egyetlen irányzat vagy csoportosulás mellett sem. A vendégek megtekintették a korszerű szövegszerkesztő számítógépekkel felszerelt irodahelyiségeket, és elismerésüknek adtak hangot, hogy kis létszámú szerkesztőség is milyen színvonalas lapot tud kiadni. Dr. Hódi elmondta, hogy a vajdasági magyarság jelenleg gyakorlatilag sajtó nélkül maradt, miután az eddigi lapok pénzelését az állam megvonta. Az előállt helyzetben a VMDK nagy erőfeszítéseket tesz arra, hogy megoldást találjon a vajdasági magyarság anyanyelvi tájékoztatására.
*
A Victoriai Magyar Emberjogi Bizottság kezdeményezésére 1993. november 26-án Ken Aldred úr, szövetségi képviselő Melbourne-ben, mitchami irodájában fogadta dr. Hódi Sándort, a VMDK alelnökét. Ken Aldred úr kérésére dr. Hódi ismertette a vajdasági magyarság helyzetét. A képviselő főként az iránt érdeklődött, hogyan látja a VMDK alelnöke a vajdasági magyarság jövőjét. Ken Aldred úr elismeréssel szólt a VMDK autonómia-koncepciójáról, és megígérte, hogy a memorandumot elküldi a volt Jugoszlávia térségének problémáival foglalkozó parlamenti csoport tagjainak, s a következő, december 12-16 közötti gyűlésen megvitatásra előterjeszti. Dr. Hódi szóba hozta a vajdasági magyarság súlyos szociális helyzetét és az anyagi támogatás lehetőségének kérdését. Ken Aldred úr érdeklődést tanúsított a problémák iránt, felajánlotta, hogy saját hatáskörén belül közvetít ez ügyben, és írásbeli dokumentumok alapján a külügyminiszterhez fordul ebben a kérdésben.
A Victoriai Magyar Emberjogi Bizottság nevében Kövesdy András, a bizottság elnöke vállalta, hogy a kért dokumentumokat összegyűjti és továbbítja a képviselő úrhoz.
*
1993. november 27-én az SBS Rádió melburne-i csoportjának vezetője, Ámon Antal a rádió stúdiójában interjút készített dr. Hódi Sándorral, a VMDK alelnökével a vajdasági magyarság politikai helyzetéről, dr. Hódi Évával pedig a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat tevékenységéről.
*
Dr. Hódi Sándor és felesége a melbourne-i adventista egyházi gyülekezet vezetője, Fehér István lelkipásztor meghívására 1993. november 27-én részt vettek a délutáni istentiszteleten. Az istentisztelet után elbeszélgettek a vajdaságból elszármazott hívőkkel. A jelenlévők mély együttérzéssel fogadták a hallottakat, adományokat gyűjtöttek az otthoniak számára, amelyet átadtak a vendégeknek.
*
A Victoriai Magyar Társadalmi Szervezetek Szövetsége rendezésében 1993. november 28-án délután 15,30 órai kezdettel dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke és dr. Hódi Éva, a Vox Humana képviselője műsoros délutánnal egybekötött beszámolót tartottak a vajdasági magyarság helyzetéről a melburne-i Magyar Központ Ifjúsági Termében. A vendégek tiszteletére rendezett műsort követően Koren Endre, a Társadalmi Szervezetek Szövetségének elnöke bemutatta a messziről jött vendégeket a népes számú közönségnek. Dr. Hódi Sándor előadásában elmondta, hogy a vajdasági magyarság az elmúlt időszakban megszerveződött és önálló politikai tényezőjévé vált a volt Jugoszlávia térségében. Ezzel kapcsolatban létfontosságúnak mondotta a VMDK autonómia törekvését a magyarság további megmaradása szempontjából. Kifejezte reményét, hogy az otthoni magyarság a rá nehezedő nyomás ellenére képes lesz továbbra is kiállni a kollektív jogai mellett, és hogy ebben támogatásra talál külföldön, így az Ausztráliában élő magyarság körében is. Nyomatékosan felhívta a figyelmet a politikai szerepvállalás szükségességére, hiszen – mint mondotta – ez az egyetlen eszköz áll a vajdasági magyarság rendelkezésére céljai megvalósítása érdekében.
Dr. Hódi Éva tájékoztatójában ismertette a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat létrejöttének előzményeit és a Szolgálat tevékenységét. Elmondta, hogy az egykor gazdag Vajdaságban a magyarság többsége a létminimum alatt tengeti életét, alig néhány dollárnak megfelelő fizetésből. Felhívta a figyelmet az újabb menekülési, kitelepülési hullám veszélyeire, hangsúlyozva, hogy önerejéből, nemzetközi támogatás nélkül a vajdasági magyarság a rá nehezedő súlyos gondokkal nem képes megbirkózni. Az előadást követően a legtöbb kérdés arra vonatkozott, hogyan tudnák segíteni az otthoni hozzátartozóikat, mellyel kapcsolatban az előadó elmondta, hogy folyamatban van az ajándékközvetítő szolgálat beindítása. A vendégek beszámolói mélyen megrendítették a hallgatóságot, akik a helyszínen együttérzésük és segítőkészségük jeléül pénzbeli támogatással járultak hozzá a vajdasági magyarság megsegítéséhez.
*
Melbourne-i tartózkodásuk során dr. Hódi Sándor és felesége számos meghívást kaptak a helyi magyar szervezetek részéről. A meghívásoknak eleget téve november 27-én részt vettek a Gyöngyösbokréta családi estjén, december 3-án a Magyar Kultúrkör vacsoráján és a tiszteletükre rendezett programon, december 4-én délelőtt az Adventista Egyház geelongi összejövetelén, este a Vajdasági Piros Csizma Mikulás báli rendezvényén, december 5-én a Magyar Központ piknikjén, s ezt követően meglátogatták a DMSZ otthon Mikulás ünnepségét. Ezeken a rendezvényeken a messziről jött vendégeket meleg fogadtatásban részesítették. A vendégek megköszönve a meghívást rövid tájékoztatást adtak az otthoni helyzetről és elbeszélgettek a jelenlevőkkel.
*
A geelongi Szent László Egyesület felkérésére 1993. december 4-én dr. Hódi Sándor és dr. Hódi Éva Geelongban, a Corio Hallban előadást tartottak a vajdasági magyarság jelenlegi helyzetéről és problémáiról, és ismertették a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat célkitűzéseit és tevékenységét. A VMDK alelnöke elmondta, hogy ezekben a nehéz időkben végveszélybe kerültek és javarészt megszűntek a vajdasági magyarság kulturális intézményei. Ismertette a VMDK autonómia törekvését és felhívta a figyelmet a politikai szerepvállalás szükségességére. A segélyezést illetve támogatás lehetőségével kapcsolatban dr. Hódi Éva elmondta, hogy a Vox Humana nagy erőfeszítéseket tesz az otthoni magyarság nyomasztó gondjainak enyhítésére, és folyamatban van az ajándékközvetítő szolgálat megszervezése, amely lehetővé teszi majd az otthoni hozzátartozók közvetlen és konkrét támogatását.
*
1993. december 9-én a melbourne-i 3ZZZ Rádióállomás meghívására dr. Hódi Sándor és felesége látogatást tettek a stúdióban, ahol élő adásban válaszoltak a műsorvezető, Orosz Marika és a hallgatók kérdéseire. A rádióbeszélgetésben többek között szó esett a VMDK melburne-i szervezete megalakulásának előkészületeiről és az újonnan létrejövő szervezet politikai szerepéről. Az előadók a kérdések más részére válaszolva ismételten hangsúlyozták, hogy a VMDK csak azért a támogatásért vállal felelősséget, amely a Délvidéki Alapítványon és a Vox Humana segélyszervezeten keresztül jut el a délvidéki magyarokhoz.
*
1993. december 10-én, pénteken 7,30 órai kezdettel Melbourne-ben a Magyar Központ Social Kloub termében Ambrózy Anna szervezésében gazdag műsoros est keretében dr. Hódi Éva előadást tartott a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat munkájáról és más otthoni szervezetek életéről. Az est bevételét a szervezők a Vox Humana megsegítésére ajánlották fel.
*
Gondos előkészületek után 1993. december 11-én Melbourne-ben, a Délvidéki Magyar Szövetség (DMSZ) Otthonban megalakult a VMDK-Ausztrália Melbourne-i Szervezete. Az alakuló közgyűlésen megjelent dr. Pordány László, Magyarország ausztráliai és új-zélandi nagykövete, dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke és felesége, Sörös Ferenc, a VMDK Sydneyi Szervezetének elnöke és felesége, Metz Sándor, az Ausztráliai Magyar Újságírók Közössége képviselője, Szécsi János, a Délvidéki Magyar Szövetség elnöke, Kövesdy András, az Emberjogi Alap elnöke, Sveller Zoltán, a Magyar Kultúrkör elnöke, Linka Márton, az MDF Ausztrália Baráti Körének képviselője, Hetyei Sándor, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége elnöke, Horváth Imre, a Noble-parki Nyugdíjasok alelnöke, Kapitány Jenő, a Szabadságharcosok Ausztráliai Szövetségének elnöke, Kocsis Endre, a Moholi Magyar Kör elnöke, Koren Endre, a Társadalmi Szervezetek Szövetsége elnöke és számos más magyar szervezet képviselője.
A közgyűlést a kezdeményező bizottság felkérésére dr. Hódi Sándor, a VMDK Melbourne-ben tartózkodó alelnöke vezette le. Az alapszabály ismertetése, a szabályzattal kapcsolatban feltett kérdések megvitatása, valamint az Alapszabály elfogadása után a közgyűlés többes jelöléssel és titkos szavazással megválasztotta a VMDK Melbourne-i Szervezetének vezető testületeit: a 26 tagból álló tanácsot, a 7 tagú elnökséget és a 3 tagból álló ellenőrző bizottságot. A szervezet elnökévé Csík Katalint választották meg, a két alelnöknek Kocsis Endrét és Szerda Ferencet, az ellenőrző bizottság elnökének pedig Kelemen Attilát. Az újonnan megválasztott elnök, Csík Katalin megköszönve a bizalmat hangsúlyozta, hogy a VMDK Melburne-i Szervezete az otthoni magyarság erkölcsi és anyagi támogatását kívánja szolgálni, és nagy fontosságot tulajdonít az Ausztráliában élő magyarok tájékoztatásának.
*
A Dél-Ausztráliai Magyar Klub meghívására 1993. december 12-én vasárnap dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke és dr. Hódi Éva, a Vox Humana Emberbaráti Szolgálat képviselője előadást tartottak az adelaide-i Magyar Házban. A vendégeket Garami József, a Dél-Ausztráliai Magyar Egyesületek Szövetségének elnöke köszöntötte. A rendezvényen részt vett Csík Katalin, a VMDK Melbourne-i Szervezetének elnöke is. Az előadást követő beszélgetés alapján úgy tűnt, hogy az adelaide-i magyarság igen kevéssé informálódott az otthoni helyzetről, és szervezeteik nem nagyon vettek még tudomást az otthoni politikai változásokról.
*
Ausztráliai látogatásuk befejeztével dr. Hódi Sándor és felesége a riporterek kérésére röviden összegezték hat hetes előadó-körútjuk tapasztalatait és eredményeit. A VMDK alelnöke elmondta, hogy politikai szempontból az út mindenképpen sikeresnek tekinthető. Sikerült az Ausztráliában élő, Vajdaságból elszármazott magyarságot a VMDK autonómia törekvése mellé állítani, és két VMDK-s szervezetet (Sydneyben és Melburnben) létrehozni. Az itteni magyarság politikai megszerveződése nagyon jelentős a vajdasági magyarság további helytállása és jövője szempontjából, mivel erőt nyújt számukra törekvéseik megvalósításához. De jelentős ez a szerepvállalás az ausztráliai magyarság számára is, mert bár messzire kerültek szülőföldjüktől, a sorsközösség vállalásával újra részévé válnak nemzeti közösségüknek. A politikai érdeklődés mellett nagy figyelem és kezdeményezőkészség nyilvánult meg az otthoniak segélyezése vonatkozásában is. Így sok helyen javasolták egy ajándékközvetítő szolgálat létrehozását, amely révén közvetlenül támogathatnák otthoni hozzátartozóikat...
A Hódi házaspár végül köszönetét fejezte ki a meghívásért, a meleg baráti fogadtatásért és az ausztráliai magyarok kedves vendéglátásáért.
[1] A vajdasági magyar képviselők 1993. január 17-i adai tanácskozásán, amelynek összehívására kezdeményezésemre került sor, a magyarság önszerveződésének erősítése érdekében számos javaslatot terjesztettem elő. Kezdeményeztem, hogy a VMDK-s önkormányzatok hozzanak létre egy tanácsot, amely kisebbségi parlamentként funkcionálna a VMDK keretében. Javasoltam, hogy a magyar önkormányzatokban írjunk ki többpárti választásokat a helyi közösségek új vezetőségének megválasztására, s ruházzuk fel a helyi közösségeket új tartalommal. A párthatalom kisajátításának a megelőzése érdekében tisztújítást indítványoztam a VMDK minden szintjén, amely során kötelezővé kell tenni a: többes jelölést és titkos szavazást. Továbbá a nyilvánosság tájékoztatása érdekében szorgalmaztam a Hírmondó szabad árusítását. Tünet értékű, hogy az egykori kommunista pártvezérek egyik javaslatomat sem támogatták, ami előrevetítette a szervezeten belüli későbbi konfliktusok árnyékát.
[2] Az interjút Sebestyén Imre készítette 1993 márciusában a Magyar Nemzet részére.
[3] 1993 márciusában Svédországi előadói körúton voltam. A március 15-i ünnepségeken Stockholmban és Göteborgban kértek fel ünnepi szónoknak.
[4] Az interjút Molnár Veress Pál készítette, Stockholmban. Megjelent a Magyar Fórum 1993. április 1-i számában.
[5] Pertics Péter: Magyar Szó, Tiszavidék, 1993. július 14.
[6] A cikk rövidítve, interjú formájában megjelent a Magyar Szó 1993. szeptember 22-i számában, Friedrich Anna újságíró szerkesztésében.
[7] Az interjút Pertics Péter készítette, megjelent a Magyar Szó 1993. szeptember 26-i számában.
[8] Beszéd Sydneyben 1993. szeptember 30-án. Megjelent folytatásban a Magyar Élet, 1993. november 11-i és 18-i számában.
[9] Megjelent a Magyar Élet, 1993. november 25-i és december 2-i számában.