Az elmúlt ősszel a VMDK címére, Komlós Attila megbízott főtitkár aláírásával szívélyes hangvételű meghívó levél érkezett, hogy mint a vajdasági magyarság legitim érdekszervezete, a VMDK is kapcsolódjon be az új Magyarok Világszövetségébe. Hasonló megtiszteltetésben részesült több vajdasági magyar szervezet és közéleti személyiség is. A VMDK elnöksége megvitatta az MVSZ kérését, és úgy döntött, hogy a csatlakozást megelőzően alaposan tájékozódni kell a Magyarok Világszövetsége kérdésében.
Az elmúlt évtizedek alatt a vajdasági magyarságnak nem volt semminemű kapcsolata a Magyarok Világszövetségével, ahogyan a Kárpát-medencében élő más magyar kisebbségeknek sem. A kormány és a párt befolyása alatt álló szervezet nem kívánt kisebbségi gondjainkban osztozni, de az ún. „szabad világ” magyar szervezeteihez is meglehetősen szelektíven viszonyult. Ez a mellőzöttség sértettséget és bizalmatlanságot szült, ami miatt számos magyar szervezet és közéleti személyiség a pártállam struktúrájából szabaduló szövetséggel sem hajlandó semmiféle együttműködésre.
1989-ben az MVSZ több külföldi és hazai szervezet, illetve közéleti személyiség részvételével önálló társadalmi szervezetté alakult és megpróbált új utat találni a maga számára. Az átalakulási, megújulási folyamat azonban hamarosan elakadt. Ennek egyik oka épp az volt, hogy a határon túli magyarság - a jelzettek miatt - távol tartotta magát továbbra is a szervezettől. A másik oka, hogy sok régi káder került az új választmányba, s az elnök és főtitkár személyében sem történt változás.
Ma, amikor Magyarországnak szabadon választott kormánya van, s visszanyerte szabadságát az ország, amikor a kommunista rendszerek kelet-európai összeomlása lehetővé tette a magyarság önszerveződését és talpra állását a térség valamennyi utódállamában, az összmagyarság érdeke azt kívánná, hogy a külföldön élő magyarság kapcsolódjék be a nemzet egészének új történelmi szerepvállalásába. Itt volna az ideje, hogy a világ magyarságának képviselői új fejezetet nyissanak a magyarság történetében. Ebben a helyzetben elengedhetetlenné vált az MVSZ rendkívüli tisztújító értekezletének összehívása - annál is inkább, mivel politikai legitimitásának tisztázatlansága miatt kérdésessé vált a szervezet költségvetési támogatása.
Az 1991. december 11-12-ére összehívott közgyűlés, amelyen formailag a szervezeti szabályzat megvitatása és az új vezető testület megválasztása szerepelt napirenden, viharos csatározások közepette zajlott le. A közgyűlés teljes, radikális személyi változást sürgetett - beleértve a főtitkár személyét is -, túl nagy teret engedve a személyes indulatoknak és sérelmeknek. A világszövetség múltjának parttalanná váló kritikája és a tisztújítás körüli kötélhúzás elhúzódása miatt végül nem maradt idő az MVSZ jövőbeni tevékenységének körvonalazására, az elvi, politikai és stratégiai elgondolások összehangolására. Pedig valójában majd csak a program kidolgozása és elfogadása során derül ki, hogy mennyire sikerül egyeztetni az utópisztikus vágyakat a mindennapok realitásaival, hogy sokféleségünk lehetővé teszi-e az ígéretes szellemi, lelki, kulturális magyar egység létrehozását.
A Magyarok Világszövetségének rendkívüli közgyűlésén 64 magyarországi és 140 külföldi magyar szervezet képviseltette magát, s mellettük magánemberként számos jeles közéleti személyiség. Volt, akit a kíváncsiság hozott el a közgyűlésre, mások elégtételt vártak régi sérelmeikért, sokan mindenáron igyekeztek továbbra is megőrizni befolyásukat a Világszervezetben, nem kevesen viszont abban a hitben ringatták magukat, hogy most jött el az ő órájuk. A közgyűlésen uralkodó zűrzavaros állapotok nemcsak hogy nem kedveztek a konstruktív vitának, de fönnállt annak a veszélye, hogy vérig sértetten, dolgavégezetlenül széled szét a díszes magyar vendégsereg. A helyzetet Csoóri Sándor, az MVSZ újonnan megválasztott elnöke mentette meg, aki fáradhatatlannak bizonyult az áthidaló megoldások keresésében és az egymással szembeszegülő indulatok leszerelésében.
Az ideiglenes ügyvezető testület megválasztásával, amelyre az a feladat hárul, hogy készítse elő a Magyarok III. Világtalálkozóját, az MVSZ átalakulási folyamata nem zárult le. A célok, a tevékenységi program felvázolása még várat magára. Ahhoz, hogy a magyar-magyar kapcsolatok újonnan alakuló rendszerében megtaláljuk helyünket, hogy az újjászerveződő Magyarok Világszövetsége céljait és törekvéseit magunkénak érezhessük, azok kidolgozásában nekünk is részt kell vállalnunk.
A vajdasági és délvidéki magyarság a trianoni békeszerződés hét évtizede alatt több válsághelyzetet élt át. A kisebbségi sors mai megpróbáltatásait a vajdasági magyarok közösségi tudatában dr. Hódi Sándor pszichológus elemzi az alábbi interjúban.
– Valóban néhány évtizede foglalkozom mint pszichológus, empirikus kutató és gyakorló pszichológus, klinikai esetekkel találkozva, ezzel a problémával. Rendkívül mély nyomot hagyott ez a hét évtized. Mind közösségi tudatunkat illetően, mind az egyes emberek pszichés habitusán is lemérhető ez a változás. A legszembetűnőbb és azt hiszem, a legsúlyosabb nyom, amit ez a kisebbségi sors mentalitásunkban, lelkületünkben hagyott – az a kisebbrendűségi érzés. A többségi nemzetnek (nyilván az erőfölény pozíciójából is) sikerült szinte maradéktalanul kialakítani csaknem egész közösségünkre vonatkozóan ezt az érzületet. Ami nagymértékben hozzájárult az asszimilációhoz is. Az az ember, aki kevesebbre tartja magát, mint a vele együtt élők, presztízsének növelése érdekében és saját kisebbségi érzésének ellensúlyozására szívesen választ magának olyan házastársat, aki mellett többre tarthatja, többnek érezheti magát. Különösképpen, ha a társadalmi nyilvánosság is rejtve egy ilyen elvárást tartalmaz. Ezek a kisebbségi érzések, kisebbségi komplexusok voltak azok, amik tönkretettek bennünket. Amelyek megszüntették vagy lehetetlenné tették, hogy a vajdasági magyarság valós közösség legyen, létrejöjjön egyáltalán mint nyelvi-kulturális közösség. Ahogyan ez kialakult Erdélyben vagy a Felvidéken! Mi, vajdasági magyarok eddig a szintig sohasem jutottunk el, sajnálatos módon.
– Az asszimiláció felgyorsult a második világháború után, amikor kollektív elhárító mechanizmus lépett fel, háttérbe szorítva a háború vége felé történt szörnyűségeket.
– Olyan traumát szenvedett el a magyarság a második világháborút követően, a véres megtorlásokat vagy inkább népirtást, genocídiumot követően (különös tekintettel arra, hogy erről évtizedekig hallgatni kellett!), hogy elfojtottuk a traumát. Más megoldás nem volt... Ez a sajnálatos körülmény fokozta a távlattalanságérzést, a reménytelenséget, a csüggedést... Jelentős mértékben hozzájárult az identitás, a nemzeti önazonosság feladásához; egy új, akkor politikailag nagyon erősen propagált jugoszlávság mint politikai tudat (identitás) átvételéhez, az ehhez való igazodáshoz és a vegyes házasságok előnybe részesítéséhez. Az asszimilációnak a motorja, hajtórugója a könnyebb társadalmi érvényesülés lehetősége is... Nálunk a magyar identitás feladásának, a jugoszlávság vállalásának (egy vegyes házassággal gyakorlatilag a társadalmi felemelkedésnek nem volt akadálya) nem vetett gátat semmi. Míg a magyarság vállalása egy nehéz életútnak, zsákutcának tűnő élethelyzetnek a vállalása volt egészen a nem régi fordulatokig...
– A nyolcvanas évek végén kezdődött a tudatosulás, az önmeghatározás folyamata. Ebben milyen tényezők játszottak szerepet?
- A nyolcvanas évek első felében nálunk már az albán események jelezték, hogy a szőnyeg alá söpört probléma: a nemzeti konfliktusok, a nemzeti érdekellentétek rendkívül feszítő erővel jelentkeznek! Akkor még a politika és ideológia tökéletesen elfojtotta ezt a feszültséget. Nem is ütötte ez fel határozottan a fejét egészen a nyolcvanas évek végéig - amikor is megingott mind gazdaságilag, mind politikailag az egész kelet-európai rendszer. Nagyon érdekes társadalmi-lélektani jelenségre, egy váltásra lehetett felfigyelni, szociológusként és pszichológusként is. Szinte csodával határos, hogy mintegy varázsütésre, a legkülönbözőbb országokban, térségekben élő népek, különösen a kisebbségek, azon belül is a magyarság egy emberként szökött talpra, és egy emberként érezte meg a változó időket, az új lehetőségeket. Mindenütt létrejött szinte egy pillanat alatt az érdekszerveződés, a politikai megerősödés és a 70 éve elfojtott gondok megfogalmazása, artikulálása, világgá kiáltása.
– A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, amelynek dr. Hódi Sándor az egyik alelnöke, úgy fogalmazott, hogy a vajdasági magyarság megmaradt és talpra állt. Közbeszólt azonban a háború...
– A háború iszonyú pusztítást végzett és végez körünkben mind a mai napig. Nemcsak abban az értelemben, hogy az életerős ifjú nemzedéket arra kényszerítette, hogy határokon túlra menekülve keressen a maga számára védelmet és túlélési lehetőséget, hanem föllazította az egyébként is gyenge gyökereket ebben a közösségben. Olyanok is nagy számban hagyták és hagyják el ezt a térséget, a mi etnikai területünket, akik nem a behívóparancs elől menekülnek, hanem csak távlatot vesztettek itt. Minden községből – Zenta, Kanizsa, Ada, Csóka – tucatjával mennek el az orvosok, közgazdászok, mérnökök! Egyszóval a helyi értelmiségünk... Évtizedek alatt nagy nehezen sikerült egy magyar értelmiségi réteget kialakítani. Ők most itt hagyják ezt az elaggott, szerencsétlen, távlattalanná vált idős nemzedéket. Azért emelem ezt ki, mert a háborúnak erről a dimenziójáról ritkán esik szó. Pedig ez rendkívüli érvégés. Természetesen más formában is megszenvedtük a háborút, a meghurcoltatást, hiszen a vajdasági magyarság kezdettől fogva a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy beletoloncolják ebbe a vérengzésbe. A hegemón hatalom ez a tiltakozást semmibe vette! Ami külön frusztrációt jelent, hiszen akaratunk ellenére bele vagyunk kényszerítve ebbe az öldöklésbe... A körülmények folytán létrejött egy kedvezőtlen társadalmi rétegeződés. Volt egy réteg, amely elmenekült, mert erkölcsileg és politikailag felháborította ez a megalázó helyzet. Mások családi vagy egyéb okok miatt, megfélemlítve, törlesztésre váró kölcsönnel a fejük felett, belesodródtak a háborúba. És ott voltak Vukováron, ott voltak a fronton... A harmadik csoportot alkotják azok, akik saját otthonukban váltak bujdosóvá. A negyedik, amely kivárt, és szerencsésen megúszta. Ezzel kapcsolatban a VMDK-nak és nekem személy szerint, mint pszichológusnak is, az volt a véleményem kezdettől fogva, hogy nem lehet és nem szabad itt egyik rétegnek a másik réteg sorsválasztását erkölcsi, politikai értékítéletekkel megbélyegezni, vagy pálcát törni felette, hiszen itt az egész magyarságot törte szét négyfelé ez a szerencsétlen háborús helyzet.
– Hogyan próbálja feloldani a VMDK mint a vajdasági magyarság egyetlen érdekvédelmi szervezete a háború által kiváltott félelmeket?
- Az a tapasztalatunk (és én ezt megerősíthetem mint pszichológus), hogy az az ember, aki magára marad gondjaival, és elzárkózva, elszigetelten él, meglapulva a szobájában vagy bárhol, a világ bármely pontján, sokkal nehezebben tudja feldolgozni félelmét és szorongását, mint azok, akik gyakran összejönnek és megbeszélik, megtárgyalják az őket foglalkoztató, fojtogató kérdéseket. Tehát a cselekvésvállalás. Aki a sors kihívását felvállalja itt és most, és megpróbál bekapcsolódni a magyarság önszerveződésébe (még hogyha reménytelennek tűnik is ebben a pillanatban ez a harc), ez a kiállás, a jogainkért való csatározás szinte terápiás jelentőségű! Itt volt ez a tüntetés, gyönyörű példa arra, hogyan talált végre magára az itteni megnyomorított magyarság. Hogyan vetkőzte le összes, korábbi kisebbrendűségi érzését, hogyan vált politikailag érettebbé, mint a balkáni térség más népei. Hogyan járt felemelt fővel, hogyan tudott politikusan gondolkodni. És megszűnt a félelem. Őket már nem lehet további nyomással, fenyegetőzéssel rávenni megalkuvásra, meglapulásra, meghunyászkodásra! Ellenkezőleg. Itt már egy paradox reakció lép fel: további nyomásra fokozódik a szembenállás. Ez a cselekvésvállalás már alkalmas az önnön sorsunk alakítására. Én ilyen értelemben vagyok bizakodó. Mind többen kapcsolódnak be ebbe a mozgalomba, mind többen ismerik fel, hogy nem szétfutni kell a nehéz időkben, hanem összefogni. Hiszem, hogy azok is, akik a behívások és az elhurcolások elől kénytelenek voltak valahol menedéket keresni, visszatérnek, és bekapcsolódnak az önszerveződésbe, esetleg új tapasztalatokat hozva magukkal, ami többletet jelenthet közösségünk számára.
– Bárhogyan fejeződjön is be a délszláv válság, a vajdasági magyarság ismét megfogyatkozva, ismét megrettenve kerül ki belőle. Várható-e a nemzeti tudat helyrebillenése, és mikor?
– Ettől a tavasztól nagyon sokat várok. Talán éppen olyan sorsformáló lehet, mint nyolcvankilenc, amikor is hetven év után létrehoztuk a magyarság első érdekszervezetét. Most ezen a tavaszon, talán nem árulok el titkot, nagy terveink vannak: nyíltan és határozottan szeretnénk kiállni nemzetiségi önrendelkezésünkért, a magyar autonómiáért. Az alapdokumentumok elkészültek, és még ezen a tavaszon összehívjuk a magyarság képviselőit, valamennyi körzetből, beleértve külföldi szervezeteink képviselőit is. A VMDK-nak ugyanis számos külföldi tagozata van szerte a világban, hiszen nagyon sokan vándoroltak ki a korábbi években is Vajdaságból - az ő képviselőiket is várjuk. Együttesen megvitatjuk az önkormányzati formákat, és a számlát benyújtjuk a szerb parlamentnek is. Nem abban a hitben ringatva magunkat, hogy ez a (le)szavazó gépezet igazán mérlegelés tárgyává tenné okiratainkat - viszont elkerülhetetlen, hogy ezt a számlát, a jövőnkre vonatkozó tervezetet benyújtsuk. Már csak azért is, hogy ez lehetőséget adjon arra, hogy tervezetünket a nemzetközi fórumokra is eljuttathassuk, természetesen támogatását kérve és támogatását remélve. Nem látom lehetetlennek, hogy és azt hiszem Szerbiának sem lesz más választása, mint nemzetközi nyomásra elfogadni és biztosítani ezt a minimumot számunkra.
Hiszem, hogy valamennyien megkapták a Magyar autonómia c. tervezetet tartalmazó brosúrát, és alkalmuk volt áttanulmányozni, beleolvasni vagy átlapozni. Sajnos nagyon szűkre szabott volt az idő a Szakértői Bizottság számára, így nem tudtuk előbb kinyomtatni.
Ma, amikor ennek a tervezetnek a megvitatása érdekében összejöttünk, hogy felelősségünk teljes tudatában megpróbáljuk fölvázolni magunknak azt a jövőképet, amellyel hitünk szerint megoldást találunk a nyitott kérdésekre, talán még sohasem kerültünk ennyire a közép-európai térség eseményeinek az élvonalába, s egyszersmind a közvélemény figyelmének középpontjába, mint ma. Az, amit mi most érzünk, gondolunk és kimondunk, és amit javaslatként konszenzussal elfogadunk, túlzás nélkül állítom, kulcsfontosságú szerepet fog játszani a kisebbségi kérdés rendezésében az egész térségben. A kulcsfontosságú szerep abból adódik, hogy mi kerültünk először abba a helyzetbe, hogy sorsunkra fegyverek és erőszak nélküli megoldást találjunk. A körülmények kényszerítenek rá bennünket, hogy a kisebbségi kérdés tisztességes rendezése érdekében felkínáljunk valamilyen koncepciót, mind Belgrád, mind pedig a nemzetközi fórumok részére. Remélve ez utóbbiak támogatását, amelyek e pillanatban talán készséget mutatnak arra, hogy az egykori Jugoszlávia önállósuló államait rászorítsák a kisebbségi kérdés megoldására...
Mit tartottunk mi kulcsfontosságúnak jövőnk szempontjából, amikor ezt a javaslatot fölvázoltuk? Mindenekelőtt a politikai szubjektivitás kérdését. Az elmúlt évtizedek keserű tapasztalata bebizonyította, hogy a kisebbségek jogegyenlőségét illetően ezen áll vagy bukik szinte minden. Az önrendelkezés elismerés helyett csábító szirénhangokat hallani a polgári jogegyenlőségről, az emberi szabadságjogokról, a nemzetállamot felváltó polgári társadalomról, ami majd egy csapásra megold mindent a kisebbségek számára is. Ezek a szépreményű elgondolások és ígéretek, sajnos a gyakorlatban semmit, vagy alig fognak valamit is nyújtani majd számunkra. Akik azt hiszik, hogy a kisebbségek továbbra is beérik üres ígéretekkel, barátságos vállveregetéssel, ezen a közgyűlésen tudtukra kell adnunk, hogy ezen már túl vagyunk: a kisebbségek politikai szubjektivitásának és önrendelkezési jogának az elfogadása, felkínálása jelenti számunkra a tárgyalási alapot. Azokkal a politikai szervezetekkel, pártokkal, kormányokkal, amelyek nem ismerik el nemzetiségi közösségünk politikai szubjektivitását, nincs miről tárgyalnunk.
A másik fontos szempont, amire a tervezetet alapoztuk, a kisebbségi kollektív jogok biztosítása. A polgári jogegyenlőség elve nem elegendő számunkra, mert nem nyújt garanciát. Esetünkben nem elég azonos polgári jogokról beszélni: a kisebbségeknek, népcsoportoknak kollektív jogokra kell szert tenniük, mert csak a kollektív jogok birtokában lehet egyenrangú népekről, s így egyenrangú emberekről beszélni egy többnemzetiségű államon belül. A Magyar autonómia tervezetben a kisebbség szó mellett zárójelben mindenütt szerepel a népcsoport kifejezés, abból a meggyőződésből kifolyólag, hogy egy-két éven belül államalkotó nemzetek és nemzeti kisebbségek helyett népekről és népcsoportokról, különböző nemzeti közösségekről fogunk beszélni, függetlenül létszámuktól és arányuktól.
A tervezet kidolgozása során további fontos szempont volt számunkra a kettős mércék megszüntetése. Kisebbségi helyzetünket oly módon kívánjuk rendezni, hogy a több mint hét évtizedes alárendelt helyzetünk megszűnjék. Hogy ne a létszámunk legyen meghatározó jogainkat illetően, hanem olyan jogi alapelv érvényesüljön, amely kizárólag egymással mellérendeltségi viszonyban levő nemzeti közösségeket ismer. Az államalkotó népek fölé-, illetve a nemzeti kisebbségek alárendeltségi viszonya elfogadhatatlan tárgyalási alap számunkra jövőnket illetően. Ilyen értelemben megszűnünk kisebbség lenni. Ahogyan remélhetőleg megszűnnek más kisebbségek is, akik eddig pusztán számszerűségük miatt voltak másodrendű állampolgárként kezelve.
Megfelelő modell és előzmények híján, illetve magának a problémakörnek az összetettsége miatt, nem kis gondot okozott számunkra a tervezet kidolgozása. A fentebb említett szempontok mellett különböző dolgokat kellett szem előtt tartanunk, amit szíves figyelmükbe ajánlanék a tervezet megvitatása során is.
Az egyik ilyen kérdés koncepcionális jellegű. Annak a jövőképnek, víziónak, amelyre sorsunkat kívánjuk alapozni, gondolatilag nyilvánvalóan egységesnek kell lennie, egységes koncepcióba kell illeszkednie. Egy autót vagy televíziót sem hozhatunk létre anélkül, hogy azt előzetesen meg ne terveznénk és világos koncepciónk ne lenne működéséről. Ezek a szerkezetek sem egyszerűek. Hát még milyen körültekintést igényel olyasvalaminek a kigondolása, ami a társadalmi folyamatokba kíván beavatkozni. Álmokat lehet szövögetni, más kérdés, hogy annak mi köze van a valósághoz. Mi olyan modellt próbáltunk kimunkálni, ami hitünk szerint beilleszthető a valóság történéseibe, és esélyünk van a megvalósítására is.
A kezünkben levő brosúra egy minimális igényeket tartalmazó javaslattervezet, erre szeretnénk a jövőben alapozni, építkezni. Más kérdés, hogy ezt a minimumot ebben az országban sokan maximumnál is többnek, megengedhetetlen jogérvényesítési igénynek tartják majd féltve saját előjogaikat. A hisztérikus légkör ellenére, ami megelőzte ezt a közgyűlést, vegyük magunknak annyi bátorságot, hogy nyíltan, őszintén beszéljünk dolgainkról, beszéljünk jövőkoncepciónkról.
Ez volna tulajdonképpen a másik dolog, a politikai helyzet, amit a tervezet megvitatása során szem előtt kell tartanunk. Itt vagyunk csaknem valamennyien, örömmel vettem tudomásul, hogy a küldötteknek több mint a 70%-a megjelent. Őszintén bevallom, nem hittem, hogy a napok óta ellenünk irányuló hisztérikus kampány és megfélemlítés ellenére ma ennyien itt leszünk, hiszen még szabad, békés társadalmakban sem jelennek meg ennél nagyobb számarányban a küldöttek vagy képviselők valamilyen összejövetelen. A nagy számban való megjelenés mögött ott van a szilárd kitartás és bátor föllépés jogainkért, nem kevésbé a hit és meggyőződés, hogy jogos mindaz, amire törekszünk. Ezért azokkal szemben, akik azt mondták, hogy politikailag nem alkalmas a pillanat a magyar autonómia koncepciójának megvitatására, hogy halasszuk el a közgyűlést, illetve az autonómia kérdésének fölvetését jobb időkre, a VMDK vezetése döntött helyesen. Nem lett volna sem politikailag, sem lélektanilag okos döntés, ha visszalépünk, ha engedünk a nyomásnak. Hiszen a meghátrálással siker koronázta volna az ellenünk szegülő sötét erők munkáját.
A meghátrálás, a visszalépés nagy szerencsétlenség lett volna azért is, mert elmulasztottuk volna a megfelelő pillanatot, amikor rajtunk a világ szeme. Ennek a közgyűlésnek az eredményét, a magyar autonómiával kapcsolatos állásfoglalásunkat ma ország-világ várja. Várják azok a kisebbségek, akik hasonló kutyaszorítóban vannak, mint mi, és hasonló lépésre készülődnek. Várják talán azok a nemzetközi fórumok is, amelyeknek a kisebbségek ügyében állást kell foglalniuk. Meg aztán méltatlan lett volna hozzánk, a VMDK-hoz, a vajdasági magyarsághoz a meghátrálás. Az, hogy itt vannak a küldöttek Vajdaság minden részéből, azt jelenti, hogy hasonlóan látjuk a helyzetet, a kérdés elodázhatatlanná vált: a magyar autonómia ügyében állást kell foglalnunk, s ezt a kérdést itt és most kell megtárgyalnunk.
Még valamire szeretném felhívni figyelmüket a tervezettel kapcsolatban. Ez az igényeknek a jogi megfogalmazása, illetve magának a koncepciónak a megformulázása. Ezzel kapcsolatban el kell mondanom, szándékosan törekedtünk arra, hogy ne burkoljuk mondanivalónkat olyan jogi frazeológiába, ami nehezítené vagy lehetetlenné tenné a szöveg megértését az egyszerű értelmes emberek számára. Minden szakmának megvan a maga szakzsargonja, amit nem nagyon értenek a laikusok. Nem kívántunk senkit sem abba a helyzetbe hozni, hogy ne tudja kihámozni mondanivalónkat. Egyébként is, lesz rá alkalom, hogy szakavatott jogászaink átültessék jogi szaknyelvre az előterjesztett anyagot, mielőtt még valamelyik kormánynak benyújtjuk. Most még azt sem tudjuk, melyiknek, olyan gyorsan változik körülöttünk minden. Ezért sem lett volna célszerű minden szónak, cikkelynek a végső nyelvezeti formát megadni. Csak megkötné a kezünket. Így viszont tudjuk, hogy ez egy munkaanyag, amit nemcsak a jogi megfogalmazások vonatkozásában kívánatos továbbmunkálni, hanem a társadalmi változások függvényében politikailag és koncepcionálisan is.
Célunk az volt, hogy az önök kezében levő anyag eléggé érthető és áttekinthető legyen ahhoz, hogy vita alapjául szolgálhasson. Az előterjesztett javaslat három gondolati pillérre támaszkodik: 1. a hágai Jugoszlávia értekezleten Lord Carrington által előterjesztett rendezési javaslatra, 2. a perszonális autonómiára vonatkozó korábbi VMDK állásfoglalásra és 3. a kisebbségek jogaival kapcsolatos nemzetközi dokumentumokra.
El kell mondanom, hogy a tervezet alapjául szolgáló Lord Carrington-féle javaslatot Belgrád nem írta alá, ezért a különleges státusú községek, illetve a magyar területi autonómia emlegetése a szerb kormánynál aligha talál megértésre. Ellenben, ami óhajainkat, önkormányzati törekvéseinket illeti, az a továbbiakban nem tabu. Belgrádban, az autonómiától eltekintve állítólag mindenről lehet tárgyalni. Bölcsen előre látva bizonyos fogalmaktól való ódzkodást, mindjárt két címet adtunk a tervezetnek: Magyar autonómia, illetve a VMDK állásfoglalása a kisebbségi önkormányzatról. Ha valakit az autonómia kifejezés oly mértékben irritál, hogy emiatt nem hajlandó tárgyalni követeléseinkről, akkor javasoljuk, tárgyaljon velünk a magyar kisebbség önkormányzatának megvalósításáról.
Milošević elnök a vele való beszélgetés során azt mondta: mindaddig, amíg ennek az országnak az állampolgáraként nem érezzük igazán otthon magunkat, jogunk van kérni, jogunk van harcolni. Ezt megszívlelve szeretném vitára bocsátani az anyagot. Az elhangzott javaslatokat a Szakértő Bizottság feljegyzi, elemzi, összegezi és beépíti majd a végleges javaslattervezetbe. Sok sikert kívánok munkájukhoz.
Bácska területén az elmúlt időszakban, a nagyarányú mozgósítások hatására, a Tisza menti községekben, a túlsúlyban magyarok lakta településeken hatalmas méretű béketüntetésekre és megmozdulásokra került sor. Ez a háborúellenes megnyilvánulás a polgárok jogos meggyőződéséből fakadt. A VMDK számtalanszor kérte és követelte a szerb képviselőháztól és a kormánytól, hogy akarata ellenére senkit se kényszerítsenek a polgárháborúban való részvételre.
A titói Jugoszlávia kiszenvedett. A „néphadsereg” megfiatalított vezérkara védtelen lakóházak bombázására ad parancsot Boszniában. Ugyanakkor a szerb Jugoszlávia politikusai, a kisebbségi jogok érvényesítése ürügyén, eszkalálják a háborút a Balkán egyre nagyobb részére. A VMDK nyilatkozatban szólította fel a vajdasági magyarokat a sorkatonai bevonulása megtagadására. Az elmúlt hetekben ismét béketüntetések voltak több magyarlakta településen. Mindez újból időszerűsíti azokat a kérdéseket, amelyekről a VMDK alelnökével magyarországi útja alkalmával beszélgettünk.
- Hódi úr! A VMDK meglehetősen nehéz helyzetbe került a háború miatt. Milyen feladatot állított maga elé a szervezet? Mi a lehetősége ebben a veszélyes közegben?
- A VMDK-ra, bármilyen csekély is a mozgástere, fontos feladatok hárulnak. Naprakészen kell ismernünk az európai történéseket, a Jugoszlávia széthullásával kapcsolatos politikai állásfoglalásokat és értékeléseket. Ennek megfelelően kidolgozzuk a politikai cselekvési stratégiát és megpróbáljuk érvényesíteni azt, mert a kiélezett háborús helyzetet a magyarság nehezen, megfélemlítve, frusztrálva éli meg. Ebben a kilátástalan helyzetben nekünk távlatot kell felkínálnunk a magyar kisebbségnek azért, hogy az emberek bízzanak a jövőben és ne hagyják el az országot, vállalják az otthonmaradást még akkor is, ha ez bizonyos kockázattal jár. Ebben a történelmi kényszerhelyzetben a VMDK-nak olyan atmoszférát kell teremtenie, amelyben ez a magatartásforma megvalósítható.
- Kifejtené e stratégia elemeit? Mire alapszik ez, és mit céloz meg?
- A Carrington-féle békejavaslatok alapján saját kisebbségi szempontunkból kidolgoztuk és megválaszoltuk azt, hogy milyen megoldások elfogadhatóak a vajdasági magyaroknak. Ezek alkalmazhatóak más, kisebbségben élő vagy kisebbségbe kerülő népcsoportok érdekében is. Úgy vélem, olyan modellt alakítottunk ki, amely Kelet-Európa más részein ugyancsak alkalmazható.
- Hogyan fest ez a modell?
- Ez nagyjából megegyezik Carrington béketervének egyik változatával. Ahol többségben van valamelyik népcsoport az adott közigazgatási területen belül, ott lehetőség nyílik területi autonómiára, önkormányzatra. Ez egy megoldás. Ezzel párhuzamosan, tehát nem vagylagosan, a szórványokban élő népcsoportok jövőjét, az egész területre vonatkozóan, személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzatok, tulajdonképpen egy kulturális autonómia keretében képzeljük el és tartjuk megvalósíthatónak. Annak a régi és a gyakorlatban bevált sémának megfelelően, ahogyan a különböző egyházközösségek működnek és jól megférnek egymás mellett ugyanazon a területen, eltérő ideológiai, kulturális törekvéseikkel. Ugyanígy a nemzeti kultúrák, a különböző ajkú népek, népcsoportok is tökéletesen megférnek egymás mellett, függetlenül a számarányuktól az adott térségen belül. Az említett modell keretében harmadik megoldás az, hogy azokban a falvakban, városokban - amelyek bár szigetként élnek idegen nyelvi környezetben -, ahol a más ajkú népesség többséget képez, ott lokális autonómiával rendelkező önkormányzattal biztosítsuk a kisebbségek védelmét, identitásuk és kultúrájuk megőrzését. Mindezeken felül úgy gondoljuk, és ezt következetesen képviseljük, hogy azok a kelet-közép-európai régiók, amelyek nagy történelmi, kulturális, gazdasági, politikai hagyományokkal rendelkeznek, sőt, nemzetiségi jellegüknél fogva most még inkább, mint korábban, élvezzenek egy európai értelemben vett regionális státuszt: tehát a térségek gazdasági, politikai, kulturális önállóságával járó minden jogot. Ilyen régió a Vajdaság is. Nyilvánvalóan az említett elgondolások azon megoldási lehetőségek közé tartoznak, amelyek egymás mellett, egymást átfedve biztosíthatják a népcsoportok és népek számára a konfliktusok megoldását, a tartós béke megvalósítását. Ez a VMDK külpolitikai értelemben vett elképzelése.
- Mire törekszenek a belpolitikában?
- Belpolitikai vonatkozásban a gyakorlati élet kínálta és kínálja fel a szükséges lépéseket. Bácska területén az elmúlt időszakban, a nagyarányú mozgósítások hatására, a Tisza menti községekben, a túlsúlyban magyarok lakta településeken hatalmas méretű béketüntetésekre és megmozdulásokra került sor. Ez a háborúellenes megnyilvánulás a polgárok jogos meggyőződéséből fakadt. A VMDK számtalanszor kérte követelte a szerb képviselőháztól, hogy akarata ellenére senkit se kényszerítsenek a polgárháborúba való részvételre. A megmozdulásokat értékelve feljogosítva éreztük magunkat, hogy hivatalos formában forduljunk a szerb képviselőházhoz: hozzon döntést ebben a kérdésben. Vagyis ne kényszerítse a magyarságot és a kisebbségeket testvérgyilkos háborúba, ne mozgósítsa őket tartalékosként. A szerb kormány továbbította levelünket a hadügyminisztériumhoz, ahonnan válaszlevél érkezett. Ebben ismertették azt a belgrádi álláspontot, miszerint a hadsereg védelmére kelt a Horvátországban kiszolgáltatott helyzetbe került szerbeknek. Minthogy a háború szövetségi döntés következménye, ezért a szerb kormány és a hadügyminisztérium nem illetékes a VMDK kérésének elbírálásában. Később is, majd a boszniai háború kirobbanását követően ugyancsak követeltük a kisebbségek akaratának tiszteletben tartását. Sajnos a szerb kormány az országon kívül élő szerbeknek fegyverrel szerez kisebbségi jogot, ugyanakkor a Szerbiában élő nemzetek jogairól hallani sem akar.
- Ha jól értem szavaiból, a VMDK mozgástere bizonyos mértékben beszűkült. Egyezik a véleményünk?
- A kisebbségeknek és a kisebbségi érdekszervezeteknek mindig is igen szűk volt a mozgásterük. Én inkább azt hangsúlyozom, hogy ebben a végtelenül nehéz és kiélezett helyzetben azokat a lépéseket tegyük meg, amelyekre történelmileg lehetőség kínálkozik. Mulasztást nem követhetünk el.
- Hogyan tud ebben az anyaország segíteni? Egyáltalán helytálló-e az anyaország kifejezés?
- A szóhasználat tökéletes. Ez ellen a mi részünkről nincs kifogás. A VMDK kezdettől fogva egyetemes magyarságban gondolkodik. Az anyaország fogalma alatt mi Magyarországot értjük. A magyar kormánnyal korrekt, jó kapcsolatot tartunk fenn. Tudatában vagyunk annak, hogy politikájuk alakításakor figyelembe veszik a vajdasági magyarság érdekeit és ügyelnek arra, döntéseik ne okozzanak káros következményeket. Nem a magyar kormánytól várjuk azt a misszionárius szerepet, amit az Európai Közösségnek és az ENSZ-nek kell betöltenie. A háború megfékezésére sokkal kiélezettebb, határozottabb politikát várunk az Európa Tanácstól és más nemzetközi politikai fórumtól, mivel a magyar kormány lehetőségei igencsak behatároltak. Az anyaországtól az eddig megszokott támogatást igényeljük.
- Hogyan látja a Vajdaságon kívüli szórványmagyarság helyzetét? Miképp változott helyzetük az elmúlt évekhez viszonyítva?
- Több volt köztársaság területén élnek magyarok. Más volt a múltjuk, más a jelenük, és ebből fakadóan a mozgásterük is. Hiszem és remélem, hogy Szlovéniában és Horvátországban a nemzeti kisebbségek nemzetiségi kollektív jogai maradéktalanul érvényesülnek. Sajnos a háború iszonyatos pusztítást okozott különösen a baranyai magyar lakosság körében. Félő, hogy ezeket a sebeket, ezt a pusztítást a majdani jogokkal is nagyon nehéz lesz orvosolni.
- Milyen esélye van a vajdasági magyarok közösségének arra, hogy 1992-ben átütő sikereket érjen el? Vagy illúzió, amit kérdezek?
- Az elmúlt hónapok történéseinek ismeretében nem lehetnek illúzióink. Nyilvánvaló, hogy a délszláv népek közötti konfliktusok, még ha a fegyveres harc mérséklődik is, rövid távon nem megoldhatóak. Ez vonatkozhat Kelet-Közép-Európa más térségeire is. Következésképpen hosszú „menetelésre”, helytállásra kell felkészülnünk, számítva a váratlan fordulatokra, a súlyos megpróbáltatásokra. Azt hiszem, hogy ez a hozzáállás nemcsak a kisebbségekre vonatkozhat, hanem a környezetünkben élő népekre, nemzetekre is. A kelet-európai államok széthullása után egy olyan kérdéssel találtuk magunkat szembe, amelyre nincs modell. Nem ringathatjuk magunkat illúziókban, miszerint ez a kérdés egy csapásra megoldható és levehető a napirendről. Nyilvánvalóan nem erről van szó, hanem naponta, hetente kell megkínlódnunk, megszenvednünk egy-egy felmerülő kérdés vagy korábban elnapolt, szőnyeg alá söpört feszültség, konfliktus megoldásáért.
- Van-e a VMDK-nak Magyarországon kívül olyan partnere, amelyikkel érdemben megvitathatja ezeket a kérdéseket? Egyáltalán, elfogadják-e nyugaton partnerként a VMDK-t?
- Amikor a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége vállalta a vajdasági magyarság önszervezésének politikai irányítását, rendkívül hátrányos helyzetből indult, nehéz történelmi örökséggel kellett megküzdenie. Népcsoportunk apolitikus állapotba került az elmúlt évtizedekben. Részben a konszolidáltabb gazdasági viszonyok, részben a felszín alatt rendkívül durván működő pártállami terror miatt, amely végtelen kárt okozott a magyarság identitástudatában. Ezért nagyon nehéz az embereket arra bátorítani, hogy politikailag is vállalják fel sorsukat. Pedig erre feltétlenül szükség volt és van, hiszen Nyugat-Európában és a tengerentúlon nem tudtak arról, hogy a Vajdaságban magyarok is élnek. Először ezt az űrt töltöttük be. Jelt, hírt adtunk magunkról, hogy léteznek magyarok e tájon. Második lépésként azt a hamis, hazug és megszépített mítoszt romboltuk le, mely szerint a mi sorsunk megoldott, tökéletes és irigylésre méltó. Rámutattunk azokra a rendkívül nehéz és fájó kérdésekre, amelyek a vajdasági magyarság sorsát jellemzik. Sikerült tudatosítanunk a nyugati közvéleményben, hogy létezünk és a helyzetünk még nyitott kérdés. Ezen felül a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége nehéz és gyötrelmes munkával elérte, hogy legitimitása van. Az európai kormányok és politikai fórumok tudnak róla, számba veszik. Ugyanakkor nem ringathatjuk magunkat illúziókban, hiszen a háborút még nem sikerült megfékezni. Hogy éppen most, egy kisebbségi szervezetnek a kezdeményezései lesznek meghatározóak, azt nem hisszük. A hágai, utóbb brüsszeli békekonferencián és más fórumokon tudtak, tudnak javaslatainkról. Mi hisszük: ha a konfliktus rendezésére elérkezik a döntő óra, a tárgyalásokon ott lehet majd a VMDK képviselője is.
- Partnerüknek tekintik-e a szerbiai ellenzéki pártok a VMDK-t?
- A szerbiai ellenzéki pártok egyelőre senkit sem tekintenek partnerüknek. Szövetségre léptek egymással, a mindent előző szerb nemzeti egység szellemében, a szerb nép érdekeinek megvédésére. E tény nem teszi lehetővé még a demokratikusabb ellenzéki pártoknak sem, hogy a VMDK-val kokettáljanak. Annál kevésbé, mert ezek politikai alapállása eltér attól a demokratizmustól, amit a mi kisebbségi szervezetünk képvisel. Jelenleg a békemozgalmak egyre aktívabb fellépésére némiképp változott a helyzet: mind a Szerb Demokrata Párt, mind a Szerb Megújhodási Mozgalom és néhány más politikai szervezet egyre határozottabban sorakozik fel a háborúellenes erők mögé. Remélem, a korrektebb kisebbségi politika megvalósulásáért is tenni fognak valamit egyszer.
- Köszönöm a beszélgetést.
– A közelmúltban a FUEV évi kongresszusán, amelyre Németországban került sor, eleget tettek az egy évvel ezelőtt beadott kérelmünknek, és a VMDK-t felvették az Európai Népcsoportok Föderális Uniójába. Ez a legrégebbi, nemzeti kisebbségeket védelmező érdekvédelmi szervezet nyugaton. Nagyon erős német és holland befolyás alatt működő nemzetközi szervezet - mondta beszélgetésünk elején dr. Hódi Sándor, a VMDK alelnöke.
- A kelet-európai népcsoportok előtt korábban szigorúan el volt zárva, sőt főbenjáró bűnnek számított volna ilyen „imperialista” szervezetnek tagja lenni. A kelet-európai változásokat követően ezek a kapuk megnyíltak, nem volt többé politikai akadálya annak, hogy az itt megszerveződött kisebbségek kérjék a fölvételüket. Azért egy bizonyos óvatosság megmutatkozott a FUEV részéről is, ami azt jelenti, hogy a dolog korántsem olyan egyszerű, hogy máról holnapra mindenki tagja lehet.
- Az Európai Népcsoportok Föderális Uniója alaposan leinformálja a felvételi kérelmeket, ennek megvan a maga formája, végül is 50 éves a szervezet. Először is olyan szervezetet vesznek fel, amely legitim, és élvezi az általa képviselt választópolgárok bizalmát, tehát egy mondvacsinált szervezet nyilván nem kerülhet be. A másik, ami szintén fontos, hogy vállalnia kell az európai normákat, tehát a politikai pluralizmus eszméit és az emberi szabadságjogokat. Politikai platformjában, programjában nem alapozhat fasiszta, nacionalista eszmékre, amelyek lehetetlenné teszik az együttélést, illetve konfrontációhoz vezetnek. Ilyen jellegű szervezetnek semmi esélye az Európai Népcsoportok Föderális Uniójában.
- Ebben a pillanatban azonban elmondhatjuk, ami nagyon fontos az itt élő magyarság számára, hogy a VMDK mellett tagja lett a FUEV-nek a Romániai Magyarok Demokratikus Szervezete (RMDSZ), az Együttélés (a felvidéki magyarok érdekvédelmi szervezete) és a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége. Tehát a legtömegesebb magyar kisebbségi szervezetek mind ott vannak ebben a rangos, nagyon sok felelősséget vállaló nemzetközi érdekvédelmi szervezetben.
- Mi úgy ítéltük meg már tavaly, amikor a kérelmet bejelentettük, hogy mindenképpen és mindenhol Európában, ahol a kisebbségek helyzetével kapcsolatos elvi vagy politikai kérdések felmerülnek, ott legyünk, hogy egyrészt sor kerüljön egyeztető tárgyalásokra, a vélemények egyeztetésére, másrészt saját problémáinkat kivigyük a nagyvilágba, és azonnali segítséget kérjünk. Felvételünk azért is fontos, mert ebben a történelmi helyzetben, amikor végtelenül kiszolgáltatottan és végtelenül nagy veszélyben élünk, egyedüli segítséget a nemzetközi közvéleménytől remélünk. Ilyen szituációban nagyon fontos, hogy mellettünk van egy nagy tapasztalattal és befolyással rendelkező nemzetközi szervezet, amelynek szava van az Európai Tanácsban, az Európa Parlamentben és az ENSZ-ben. Bármi történik is velünk, ezeknek a közreműködésére számíthatunk.
- A FUEV, tekintettel helyzetünkre, fölajánlotta, hogy védnökséget vállalna a VMDK, illetve a vajdasági magyarok fölött. Ilyen jellegű tárgyalások folynak a meghatalmazás megadása tárgyában, ami semmire sem kötelez bennünket, viszont szükségünk lehet a FUEV támogatására. Körvonalaztuk az önkormányzati koncepciót, az autonómia tervezetét. Igen fontos számunkra, hogy ennek a koncepciónak az ismertetésében és elfogadtatásában a FUEV segítségünkre legyen. Várjuk, hogy a FUEV-en belül vitassák meg ezzel kapcsolatos terveinket és tegyék meg észrevételeiket. Tekintettel arra, hogy a koncepciót a helsinki dokumentumok szellemében dolgoztuk ki, komolyabb kifogásra nem számítunk, ami azt jelenti, hogy várható a nemzetközi szervezet támogatása ebben a létfontosságú ügyben.
- Történelmi kényszerhelyzetünk hozta magával, hogy ebben a térségben a kisebbségek voltak a szenvedő alanyai a korábbi rendszernek. Az idő érlelte meg a változás szükségességét. A kisebbségek helyzetüknél fogva váltak a demokratikus elvek hordozóivá. Következésképpen a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek jelentik az igazi kapcsot Európával, ezek azok, amelyek az európai integrációban és rendszerváltásban érdekeltek. Ennek a nemzetközi politikai fórumok is tudatában vannak, ennek tulajdonítható, hogy egy nagy csoport létrehozása is folyamatban van a FUEV-en belül: formálisan nevezem csoportnak a magyarság érdekvédelmi szervezeteit, amely rányomja bélyegét a FUEV egészére és a FUEV politikai arculatára is. Tehát egy olyan kölcsönösségről van szó, hogy nemcsak a FUEV nyitott a kisebbségek helyzete iránt, hanem a közép-kelet-európai kisebbségek, hogy úgy mondjam, betódulása a FUEV-be egy új politikai rálátást igényel. S véleményünk szerint ez így is van rendjén - hallottuk dr. Hódi Sándortól.
A VMDK elnöksége több ülésén is értékelte a május 31-i helyhatósági, tartományi és szövetségi választások eredményeit, illetve a választások eredményeként előállt helyzetet, az új községi végrehajtó-testületek alakulása körüli zajos eseményeket. A hosszas és kimerítő viták során viszonylag kevés szó esett magukról a választásokról: a választási előkészületek hiányosságairól, a rossz központi szervezésről, egyes körzeti szervezetek mulasztásairól stb. Annál nagyobb érdeklődés nyilvánult meg az új helyi hatalom kialakulásával kapcsolatosan fölmerülő elvi kérdések és gyakorlati problémák iránt.
A május végi választások eredményeinek ismeretében igazolást nyert előrelátásunk, hogy az ellenzék bojkottja nem fog sikerrel járni, Szerbia polgárai elegendő számban fognak az urnák elé járulni ahhoz, hogy a Szocialista Párt sikeresnek nyilvánítsa a választásokat, és meghosszabbítsa mandátumát. Megbizonyosodtunk korábbi aggályaink helytállóságáról is, hogy amennyiben a VMDK nem állít jelölteket, ezáltal a magyar többségű területen is a szerb szélsőségesek kezére játszunk mindent. Színtiszta magyar községekben színtiszta szerb vezetés lesz. A kanizsai eset meggyőzően igazolta ezt.
A választások eredményeként kitűnt az is, hogy a „szabadságszerető szerb nép” vajmi kevés megértést tanúsít mások hasonló törekvései iránt. A választásokat követően folytatódott a fenyegetés és az erőszak politikája. Sőt, azokban a községekben, amelyekben a VMDK győzelmet aratott, olyan heves kampány indult az újonnan megválasztott képviselők ellen, hogy több helyen kérdésessé vált, egyáltalán képes lesz-e a VMDK gyakorolni a választásokon megszerzett hatalmát. A képviselő-testületek alakuló közgyűlései a kisebbségbe szorult szocialisták és csetnikek arrogáns viselkedése miatt rendre botrányba fulladtak. Még kevésbé rózsás a helyzet ott, ahol a szocialistáknak, a VMDK-val szembeni koalícióval sikerült megőrizniük hatalmukat.
Egy pillanatra sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a május végi választásokra milyen alkalmatlan történelmi pillanatban került sor. A háború, a folyamatos mozgósítások, a menekültek áradata, a fokozódó zűrzavar, az erőszak burjánzása, az infláció, a pénztelenség, jegyrendszer, a küszöbön álló beszolgáltatások, a nyomor és kilátástalanság közepette ez a cirkusz vajmi kevéssé érdekelte az embereket.
Az új Jugoszlávia lakosainak többsége koldusszegény, egyik napról a másikra él. Megszűnt a piac és mindenféle vállalkozói szabadság. A gazdaság egyetlen hatalmas közvállalattá alakult, amit az államapparátus irányít. Az ország blokád alatt van. Nincs kiút, nincs semmi mozgási lehetőség. Az általános elégedetlenség ellenére, a tiltakozók tábora csekély, hangjuk erőtlen. A pszichológiai terror félelemben és rettegésben tartja az embereket. Olcsó az emberélet - a gyilkosságok mindennaposak -, kevesen mernek a hatalommal szembeszegülni.
A szerb ellenzéki pártok többsége, így a Szerb Megújhodási Mozgalom, a Demokrata Párt, a Vajdasági Demokratikus Reformpárt stb. értelmetlennek és célszerűtlennek tartva a választásokat, nem állít jelölteket. Fölrótták a hatalmi pártnak, hogy előbb írta ki a választásokat, mint ahogy a választási törvényt meghozta volna, amely törvény meghozatalába az ellenzéknek nem volt semmiféle befolyása. Nehezményezték továbbá, hogy a pártok pénzellátásáról szóló törvény sem született meg időben. Elmaradt a választásokra ígért támogatás is, miközben a Szocialista Párt két kézzel szórta a pénzt saját céljaira. Sérelmezték azt is, hogy a Szerbiában uralkodó totális tájékoztatási blokád miatt az ellenzéknek egyszerűen nincs módja tisztességes kampányra. De ideje sem lett volna rá a választások nagy sebbel-lobbal történő kiírása miatt.
A választások kiírása után a VMDK elnökségének sem volt mindjárt határozott állásfoglalása. A bizonytalankodás később is érzékelhető volt, ami abban mutatkozott meg, hogy az elnökség e kérdésben a döntést sokáig a körzeti szervezetekre bízta.
Mind a választások ellen, mind pedig mellette az érvek sokaságát lehetett fölsorakoztatni. Az a körülmény, hogy a Szerbiában bejegyzett hetvenöt politikai párt közül csupán tizenegy indított jelölteket, zömében szélsőséges nacionalista pártok, amelyek bizonyos megegyezésre jutottak a Szocialista Párttal, eleve olyan ellenérzéseket váltott ki a választásokkal szemben, amit nagyon nehezen lehetett legyűrni. Ez a „felállás” mérhetetlenül feszélyezett mindenkit. Különösen azt követően, hogy a bojkottra felszólító ellenzék súlyos vádakkal kezdett illetni bennünket. Hogy a VMDK „összepaktál” Miloševićtyel, hozzájárul a hatalmi párt mandátumának meghosszabbításához, hátat fordít a „demokratikus Szerbiának” stb. Annak ellenére, hogy az úgynevezett „demokratikus Szerbia” számos tanújelét adta annak, hogy kisebbségi jogainkat illetően a hatalmi pártnál is szűkkeblűbb irányunkban, sokan felültek ennek a propagandának. Olyannyira, hogy a Magyar Szó például vezércikkben szólította föl a vajdasági magyarságot az ellenzékkel való szolidaritásra és a választások bojkottjára.
Más jellegű gondjaink is voltak. A magyarság jelentős része annyira fél, hogy nem mer színt vallani. Képzett és tanult emberek sora nem mert a VMDK színeiben jelölést vállalni. Sok helyen még a jelölésekhez szükséges aláírások összegyűjtése is gondot okozott. Attól rettegve, hogy a hatalom titokban nyilvántartást vezet majd róluk, sokan a világért sem írnának alá semmiféle listát. Az 1944-es vérengzések szörnyű emlékei máig kísértenek. Ezek az emlékek gátolnak bennünket valahányszor helyt kellene állnunk, tenni kéne saját érdekünkben valamit. Emiatt nem sikerült elegendő számú és megfelelő képzettségű VMDK-s jelöltet állítani, illetve elegendő támogatót találni.
Részemről egyébként épp ez a felismerés szólt amellett, hogy mindenképpen részt kell vennünk a választásokon. Nem is annyira politikai, mint amennyire lélektani megfontolásból. Ezek a kockázat nélküli választások kitűnő alkalmat kínáltak arra, hogy a VMDK aktív szerepvállalásra bírja a magyarságot. Ki kell szabadítani az embereket a félelem bénító szorításából. Rá kell bírni őket arra, hogy közéleti szerepet vállaljanak, hogy ki merjenek nyúlni a hatalom morzsái után.
Ami viszont a politikai megfontolásokat illeti: tisztában kell lennünk vele, hogy sem a hatalomtól, sem az ellenzéktől nem várhatunk semmit! Önállóságunk, kollektív jogaink, autonómiánk ügyében nekünk magunknak kell eljárnunk. Nem várhatunk egy majdani, szabad és demokratikus úton történő teljes és általános választásokra. Bármilyen fenntartásaink is vannak ezekkel a választásokkal kapcsolatban, ahhoz, hogy lépni tudjunk, itt és most kell állást foglalnunk. Saját jól felfogott érdekünk, hogy jelölteket állítsunk és részt vegyünk a választásokon. A magyar önkormányzatoknak előbb létre kell jönniük, talpra kell állniuk, be kell járódniuk ahhoz, hogy a távolabbi jövőben a magyar autonómiára gondolhassunk.
A szocialisták „fölényes győzelme” természetesen egy percig sem volt kérdéses senki számára sem. Megvolt hozzá a hatalmuk, kedvükre szabták a választási körzeteket, bejáródott mechanizmussal rendelkeztek, és persze számolatlanul állt a pénz rendelkezésükre. A Szerbiai Szocialista Párt mellett igen jó eredményt ért el a Szerb Radikális Párt is.
A szerb nacionalizmus előretörése ellenére a magyarlakta területeken, szerényebb vagy jelentősebb mértékben, de mindenütt VMDK-s többség jött létre az új községi képviselő-testületekben. Ez a siker részben annak tudható be, hogy a VMDK részéről a helyhatósági választások előkészületei még 1991 őszén megtörténtek, a Bácskán végigsöprő háborúellenes megmozdulások idején. A most tavasszal bejelentett választásokra jószerével semmilyen előkészületeket sem tettünk néhány új jelölt állításán, illetve a szükséges aláírások összegyűjtésén kívül. Az idő rövidsége miatt másra nem is lett volna lehetőségünk.
A VMDK sikere azonban mindenekelőtt a magyar választópolgároknak köszönhető, akik minden megpróbáltatásuk ellenére valamivel több mint 50%-ban megjelentek a szavazóhelyeken, és megkülönböztetett figyelemmel karikázták be a VMDK jelöltjeit. Számítani lehetett rá, hogy a nemzeti megosztottság miatt a szerbek elsősorban szerbekre, a magyarok viszont magyarokra adják le voksukat. Így is történt. Ennek következtében a vegyes lakosságú községekben az újonnan megválasztott képviselők nemzeti hovatartozását illetően „kulcs” nélkül is helyreálltak a nemzetiségi arányok. A valóságban a helyzet ennél persze valamelyest árnyaltabb. Nem csak abban az értelemben, hogy a szerbek is, magyarok is bizonyos esetekben - mint például a tartományi és szövetségi képviselők esetében - bizonyíthatóan eltekintettek a nemzeti hovatartozástól, de kitűnt az is, hogy nem közömbös a jelölt pártállása sem. Azok a magyar emberek például, akik a VMDK jelöltjeivel szemben „független” jelöltként, vagy a Szerbiai Szocialista Párt színeiben, esetleg csetnikként (ilyen is volt!) indultak, rendre kibuktak. A volt káderek, akik eddig annak árán boldogultak, hogy magyarságukat alárendelték személyi ambícióiknak, a választásokon kemény leckét kaptak.
Az a körülmény, amit a példák sokasága igazol, hogy a magyar választópolgárok százszor inkább megbíznak egy egyszerű, névtelen VMDK-s szakácsnőben, mint egy közismert, de a hatalmi párthoz húzó magyar szakorvosban, mindenképpen a VMDK politikájának az elismerése mellett szól. Egyúttal üzenet a hatalom szekértolóihoz, hogy már más idők járnak, ha még nem ismerték volna föl, hányadán is állnak a dolgok. Üzenet egyúttal azokhoz a „tanult” magyar atyafiakhoz, akik félnek színt vallani, akik még mindig haboznak, kivárnak, a nehéz helyzetekben félreállnak, hogy aztán később számon kérjék a „szakértelmet”, a „képzettséget” másokon, amit történetesen épp nekik kellett volna prezentálniuk, ha lenne elég kurázsi bennük sorsuk vállalásához. A helyi hatalomátvétel időszakában nagy tehertételként nehezedik ránk ez a magatartás. Nem a csetnikek és a kommunisták jelentik számunkra a legnagyobb gondot ezekben a sorsformáló időkben, hanem az iskolázott emberek politikai bátortalansága, tartásnélkülisége.
Mindez nem jelenti azt, hogy a csetnikekkel, vagy a magukat szocialistáknak nevező kommunistákkal könnyű volna kijönni. Távolról sem. A VMDK a békés, erőszakmentes demokratikus változások híve. Ezzel a szelíd politikájával és a dialógus fontosságának hangoztatásával azonban csak mosolyt fakaszt ebben az elvadult militáns közegben. Itt mások a normák. A gőg, a nagyképűség, az erőszak, a hatalmi megalománia jellemzi politikai ellenfeleinket. Eszményük az egy ország, egy nép, egy nyelv, egy vélemény. Aki erről másként vélekedik, az a szerb nép esküdt ellensége, akit el kell űzni, meg kell ölni, meg kell fosztani javaitól.
A magyarok mélységesen átérzik ennek a mentalitásbeli különbségnek a veszélyét. A menekülő bosnyákok hozzák magukkal a szörnyű híreket. A szerbek középkori kínzásoknak vetik alá őket, az utcán százszámra húzzák karóba az embereket, irgalom nélkül felkoncolnak fiatalt és öreget, buldózerrel temetnek. Alig karnyújtásnyira innen. És teszik mindezt azoknak a pártoknak a hívei, akik ellenében a VMDK a választásokon fellépett, s akikkel szemben a helyi választást több helyen meg is nyerte.
Nem kell hát csodálkozni azon, hogy a győzelem, a helyi hatalom első parányi morzsáinak a megszerzése, a felszabadult öröm helyett inkább nyomasztó, elviselhetetlen félelmet váltott ki az emberekben. A hatalmi párt képviselői és a csetnikek egymással versenyeztek ebben a megfélemlítésben, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy demagóg módon elbizonytalanítsák, lejárassák a VMDK képviselőit. Lett is foganatja a fenyegető föllépésnek: a magyarság egy része erőteljes nyomást próbált gyakorolni a VMDK-ra, hogy a „békesség kedvéért” passzolja át a megszerzett mandátumokat a szerbeknek, vagy legalább ossza meg a hatalmat velük. Sokan a VMDK soraiban is elbizonytalanodtak. Kemény belső küzdelmek árán kerekedett fölül az a vonal, amelyik végül is ellenállt a meghunyászkodásnak, a megalkuvásnak és az elvtelen kompromisszumoknak. A VMDK eddigi legnagyobb erkölcsi győzelmének kell ezt elkönyvelnünk.
Jóllehet az új községi képviselő-testületek különböző színekben befutott képviselőkből állnak, a nemzeti alapon történő fellépés és összefonódás lényegesebb és meghatározóbb a pártbeli hovatartozásnál. A szerbek nemzeti alapon lépnek fel a hatalom megszerzéséért, s a legkevésbé sem pártszerűek és elvszerűek céljaik érvényesítésében. A magyarok esetében nem egészen ez a helyzet: volt ahol a „független” magyar képviselők által szerzett szavazatokon múlott, hogy a szocialisták szerezték meg a községi vezető posztokat és nem a VMDK.
Bár a helyi hatalom átvétele során mélyült a megosztottság a lakosság soraiban, némely községben pattanásig feszült a húr a szerbek és magyarok között, s bár szélsőséges nacionalisták a szerbek „veszélyeztetettségére” hivatkozva kíméletlen arroganciával támadják a VMDK-t, a helyzet lassan csillapul. Akár tetszik ez, akár nem, a veszteseknek kénytelen-kelletlen bele kell nyugodniuk választási vereségükbe, s a vereséget nem lehet eltussolni semmilyen mellébeszéléssel: botránnyal, fenyegetőzéssel és feszültségkeltéssel. Egyébként sincs okuk pánikra, hiszen az új képviselő-testületnek olyan csekély a hatásköre, hogy az a legkevésbé sem jelent veszélyt a Szerbiai Szocialista Párt hatalmára. Az SZSZP kemény szárnya idejében gondoskodott arról, hogy a kormányrendelettel kinevezett helytartói révén maradéktalanul érvényesíthesse mindenütt a hatalmát.
A helyi önkormányzatok jogkörének degradálása, a dolgok lényegét tekintve, voltaképpen feleslegessé is tette a helyhatósági választásokat. Pusztán azért volt rá szükség, hogy a belgrádi vezetés port hintsen vele a világ szemébe. A választások haszonélvezői legfeljebb mi vagyunk. Nem abban az értelemben, hogy a választások révén jelentős hatalomhoz jutottunk volna, hanem hogy „főpróbát” tarthattunk egy majdani, sokkal nagyobb téttel rendelkező választásokhoz. Nem a hatalomra, hanem erre a főpróbára volt igazán szükségünk. A több mint hét évtizede kisemmizett sorsban élő magyarság ugyanis nincs még fölkészülve a közéleti szerepvállalásra, nincs fölkészülve a (helyi) hatalom átvételére, még kevésbé az autonómia létrehozásra és gyakorlására. Fél évszázados reflexekkel reagál Jugoszlávia szétesésére és annak a hatalomnak az agóniájára, amely annak idején megtizedelte.
Minden jel szerint még október folyamán, más források szerint november végén, kiírják az előrehozott szövetségi és köztársasági választásokat. Lehetséges, hogy egy kalap alatt sort kerítenek a helyhatósági választásokra is. A Szerbián belüli változásokat illetően csodákban persze nem reménykedhetünk. A parlamentáris demokrácia létrejöttéhez, megerősödéséhez és kiteljesedéséhez nyilván nélkülözhetetlen lesz az Európa Tanács, az ENSZ segítsége és védelme. Nélkülözhetetlen lesz, mert azt, amit európai közrendnek, az európai jogrend örökségének, az alkotmányos garanciák európai rendszerének neveznek, egyszóval mindaz, ami az európai civilizáció alapfeltétele és ismérve, ebben a térségben ismeretlen, nem honosodott meg. Európa beavatkozása nélkül, félő, sokáig az utca marad a különböző csoportok közötti politikai küzdelmek színtere. A szerbeket gyalázatos szerepre kárhoztatta a történelem: az erőszak, a gőg, a butaság, a sötétség szinonimájává váltak Európában. Nyilván csak a teljes vereség fogja felnyitni a szemüket. Mi, magyarok gályarabok vagyunk azon a hajón, amelyik most léket kapott. Az újonnan kinevezett kapitány is változatlanul a régi nótát fújja: nagyobb jogokkal rendelkezünk, mint bármely kisebbség Európában. Ettől a szemléletmódtól nincs mit várnunk. Ezt gondolták magukban nyilván azok a tízezrek is, akik nyakukba szedve lábukat inkább földönfutókká váltak, sem hogy élveznék ezeket a jogokat. Róluk, a menekültekről az együttérzés hangján sok szó esik. Kevesebb azokról, akik ezekben a vészterhes időkben maradtak, s nagy kockázatot vállalva magukra, ki mernek állni jogainkért. Pedig most mindenekelőtt ezt a bátorságot és helytállást kell értékelnünk és megbecsülnünk. Köszönve ezeknek a bátor kiállású embereknek, a következő választásokon már előnyösebb pozícióból startolhatunk. A magyar képviselők tucatjai tanulnak bele addig a helyi önkormányzat működésébe, és ismerik ki magukat az állami adminisztráció útvesztőiben.
A nagy gondunk továbbra is az, hogyan tudnánk aktív szerepvállalásra serkenteni, magunk mellé állítani azokat az embereket, akik távol tartják magukat a kisebbségi jogainkért folyó küzdelemtől és az önszerveződéssel járó áldozatos munkától. Talán úgy, ha példát merítenének azoknak a helytállásából, akik vállalták a „berepülő pilóta” szerepét ezeken a helyhatósági választásokon.
– Sokan úgy vélekednek, hogy 4-5 évvel ezelőtt Jugoszlávia volt Kelet-Európa leghaladóbb, legdemokratikusabb, legszabadabb, legbékésebb és legvirágzóbb állama, amelyet azonban a miloševići politika tönkre tett. Ilyen értelemben nyilatkozott például Tom Lantos demokrata képviselő szeptember 23-án az USA kongresszusának képviselőházában. Ön hogyan tekint ezekre az évekre?
– Mi kisebbségek tudjuk, hogy ez a „legbékésebbnek, legdemokratikusabbnak” mondott állam igen mostohán bánt velünk. Tiltva volt számunkra például mindenféle magyar egyesület, klub, szervezet létrehozása. A magyar iskolákat beolvasztották szerb iskolákba. Ez a „legdemokratikusabb” állam csaknem százezer fővel csökkentette az itt élő magyarok számát. Ez az egyik észrevételem. A másik az, hogy túl egyszerű volna mindenért Miloševićet tenni felelőssé. Minden népnek olyan vezetője van, amilyent választ magának. Amilyen megfelel elképzeléseinek, törekvéseinek, felfogásának, beállítódásának. Miből fakad a szerb politika agresszivitása? Milošević személyéből? Korántsem. Ez a hatalmas pusztító erő ott parázslott felszín alatt a korábbi években is, csak éppen senki sem akart róla tudomást venni. A harmadik észrevételem az, hogy amennyiben Jugoszlávia csakugyan demokratikus ország lett volna, s nem az erőszak tartotta volna össze, abban az esetben azok az érdekellentétek, amelyek most háborúhoz vezettek, simán megoldást nyerhettek volna más népek önrendelkezési törekvéseinek méltánylásával, a konföderáció irányában történő változások támogatásával.
– A Szövetségi Képviselőház emberi jogi bizottsága 1992. szeptember 23-án elítélte a horvátok, magyarok és más nemzetiségű polgárok zaklatását Vajdaságban. A bizottság kérte az illetékes szerveket, hogy erélyesen akadályozzák meg az ilyen jelenségeket. Továbbá követelte az eddig megkezdett szabálysértési és bűnvádi eljárások hatékony lebonyolítását, úgy értékelve a helyzetet, hogy az illetékes szervek eddig nem reagáltak elég gyorsan az ilyen jelenségekre. Ön hogyan értékeli ezt a fejleményt?
– Meglátásom szerint mindez közvetlen beismerése a magyarság elleni pszichológiai hadviselésnek és a kisebbségüldözésnek. A Borba című napilap 1992. szeptember 24-i száma adatokat közöl arról, hogy Herkócát eddig 253 család, Golubincit pedig 300 személy hagyta el.
– Jugoszláviát nemrégiben kizárták az ENSZ-ből. Ennek milyen fejleményei lehetnek a szerbekre nézve?
– Jugoszlávia kizárása az ENSZ-közgyűlésből a nagyszerb ideológia és az agresszív nacionalista politika egyik nagy veresége. A világszervezet történetében mindössze egyszer fordult elő hasonló eset, amikor fajgyűlölő politikája miatt kizárták a Dél-Afrikai Köztársaságot. A kizárás oka most sem kevésbé súlyos: a szerbek felsőbbrendűsége jegyében folyó politizálást felelősség terheli a másfél éve tartó balkáni vérontásért. A világ 127 országa gyalázatosnak és elfogadhatatlannak tartja ezt az arrogáns nemzeti gőgöt. A világ csak most ismerte fel ennek a politikának a természetét. De tessék elképzelni, mit jelentett ez a politika az itt élő magyarok részére több mint hetven éven keresztül. Milyen lélektani következményekkel járt ez a mindent eltipró nemzeti büszkeség mind a szerbekre, mind más nemzetekre nézve?
– Meglátása szerint milyen szerepet játszik nálunk a hadsereg? Elképzelhető-e, hogy az állam más erőszakszervezeteivel szemben a demokratikus változások mellé álljon?
– Nézze, nálunk a költségvetés 92 százalékát fordítják hadicélokra, annak ellenére, hogy úgymond az ország „nem áll hadban” senkivel sem. Közben éhínség és nyomor szakad az országra. Elképzelhetjük, mekkora hatalma van a hadseregnek az ország vezetésében (vagy fordítva), ha mindezt képes elfogadtatni egy ország népével. Ehhez bizony kemény katonai diktatúra kell.
– Egyetért-e azzal az állítással, hogy a világ érdektelensége, passzivitása tette lehetővé az etnikai tisztogatást Jugoszláviában?
– Inkább azt mondanám, hogy a világ sem tudott járható utat felkínálni. Azért nem tudott, mert a nagyhatalmak, amelyek a népek önrendelkezési jogára hivatkozva valaha létrehozták a térségre jellemző állapotot, azt remélték, hogy az idő sosem fogja szembesíteni őket tévedéseikkel és hazugságaikkal. Most új helyzet állt elő. Nem lehet több szemetet a szőnyeg alá söpörni, így hát nagy porolás várható. Más kérdés, hogy az öntömjénezéstől megszédült szerb népet rá kell szorítani némi önbírálatra. Ehhez azonban idő kell. Leckék sorozata. A világ előtti hitelvesztés. Teljes politikai, erkölcsi és gazdasági csőd. Teljes vereség. És ha majd a megtévedtek (megtévesztettek?) mindenki előtt szégyent vallanak, akkor kezdődhet a demokrácia építése Szerbiában.
– A szerbek azt hangoztatják, hogy Szerbiát senki sem érti. A világ összeesküdött ellenük.
– Igen, ez a legnagyobb hazugság, amit a szerbek híresztelnek magukról. Kiegészítve a másik nagy hazugsággal, hogy a szerbeket mindenki kihasználta a volt Jugoszláviában. Az igazság éppen a fordítottja a fenti állításoknak. A szerb vezetés a kínálkozó történelmi alternatíva, a demokratikus átalakulás helyett, a status quo fenntartását választotta. Tűzzel-vassal próbált letörni minden változást, ami a szerbek hegemón pozícióján próbált változtatni. Hegemón pozíciója miatt Szerbia ellenérdekeltté vált a demokratizálódási folyamatban, hiszen elsősorban más népek javát szolgálta. És a szerbség, csaknem egy emberként, csatasorba állt Milošević mellett Szerbia új nagyságának megteremtéséért az „ein Volk, ein Reich, ein Führer” jegyében. (Hadd utaljak ezzel kapcsolatosan Miloš Mikeln Szerbia nem érti című cikkére, amely a Napló, 1992. szeptember 23-i számában jelent meg) S miután a nép végigjárta a hosszú utat a rohamosztagok zászlaival dekorált impozáns tömeggyűlésektől, a „belső és külső ellenséggel” való sikeres összecsapáson át az egész világgal való konfrontálódásig, előbb-utóbb meg kell érnie a vereséget, amelyre rászolgált.
– A szerb nép hazugságban él. Felelőssé tehető-e a vezető politikusok bűneiért?
– Minden szerb jól tudta, hogy politikusaik mekkorát hazudnak a világnak, amikor például azt mondják, hogy a kisebbségek nagyobb jogokat élveznek Jugoszláviában, mint bárhol másutt a világon. Mint ahogyan nyilvánvaló hazugság az is, hogy a szerbeket a népirtás veszélye fenyegeti szerte az országban: Horvátországban, Boszniában, Koszovóban, talán még Vajdaságban is. Lelkesen éltették vezetőiket akkor is, amikor látniuk kellett volna Vukovár vagy a dalmát városok sorsát, a megszegett tűzszüneteket, az ország lángralobbantását, az etnikai tisztogatást, a koncentrációs táborokat. A világon minden épeszű ember számára világos volt, hogy mi történik, a szerb nép azonban elnézte vezérének a nyilvánvaló hazudozást. Márpedig tudjuk, mit tart a néphit. „Aki hazudik, az lop is, aki lop, attól kitelik más aljasság is”. Ez a népi tapasztalat ezúttal is beigazolódott. Miután a szerb nép elfogadta, hogy Szerbia érdekében hazudni kell, nem talált kivetnivalót abban sem, amikor vezetői gyújtogatásra, rablásra, gyilkosságra szólították fel „Szerbia érdekében”.
– Mondhatjuk, hogy a szerb népet megmételyezte a nacionalizmus. De vajon mikor és hogyan fog belőle kigyógyulni? Mi fogja őket erre kényszeríteni?
– A bosnyákokon elkövetett öldöklések után a szerbek számára nincs többé erkölcsi mentség. Egyelőre még, amíg tart az epidémia, nem érzik ennek a terhét. A hipnotizált tömeg inkább bosszúszomjat érez, tele van a lelke a mások iránt gerjesztett gyűlölettel. Erősnek és legyőzhetetlennek hiszi magát. Ám az a nép, amelyik elveszt minden féket, felrúg minden civilizációs normát, és szembe kerül a világgal, szükségképpen apokaliptikus szenvedések elé néz. A tisztítótűzön valamikor a szerbeknek is át kell menniük. Számunkra, vajdasági magyarok számára az a tragikus, hogy Szerbia foglyai vagyunk, ehhez a szakadékba rohanó szekérhez vagyunk láncolva.
Az egységessé váló, egyelőre nehezen körvonalazódó Európa történelmileg páratlan lehetőséget kínál a különböző országokban élő, szétszóródott népek - köztük a magyarság - egységesülésére, az országok és népek, a nemzeti kisebbségek és anyanemzetek közötti kapcsolatok szabadságára és sokrétűségére.
A demokrácia, a nyilvánosság, a pluralizmus, az önrendelkezés, az emberi és kisebbségi jogok maradéktalan érvényesítése - ezek az értékek teremthetik meg az új európai rendet. Ez az új egységesülés a kommunista terrorral és a nemzetállamok kizárólagosságával szemben vélhetően nem a népek arcnélküliségét, nem a nyelvi kultúrák homogenizálódását jelenti, hanem épp ellenkezőleg, a nemzetek, régiók, népcsoportok sajátosságai megőrzésének és továbbfejlődésének új keretét és lehetőségét teremti meg.
Az új demokratikus integratív európai rend kialakításának fenti elvei vezettek bennünket, amikor emberi és kisebbségi jogaink minél teljesebb megvalósítása, nemzeti, nyelvi és kulturális azonosságunk hatékonyabb érvényesítése érdekében szükségesnek tartottuk az utódállamokba került, azonos történelmi múltú, azonos gondokkal küszködő magyar kisebbségek, és a velük érdekazonos népcsoportok szervezeti összefogását és közös cselekvési programjuk kidolgozását.
A VMDK II. Kongresszusán elfogadott határozati javaslatok értelmében felhatalmazást kaptam a szervezet részéről az Európai Magyar Kisebbségek Szövetségének a létrehozását célzó kezdeményező lépések megtételére. A szükséges egyeztetések után 1991. június elsején sor került az érdekelt kisebbségi szervezetek képviselőinek első közös megbeszélésére. A tanácskozáson részt vett Szőcs Géza és Borbély Imre az RMDSZ, Hódi Sándor és Bíró Géza a VMDK, B. Szabó Péter és Gyarmathy György a zürichi Kisebbségvédelmi Társaság, Komlosy József a FUEV és Éva Maria Barki a Nemzetközi Erdélyi Bizottság magyar képviseletében. A tárgyalást megtisztelték jelenlétükkel eminens magyar politikusok, illetve a kormány rangos tisztségviselői is.
A tanácskozás részvevői megállapodtak abban, hogy az önrendelkezési joggal kapcsolatos nemzetközi alapelvvel összhangban a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek helyzetükből fakadó közös érdekeik védelme és nemzetközi képviselete érdekében közös szervezetet hoznak létre. A közös szervezet létrehozásának gondolata azon a felismerésen nyugszik, hogy az azonos időben és azonos módon kisebbségbe került magyar nemzetrészek, amelyek az egyetemes magyarság szerves részének tekintik magukat, egymással szolidaritást vállalva nagyobb sikerrel szerepelhetnek a nemzetközi fórumokon, s kevésbé is lesznek kiszolgáltatva az adott országon belüli politikai viszonyoknak.
Megállapítást nyert, hogy a szövetség sem politikai platformjában, sem célkitűzéseiben nem érinti a határok kérdését. Politikája tartalmi jellegű: a kisebbségek kollektív jogainak elismeréséért és érvényesítéséért küzd az erre vonatkozó nemzetközi egyezményekkel összhangban.
Az eredeti elképzelés már ezen az első összejövetelen változást szenvedett, mind elnevezésére, mind nemzeti jellegére vonatkozóan. A módosítások a kezdeményezés magyar vonatkozásának az elkendőzését vagy tompítását lettek volna hivatottak szolgálni. Ez a törekvés a későbbiek során is csaknem állandó vita tárgyát képezte, s ez a kérdés ma sem tekinthető megnyugtatóan megoldottnak.
Az alakuló gyűlésre 1991. június 22-én került sor Felsőőrön (Oberwart), Ausztriában, ahol a jelenlevő magyar kisebbségi szervezetek képviselői megvitatták és elfogadták a szervezet alapszabályát. Az Alapszabály kimondja, hogy az egyesület neve: Közép-európai Népcsoportok Fóruma. Székhelye: Bécs. Jellege: nemzetközi nem-kormányzati (NGO) szervezet. Az egyesület tevékenységének területe a közvetlenül érintett hét országon kívül - Csehszlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria - kiterjed az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) résztvevő államaira.
A szervezet működésének elvi alapját az ENSZ Alapokmánya, az egyetemes emberi jogokról szóló egyezmények, az 1996. december 9-én a faji megkülönböztetés tilalmáról megkötött nemzetközi egyezségokmány, az EBEÉ Helsinkiben aláírt Záróokmánya, valamint a helsinki folyamatban elfogadott egyéb dokumentumok, továbbá az Európai Emberjogi Konvenció és a nemzetközi jog elfogadott szabályai, különösen a népek önrendelkezési jogát deklaráló okmányok alkotják.
Az egyesület célja:
a) a kisebbségi kérdés közép-európai sajátosságainak feltárása és a nemzetközi nyilvánossággal való megismertetése,
b) a nemzeti kisebbségek (népcsoportok) etnikai, nemzeti, kulturális és vallási sajátosságainak megőrzése: identitásuk megtartása és létfeltételeik biztosítása,
c) a kisebbségi kérdés (népcsoportügy) tudományos kutatása a történelem, a szociológia, a politológia, a néplélektan és a jog területén,
d) a kisebbségi jogok kidolgozásának és kodifikálásának szorgalmazása,
e) a nemzeti, etnikai, nyelvi kisebbségek kollektív vagy egyéni diszkriminációjának és üldözésének hiteles dokumentációja,
f) az elkövetett sérelmek orvoslása és az érintettek védelme érdekében való megfelelő intézkedések előmozdítása,
g) a nemzeti kisebbségek (népcsoportok) érdekeinek, az egyéni szabadságjogoknak és csoportjogoknak az egyesület jellegéből adódó területen való képviselete a nemzetközi szervezetek, főleg az ENSZ, az EBEÉ és az Európa Tanács előtt, valamint az Európai Közösség fórumain.
Az Alapszabállyal való egyetértésünk kifejezése után az egyesület alapító tagjai, mint jogi személyek az alábbi szándéknyilatkozatot tették közzé: „Alulírott szervezetek képviselői 1991. június 22-én a burgenlandi Felsőőrött kezdeményeztük a Közép-európai Népcsoportok Fórumának létrehozását. Szándékunk az, hogy a térség kisebbségben élő magyarsága és más népcsoportok között jöjjön létre egy érdekazonosságra épített közös platform, mely arra hivatott, hogy megteremtse az együttműködés és a közös fellépés lehetőségeit a nemzetközi fórumokon.”
Aláírók:
Együttélés Politikai Mozgalom (Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság),
Burgenlandi Magyar Kultúregyesület (Ausztria),
Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (Szerbia),
Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség (Szlovénia),
Horvátországi Magyarok Szövetsége (Horvátország),
Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (Románia),
Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (Ukrajna),
Nemzetközi Erdélyi Bizottság (Ausztria),
Közép- és Kelet-Európai Kisebbségvédelmi Társaság (Svájc).
A felsőőri alakuló gyűlést megelőző túlzott elővigyázatosság, a helyszín és az időpont teljes titokban tartása, mint utólag kiderült, sajnálatos félreértéssel járt. Így történhetett meg, hogy egyazon szándéktól vezérelve, ugyanabban az időben, két különböző helyen folytak előkészületek a magyar kisebbségi szervezeteket tömörítő egyesület létrehozására. Az Árpád-napi ünnepségen Ópusztaszeren összesereglett vendégek, köztük a határon túli kisebbségi szervezetek képviselői, mit sem sejtve arról, ami Felsőőrött történik, 1991. június 21-én tanácskozásuk eredményeként szintén szándéknyilatkozatot tettek közzé, amelyben leszögezik, hogy „legkésőbb július 31-ig létrehoznak egy nemzetközileg bejegyzett szervezetet, amely jogi keretet biztosíthat az érdekelteknek a kisebbségi magyarság létével kapcsolatos kérdések megoldásához.”
A két szándéknyilatkozat miatt nem kis zavar támadt, s hónapok múltán sem sikerült a félreértéseket megnyugtatóan tisztázni. A KENF ülései sajnos a továbbiakban is megőrizték konspiratív jellegüket, ami miatt a közvélemény jószerével semmit sem tud munkánkról.
Márpedig az elmúlt év alatt a KENF korántsem tétlenkedett. Az egymást követő zártkörű tanácskozásokon rendre olyan témák szerepeltek napirenden, amelyek sem a KENF, sem az általa képviselt magyar és más kisebbségek sorsát illetően nem közömbösek.
A következő közgyűlést 1991. szeptember 14-én tartottuk Bécsben. A tanácskozáson az előzetes tervek alapján az egyesület szerveinek megválasztása, az új tagfelvételi kérelmek megvitatása, néhány javaslat és felhívás elfogadása szerepelt volna napirenden. Minderre azonban nem került sor. Az ülés meddő vitával, illetve kínos félreértések tisztázásával telt el. A félreértések forrása az volt, hogy a KENF alapító tagszervezeteinek képviselői mellett a közgyűlésre meghívást kaptak más kisebbségi szervezetek képviselői is anélkül, hogy szerepkörük tisztázva lett volna. Pontosabban a tanácskozást szervező Barki Éva személyes állásfoglalása és tájékoztatása alapján vendégeink teljes jogú tagként kaptak meghívást a közgyűlésre, holott tagfelvételi kérelmükről a közgyűlés lett volna hivatott dönteni. A félreértéseket természetesen egyszerű lett volna tisztázni. A vita során azonban felszínre kerültek azok a KENF jellegét meghatározó koncepcionális különbségek, amelyek miatt nehezen lehetett zöldágra vergődni.
Az egyik - az eredeti - koncepció hívei ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyesület őrizze meg magyar jellegét, és a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek érdekképviseletét tartsa szívügyének. A másik koncepció szószólói azzal érveltek, hogy „a külön magyar mozgalom eleve kudarcra van ítélve ebben a térségben”, ezért a sikeres politika érdekében más népcsoportok bevonásával meg kell szüntetni a KENF magyar jellegét. A közgyűlés végül szakadáshoz vezetett, azaz vendégeink sértődötten távoztak, Éva Maria Barki pedig felmondta a KENF-el való további együttműködést. Bár a demoralizáló vita eredményeként a magyar kisebbségi szervezetek képviselői lehangoltan utaztak el Bécsből, mégis itt aratták talán első nagy győzelmüket. Mindenekelőtt azzal, hogy levetkőzték a hetven éve nyűtt kisebbségi komplexusaikat, s nem voltak hajlandók feláldozni az általuk képviselt magyar kisebbségek ügyét más politikai célokért.
A KENF következő összejövetelére 1991. október 13-14-én került sor Berettyóújfalun. Az ülés folyamán mindinkább megszilárdult a résztvevőkben az a meggyőződés, hogy a KENF-nek mindenekelőtt a Kárpát-medencében élő őshonos magyar kisebbségek érdekvédelmi csúcsszervezetének kell lennie, ami pedig a többi kisebbséggel való közös ügyünk képviseletét illeti, erre a célra alkalmasint új politikai tömörülést kell majd létrehozni. Kivételt képeznek ez alól a magyarsággal évszázadok óta együtt élő, vele érdekazonos más kisebbségek, akik közvetlenül vagy közvetve, ott lehetnek a KENF tagjainak soraiban. Ezt a kitételt leginkább a kárpátaljai magyarság képviselői - Dalmay Árpád és Dupka György - szorgalmazták, akik kerek-perec kimondták, hogy a kárpátaljai magyarság kizárólag a Kárpátaljai Nemzetiségek Demokratikus Ligájának a keretében tartja elképzelhetőnek a KENF-hez való csatlakozást. A Liga felvételt nyert és ezt követően képviseltette is magát a későbbi tárgyalásokon, mígnem egy újabb fordulattal a KMKSZ képviselője „harmadik személyen át történő képviselet ellen”, magyarán a Liga kiiktatásáért szállt síkra.
A tagfelvétellel járó további konfúz helyzetek megelőzése érdekében megállapodás jött létre, hogy azok a nyugati magyar szervezetek, amelyek érdeklődést mutatnak a KENF munkája iránt és csatlakozni szeretnének hozzá, ezt a Közép- és Kelet-európai Kisebbségvédelmi Társaságon keresztül valósíthatják meg.
Az 1991. november 30-án, Pozsony melletti Csölösztőn megtartott konferencián további jelentős határozatok születtek a szervezet jövőjéről. A Bécsben, 1991 nyarán bejegyzett szervezetet, mint a magyar és azzal érdekazonos népcsoportok fórumát és érdekvédelmi szervezetét a közgyűlés továbbra is fenntartja és megtartja.
A szervezet módosított alapszabályzatát az illetékes osztrák hatóságoknak benyújtjuk és a szervezetet más címre jegyeztetjük be. Amennyiben az általunk módosított alapszabályzatot az osztrák hatóságok nem fogadnák el, a szervezet székhelyét más országba helyezzük át, az újonnan bejegyzett szervezetet azonban ez esetben is a KENF jogfolytonosának tekintjük.
Ezt követően a kisebbségi szervezetek képviselői megválasztották a KENF vezetőségét. Az egyesület elnökévé engem (dr. Hódi Sándor, Jugoszlávia) neveztek ki, alelnöknek Duray Miklóst az Együttélés Politikai Mozgalom elnökét (Csehszlovákia), Vasil Lizákot a Kárpátaljai Nemzetiségek Demokratikus Ligájának elnök-koordinátorát (Ukrajna) és Borbély Imrét, az RMDSZ politikai titkárát (Románia) választották meg. A titkársági teendőket a Zürichben székelő Kisebbségvédelmi Társaság látja el. A KENF főtitkára B. Szabó Péter (Svájc), titkára pedig Bálint Antal (Szerbia), a VMDK Zentai Körzeti Szervezetének az elnöke lett.
Ez év tavaszán háromszor - 1992. január 25-én, május 16-án és június 27-én ülésezett a KENF elnöksége. Mindhárom esetben Budapesten, eminens magyar politikusok, miniszterek és rangos kormány-tisztségviselők jelenlétében.
Ezeken a tanácskozásokon alapvetően az a szándék vezérelt bennünket, hogy megteremtsük valamiként a KENF működésének anyagi és politikai feltételeit. Sajnos nemigen jutottunk e téren előre. Nem mintha ellenállásba ütközött volna bármiféle elképzelésünk. Inkább az volt a baj, hogy magunk sem láttuk tisztán, hogyan és miként lehetne a bennünket nyomasztó kérdésekre megoldást találni.
A tanácskozások lehetőséget kínáltak egymás szervezeteinek jobb megismerésére, a kisebbségi jogokért való küzdelemben szerzett tapasztalatok kicserélésére. A rövid politikai helyzetelemzések, a taktikai lépések és stratégiai elképzelések egymás közti megbeszélése, a helyhatósági választások buktatóiról és lehetőségeiről szóló értékelések, a különböző országok jogi lehetőségeinek összevetése stb. javára voltak minden résztvevőnek. Ezek az önmagukban véve is fontos egyeztető beszélgetések mindenképpen meg kell hogy előzzék a közös fellépést és cselekvést. A baj csak az, hogy a közös, összehangolt fellépés ügyében nem történt lényeges előrelépés.
Nem sikerült tisztázni, miként illeszthető be a KENF a magyar politikai életbe, s azon belül milyen szerepet játszhat a kisebbségi jogokért folyó küzdelemben. Nem körvonalazódott az sem, hogy milyen problémái, kívánalmai vannak a KENF-nek a magyar kormányszervek felé és viszont. Sőt, a helyzet még abban a vonatkozásban sem vált teljesen egyértelművé, hogy az illetékes magyar kormányszervek elismerik-e a KENF legitimitását. Mint a határon túli magyar kisebbségi érdekszervezetek képviselői vitathatatlan státussal rendelkeztünk, új szerepkörünkben ugyanakkor mint a Közép-európai Népcsoportok Fórumának elnökségeként viszont tulajdonképpen még nem sikerült „színre lépnünk”. Legalábbis a nyilvánosság nem sokat tud létezésünkről.
A felesleges „titkolódzás”, az állandó szerepzavar, a KENF munkájára jellemző „konspiratív” elemek nagy megterhelést jelentenek. Elfogadhatatlan és tarthatatlan állapot, hogy a határon túli magyarság csaknem egészét tömörítő politikai csúcsszervezet legitim képviselőinek ne legyen módjuk hivatalos formában, intézményes keretek között megnyilatkozniuk és bekapcsolódniuk a magyar politikai életbe.
A határon túli magyarság politikai érdekszerveződésének jelzett legitimitása és legalitása nélkül jelentős energiák fecsérlődnek el, és kárt szenved a magyarság önszerveződése. A szerepek tisztázatlansága, az esetleges és alkalmi jellegű véleménycsere jellegénél fogva alkalmatlan a konstruktív párbeszédre és a termékeny együttműködésre. Mielőbb le kell vetkőzni a régi, konspirációs beidegződéseket is, illetve a nyilvánosság számára hozzáférhetővé kell tenni a KENF tevékenységét.
Sokan talán épp a szükséges információk hiányában nincsenek tisztában ezen új fejleménynek a jelentőségével. Nincsenek tisztában azzal, hogy a KENF létrejötte, a magyar kisebbségek egymásra találása mögött milyen fontos történések rejlenek. Nem valami külsőleg gerjesztett folyamattal állunk szemben. Nem az anyaország „bujtotta fel” a környező országokban élő kisebbségeket az önszerveződésre. Nem a magyar kormány titkos asszisztenciájával jött létre a kisebbségben élő magyarság politikai akaratának ez a kifejeződése. Maga a határon kívül rekedt kisebbség keresi helyét. Mint önálló politikai tényező a megnövekedett politikai és cselekvési szabadság lehetőségével élve próbál bekapcsolódni egyfelől az egyetemes magyarság megújulási törekvéseibe, másfelől a közép-európai térség nemzeti-etnikai problémáinak a rendezésébe.
Bizonytalan útkeresése és még erőtlen jelenléte ellenére a KENF létrejötte a kisebbségben élő magyarság fontos mérföldköve. A szervezett magyar kisebbségek egységes politikai szubjektumként való fellépése történelmi jelentőségű a maga nemében.
A Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek legitim érdekszervezeteinek és a nyugati magyarság jelentős részét képviselő kisebbségvédelmi szervezeteknek a szövetségével lehetőség teremtődött a határon túli magyarság közös politikai akaratának a megjelenítésére és kifejezésére. Ennek a közös politikai akaratnak, mint új politikai tényezőnek, jelentős szerepe lehet az átalakuló közép-európai térségben, hiszen a KENF a magyar kisebbségekkel érdekazonos népcsoportokkal együtt csaknem ötmillió embert képvisel.
A KENF létrejöttével, bármennyire nélkülözi is e pillanatban még a működéséhez nélkülözhetetlen anyagi és infrastrukturális feltételeket, új helyzet állt elő. A magyar parlament mint az anyaországi magyarság legfelsőbb politikai testülete mellett létrejött a határon túli magyar kisebbségek választott testületeinek legmagasabb szintű politikai képviselete is.
Hitünk szerint ezt a körülményt nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. A Közép-európai Népcsoportok Fóruma jellegénél fogva egy magyar kisebbségi parlament, amelynek legitimitásához nem férhet semmi kétség. Hisszük azt, hogy a magyar kormány a legmesszebbmenőkig érdekelt ennek a politikai érdekképviseletnek a támogatásában és elismerésében.
Egyelőre még nyitott kérdés, hogy milyen formában lehetne megoldani a magyar kisebbségek magyarországi politikai képviseletét, hogyan és milyen formában lehet helyet adni a kisebbségi parlamentnek a magyar parlamentben.
Egyes elképzelések szerint már létre lehetett - és létre kellett - volna hozni Budapesten a magyar kisebbségek házát, ahol országonként egy-egy politikai szervezetük irodát nyithatna külképviseleti címen. Ez az elgondolás a Közép-európai Népcsoportok Fórumának segítségével, illetve annak égisze alatt is megoldható volna.
Más vélemények szerint a kisebbségek parlamenti képviseletének módját kellene rendezni. A parlamenti képviselet azonban számos újabb kérdést vet fel, többek között a kettős állampolgárság kérdését. Bármilyen megoldás is szülessék, a KENF nem kíván semmilyen formában beleszólni a magyar belpolitikai ügyekbe. Alapvetően három kérdéscsoportban érdekelt:
ˇ a kisebbségi kérdés rendezésében,
ˇ a nemzeti stratégia kialakításában és megvalósításában,
ˇ a magyarság és a szomszédos népek viszonyának, kapcsolatainak alakításában.
Ezekben a kérdésekben nem kérdőjelezhető meg a KENF illetékessége és érdekeltsége. Annál kevésbé, mivel történelmileg túlhaladottnak tartjuk azt a szemléletet, amely az állam kategóriáját messze fölé helyezi a nemzetnek, azaz „országon belüli” és „határon kívüli” emberekként skatulyáz be valamennyiünket. Amíg ennek a szemléletmódnak a következtében a kisebbségben élő - „határon túli” - magyarság hangja nincs jelen a magyar politikai életben, amíg elképzelése és törekvése irreleváns a magyarság kibontakozásáért vívott küzdelemben, addig aligha lehet érdemlegesen nemzeti megújulásról beszélni.
Szőcs Géza hasonlatával élve, a nemzet folyam, amelynek az állam a mindenkori medre. A 15 milliós magyarság egy harmadának ezen a medren kívül - és medrek terelő hatását ellensúlyozva - kell megőriznie, sőt napról napra újra megteremtenie azt az összhangot, amely a szerves nemzeti egység alapfeltétele. Az elszakított területeken élő magyarságnak mindenütt önkormányzatra kell szert tennie, „államot” kell az államban létrehoznia önnön megmaradása érdekében. Az utódállamok ugyanis, amelyekben élnek, nemhogy nem értük léteznek, hanem éppenséggel ellenük. Olyannyira, hogy az ún. „államalkotó népek” néhol katonai erővel, rendőrségi beavatkozással, embertelen eszközökkel kívánják akaratukat érvényesíteni a többi néppel és népcsoporttal, így a magyar kisebbségekkel szemben. Eltiprásukra, bekebelezésükre, gazdasági, környezeti, kulturális és fizikai megsemmisítésükre törekszenek, hadd utaljunk itt csak a baranyai, szlavóniai, szerémségi helyzetre.
A magyar államnak, de az egyetemes magyarságnak is, elsődleges feladata, hogy támogassa a magyar kisebbségek közösségi jogainak kivívására irányuló törekvéseit, a kisebbségek társadalmi és önkormányzati szerveződéseit. Ezeknek az önkormányzati törekvéseknek, a különböző szintű autonómiáknak integráló szerepet kell betölteniük a térségben. Nemcsak arról van szó, hogy az önkormányzati jogok megszerzésével nő majd a magyarság megtartó ereje, gazdasági és politikai szerepe, hanem hogy nincs más mód a különböző népek és népcsoportok közötti érdekellentét áthidalására, mint az önkormányzati jog elismerésére.
A KENF legfontosabb célkitűzései közé tartozik az önkormányzati törekvések támogatása, hiszen voltaképpen maga ez a törekvés hívta életre.
A Kárpát-medencében a nemzeti és etnikai kisebbségek egy része szórványokban él, más része helyenként jelentős tömörülést mutat, a zöme pedig abszolút többséget alkotva többé-kevésbé egységes területrendszerben lakik. Ennélfogva a nemzeti kisebbségek helyzetének megoldása - megoszlásuk arányában - a kulturális autonómiától a területi autonómiáig, a perszonális autonómiától a helyi önkormányzatokig többféle formát ölthet.
A kulturális autonómia lehetővé tenné a szórványokban élő kisebbségek identitásának, kultúrájának és nyelvének ápolását, iskoláik sajátos szükségleteik szerinti irányítását és a szabad tájékoztatást.
A tömbben élő, és az adott településrendszerben többséget alkotó kisebbségek számára a területi autonómia teremtené meg a legteljesebb önkormányzati lehetőségeket, a kisebbségi jogok kiteljesedésének és érvényesítésének föltételeit.
A személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat intézménye - az állam részéről átruházott hatalom függvényében - a nemzeti kisebbségek, népcsoportok fönnmaradását, értékeik és identitásuk megőrzését szintén hatékonyan tudná szolgálni.
Ebben az etnikailag tarka régióban a gyakorlati élet elengedhetetlen követelménye a többféle politikai keret - állam, régió, kanton, önkormányzat, helyi autonómia stb. - egyeztetése és egyidejű jelenléte. Ezek az önkormányzati formák valamelyest védelmet nyújtanak a kisebbségeknek a többségi nemzet agresszív nacionalizmusával szemben, s ugyanakkor megteremtenék a népek és népcsoportok békés együttélésének jogi és közigazgatási feltételeit.
A KENF már az ősz folyamán tanácskozásokat rendez a különböző autonómia-koncepciók megvitatására a szükséges elméleti, gyakorlati és politikai lépések előkészítése érdekében.
A térségben, amelyben élünk, nem csupán politikai és gazdasági rendszerváltás zajlik, hanem átalakulóban, pontosabban fölbomlóban van az első világháborút követően létrejött államalakulatok jelentős része. A Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia visszavonhatatlanul szétesett, de további törésvonalak is megfigyelhetők.
Ezek a háborús összetűzésekig fajuló fejlemények, amelyekben döntő hangsúlyt kapnak a nemzeti és nagyhatalmi szempontok, igen képlékennyé teszik a helyzetet és komoly aggodalmat váltanak ki bennünk a nemzeti kisebbségek sorsát, jövőjét illetően. Ezen aggályaink, valamint az események kiszámíthatatlan menete miatt a kétoldalú államközi szerződések és egyezmények gyakorlata mellett (amelyek a kölcsönösség elve alapján eddig a kisebbségi kérdés „rendezését” is szolgálták), a KENF szükségesnek látja, és szorgalmazni fogja egy közép-európai nemzetközi konferencia összehívását. Ezen a térség átalakulását politikailag szabályozó és jövőbeni békéjét előkészítő konferencián az érintett országok és nemzetek képviselői mellett jelen lennének a nemzeti kisebbségek (népcsoportok) legitim képviselői is.
A KENF az európai kisebbségvédelem szempontjából nagy jelentőségűnek ítéli meg az Európai Népcsoportok Föderalista Uniójának (FUEV) eddigi tevékenységét, és megalakulásának pillanatától kiemelt fontosságot tulajdonít a szervezettel kialakítandó együttműködésnek.
Az együttműködés alapja formailag már megteremtődött azáltal, hogy a KENF négy tagszervezete, az RMDSZ, a KMKSZ, az Együttélés és a VMDK már felvételt nyertek a FUEV-be, amelyen belül ezáltal jelentős magyar csoportosulás jött létre. Részben ezzel a körülménnyel, másrészt a közép-európai történések politikai előtérbe kerülésével magyarázható, hogy a FUEV mind nagyobb érdeklődést tanúsít törekvéseink iránt.
Az együttműködés elmélyítéséhez jelentős mértékben hozzájárul az a körülmény is, hogy a FUEV egyik elnökségi tagja, Komlossy József, a KENF külügyi bizottságának egyik vezető személyisége. Komlossy úr személye és szerepköre révén a Közép-európai Népcsoportok Fóruma jelentős befolyást gyakorolhat a nemzetközi kisebbségvédelem FUEV-en belüli irányvételére és célkitűzéseire. A FUEV ez irányú készsége mellett tanúskodik, hogy ez a rangos nemzetközi kisebbségvédelmi szervezet fölkínálta a VMDK-nak, hogy védnökséget vállal fölötte, ha ezt a háborús helyzet megkívánja.
Mindezek a kapcsolatok, törekvések, kezdeményezések azonban bármilyen lehetőséggel is bírjanak, önmagukban véve nem elegendőek. A térségen belüli változások, amint azt a példák sokasága igazolja, nem járulnak hozzá a nemzeti kisebbségek helyzetének javításához és a korábbi kisebbségellenes politika felszámolásához. Annak ellenére sem - vagy talán épp azért nem! - hogy a kisebbségek mindenütt a politikai és gazdasági rendszerváltás leglelkesebb hívei. A hatalom mit sem változott irányukban. Leplezetlenül tovább folyik erőszakos asszimilálásuk, társadalmi szervezetük szétrombolása, anyagi javaik kisajátítása, iskoláik megszüntetése, nyelvi kultúrájuk elsorvasztása. Sőt - ez is élő valóság - elűzik őket szülőföldjükről, megfélemlítik és vágóhídra kényszerítik őket.
A kisebbségiek hátrányos helyzetén az új parlamenti demokrácia sem változtat sokat. A nemzetállam eszméjétől megittasult többségi képviselők nemcsak hogy rendre leszavazzák a kisebbségek javaslatait, hanem fölényük tudatában egyre-másra hozzák könyörtelen döntéseiket a kisebbségek jogainak korlátozására, nyelvi és gazdasági életük diszkriminálására.
Ahhoz, hogy a kisebbségek számára biztosítva legyen identitásuk, anyanyelvük megőrzésének a feltétele, ahhoz, hogy ne maradjanak továbbra is másodrendű állampolgárok, hanem egyenrangú félként részt vehessenek az őket érintő közügyek intézésében, a törvényhozói, végrehajtói és önkormányzati szervekben, hogy saját ügyeikben maguk dönthessenek, az ígérgetett új alkotmányos megoldások mellett föltétlenül nemzetközi jogbiztonságot kell számukra megteremteni.
Egy általános érvényű nemzetközi kisebbségvédelem jelentős mértékben hozzájárulna a többnemzetiségű államokon belül felgyülemlett etnikai feszültségek enyhítéséhez, ha úgy tetszik: Európa békéjének és biztonságának a megteremtéséhez.
A KENF a legmesszebbmenőkig érdekelt egy összeurópai kisebbségvédelmi rendszer létrehozásában. Támogat minden erre irányuló törekvést és lehetőségeihez mérten maga is hozzá kíván járulni ennek a rendszernek a mielőbbi kiépítéséhez.
Az egységes európai kisebbségvédelmi rendszer próbakövének a kisebbségek kollektív jogainak az elismerését tekintjük. Önkormányzati jog nélkül, a nemzetközi kapcsolatokban való jogalanyiságuk elismerése nélkül megoldhatatlannak tartjuk a kisebbségek helyzetét.
A szövetségi államok fölbomlása a kisebbségekre nézve tragikus következményekkel járhat. Az átalakulás idejére, az új európai rend megszilárdulásáig a kisebbségeket nemzetközi védelem alá kell helyezni. A nemzetközi védelem növelné a kisebbségek jogbiztonságát és hozzájárulna az etnikai konfliktusok békés megoldásához.
Az európai kisebbségvédelmi rendszerben egyforma hangsúly kell hogy essék a kisebbségek kettős kötődésére: az állampolgári és a nemzeti érdekeltségekre. A nemzeti kisebbségek csak a kétfajta érdekeltség, illetve függőség egyenrangúsága és szabad érvényesülése mellett őrizhetik meg saját nemzeti értékeiket és érvényesíthetik saját érdekeiket. Megengedhetetlen, hogy a kisebbségeket az állampolgári kötelezettségre hivatkozva nemzeti érdekeik és lelkiismeretük ellenére háborús részvételre, bűnrészességre kényszerítsék.
Ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségeket ne lehessen továbbra is túszként kezelni, hogy megszűnjön kiszolgáltatott helyzetük, előbb vagy utóbb kettős állampolgárságot kell biztosítani számukra. Ezáltal nem csak nagyobb jogbiztonságra tennének szert, de a kettős állampolgársággal járó előnyök valamelyest ellensúlyoznák is hátrányos helyzetüket.
A KENF soron következő összejövetelén a középtávú nemzetpolitikai stratégia felvázolása szerepel napirenden, illetve a szervezet működéséhez nélkülözhetetlen infrastruktúra megteremtésének a kérdése. Az alig egy éves múltra visszatekintő szervezetre, amint azt talán sikerült érzékeltetnünk, nagy feladatok várnak. Nemcsak a magyar kormánynak, de a magyarság egészének is meg kell fogalmaznia elképzeléseit a határon túli magyarság irányában folytatandó politikáról, s azon belül a KENF szerepvállalásáról. Ez a szerepvállalás - a magyarság más fontos szervezeti tevékenységének, sikerességének függvényében - lehet kiegészítő jellegű, de szükség szerint aktív, kezdeményező, politikai szerep is elképzelhető.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége 1992. április 25-én tartott kanizsai közgyűlésén elfogadta a vajdasági Magyar autonómiáról szóló tervezetét. A jogszabály-tervezet félreérthetetlenül kimondja a vajdasági magyarok igényét önrendelkezési joguk elismerésére.
A VMDK, mint a vajdasági magyarok egyetlen legitim politikai érdekképviselete, az önrendelkezéshez való jogot elvi alapon a magyar népcsoport természetes, közösségi jogának tekinti. Az elfogadott javaslatok ugyanakkor messzemenően figyelembe veszik a konkrét politikai helyzetet, pragmatikus meggondolásból világosan jelzik az önrendelkezési joggal való élés önkorlátozásának szándékát, nem kívánják megkérdőjelezni Szerbia állami szuverenitását. Ez a vajdasági magyarság szempontjából minden bizonnyal sorsdöntő dokumentum, hisszük azt, nem egyszerű spekuláció, hiszen sem külpolitikailag, sem belpolitikailag nem légüres térben keletkezett. Alapjául, „nagypolitikai” hátteréül, az 1991 októberében napvilágot látott hágai Jugoszlávia-béketerv szövege, közismertebb nevén a Carrington-dokumentum szolgál.
A Vajdaságban élő magyarok önkormányzatáról szóló dokumentum legelőször is alkotmánymódosítási javaslatot lát elő. Az alkotmánymódosítási javaslat - a dolgok jelenlegi állásánál fogva - a szerb alkotmányt szeretné alkalmassá tenni a Carrington-féle rendezési elv számára, vagyis arra, hogy Szerbiában is beszélni lehessen:
ˇ különleges státusú községekről, területről,
ˇ helyi kisebbségi autonómiákról és
ˇ személyi elvű kisebbségi önkormányzatról.
Amennyiben a maradék Jugoszlávia életképes képződménynek bizonyul, vagyis tartósan fennmarad és nemzetközi legitimitást nyer, abban az esetben a szövetségi kormányhoz nyújtjuk be az alkotmánymódosítási javaslatunkat. Címzettnek részünkről megtenné természetesen egy önálló Vajdaság is. Ehhez azonban Vajdaságnak a névleges autonómia helyett tényleges politikai és gazdasági önállósággal, mindenképpen alkotmányos jogkörrel kellene rendelkeznie.
Mellesleg a VMDK dokumentuma kitér Vajdaság státusának kérdésére is. Népszavazást kezdeményez, melynek során Vajdaság polgárai nyilatkoznának arról, hogy a tartománynak maradjon-e meg a mai jogállása (jogfosztottsága), vagy pedig Vajdaság váljon önálló politikai és gazdasági szubjektummá. Ez utóbbi álláspont fölülkerekedése esetén egy hónapon belül össze kellene hívni Vajdaság alkotmányozó nemzetgyűlését, amely kihirdetné a tartomány új alkotmányát. Ehhez hozzá kell fűznünk, hogy a referendum kimenetele a vajdasági magyarság csekély létszáma miatt nem a mi vágyainkon, hanem az abszolút többséget képező szerbek akaratán múlik.
Meg kell jegyeznünk, hogy a már jelzett pragmatikus szempontok miatt a VMDK javaslata némely területen az önkormányzati jogköröket illetően nem megy el olyan messzire, mint a Carrington-dokumentum. A javaslat így csekély módosítások árán mind a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Alkotmányával (1992), mind pedig a Szerb Köztársaság Alaptörvényével összhangba hozható. Amennyiben tehát a politikai józan ész kerekedik felül, vagy fokozódik a nyomás Szerbiára (Kis-Jugoszláviára), reménykedve tekinthetünk az előbb vagy utóbb szükségszerűen elkezdődő tárgyalásokra. De lássuk, milyen lenne a vajdasági magyar önkormányzat felépítése, mit vállalna magára.
Nem kötődik földrajzi területhez. Azok csatlakoznak hozzá, akik élni akarnak a magyar kisebbségi kollektív jogokkal az oktatás, a tájékoztatás és a művelődés terén. Az önkormányzat az államtól ráruházott hatalom birtokosa lenne az alkotmány által körülhatárolt jogkörben. A személyi önkormányzatnak parlamentje lenne, önkormányzati tanácsa és elnöke. Megválasztásuk általános, közvetlen, titkos választással történne. Az önkormányzat tehát a polgári demokrácia elvein működne.
A tervezet szerint a Carrington-féle különleges jogállás, amely a horvátországi Krajináknak járna, meg kell hogy illesse a magyar többségű községeket is Szerbiában. Erre vonatkozóan a javaslat részletezi a különleges státusú községek önkormányzati jogát, amely tartalmazza például a saját rendőrség és bíróság működtetését, az önálló terület- és gazdaságfejlesztést. A különleges jogállású magyar községek a javaslat szerint társulhatnak, és létrehozzák a magyar autonóm körzetet.
Ez az egyszerű többségű magyar községeket ölelné fel: Kanizsát, Zentát, Adát, Csókát, Becsét, Szabadkát, Topolyát és Kishegyest. A csatlakozásról a helyhatósági választások után létrejövő új képviselő-testületek döntenének, vitás esetekben pedig a polgárok referendum útján. A körzet hatásköre kiterjedne a vallás- és közoktatásügyre, gazdasági és szociális ügyekre, a hírközlésre, a bíróságokra és rendőrségre, az önkormányzat pénzügyeire és a helyi közigazgatási ügyekre. A körzetnek címere lenne és piros-fehér-zöld zászlója. Szabadkán székelne, az elnök irányítaná a körzet képviselő-testülete és a területi tanács segítségével. Természetesen ezek megválasztása is általános, közvetlen és titkos választással történne. Más népcsoportok tagjai teljes egyenjogúságot élveznének a körzet területén. A határ menti települések csatlakozhatnak a körzethez, illetve ki is válhatnak belőle.
Azokon a magyar többségű településeken viszont, amelyek területileg nincsenek kapcsolatban a magyar autonóm körzettel, helyi magyar önkormányzatok jönnének létre.
A helyi önkormányzatok létrehozásához szintén a hágai dokumentum szolgál alapul, amely kiegyenlíti a kisebbségeket a többségi népekkel és egységesen csak népcsoportokról beszél. Fölmerülhet a kérdés, hogy vajon miért is van szükség erre a bonyolult, hármas autonómia-modellre, nem lehetett volna-e a kisebbségi önkormányzatra vonatkozólag valamilyen egyszerűbb mechanizmust kidolgozni. A helyzet sajnos az, hogy a sajátos körülmények miatt olykor még a hármas modell egyes elemeinek kombinálása révén sem sikerül mindenki számára megnyugtató megoldást találni. Vajdaság 45 községéből a magyarok mindössze 7 községben vannak abszolút többségben. A tervezett magyar autonóm körzet – Szabadkát is beleértve, ahol a magyarság relatív többséget képez – a magyarok 56%-át ölelné fel, míg a többi azon kívül reked. Ugyanakkor a körzet 42%-a nem magyar nemzetiségű lenne.
Nem jobb a helyzet a települések szintjén sem. A 463 vajdasági helység közül a magyarok 1981-ben vannak többségben, amelyekben a magyarság 55%-a él. Ezek közül mindössze 47 található a magyar körzetet létrehozó községekben. A többi 34 magyar többségű település területileg igen távol van a magyar körzettől. De a magyar körzet és a magyar többségű helységek együttesen sem ölelik fel a vajdasági magyarság háromnegyedét sem. A magyarság 28 százaléka számára sem a magyar körzet, sem a helyi önkormányzatok mechanizmusainak keretében nem lehet az önkormányzat lehetőségét biztosítani. Emellett ezek a modellek, mivel az etnikai fölényre alapozzák a kisebbségi jogok biztosítását, a nagyarányú migráció miatt önmagukban véve eléggé ingatagok, s ugyanakkor az egymás leszavazására irányuló törekvések miatt állandósítják az etnikai feszültségeket és konfliktusokat.
Megítélésünk szerint a személyi elvű kisebbségi önkormányzat (a perszonális autonómia) lehetne az a tényező, amely magában foglalva az etnikai fölényen alapuló önkormányzati modellek pozitív megoldásait, korrigálhatná azok hiányosságait, növelhetné a kisebbségek nemzeti biztonságérzetét, és amely egyúttal csökkentené a vegyes régiókban az etnikai feszültségeket. Azt gondoljuk, hogy a VMDK autonómia-tervezete az első részletes, jogilag koherens megjelenítése annak a béketervében rögzített, minőségileg új kisebbségi elgondolásnak, amely a kollektív jogokat nemzetközileg szavatolt jogi kategóriának, a kisebbségeket pedig önálló politikai szubjektumnak tekinti. És, hogy a tervezet, mely híven kifejezi a vajdasági magyarság törekvéseit és óhaját, s amelynek lényege lord Carrington béketerve alapján vélhetően hamarosan beépül a Kisebbségi Jogok Európai Konvenciójába, talán más nemzeti kisebbségek és népcsoportok számára is modellként szolgálhat.
Másfél évvel ezelőtt, pontosabban 1991. június 22-én Felsőőrön (Oberwart, Ausztria) megalakult a Közép-európai Népcsoportok Fóruma. A nemzetközi szervezet elnöke dr. Hódi Sándor. Az eddigi tevékenységről és általában a szervezet céljairól kérdeztük az elnököt.
- Mikor és hol vetődött fel a Közép-európai Népcsoportok Fóruma megalakításának gondolata?
- A nyugati magyarság és a Kárpát-medencében élő őshonos magyar népcsoportok együttműködésének gondolata 1990. szeptemberében, a Kufstein várában megrendezett Útkeresés a jövőbe című rendezvényen merült föl először, az elgondolás azonban csak 1991. április 21-én, a VMDK II. Kongresszusán öltött konkrétabb formát, ahol határozati javaslat született a Magyar Kisebbségek Európai Szövetségének létrehozására, illetve a szerveződést előkészítő tanácskozás összehozására. A számos egyeztető tanácskozás után még az év június 22-én Felsőőrön sor került a magyar kisebbségi szervezet alakuló gyűlésére.
- Kik, mely országok képviselői vettek részt az alakuló közgyűlésen?
- A Zürichben székelő Közép- és Kelet-európai Kisebbségvédelmi Társaság és a Nemzetközi Erdélyi Bizottság eminens képviselői mellett az alakuló közgyűlésen - a történelemben először - összejöttek az utódállamokba került magyarság legrangosabb képviselői. A Cseh és Szlovák Köztársaságból jelen volt az Együttélés Politikai Mozgalom, Ausztriából a Burgenlandi Magyarok Művelődési Egyesületének, Szerbiából a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének, Szlovéniából a Muravidéki Magyarok Nemzetiségi Önigazgatási Közösségének, Horvátországból a Horvátországi Magyarok Szövetségének, Romániából a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének, Ukrajnából a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek a vezető személyiségei.
- Miért volt, illetve miért van szükség erre a szervezetre, és miben nyilvánul meg létjogosultsága?
- A Közép-európai Népcsoportok Fórumának (ez lett végül is a szervezet neve) létrejöttével, s azon belül, annak egyik szárnyaként, a magyar kisebbségek érdekszervezeteinek a tömörülésével történelmileg új folyamat vette kezdetét. A határokon kívül rekedt kisebbség immár nyilvánvalóan keresi a helyét. Önálló politikai tényezőként próbál bekapcsolódni egyfelől a nemzeti reintegrálódási törekvésekbe, másfelől a közép-európai térség etnikai problémáinak rendezésébe. A tét óriási, ezért aligha lehet lebecsülni ennek a spontán önszerveződési folyamatnak a jelentőségét. Ha e szerveződés révén lehetőség nyílik a kisebbségben élő milliók politikai akaratának kifejeződésére, és ha ez a közös politikai akarat befolyással lesz a mérvadó nemzetközi tényezőkre, illetve a térségen belüli fejleményekre, talán sikerül útját állnunk a balkanizálódásnak ás a háború kiterjedésének. A KENF - amelynek keretében jelen pillanatban még csak a magyar kisebbségek hozták létre legmagasabb szintű politikai képviseleti szervüket, várhatóan azonban hamarosan színre lépnek más kisebbségek is (horvátok, ruszinok, szlovákok, románok stb.) - afféle Közép-európai Kisebbségi Parlamentként alkalmas lehet arra, hogy konstruktív párbeszéd útján találjon megoldást a nyílt és megoldatlan kérdésekre.
- Az eltelt nem túl hosszú időszakban milyen eredményeket értek el a célok megvalósításában?
- A KENF legfontosabb céljai közé tartozik a kisebbségek önkormányzati törekvéseinek támogatása, serkentése, a különböző autonómia-koncepciók megvitatása a szükséges elméleti, gyakorlati és politikai lépések előkészítése érdekében. Ezen a téren jelentős előrehaladás történt. Különböző szinten és formában, de csaknem valamennyi magyar népcsoport kinyilvánította már önkormányzati törekvéseit. Fontosnak tartjuk, hogy ezt mielőbb megtegyék más népcsoportok is, hiszen ebben az etnikailag tarka régióban a konfliktusok megoldásának elengedhetetlen feltétele a különböző önkormányzati és önrendelkezési törekvések egyeztetése. Nyilvánvaló, hogy többféle politikai integrációs keret - az állam, régió, kanton, területi autonómia és helyi önkormányzat egyidejű jelenléte és egyeztetése nyújthat csak több-kevesebb védelmet a kisebbségi népnek az agresszív nacionalizmussal, illetve állami hegemóniával szemben, ugyanakkor az egyeztetések révén létrejövő önkormányzati formák megteremtenék a különböző népek és népcsoportok békés együttélésének reális jogi és közigazgatási feltételeit. Kár, hogy a krajinai szerbek nem ezt az utat választották, mert akkor ma másként állnának a dolgok. A KENF a VMDK autonómia modelljével más utat kínál a közép-európai népcsoportok számára. Hogy ez az út mennyire lesz járható, s milyen eredménnyel kecsegtet, az persze még a jövő titka.
- Végül arra kérjük, foglalja össze az elkövetkező időszak teendőit és összegezze, hogy a vajdasági magyarok számára mit jelent, illetve mit jelenthet majd a Közép-európai Népcsoportok Fóruma?
- Jóllehet a kisebbségek mindenütt a politikai és gazdasági rendszerváltás leglelkesebb hívei, az új hatalom a legtöbb helyen könyörtelen irányukban. Leplezetlenül folyik erőszakos asszimilálásuk, társadalmi szerkezetük szétrombolása, anyagi javaik kisajátítása, jogaik beszűkítése, nyelvi kultúrájuk elsorvasztása. Nem beszélve a volt Jugoszlávia térségében folyó etnikai tisztogatásról.! Az új parlamenti demokrácia ezen a helyzeten mit sem változtat, föltétlenül nemzetközi jogbiztonságot kell a kisebbségek számára kiharcolni. A KENF messzemenőleg érdekelt egy ilyen összeurópai kisebbségvédelmi rendszer létrehozásában, ezért serkent és támogat minden erre irányuló törekvést. De addig is, amíg ez a rendszer kiépül és megszilárdul, az átalakulás idejére szorgalmazni fogjuk, hogy helyezzék nemzetközi védelem alá a veszélyeztetett kisebbségeket. A nemzetközi védelem növelné a kisebbségek jogbiztonságát, mérsékelné elvándorlásukat, és megelőzné az etnikai konfliktusok háborús összetűzésekké fajulását. A kisebbségek jogbiztonságát növelné, hátrányos helyzetét ellensúlyozná az is, ha kettős állampolgárságra tehetnének szert.
A Közép-európai Népcsoportok Fóruma a kisebbségek nemzetközi jogalanyiságának elismerésére és általános jogbiztonságának erősítésére irányuló politikai céljai mellett megoldást szeretne találni a határon túli magyar kisebbségek magyarországi politikai képviseletére is. A KENF természetesen semmilyen formában sem kíván beleszólni a magyar belpolitikai ügyekbe. Alapvetően érdekeltek vagyunk azonban három kérdéscsoportban. Mégpedig a kisebbségi kérdés rendezésében, a nemzeti stratégia kialakításában, valamint a magyarság és a szomszédos népek viszonyának, kapcsolatának alakításában. E nélkül a szerepvállalás nélkül az egyetemes magyarság reintegrálódásáról aligha beszélhetünk.
– Ezek a feladatvállalások a KENF részéről természetesen a legmesszebbmenőkig érintenek bennünket, vajdasági magyarokat is, hiszen a legszorongatottabb helyzetben most mi vagyunk. Nem véletlen, hogy az új kapcsolatrendszer kiépítése, a magyar és a nem magyar kisebbségek politikai tömbének létrehozására irányuló kezdeményezés épp tőlünk származott - mondta dr. Hódi Sándor, a Közép-európai Népcsoportok Fórumának elnöke.
[1] Hírmondó, 1992. január 17.
[2] Az interjút Bódis Gábor készítette, megjelent a Napló, 1992. április 1-i számában
[3] Elhangzott 1992. április 25-én Magyarkanizsán. Megjelent a VMDK 1992-es Évkönyvében
[4] Ónodi János: Ország-Határ 1992. június 8.
[5] Az interjút készítette Pertics Péter. Megjelent a Magyar Szó, 1992. júl. 5-i számában.
[6] Megjelent a Hírmondó 1992. augusztus 15-i számában
[7] Az interjú a Napló részére készült 1992. szeptember 24-én.
[8] A határon túli magyar politikai szervezeteket tömörítő közös szervezet létrehozásának gondolatát én vetettem fel először 1991. április 21-én, a VMDK II. Kongresszusán, Szabadkán. Az előterjesztés szövege a Hírmondóban jelent meg folytatásokban: az 1. rész 1992. október 10-én, a 2. rész október 24-én.
[9] Elhangzott a Kisebbségi önrendelkezés lehetőségei Kelet-Közép Európában a Carrington-dokumentum alapján címmel 1992. november 2-3-án a Tatabányán megrendezett konferencián. Megjelent a VMDK 1992-es Évkönyvében.
[10] Pertics Péter: Magyar Szó, 1992. november 22.