A zürichi székhellyel működő Kisebbségvédelmi Társaság (Society for the Protection of the Minorities in Central and Eastern Europe), amely elsősorban a menekültek ügyében, a szociális és karitatív segélyezés, valamint a jogvédelem terén fejt ki igen fontos tevékenységet, a múlt év április 8-9-én rendezte meg első kisebbségvédelmi találkozóját nyolc országból huszonnégy küldöttel.
Azon a tanácskozáson a vajdasági magyarság nem képviseltette magát. És nem is képviseltethette, hiszen – emlékezzünk csak – alig egy hónappal korábban jött csak létre érdekszervezetünk, mégpedig az akkor érvényes előírások szerint minden jogalap nélkül. Még ha egy hónap alatt hírünket vették volna is a nagyvilágban, kérdés, hogy adott körülmények között a VMDK egy ilyen jellegű meghívásnak eleget tudott volna-e tenni.
Az időközben lezajlott közép- és kelet-európai társadalmi változások és az összeurópai politikai átalakulás egy újabb kisebbségvédelmi egyeztető konferencia megtartását tették szükségessé. Az elmúlt év tapasztalatainak összegezése, valamint a várható további fejleményekkel kapcsolatos legfontosabb feladatok körvonalazása végett került sor 1991. január 19-20-án a II. kisebbségvédelmi egyeztető konferenciára Zürichben. Erre a konferenciára a nyugati magyar kisebbségvédelemmel foglalkozó szervezetek és személyek mellett meghívást kaptak a magyar kisebbségvédelem képviselői is, köztük Ágoston András és jómagam.
A meghívás egy ilyen rangos fórumtól, önmagában véve is gesztusértékű, s jelzi a VMDK külföldi legitimitását. De csak a tanácskozás folyamán döbbentünk rá, hogy egy esetleges távolmaradás nemzetközi viszonylatban milyen csüggesztően növelhette volna a VMDK lépéshátrányát. Mert, hogy csak a velünk „egyívású” érdekszervezetekkel példálózzunk, az RMDSZ (Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége) és a felvidéki Együttélés Politikai Mozgalom megjelenése a nyugat-európai politikai színtéren korábbra datálódik, a nemzetközi tanácskozásokon való részvétel, a beadványok és a lobbyzás nem új dolog számukra. Ennek eredményeként nemcsak hogy „jegyzik” őket a politikai „börzén”, de olyan erkölcsi, anyagi és politikai támogatásban is részesülnek, amiről mi egyelőre álmodni sem merünk.
No persze, rólunk, vajdasági magyarokról, az a hír járta, hogy – ellentétben az erdélyi és felvidéki magyarokkal – úgyszólván gondtalanul élünk, szocialista önigazgatású társadalmunk olyan jogokat biztosít számunkra, amelyek miatt talán még a finnországi svédek is irigykedve gondolnak ránk. A „nemzeti kérdés rendezettségéről” és a nemzetek „irigylésre méltó helyzetéről” szóló hazugságokkal sikerült évtizedeken át megtéveszteni a világot. Hogy eközben a magyarság széttagolt részeit talán sehol sem érte olyan jóvátehetetlen pusztulás, mint éppen nálunk, hogy a balkáni népek „idillikus” viszonya polgárháború szélére sodorta az országot, és veszélyezteti Európa békéjét és biztonságát, más lapra tartozik.
A jugoszláv valóságot illetően a nyugati közvélemény napjainkra természetesen már kijózanodott. Senki számára sem kétséges többé, hogy ebben az országban kit illetnek meg előjogok, hogy milyen privilégiumokat véd a rendőrség és az államhatalom. Ami azonban bennünket illet, vajdasági magyarokat, rólunk a nyugati közvélemény szinte semmit sem tud. De honnan is tudhatna, hiszen mindig ódzkodtunk attól, hogy magunkról hírt adjunk, s ha netán fennhangon megszólaltunk, bénult félelmünkben és történelmi vakságunkban legfeljebb a rendszer iránti hűségünknek – lojalitásunknak – adtunk hangot.
A VMDK létrejöttével alapvetően megváltozott ez a magatartás, de valójában csak most, ezen a kisebbségvédelmi konferencián Zürichben, illetve ezt követően Strassburgban az Európa Tanácsnál tett látogatásunk során nyílt lehetőségünk arra, hogy helyzetünkről és a VMDK célkitűzéseiről amúgy kendőzetlenül beszámoljunk a „nagyvilágnak”. Ezzel a lépéssel kétségkívül egy új szakaszhoz érkezett önszerveződésünk. Nemcsak abban az értelemben, hogy a külföldi kapcsolatokkal megváltozott, megnőtt a VMDK politikai manőverezési lehetősége, hanem hogy nagyobb mozgási-cselekvési szabadságot fogunk engedélyezni önmagunknak is. Feltéve, ha tudatosul bennünk ennek a belső megújulásnak, a cselekvő magatartás igényének a fontossága.
Talán különösnek tűnik, de a kisebbségvédelmi tanácskozáson, burkolt formában bár, de a legtöbb és leghevesebb vita voltaképpen arról folyt, hogy milyen mozgási-cselekvési szabadságot engedélyeznek maguknak a kisebbségvédelmi szervezetek és személyek. A nemzetközi kisebbségvédelmi szakértők azt az illúziót próbálták eloszlatni, hogy csak ki kell várni a kisebbségek helyzetének jogi rendezését, a leendő Európai Kisebbségi Charta elkészültét, és annak alapján valamennyi kisebbség helyzete majd rendeződik. Súlyos tévedés volna ebben reménykedni. Politikai harc, nyomásgyakorlás nélkül egyetlen kisebbség se fog változtatni a helyzetén.
Ebben az összefüggésben különösen tanulságos volt számunkra az RMDSZ számlájára elhangzó bírálatra odafigyelni. A Nemzetközi Erdélyi Bizottság részéről pl. nehezményezték, hogy az RMDSZ lendülete a marosvásárhelyi eseményeket követően megtört, s fennáll a veszély, hogy elmulasztja megtenni azokat a lépéseket, amelyeket az összeurópai politikai helyzetet és a várható fejleményeket szem előtt tartva meg kellene, illetve meg kellett volna már tennie.
Ez a veszély természetesen más kisebbségeket is fenyeget. A félelmet nehéz legyűrni. Olykor biztonságosabbnak látszik a helyzet alakulását „kivárni”. Kérdés azonban, hogy az elmulasztott lehetőségekért nem kell-e később súlyosabb árat fizetni.
A politikai hatalom gyengülésével, attól a pillanattól kezdve, hogy a „másként gondolkodókat” nem vetették börtönbe, a Kárpát-medence térségében szinte mindenütt megindult a magyarság önszerveződése. Ezek a szellemi-politikai mozgalmak csaknem kivétel nélkül érdekvédelmi szervezetként léptek fel: a kisebbségben élő magyarság érdekeit kívánták feltárni, kifejezni és képviselni.
Azoknak, akik megértették az idők szavát és az adott történelmi pillanatban készek voltak szervezeteket létrehozni, a kollektív kisebbségi jogokért, az önrendelkezésért, kulturális autonómiáért síkra szállni, nem volt semmi kétségük sem afelől, hogy helyes úton járnak és törekvéseikben etnikai közösségük részéről támogatásra találnak. Elvárásuk hamar be is igazolódott. Az újonnan létrehozott politikai szervezetek az első szabad választásokon elsöprő sikert arattak, rendre megszerezték társadalmi legitimitásukat. Legitimitásuk, nagyszámú támogatójuk, parlamenti képviseletük ellenére ezek a szervezetek valahogyan mégis talajtalanok maradtak, nincsenek igazán a mindennapok valóságába ágyazva. Ugyanúgy a levegőben lebegnek, ahogyan más szellemi-politikai mozgalmak is ebben a térségben.
Annak ellenére, hogy csaknem lehetetlen mindazokat a szövevényes gazdasági, társadalmi, és politikai mozgásokat áttekinteni, amelyek ma a közép- és kelet-európai térséget jellemzik, annyit minden bizonnyal leszögezhetünk, hogy az „új demokráciák” születése meglehetősen ellent-mondásos folyamat, amely számunkra történelmileg ismeretlen forgatókönyv szerint zajlik.
Egy, az „átmenet időszakát” elemző írásban olvastam, hogy a magángazdaság, a vállalkozás és a nem formális érdekcsoportok szívós szerveződése feszítette szét és vetette le magáról a továbbfejlődést akadályozó politikai rendszert. Ismerős érvelés, a régi leckéket juttatja az ember eszébe. A valóságban, úgy tűnik, fordított a helyzet. A magángazdaság, a vállalkozás, az egyéni és csoportérdekek szerveződésének a hiánya miatt jutott koldusbotra valamennyi szocialista ország. Nem feszítette szét a régi politikai rendszert semmi: miután maradéktalanul felélte külső és belső tartalékait, összeomlott magától is. Ennek az összeomlásnak természetesen korántsem ilyen egyszerű és kézenfekvő a logikája. A térség országai csak akkor léphettek a rendszerváltás útjára, amikor a szovjet birodalom már annyira kimerült, hogy nem tudta fenntartani a birodalom gazdasági, politikai, ideológiai rendjének erőszakos biztosítékait. De még ekkor sem kívántak mindenütt egyaránt élni a politikai demokratizálódás és a gazdasági liberalizáció lehetőségeivel. Ellenkezőleg, néhány kelet-európai országban, jelesül Szerbiában, Romániában, Bulgáriában az államszocializmus híveinek a mai napig sikerült visszaszorítaniuk a politikai demokratizálódásra és gazdasági liberalizációra irányuló törekvéseket. Ennélfogva ezekben az országokban korai volna még „rendszerváltásról” beszélni.
Rendszerváltásról, átmenetről más országokban is legfeljebb csak a politikai rendszert illetően beszélhetünk. Különbségek itt is vannak; amíg egyes országokban az egypártrendszerű pártállamból már többé-kevésbé áttértek a többpártrendszerre, másutt a parlamenti demokráciával legfeljebb csak kísérleteznek. Csehországban, Magyarországon, Horvátországban, Szlovéniában, Lengyelországban már új politikai erők jutottak meghatározó szerephez, a Balkánon: Szerbiában, Romániában, Bulgáriában viszont új mezben ugyan, de a kommunista párt nacionalista elitje maradt hatalmon továbbra is.
Ezek az eltérések természetesen nagy mértékben meghatározzák a kisebbségek és más társadalmi csoportok önszerveződésének esélyeit és ellentmondásait. A hatalmi harc mögött azonban, az „átmenet” jellegétől függetlenül, a társadalmi-gazdasági struktúra szabályozói és működési elve jobbára érintetlenek még mindenütt. A beidegződött reflexek ellenállnak az újnak, ellenállnak a privatizáció megindulásának, a tulajdonviszonyok megváltozásának, ami nélkül a társadalmi rétegek és csoportok összetételének, fejlődésének alakulásában nem várható lényeges változás.
Ez a legfőbb akadálya a kisebbségek önszerveződésének is, illetve ebből fakadnak azok az ellentmondások, amelyekről itt szólni kívánok. Bármilyen erőfeszítéseket tegyenek is a kisebbségek politikai téren (bár lehetőségeik igen korlátozottak e téren) helyzetükön lényegében véve nem sokat tudnak változtatni. Nem csak a kisebbségek, más társadalmi önszerveződési csoportok sem.
Az önálló cselekvésnek, az innovatív és kreatív embereknek, a társadalmi csoportoknak, szervezeteknek sajnálatos módon jelentéktelen szerep jut még mindig a közép- és kelet-európai folyamatokban. Ebből a szempontból az „átmenet” jobbára csak politikai jelszavak szintjén jelenik meg, és jószerével csak a politikai hatalmi harcra korlátozódik. A diktatórikus hatalmi-uralmi formák megdöntéséhez persze elengedhetetlen a politikai harc. Végül is ennek a harcnak köszönhető, hogy a totalitárius rendszerek folyamatosan engedményekre kényszerülnek ott is, ahol még megmaradtak. Ami azonban a tervgazdálkodásból a piacgazdaságba, a parancsuralmi rendszerből az önszerveződő társadalomba való átmenetet illeti, ezen a téren a helyzet egyaránt bizonytalan, felemás, ellentmondásos még az egész térségben.
Az átalakulás, a demokratikus jogállam, a demokratikus politikai berendezést fenntartó és működtető társadalmi rétegeken és csoportokon múlik, amelyek léte és megerősödése viszont a gazdasági átalakulás sikerétől függ. A társadalom különböző rétegeiben – kisebbségi, vallási, szakmai csoportjaiban – jelenleg alig mutatkoznak még a társadalmi összefogás és együttműködés jelei. A nemzeti fenyegetettség érzés alapján kétségtelenül létrejött valamiféle kohézió, ami a politikai szervezetek alapjául szolgál, a továbblépéshez azonban hiányzik az emberekből a szolidaritás, s hiányzik az önszerveződés anyagi alapjainak biztosítása. Nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy a közösség megmaradásában való gondolkozás, az önbecsülés, a szolidaritás eszméit elsajátíthatták volna.
Az önsegélyezés elve nemes gondolat, támogatásokból, tagsági díjakból azonban a politikai szervezetek alig tudják fenntartani magukat. Az önszerveződés ilyen vonatkozásban gyakran abszurd helyzeteket produkál. Don Quijote módjára százezrek, milliók érdekeit kívánja megvédeni a hatalom kapzsiságával szemben néhány lelkes ember, anélkül, hogy kellő technikai-műszaki felszerelés – írógép, fénymásoló, telefax – állna rendelkezésükre és főállásban végeznék tevékenységüket.
Kérdés, meddig tudják az önszerveződés költségeit a kezdeményezők magukra vállalni? Meddig lehet és kell még a szabad választásokon elsöprő sikerrel szereplő kisebbségi érdekvédelmi szervezeteknek a nyugati önsegélyező-karitatív szervezeteknél kalapozni?
Az általános elszegényedés közepette, persze nagyon nehéz több lemondást várni az emberektől, legyen szó akár pénzről, akár szabadidőről. A megoldást azonban nem is ez jelentené. Nagyobb baj az, hogy az embereknek – szabad választások ide, szabad választások oda – nincs módjuk arra, hogy pl. a személyi jövedelemadó egy része fölött, vagy bizonyos költségvetési hozzájárulások sorsáról maguk dönthessenek.
Az állam, a parlament épp úgy átnyúl az emberek feje fölött, ahogyan ez történt korábban is. Ami viszont eleve kizárja az érdekszervezetek normális és ésszerű működését. Hiába a legitim kisebbségi képviselet a parlamentben, ha a parlamenti kormánytöbbség rendre leszavaz mindent, főként a kisebbségek kollektív jogainak vagy anyagi helyzetének javítását célzó kezdeményezést.
Elég-e a tenni akarás, a lelkesedés tényleges cselekvési lehetőség, valós társadalmi mozgástér nélkül?
Mivel Közép-Kelet-Európában mindenütt nehezen épülnek ki a polgári demokrácia alapintézményei és hiányoznak azok az önszerveződési formák, amelyekre a társadalmi érdekszerveződésnek – csoportoknak, pártoknak, egyéni kezdeményezéseknek – támaszkodniuk kellene, pszichikailag már jelen van a tömeges kudarcérzés. Félő, hogy a csalódottság belopja magát a lelkes, ám üveglábakon álló kisebbségi érdekszervezetekbe is.
Kedves barátaim! Tisztelt ünneplő közönség!
1848. március 15-e máig befejezetlen feladatot hagyott ránk örökségül. Ebben a térségben ugyanis, amelyben élünk, máig nem sikerült megvalósítani a szabadság és a demokrácia európai eszméjét. Máig nem sikerült előnyünkre fordítani a nemzeti sokszínűséget, e térség gazdag szellemi-kulturális örökségét.
A magyar nép, mint ismeretes, többször is kísérletet tett e történelmi föladat beteljesítésére. Sajnos, a demokratikus törekvéseket, egészen a legutóbbi időkig, vérbefojtották, rendre leverték. Az 1989-es események Magyarországon végre utat nyitottak egy szabadabb és emberhez méltóbb élet felé, s csaknem másfél évszázad után az ország népe immár nemzeti ünnepként ünnepelheti március 15-ét.
A közép- és kelet-európai változások természetesen felrázták a többi népet is. Magára ébredt és politizálni kezdett a kisebbségben élő magyarság is, a térség országaira jellemző makacs államnacionalizmus miatt azonban népük dicsőséges forradalmának emléknapját szabadon nem ünnepelhették meg. Nem ünnepelhettük meg, mi vajdasági magyarok sem eddig. De hogyan is ünnepelhettük volna meg, amikor a többségi népek fiai is látszat-szabadságban éltek, szabad sajtó nélkül, némán viselve az egypárti diktatúra terheit.
Hogy nemcsak mi, kisebbségiek voltunk a régi rendszer túszai, hogy nemcsak mi áhítoztunk emberi szabadságjogokra, a jogok szabad gyakorlására, hanem a többségi népek, jelesül maguk a szerbek is, bizonyítják az elmúlt napok eseményei: a gumibotozás, a vízágyúk, a bebörtönzések.
Vészesen aktuális események ezek március 15-én. A tavasz, úgy látszik, törvényszerűen beköszönt egyszer minden nép életébe. Most, ezen a március 15-én, miközben kisebbségi történelmünk során először vállaljuk nyíltan 1848. március 15-ének szellemét, a hajdani márciusi ifjakra, a pesti egyetemistákra emlékezve lelki szemeinket Belgrádra függesztjük. Ahogyan azon a tavaszon a pesti márciusi ifjak, ma a belgrádi Terazijén tüntető egyetemisták vívják harcukat a szabad sajtóért, az alapvető emberi szabadságjogokért, a demokratikus változásokért.
Március 15-ét ünnepelve, Belgrádra függesztve tekintetünket, nem titkolt örömmel tölt el bennünket, hogy Szerbiában is utat tört magának a demokrácia, a szabadság, az Európához való tartozásra irányuló törekvés. Ez a törekvés ugyanis, annyi hamis szólam után csakugyan összefűzhet bennünket, egységessé teheti a különböző nyelvű és kultúrájú embereket.
A hatalom önszántából ritkán hajlandó ajtót nyitni a változást sürgetők előtt. Minél kevésbé hajlandó engedményre, kompromisszumokra, annál gyakoribbak az értelmetlen emberáldozatok. Sajnos, a belgrádi tüntetéseknek is vannak áldozatai, és még korántsem vagyunk túl a konfliktuson. Ennek ellenére hisszük, hogy a demokratizálódást hosszabb időre nem lehet már feltartóztatni. A szocializmusnak nevezett rendszer fölött a történelem Szerbiában is kimondta ítéletét. Az a rendszer, amely százezreket, milliókat fosztott meg emberi méltóságától és taszított megalázó anyagi nyomorúságba, Szerbiában sem tudja elkerülni sorsát.
„Jogot a népnek, az emberiség nagy, szent nevében, adjatok jogot” – követelte Petőfi 1847-ben. A Belgrádból jövő híreket hallgatva rá kell döbbennünk, hogy másfél század múltán is milyen időszerű ez a követelmény, sőt, hogy ennél mi sem időszerűbb manapság. Jogot a népnek! – követelik ma tízezrek Belgrád utcáin, jogot a népnek arra, hogy szabad sajtó révén szerezzen információkat magának, s hogy a hírközlő eszközökben saját hangját hallassa!
Jogot a népnek! Jogot arra, hogy a hivatásos demagógok, a békétlenséget szító politikusok helyett szabadon ápolhassa nyelvi kultúráját, maga értékelhesse történelme legszentebb korszakait, zavartalanul ápolhassa nemzeti nagyjainak, mártírjainak emlékét, s hogy nemzeti ünnepeit megünnepelhesse.
Jogot minden népnek! Jogot a szerb népnek arra, hogy akaratát népszavazáson nyilvánítsa ki valahányszor ennek szükségét érzi, jogot, hogy legalább reménye legyen az elszegényedés további megakadályozására. És jogot nekünk, kisebbségeknek arra, hogy nemzeti identitásunkat büszkén vallhassuk, jogot, hogy a 48-as dicsőséges forradalmunk emléknapja nemzeti ünnep legyen számunkra.
Nemzeti ünnepünket követeljük, mert március 15-e az emberi szabadságjogokat, azok szabad gyakorlását jelképezi nekünk: a demokráciát, a szabad önszerveződést, a nemzetek közötti megbékélést, az Európához való tartozás igényét.
Március 15-e szimbolizálja az egyetemes magyarsággal való szoros szellemi és lelki kapcsolatainkat, nemzeti identitástudatunkat és történelmi folytonosságunkat.
Március 15-e szellemétől azonban idegen a nemzeti kizárólagosság. A népek megegyezésének és megbékélésének híve, Kossuth Lajos személye példázza ezt talán leginkább. Kivételes jelentőségű történelmi szerepét és messze sugárzó politikai hatását időszakosan ugyan sokan megpróbálták félremagyarázni és elhomályosítani. Főleg azok, akik később sem voltak hajlandóak megfizetni a népre való támaszkodás és a nemzetiségekkel való megegyezés „árát”. Kossuth öröksége azonban a szabadság és jogegyenlőség vonatkozásában hatékony ösztönzője marad még sokáig az integrációs folyamatoknak, s félreérthetetlen a magyarság szerepvállalásának meghatározásában: „Hivatásunk elől menni azon munkában, melynek feladata a Duna mentében kifejteni s megszilárdítani a szabadságnak és a népek békés együttélésének erőteljes alakzatát”.
A márciusi eszmékről beszélünk, amelyek fogékonnyá és nyitottá tesznek bennünket más népek irányában. Hiszen március 15-e legfőbb tanulsága és üzenete az, hogy céljainkat csak közösen, az emberi szabadságjogok kiteljesedésének folyamatában, a nemzetek és nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak maradéktalan megvalósításával érhetjük el.
Mai ünnepi megemlékezésünkön egy európai normák szerinti jövő lebeg a szemünk előtt. Szívünket most elsősorban azokhoz emeljük föl, akik a társadalmi változásokat sürgetve a demokratikus eszméket demonstrálják Belgrád utcáin. Bizakodással és reménnyel töltenek el bennünket a közelmúlt eseményei és hisszük, hogy Kossuth Lajos álma, egy szebb kor eljöveteléről, a Duna menti népek szabadságáról és megbékéléséről egyszer valósággá válik.
Éljen március 15-e!
Már a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége II. kongresszusának témaválasztása is jelzi, nem szokványos kérdésekről fogunk ma beszélni, nem folyó ügyeink, mindennapi gondjaink megbeszélése végett jöttünk össze, ezeknél súlyosabb döntések elé nézünk. Nem kevesebbet, mint megmaradási esélyeinket kell fontolóra vennünk, utat kell a jövő felé keresnünk.
Mai találkozónkat azok a térségekben lezajló változások tették szükségessé, amelyek egyik napról a másikra, nemzetek és országok vonatkozásában új viszonyokat hoznak létre, s amelyek új helyzet elé állítanak bennünket, nemzeti kisebbségeket is.
A kelet- és közép-európai rendszerváltással egyidőben süllyedőben és megszűnőben van minden, ami korábban esetleg erősítette megmaradásban való hitünket. Köddé foszlik minden, ami netán valamiféle mentsvárként vagy oltárként élt lelkünkben. A ránk kimért kisebbségi sors persze ilyen vonatkozásban nem kapatott el bennünket, megmaradási esélyeinket illetően illúzióink nemigen lehettek. Napjaink változásai nyomán azonban a monolitikus társadalmak összeroppantását kísérő világvége hangulatban, a fellángoló és az esztelenségig szított nacionalista bódulatban, a pártállamban fogant tékozló erőként keríthet bennünket hatalmába.
A nagy változások nagy kihívást jelentenek nemcsak a jobbító szándék, de a történelem szunnyadó sötét erői számára is. Ennélfogva a jogos és természetes nemzeti önrendelkezési törekvések rendre nacionalista és soviniszta ambíciók befolyása alá kerülnek. A nagy nemzetállam vágyképétől megszédült, Európa határait átszabni készülő vezérek kézlegyintéssel intézik el a kisebbségeket, szemrebbenés nélkül kirekesztik őket egyezkedéseikből.
Mindez azt a látszatot keltheti, hogy a nemzeti kisebbségek végnapjaikat élik. Végzetes hiba lenne azonban, ha ettől a látszattól pánikba esnénk. A helyzet ugyanis „bár kilátástalan, közelről sem reménytelen” - élcelődhetnénk Parkinsonnal mi is. Lehetséges, hogy erőszakolt végnapjaink helyett, amivel annyiszor riogattak már bennünket, a nemzeti kisebbségek európai reneszánszának lehetünk tanúi. A történelem a szemünk előtt cáfolta meg például az örökérvényűnek hirdetett monolitikus társadalmak életképességét. Mért lenne a nemzeti kizárólagosságra törekvő, egyszínű és egynyelvű államoknak több esélyük?
A valóságban a különböző történési szintek jól megférnek egymás mellett, s a dolgok többféle fordulatot vehetnek. Én személy szerint azt gondolom, hogy a rendszerváltással megnőnek megmaradási esélyeink. Ha az elmúlt évtizedek asszimilációs iskolapolitikájának, településpolitikájának, a represszív ideológiának nem sikerült eddig beolvasztania történelmi múlttal rendelkező kisebbségeket, ezután ez még kevésbé fog sikerülni. Feltéve, ha megmaradásunk érdekében hajlandóak vagyunk tenni valamit.
Maga az a tény, hogy ilyen nagy számban megjelentünk ezen a tanácskozáson, bizonyság rá, hogy megvan bennünk ez a hajlandóság, hogy tisztában vagyunk a cselekvés és helytállás fontosságával. Örömmel és bizakodással terjesztem hát elő a megvitatásra szánt javaslatokat, amelyek - összhangban a Kongresszus témájával - a nemzeti és kisebbségi kérdés rendezésének új modelljét kínálják fel számunkra.
Jövőnket illetően legalább négy fontos, egymással összefüggő kérdésben kellene ma állást foglalnunk és döntést hoznunk:
a) kisebbségi önkormányzatunk ügyében,
b) az Európai Népcsoportok Föderalista Uniójába való felvételi kérelmünkről,
c) az Európai Kisebbségek Parlamentjének megalapításáról
d) Magyar Kisebbségek Európai Szövetségének létrehozására irányuló kezdeményezésről.
Minthogy ezek a kezdeményezések valamennyiünk számára új területet jelentenek, sokan talán most hallanak róluk először, engedelmükkel hadd szolgáljak bővebb információval valamennyi kérdésről.
A vajdasági magyarság önállósulási törekvéseiben úgyszólván már az induláskor felmerült az autonómia gondolata. Nem annyira földrajzi-területi értelemben, egy magyar autonóm körzet létrehozásában látva az önállósulás lehetőségét - bár főként a választásokat követően erre vonatkozóan is felmerültek bizonyos elképzelések -, hanem a személyi elvű, azaz a személyes döntésen alapuló autonómia lehetőségét vettük inkább fontolóra. Ez az elképzelés beépült a VMDK Programjába is, amelynek megvalósítására, íme, most teszünk majd kísérletet.
A létrehozandó magyar kisebbségi önkormányzat alapelveiről, céljairól minden bizonnyal sok szó esik ma még, így sem erre, sem magára a tervezetre nem térnék ki részletesebben. Mindössze azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy az autonóm státusért való folyamodásunk, bármekkora ellenkezést váltson is ki a régi rendszer megmerevedett struktúráiból, a minimum, amiből nem engedhetünk. Ebben az összeomlásban és gyötrelmesnek ígérkező társadalmi átalakulási folyamatban csak saját intézményrendszer és önálló cselekvési képesség birtokában nézhetünk a különböző kihívások és megpróbáltatások elé. Egyedül az autonómia intézményrendszere, vagy legalábbis bizonyos autonóm keretek biztosíthatnak számunkra valamilyen védettséget a teljes kiszolgáltatottsággal szemben.
Egy reális autonómiatervezet kidolgozása természetesen nem kis erőpróbát jelent számunkra. Annál inkább, mivel ma még senki sem tudja megmondani, hogy az ún. „személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat” a valóságban hogyan fog funkcionálni. A formailag egyszerűbbnek tűnő megoldást, az autonóm körzetek vagy járások gondolatát velünk együtt - egyelőre - elvetették mások is. Mindenütt ugyanaz a kétely merült fel vele kapcsolatban: a kisebbségben élők szétszóródása, a magyar etnikai tömbök tudatos és tervszerű fellazítása, a demográfiai viszonyok erőszakos megváltoztatása után vajon milyen önállóságot és mekkora önrendelkezési jogot tudna biztosítani bármiféle területi autonómia? Diaszpóra-jellege miatt a magyarság jelentős százaléka többszörös kirekesztettségre lenne kárhoztatva, s ugyanakkor számolni kellene a kisebbségi helyzetbe kerülő többségi népek nemtetszésével és ellenállásával. Nyilvánvaló, hogy a legjobb megoldást az a fajta jogállam jelentené, ami megfelelő garanciákat nyújtana a nemzeti, kulturális és vallási kisebbségek megmaradása és érvényesülése terén. Ennek a jogállamnak a jeleit azonban egyelőre hiábavalóan kémleljük a horizonton.
Amikor ez év januárjában - egy Svájcban élő honfitársunk közbenjárásénak köszönhetően - a zürichi székhellyel működő Kisebbségvédelmi Társaság meghívására részt vettünk a II. kisebbségvédelmi egyeztető konferencián, egyszerűen rá kellett döbbennünk, hogy nemzetközi viszonylatban milyen csüggesztő a VMDK lépéshátránya, hogy a nyugat-európai politikai színtéren való jelenlét és a nemzetközi tanácskozásokon való részvétel milyen égetően fontos lenne számunkra. Hiszen, tetszik ez nekünk vagy sem, nem feledkezhetünk meg róla, hogy Nyugaton szabták meg Közép- és Kelet-Európa jelenlegi határait, mint ahogyan biztosak lehetünk abban is, hogy nem ülnek ölbe tett kézzel most sem, amikor e térség országai széthullófélben vannak. Nem mindegy tehát, hogy milyen elképzelések élnek rólunk Nyugaton, még kevésbé, hogy milyen terveket szőnek a jövő Európájában elfoglalt helyünkre vonatkozóan. Mindent el kell követnünk a nyugati közvélemény korrekt tájékoztatása érdekében, még inkább annak érdekében, hogy a helyzetünkről szóló jelentések és a jövőnkről alkotott elképzeléseink eljussanak a kisebbségek és népcsoportok jogaival foglalkozó európai fórumokhoz.
Ilyen vonatkozásban, első lépésként, kérni kell felvételünket az Európai Népcsoportok Föderalista Uniójába. De hát tudjuk-e, mit fed ez a név, milyen szervezetről van szó tulajdonképpen? Szégyen, nem szégyen, bevallom, magam is Zürichben hallottam először a FUEV-ről, erről a titokzatos hangzású szervezetről, s menten feddésben részesültünk, amiért réges-régen nem kértük tagsági felvételünket. Hoztuk volna fel mentségül, hogy a vajdasági magyarság alig pár hónapja hozta létre érdekszervezetét? Vajmi kevés értelme lett volna lépéshátrányunkat magyarázni.
Az Európai Népcsoportok Föderalista Uniója 1940-ben, a Párizs melletti rossz emlékű Versailles-ban jött létre. Az Unió az európai népcsoportok érdekeit szolgálja. Alapszabálya szerint az európai népcsoportok nemzeti sajátosságainak, nyelvének, kultúrájának és az élethez való jogának a megőrzéséért fáradozik és síkraszáll egy nemzetközileg elismert népcsoport-jog megteremtéséért. Az Unió támogatja az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Európa Tanács munkáját az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok biztosításában egy föderalista Európa-koncepció alapján, amely a kisebbségek és népcsoportok számára biztosítani igyekszik nemzeti sajátosságaik megőrzését és az önkormányzatot.
A FUEV a „nemzetiség” vagy „nemzeti kisebbség” kifejezés helyett a „népcsoport” fogalmának használatát szorgalmazza, amit az alábbi módon definiál: egy népcsoport olyan népi közösség, amelyet saját nyelv, kultúra vagy hagyomány jellemez, nem alkot önálló államot vagy kívül él anyanemzetének államán.
Közép- és Kelet-Európában, ahol a „nemzetiség” és „nemzeti kisebbség” fogalmi tisztázatlansága amúgy is zavar forrása, a „népcsoport” fogalmának szorgalmazása még több félreértésre adna okot. Népcsoporton itt ugyanis általában olyan népességet értünk, ami nem jutott el a nemzetté válás lépcsőfokáig. A FUEV tevékenysége az alábbi területekre irányul: 1. Folyamodványokkal, panaszokkal, megkeresésekkel fordul különböző kormányokhoz, parlamentekhez és hivatalokhoz, amennyiben egy népcsoport erre felkéri. 2. Tájékoztató tevékenységet folytat: negyedévenként megjelenő folyóiratában a hírek és közlemények mellett a népcsoportok időszerű problémáit tárgyalja. 3. Tanulmányutakat szervez Európa kisebbségi területeire. 4. Együttműködve más szervezetekkel, az Európai Népcsoportok Fiataljaival (JEV) és a Nemzetiségi Jog és Regionalizmus Nemzetközi Intézetével (INTEREG) nemzetiségi kongresszusokat tart.
A FUEV két szinten fejti ki tevékenységét. Egyrészt megpróbálja az egyes népcsoportok, egyedi, időszerű problémáit megoldani, másrészt azon fáradozik, hogy meggyőzze az európai parlamentet és kormányokat, hogy a jövőbeli Európa ésszerű megtervezése és megvalósítása a népcsoportok figyelembevétele nélkül nem lehetséges. Fontossága és nemes célkitűzései ellenére a FUEV politikailag és pénzügyileg egyaránt nehéz körülmények között működik. Az Unió elnökségének valamennyi tagja, kivéve a titkárt, a szervezetben kifejtett tevékenységét társadalmi munkában végzi. Ebben a vonatkozásban a VMDK „lépést tart” eme rangos nemzetközi szervezettel: nekünk sem sikerült még professzionalizálni tevékenységünket. Félő azonban, hogy amennyiben komolyan vesszük a nemzetközi politikai színtéren való megjelenési igényünket, egy állandó ügyvivő nélkül nehezen fogunk boldogulni.
A mondottak alapján jómagam úgy vélem, hogy a FUEV célkitűzése, alapszabálya, tevékenysége semmilyen vonatkozásban sem ütközik a VMDK célkitűzéseivel, alapszabályával, törekvéseivel. Annál kevésbé, mivel a FUEV nem támogat semmiféle irredentizmust, és nem foglal állást általános politikai és világnézeti kérdésekben. Meggyőződésem, hogy a javunkat szolgálná, ha a VMDK FUEV tagja lenne, s az szükség szerint felvállalná és képviselné ügyünket az európai kormányok előtt. Ezért kérem a tisztelt elnök urat, hogy javaslatom megvitatása után tegye fel szavazásra a kérdést: a jelenlevő küldöttek támogatják-e a VMDK-nak az Európai Népcsoportok Uniójába való tagfelvételi kérelmét.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése már 1948. december 10-én kelt határozatában kinyilvánította, hogy nem közömbös számára a kisebbségek sorsa. A helsinki Záróokmányból és az utótalálkozók dokumentumaiból még inkább kiolvasható egy ilyen irányú, vagyis a kisebbségek jogi védelmére vonatkozó hajlandóság. Ennek ellenére a kisebbségek védelmének kérdése máig megoldatlan, amennyiben a hatályos nemzetközi egyezmények nem tartalmaznak egyértelmű kötelezettségvállalást a kisebbségek vonatkozásában.
A magunk részéről mi tisztában vagyunk vele, hogy az államok közötti barátság és együttműködés, valamint Európa békéje és biztonsága szempontjából a kisebbségi kérdés rendezése megkerülhetetlen. Olyan megoldásra, olyan hatékony kisebbségvédelemre gondolunk, olyan egyezményeket szorgalmazunk, ami a konfliktusok konstruktív megoldásának lehetőségével, az államok és népek barátságát és együttműködését elmélyíti.
A kisebbségek nyelve, kultúrája, történelme, vallása Európa szellemi örökségének éppoly értékes, épp olyan létfontosságú része, mint maguk a nemzetek. A Közép- és Kelet-Európa pusztuló országaiban fellángolt nacionalizmus azonban más logikával él, s komoly veszély jelent a kisebbségekre. Nemzetközi egységokmányok, a többségi népeket kényszerítő kötelezettségvállalások nélkül a kisebbségeknek itt nincs a dialógusra semmi esélyük.
A helsinki folyamatban többen is javasolták már állandó intézmények létesítését. Ezen belül felmerült egy kisebbségi fórum létrehozásának gondolata is, ami afféle európai kisebbségi parlamentként működhetne. Kétségtelen, hogy az Európa Tanács konzultatív segédszerveként létrejövő Európai Kisebbségi Parlament alkalmas fóruma lenne a nemzeti kisebbségek közös álláspontja kimunkálásának, az európai közvélemény és döntéshozók tájékoztatásának és befolyásolásának.
A kezdeményezés értelmében az Európai Kisebbségek Parlamentjének célja egy olyan európai együttműködési rendszer kiépítésének az elősegítése volna, mely a különböző államok lakosságának nemzeti, etnikai, nyelvi és vallási sokrétűségét az emberiség természetes és megóvásra érdemes örökségének tekinti, s meg is tesz ezek megóvása érdekében mindent. Azaz:
a) rendszeres, évenkénti ülésszakot tart a fenti célok megvalósulásának figyelemmel kísérésére,
b) megvitatja a hatáskörébe tartozó kérdésekkel összefüggő problémákat és helyzeteket, javaslatokat tesz,
c) ajánlásokat és tényfeltáró jelentéseket készít, amelyeket a kormányok, hivatalok és az Európa Tanács elé terjeszt.
Amennyiben a szándék megvalósul, az európai kisebbségek önkormányzati és érdekképviseleti szervei - feltéve, hogy az érintett kisebbségek jelentős részének bizalmát élvezik és a Statútumban foglaltakkal egyetértenek - kérhetik felvételüket az Európai Kisebbségek Parlamentjének tagjai közé. Talán mondanunk sem kell, milyen messzemenően érdekeltek lennénk ebben. A javaslattal és az eljárással kapcsolatos teendők a hozzáértő szakemberekre hárulnak. A magunk részéről mi legfeljebb támogatásunkról tudjuk biztosítani őket, illetve kérelemmel fordulhatunk az illetékes fórumokhoz: járjanak közbe, hogy ez a szép és hasznos javaslat mielőbb megvalósuljon.
A nyugati és a kisebbségi sorsban élő magyarság jövőbeli együttműködésének, a közös fellépés szükségességének a gondolata már 1990. szeptemberében, a Kufstein várában megrendezett Útkeresés a jövőbe című rendezvényen felmerült. A tanácskozáson az Ausztriai Magyar Szervezetek Központi Szövetségének, a Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetségének, a Svájci Magyar Egyesületek Szövetségének képviselői mellett jelen voltak a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek küldöttei is, akik valamennyien megegyeztek abban, hogy a kelet-európai diktatúrák bukásával új feladatok álltak elő, amelyek megoldására új kapcsolatrendszert kell kiépíteni.
A nyugati magyarság, ez a politikai indíttatású diaszpóralét , elvesztve eddigi éltető elemét, csak új „küldetés” vállalásával őrizheti meg nemzeti identitását és nyerhet önigazolást a maga számára. Önmagukon túlmutató feladatot vállalva, egyetemes magyarságban gondolkodva, segítséget nyújtva a változatlanul támogatásra szoruló kisebbségi magyaroknak, nemcsak hogy hasznossá, de nélkülözhetetlenné válhatnak valamennyiünk számára.
A nyugati magyarság szempontjából, hogy egyik képviselőjük, Deák Ernő szavait idézzem, „életmentő lehet az a globális méreteket öltő feladat, ami a magyarországi, a szomszédos államokbeli és a nyugati szórvány magyarokat funkcionálisan egységbe kovácsolhatja”. Ennek a „funkcionális egységnek” a megvalósulását volna hivatott szolgálni a Magyar Kisebbségek Európai Szövetségének létrehozása.
Azt, hogy számunkra mit jelenthet egy ilyen szövetség, hogy a nyugaton otthonosan mozgó, nyelveket beszélő, megbecsülést szerzett, jelentős politikai és gazdasági befolyással rendelkező magyarok közvetítő szerepére milyen nagy szükségünk van, felesleges volna magyarázni. Európához tartozásunk, történelmi és kulturális örökségünk megismertetése, törekvéseink elfogadtatása és támogatása érdekében olyan nemzetközi propagandát kell kifejtenünk, ami meghaladja erőnket és objektív lehetőségeinket.
A Magyar Kisebbségek Európai Szövetségével politikai tömböt kívánunk létrehozni, amely tömb azonban nem határokat épít, hanem éppen ellenkezőleg, határokat bont le az egymástól szétválasztott kisebbségek, népcsoportok és államok, a magyarság és Európa között. De ezzel a törekvéssel új értelmet nyerhet a vendégmunkás-állapot is. A Magyar Kisebbségek Európai Szövetségébe való bekapcsolódással oldani lehet honfitársaink kínzó gyökértelenség-érzetét mind a szülőföld, mind a befogadó állam irányában.
A megváltozott, forrongó közép- és kelet-európai térség nagy veszélyeket rejt magában. Ugyanakkor azonban, s ez az, amit nem szabad szem elől tévesztenünk, új távlatokat is kínál. Talán eljött az ideje, hogy előnyt kovácsoljunk mindabból, ami eddig hátrányunkra volt. Az a körülmény, hogy a magyarság széttagoltan él, hogy egyharmadát, mintegy ötmillió embert a történelem arra kényszerített, hogy boldoguljon ahogyan tud az utódállamokban, most amikor megjutalmaz bennünket a történelem a szabadság váratlan lehetőségével, talán sok minden helyrehozható lenne. Új tapasztalatok szerzésével, a többségi népek nyelvének elsajátításával, szokásaik megismerésével, a személyi kapcsolatok - barátságok, házasságok - révén a magyar lét kitágult. A helyzet kényszeréből fakadó sokféleségünk, nyitottságunk, kompromisszum-készségünk, emberi többletünk, ha úgy tetszik az európaiság záloga lehet. A magyarság határokat átívelő szellemi horizontjával, a környező népek nyelvismeretével, gazdag történelmi tapasztalatával serkentője a szerveződő új Európának. Hátha ezután azoknak a gondja lesz nagyobb, akik nem kényszerültek arra, hogy szembenézzenek önmagukkal, akik nem kényszerültek a másság elfogadására, s akik nem jöttek még rá, hogy az egyszínűség és egynyelvűség milyen buktatókat rejt magában. Kongresszusunk témaválasztása bizonyítja, hogy lám, nem kullogunk már az események nyomában. Lépjünk tovább. Jól felfogott érdekünkben éljünk mindjárt a kezdeményezés jogával. Javaslom, hogy a Tisztelt Kongresszus kezdeményezze a Magyar Kisebbségek Európai Szövetségének létrehozását, s nevezzen ki egy bizottságot, amely lépéseket tesz egy előkészítő tanácskozás összehozására.
Tisztelt Elnök úr, kedves vendégeink! Az elhangzott bátorító szavakat nem csak önmagam, önmagunk vigasztalására mondtam. Hiszem azt, hogy a jövőbe vezető utat keresve nem járunk a fellegekben, nem mozgunk járhatatlan talajon. Ezek a célkitűzések, amelyeket itt ma csak körvonalazni próbálunk, ha hiszünk bennük, és hajlunk megvalósításukra, közösségteremtő szellemmé és gyümölcsöző erővé válnak.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség meghívására Bálint Antallal, a VMDK zentai körzetének elnökével, 1991. május 24-26 között részt vettünk az RMDSZ Marosvásárhelyen megrendezett II. Kongresszusán. Eredetileg népesebb küldöttség – csaknem egy autóbuszra való ember – készült viszonozni az RMDSZ képviselőinek, többek között Tőkés Lászlónak a VMDK II. Kongresszusán tett tisztelgését, az érdeklődők száma azonban, kifürkészhetetlen okoknál fogva, az indulás napjáig erősen megcsappant. Olyannyira, hogy ha Bálint Antal az utolsó órákban nem szegődik váratlanul hozzám, egy szál magamban kelek útra.
Magunk is tisztában voltunk vele, hogy az út nem teljesen kockázatmentes. A tavalyi véres események színhelye, Marosvásárhely, nem sok jót sejtetett az idén sem. Félő volt, hogy az erdélyi magyarság rangos gyülekezete ellenérzéseket vált ki a románság körében, s ismét konfrontálódáshoz, nemzeti összecsapáshoz vezethet.
A konfliktus reális veszélye miatt az RMDSZ vezetősége is hosszasan mérlegelte, hol is legyen a tanácskozás színhelye. Marosvásárhely mellett, illetve helyett, szóba került még Temesvár és Kolozsvár. A vezetőség bátorságát és politikai bölcsességét dicséri, hogy a nyomasztó emlékek, valamint a szélsőséges román nacionalisták fenyegetése ellenére Marosvásárhely mellett döntött mégis. Döntését arra a pszichológiai meggondolásra alapozta, hogy az elszenvedett traumák következményeit, a nemzeti bizalmatlanságot, a félelmet és a cselekvési bénultságot Marosvásárhelyen kell feloldani.
Az előzményekhez tartozik, hogy alig pár nappal a romániai magyarság számára sorsformálónak ígérkező tanácskozás előtt Marosvásárhelyen járt Iliescu román államelnök. Látogatásával nyilvánvalóan tiszta vizet szeretett volna önteni a pohárba. A kétkedőket megnyugtatta, hogy senki sem fogja megakadályozni vagy megzavarni az RMDSZ marosvásárhelyi kongresszusát, de nem rejtette véka alá azt sem, hogy milyen elvárásai vannak ennek ellenében. A kongresszus – szerinte – „alkalmat nyújt a magyarságnak, hogy kinyilvánítsa lojalitását az ország iránt”. Elmondta továbbá azt is, hogy a kisebbségi kérdést kizárólag az egyéni emberi jogok alapján lehet és kell megközelíteni. A kollektív jogvédelem, amit egyesek az RMDSZ részéről szorgalmaznak, elfogadhatatlan a román politika számára.
A példátlan biztonsági intézkedések jelezték, hogy Iliescu nem a levegőbe beszélt. A várost gyakorlatilag megszállta a hadsereg, ellenőrzése alá vonva a főbb útvonalakat, középületeket, mindenekelőtt az RMDSZ székházát és a tanácskozás színhelyét. A katonaság, a rendőrség és a különleges egységek hármas gyűrűje védte a 450 férőhelyes Ifjúsági Házat, amelyben a kongresszust megrendezték. Az egymástól karnyújtásnyira álló fegyveres őrség mellett csapatszállító terepjárók állomásoztak a közelben teljes harckészültségben.
A 271 kongresszusi küldött, a 140 meghívott vendég, a sajtó képviselői és a technikai személyzet zavartalanul közlekedhetett a rendőrkordonon keresztül, a fegyveresek tisztelettudóan viselkedtek velük szemben. Nem került inzultusra sor a „védelmi gyűrűn” kívül sem, többek között talán annak köszönve, hogy a vendéglátók a vendégek szállítását, étkeztetését és elszállásolását is gondosan megszervezték.
A fegyveres erők jelenléte kétségkívül növelte a tanácskozás résztvevőinek biztonságérzetét, ugyanakkor azonban nagy nyomásként nehezedett a rendezvényre, meghatározva annak lefolyását és légkörét.
Nyilván ezekkel a rendkívüli körülményekkel magyarázható, hogy a kongresszus munkaelnöksége teljességgel „megfeledkezett” a meghívott külföldi és belföldi vendégekről, s hogy két teljes napon át nem engedte szóhoz jutni őket. Ez a - feltehetően - „külső befolyástól” való félelem csak növelte a feszültséget, és nem kis mértékben befolyásolta az egymással szemben álló erők esélyeit, végső soron a dogok kimenetelét.
Az RMDSZ II. Kongresszusa egy új cselekvési stratégia és taktika kidolgozásának a jegyében ült össze, ugyanakkor a szervezeten belüli pluralizmus, a politikai platformok szerinti tagolódás kérdése is napirenden szerepelt.
Egy több mint másfélmilliós létszámú szervezetben magától értetődik, hogy érdek- és nézetkülönbségek ütik fel a fejüket. Annak ellenére, hogy egyformán érdekelt pl. minden kisebbségi egyéni és kollektív jogai kivívásában és érvényesítésében, vagyis e téren teljes érdekazonosság áll fenn, más téren törekvéseik eltérnek.
Más-más érdekvédelmi hangsúlyok kerülnek előtérbe az egyes körzeti szervezetekben attól függően, hogy az adott területen milyen a magyarság számaránya: szórványt alkot, vagy többségben él. Objektív eltérések adódnak a tagság társadalmi rétegeződése szerint is: mást várnak az RMDSZ-től a földművesek, mást az iparosok, a hivatalnokok s megint mást az értelmiség. De jelentkeznek nemzedéki jellegű érdektagolódások is. Így pl. a pluralizmustól való félelem jellemzőbb az idősebb generációra, mint a fiatalabbakra, az eltéréseknek azonban szociális és eszmei vonatkozásai is vannak.
A kongresszuson azonban alapvetően a „mérsékelt” és a „radikális” szárny közötti kötélhúzás volt a meghatározó, ez volt az, ami felerősítette az RMDSZ-en belüli érdektagolódási törekvéseket. Tudnunk kell, hogy a romániai magyar kisebbségnek az RMDSZ mellett, annak égöve alatt, több bejegyzett szervezete van. Létezik a Kereszténydemokrata Párt, a Független Magyar Párt, a Romániai Magyar Kisgazda Párt, a MISZSZ, a fiatalok szervezete stb. A szervezetek közötti belviszályok azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy százfelé szórják az egységes érdekvédelmi szervezetet, különösen, ha a távlati célokat illetően nem sikerül megegyezni.
A legfőbb ellentét abból fakad, hogy az RMDSZ tagságának egy része nincs megelégedve a szervezet jelenlegi politikai vezetésével. Sokkal keményebb, sokkal radikálisabb fellépést és hangnemet várnak, mind a Parlamentben, mind a mindennapi politikai életben. A tagság másik fele – ne feledjük, hogy az RMDSZ esetében százezrekről van szó mindkét esetben! – vagy azért, mert bizakodóbb a jövőt illetően, vagy mert fél kiélezni a hatalommal való ellentétet, mértéktartóbb politikát tart követendőnek.
A „radikális” vonal azt vallja, hogy „térden állva, lehajtott fővel nem lehet politizálni”. Sérelmesnek tartja, hogy a kisebbségeknek hűségnyilatkozatokkal kell megszolgálniuk kisebbségi megtűrtségüket, az erdélyi magyarságnak időről-időre lojalitásáról kell biztosítani a románságot, hogy a hűségnyilatkozatok ellenében a román értelmiség színe-java is legfeljebb az egyéni emberi jogokat helyezi kilátásba a kisebbségeknek.
A „mérsékelt”, némiképpen baloldali múltú szárny, a kompromisszumok híve, képvelői körültekintésre intenek, az adott társadalom nyújtotta lehetőségekhez igazítanák az RMDSZ stratégiáját. A „rövid lépések” és az óvatosság jellemzi taktikájukat. Óvakodnak attól, hogy kiélezzék az ellentéteket a románsággal.
A „radikális” szárny teljes jogú állampolgársági státust kér a magyarság számára. Kulturális autonómiát követel. Szeretné kikényszeríteni, hogy Románia betartsa azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyeket az emberi és kisebbségi jogok kérdésében aláírt. Fontosnak tartja a nemzetközi szervek védelmét, még akkor is, ha ez sérti az államalkotó nemzet érzékenységét. A külföld objektív tájékoztatása érdekében mielőbb meg akarja nyitni az RMDSZ külföldi irodáit...
A másik oldal ezekkel a törekvésekkel kapcsolatban „nemzetiségi illúziókról” beszél. Támadja a „váteszi költőiséget”, a „magyar gőgöt” és „felsőbbrendűséget” amely nem vesz tudomást a rendőrök és katonák gyűrűjéről. A teljes jogú állampolgársági státus, a magyarság mint társnép, vagy társnemzet fikciója helyett a „szabadság és a béke egyensúlyát” kívánja megtalálni. A támadott fél azzal vág vissza, hogy a Heródes-pártiak veszélyt jelentenek a magyarság számára, mert hűségnyilatkozataikkal helybenjárást eredményeznek, hogy a románsággal szembeni mitikus félelmük miatt képtelenek a helytállásra és a cselekvésre.
A múlt év tavaszán feltört erőszakhullám és soviniszta légkör megfélemlítette a romániai magyarságot. Ezt követően az RMDSZ lendülete is megtört, a mérsékelt politikai szárny megerősítette a szervezeten belüli pozícióját. Miután pedig a román szélsőjobboldal követelni kezdte az RMDSZ megszüntetését és a kormányzat befagyasztotta a nemzeti kisebbségek kérdését – meggátolva a kisebbségek egyenjogúságának törvénybeiktatását – a szervezet ledermedt, csaknem teljesen akcióképtelenné vált.
A parlamenti szenátusi frakció mondott csődöt először. Amikor a nemzeti előítéletektől fűtött kormány a szélsőjobboldali nyomásra az egységes román nemzeti állam kérdésében kikérte a honatyák véleményét, bár 18 román képviselő a kisebbségek létét tagadó törvénytervezet ellen szavazott, az RMDSZ parlamenti frakciója egy emberként – tartózkodott. Ez a politikai baklövés, a magyarázkodások és különféle politikai megfontolásokra való hivatkozás ellenére, nagy elégedetlenséget váltott ki a választópolgárok körében. Azáltal, hogy az RMDSZ az alkotmánytervezet vitájában nem szavazott a magyarságra nézve sérelmes, a magyarság létét tagadó megfogalmazás ellen, miszerint Románia „egységes nemzeti állam”, sokak szerint olyan erkölcsi hibát követett el, amit a képviselőknek bizalmat szavazó polgárok nem nézhetnek el. Sokan emiatt ki is léptek a szervezetből.
Az említett üggyel kapcsolatban hangzott el az az elmarasztaló észrevétel is, hogy a választópolgárok nem mindig tudják követni, hogy parlamenti képviselőik miért szavaztak úgy, ahogyan szavaztak. De nem mások ablaka alatt kívánok söprögetni, hasonló gondjaink nekünk is vannak: „lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle”.
Ha már ennél az utalásnál tartunk, talán célszerű lenne közelebbről is szemügyre venni az RMDSZ és a VMDK közötti hasonlóságokat és különbségeket.
A két szervezet nagyjából egyidőben jött létre, azonos alapelveken nyugszik mindkettő, és azonos a két szervezet felépítése is, amennyiben mindkettő tájegységi (területi) szervezetekből és ágazatokból, illetve szakbizottságokból tevődik össze. A nyilvántartott tagok száma az RMDSZ esetében 550 856 fő, a VMDK taglétszáma 25 000. A lakosság számarányához viszonyítva az RMDSZ tömegesebb szervezet, hozzávetőleg minden negyedik magyar ember tagja a szervezetnek. A VMDK kevésbé népszerű a vajdasági magyarság körében, csak minden 16. magyar tagja a szervezetnek.
Az RMDSZ más vonatkozásban is toronymagasságban vezet velünk szemben. Jelentős tőkével rendelkezik, 20-25 lakást vehetnének rajta, míg a VMDK pénzállománya egy fürdőszobára sem lenne elegendő. Persze a romániai magyarság esetében a tagság 95 százaléka fizeti a tagdíjat, azonfelül jelentős adományokkal támogatja az RMDSZ-t. A mi honi viszonyainkról jobb nem beszélni.
A munkafeltételek tekintetében még szomorúbb ránk nézve a helyzet. Az RMDSZ 103 székhellyel rendelkezik, amelyek mindegyikében fizetett tisztségviselő végzi a szükséges teendőket. A VMDK most próbál kiharcolni magának 2-3 irodahelyiséget, alkalmazottunk pedig egy sincs.
A sajtó vonatkozásában is rosszabb a helyzetünk. A romániai magyar sajtó ugyanis, ellentétben a vajdaságival, az RMDSZ mellett áll. De még a függetlenségükre érzékeny lapok sem vállalkoznak arra, hogy az RMDSZ hitelét rontsák. Ugyanakkor az RMDSZ vagy egy tucat önálló kiadvánnyal rendelkezik, nemrégiben nyomdát kaptak, további kiadókat szerveznek.
Az RMDSZ nálunk bátrabb lépésekkel halad előre a gazdálkodás terén is. A politikai szervezet által létrehozott, export-import joggal rendelkező Tulipán kft. 19 fiókvállalatával, több millió lej alaptőkével az elmúlt évben 24 százalékos profitra tett szert, ami a romániai bankkamatok többszöröse.
A kongresszuson elhangzott, hogy az eredményes munka érdekében a fizetett tisztségviselők számát tovább kívánják növelni. A céljuk az, hogy függetlenített, erre képzett, hivatásos emberek végezzék a szakmai munkát és a politikai küzdelmet. A professzionalizmusnak köszönhetően nemcsak a félmilliós nagyságrendű tagság pontos nyilvántartását oldották meg, hanem átvilágítják a romániai magyar társadalom egészét: naprakész adatokkal rendelkeznek az óvodások, általános iskolások, egyetemisták, pedagógusok számáról; az óvodák, iskolák, líceumok helyzetének alakulásáról.
Ne fájdítsuk tovább a szívünket a ránk nézve mindenképpen kedvezőtlen összehasonlítások folytatásával. Bizonyos következtetések levonása elől azonban nem térhetünk ki.
Ki kell mondanunk, hogy a vajdasági magyarság – ellentétben az erdélyi magyarsággal – sem anyagi téren, sem aktív szerepvállalással nem támogatja kellőképpen a VMDK munkáját. Látva a romániai szegénységet, tapasztalva az ottani megfélemlítettséget, a magam részéről én sem az anyagi szűkkeblűségre, sem a politikai passzivitásra nem találok elfogadható magyarázatot. Illetve csak egyetlen magyarázat kínálkozik számomra. A történelmi körülmények miatt a vajdasági magyarság nem tudott igazán nyelvi-kulturális közösséggé kovácsolódni. Az itt élő magyarság nem gondolkodik közösségben, talán éppen a sikeres egyéni boldogulás érdekében csaknem teljesen feladta nemzeti identitását. Az újabb keletű történelmi pofonok, a fenyegetettség miatt most ugyan háborog, de – eltekintve párszáz vagy párezer embertől – még mindig nem talált magára. A közösségben való gondolkodás, a közös érdekeltség felismerésének hiányában sokkal sebezhetőbbek vagyunk más kisebbségeknél. A jelzett okoknál fogva a VMDK-ra súlyosabb teher nehezedik más kisebbségi érdekszervezeteknél.
Az RMDSZ II. Kongresszusa, annak rendje és módja szerint, vagyis kimerítő viták után, elfogadta alapszabályzatát és az RMDSZ programtervezetét. Kölcsönös kompromisszumok árán a szervezet megőrizte egységét. Alig pár szavazatkülönbséggel a „fontolva haladás” hívei kerültek ki győztesen. Nem tagadva meg a politikai bátorságot és a radikalizmust, az „összezárt ököl” „kézfogásra” nyílt. A rosszmájúak szerint a régi nomenklatúra tagjainak sikerült megőrizni befolyásukat az RMDSZ vezetőségében. Hogy a szervezet, mint a romániai magyarság mini-parlamentje, hogyan fog majd működni, milyen eredményeket sikerül majd elérnie a diktatúra elnyomó gépezetével szemben, az jövő zenéje.
A hatalom pszichológiai értelemben mindig az erőszak alkalmazásának lehetőségét jelenti mások felett. De hétköznapi értelemben sem jelent egyebet: általában valamely szervezett politikai akarat erőszakos érvényesítését értjük alatta más akarattal szemben. Ahol és ameddig spontán társadalmi folyamatok szabályozzák az életet és a szokásjog teremt rendet a társadalmi érintkezésben, nincs helye a hatalomnak. A szokásjogon alapuló együttélés azonban a maga tiszta formájában talán soha sehol sem létezett. A más emberek befolyásolására, cselekedeteinek, viselkedésének, nézeteinek megváltoztatására vagy ellenőrzésére irányuló törekvés igen régi keletű, talán egyidős magával az emberrel. A hatalom eredetét keresve ilyenformán a történelmi időkig kellene visszamennünk.
Elemzésünkben semmi okunk erre a kitekintésre. A hatalom, sajnos, olyannyira szerves része mindennapi életünknek, olyannyira magunkon viseljük az erőszak gyakorlásának, illetve az alávetettségnek, az erőszak elszenvedésének a következményeit, hogy ezt a helyzetet egyszerűen adottnak lehet tekinteni.
Ilyen vagy olyan formában, kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindannyian engedelmességre kényszerülünk. Nem mindegy azonban, hogy miféle elvárásoknak és követelményeknek kell eleget tennünk, még kevésbé, hogy kinek vagy minek a nevében, és főként, hogy milyen eszközökkel kényszerítenek bennünket engedelmességre. Tulajdonképpen a hatalom szempontjából sem mindegy, az engedelmeskedés mögött milyen motivációk rejlenek. Nem mindegy, hogy meggyőződésből, vagy pusztán kényszer hatására cselekszünk. Hogy lojalitásból, pozitív érzésekkel teszünk-e eleget a velünk szemben támasztott elvárásoknak, vagy konformizmusból, megalkuvásból engedelmeskedünk.
A pszichológiai befolyásolás formái és folyamatai közvetlenül árulkodnak a hatalom formáiról, illetve a politikai rendszerek természetéről.
- A hatalom gyakorlásának legsikeresebb formája az internalizált hatalom. Ez esetben minimális irányításra és befolyásolásra van szükség, hiszen az engedelmesség motívuma belülről, egy elsajátított (internalizált = belsővé tett) követelményrendszerből ered. A hatalom elvárása és a személyes állásfoglalás között a lényegi kérdésekben nincs különbség, így a konfliktusok száma is elenyésző.
- Az engedelmesség többé-kevésbé szelíd és eredményes formájának tekinthető a kölcsönös alkalmazkodásra alapozó hatalom is. A békesség kedvéért és boldogulásuk érdekében az emberek természetüknél fogva hajlamosak eleget tenni a hatalmi elvárásoknak, igyekeznek hasonlítani a felkínált eszményi példához, különösen, ha ezek az ideálok egyébként is közel állnak hozzájuk. A hatalmi tényezőknek a sikeres befolyásolás érdekében így folyton szem előtt kell tartaniuk az alárendelt helyzetben lévők szükségleteit és ideáljait.
- A legrosszabb eredményt mutató hatalomgyakorlási forma az egyoldalú behódolásra, a feltétlen engedelmességre való késztetés, ami a hűség jutalmazása és a büntetéstől való félelem alapján jön létre. Ebben az esetben a siker kizárólag az engedelmességre szorító eszközökön múlik. Amint a jutalom ígérete vagy a büntetés veszélye csökken, azonnal számolni lehet az engedetlenséggel. A rendszer stabilitásának fenntartásában így egyre nő az erőszak jelentősége.
A politikai rendszerek fenti, Herbert C. Kelmen-féle sémája szerint a totális diktatúrák a behódolásra, a paternalisztikus rendszerek az alkalmazkodásra, a demokráciák pedig az internalizációra épülnek.
Szociológiai közhelyek ezek, amelyeket itt felidézünk. De talán nem feleslegesen, hiszen ahhoz, hogy mindezt a képtelenséget, amiről az alábbiakban szó esik, valahogyan el tudjuk helyezni ismereteink rendszerébe, jó szolgálatot tesz Kelmen tetszetős modellje.
Használható modell számunkra annak ellenére, hogy az élet által produkált helyzetek természetesen ennél sokkal összetettebbek, és gyakran szétfeszítik a tudományos spekulációk kereteit. Különösen Kelet-Európában áll ez, ahol a kényszerítő (diktatórikus) hatalom, a korbács hatalmán kívül más nem létezett, s ahol a hatalom tipologizálása legfeljebb annak alapján történhetett volna meg, hogy hol, milyen kényszerítő eszközökkel követelték meg, illetve érték el a feltétlen engedelmességet. A tipizálási kísérletek, ha ilyesmire sor kerülhetett volna, a fizikai és a lelki terror konkrét mechanizmusait és folyamatait vehették volna számba, illetve a terror különböző módozatainak leképeződését az emberek viselkedésében és pszichés habitusában. Ezek a hatalmi viszonyok ugyanis, bár hatékonyságukat egyaránt fizikai és lelki terrorra alapozták, nem egyforma mértékben termelték ki a hatalom bűvöletében élő, fasisztoid alkatú, autoriter személyeket a társadalom egyik pólusán, és a hatalomból kirekesztett, kisebbrendűségi komplexusoktól terhelt, tartás nélküli emberek sokaságát a másikon.
Ha rendelkezésünkre állnának ilyen elemzések, ha ismernénk a kényszerítő hatalom kelet-európai változatainak szociális- és pszichológiai feltételrendszerét, ma könnyebb volna jóslatokba bocsátkoznunk a befolyásukhoz ragaszkodók, és az engedelmesség korábbi formáit elutasítók viszonyának további alakulását illetően.
Látjuk, hogy a diktatórikus hatalom leköszönőben van Kelet- és Közép-Európában. De hogy milyen nehezen adja fel pozícióit, azt romániai, szovjetunióbeli, s különösképpen jugoszláviai események példázzák. Ennek ellenére ezekben az országokban is viharos gyorsasággal megy végbe a régi hatalmi struktúrák lebomlása és az újak kialakulása. Sajnos, ebben az átmeneti, felemás helyzetben a hatalmi viszonyok és az emberek pszichológiai befolyásolása szempontjából olyan abszurd, irracionális helyzetek állhatnak elő, amelyek következményei beláthatatlanok.
Magyarország esete a békés átalakulást illetően példa értékű. A rendszerváltás egy csepp vér nélkül zajlott le, minden további megoldatlan kérdés a politikai küzdőtéren dől majd el.
Jugoszlávia, sajnos, a másik véglet. A választásokon a demokratikus erők - Szerbiában és Crna Gorában - a kommunistáktól vereséget szenvedtek, a többi köztársaságban a nemzeti nacionalista pártok győztek. Ez az eszmei megosztottság tovább növelte a meglévő gazdasági, nemzeti, vallási ellentéteket, olyannyira, hogy az ország a választásokat követően gyakorlatilag szétesett.
Míg a térség többi országa, bár jelentős eltéréseket mutatva, a nagyobb politikai, gazdasági és emberi szabadságjogok megvalósítására törekszik, Jugoszlávia véres összetűzések színhelyévé vált és mindinkább militarizálódik. A hivatalos (belgrádi) verzió szerint természetesen szó sincs semmiféle militarizálódásról, még kevésbé háborúról. Folyamatban van Jugoszlávia demokratikus átalakulása egy olyan platform alapján, ami a legszélesebb politikai és szociális szabadságjogokat biztosítja az itt élő népek és polgárok számára, beleértve az önrendelkezés és elszakadás jogát is, a nemzeti kisebbségek pedig maradéktalanul élvezik mindazokat a jogokat, amelyeket a nemzetközi konvenciók szavatolnak. A rendszerváltás elmélyítette ugyan a válságot, a demokratikus kibontakozás azonban vitathatatlan.
Hogy a valóság mást mutat? Mit számít az? Ha a helyzet úgy kívánja. „Szerbia érdekében hazudni kell!” - vallja a hivatalos szerb politika.
A szövetségi kormány már kevésbé ilyen magabiztos a „demokratikus átalakulást” illetően. Budimir Lončar szövetségi külügyminiszter például az ENSZ-közgyűlésén a kelet-európai átalakulás „mélyebb válságaként” értékelte a jugoszláv helyzetet, ahol történelmi, politikai és etnikai okok miatt az események tragikus fordulatot vettek.
Óvatos és elnagyolt megfogalmazása ez is a valós helyzetnek. Halál és hanyatlás köszöntött a Balkán-félszigetre. A háborús uszítás és a gyűlölet szítása közepette a szerb fegyveres erők heves offenzívába kezdtek a horvátországi szerbség „megvédése” érdekében, akik az új horvát hatalommal fegyveres konfliktusba keveredtek.
És a háború nemcsak a frontokon folyik, hanem a hátországban is, ahol a szemben álló erők lankadatlan hévvel szítják a gyűlöletet a különböző nemzetek, vallási felekezetek, eszmei irányultságok és politikai törekvések között.
A Jugoszláv Néphadsereg, hogy „megvédje” egymástól a szemben álló feleket, mozgósítást rendelt el. A sorozás Jugoszlávia minden köztársaságában folyik, kivéve Szlovéniát, ahonnét a hadsereg már kivonult. Mozgósítás van Szerbiában, Crna Gorában, Bosznia-Hercegovinában, legnagyobb mértékben Vajdaságban, az önállóságát vesztett, többnemzetiségű néhai tartományban.
A rádióban és a tévében a bemondók naponta többször is rejtélyes számokat olvasnak be, a mozgósítási hadrend kódüzeneteit. Ugyanakkor Milošević elnök az esti híradóban nyugodt, kimért hangon kijelenti, hogy „Szerbia nincs háborúban senkivel!”.
Az emberek tanácstalanok. Ha nincs háború, miért kell a tartalékosokat tízezrével mozgósítani? Miért kell önkénteseket toborozni arra, hogy kíméletlenül öljenek és romhalmazzá lőjenek falvakat és városokat? Ha Szerbia nincs háborúban senkivel, mit keresnek tízezrével polgárai a fronton?
Veljko Kadijević hadseregtábornok 1991. szeptember 26-án interjújában szintén kijelentette: a hadsereg nem háborús fél, nem szerb érdekeket véd, hanem „minden jugoszláv nép” hadserege volt és az is maradt. Ha ez így van, vajon miért szállta meg Horvátország területének csaknem egyharmadát, miért von össze egyre nagyobb erőket Bosznia-Hercegovinában?
Ha nincs háborús fél, akkor ki háborúzik? Ezt csak találgathatjuk, senki sem tudja pontosan megválaszolni. Sem az országon belül, sem annak határain kívül nem létezik egységesen elfogadott álláspont arra vonatkozóan, hogy ki, miért, kivel és meddig fog háborúzni. Százszámra vannak halottak, ezerszámra sebesültek, százezrek hagyták el otthonaikat, a kár felbecsülhetetlen, még sincs pontos diagnózis erre a szörnyűséges állapotra. Elképzelések, találgatások, magyarázatok persze vannak, nem is kevés. De hogy ezek közül melyik a helytálló, melyik fedi a legjobban a valóságot, nem könnyű megmondani. Lássuk ezeket sorjában.
- Az egyik népszerű verzió szerint például Jugoszlávia a bolsevizmus végvára, ahol a kommunista-nacionalista diktatúra ütközik meg a demokráciával.
- A második verzió szerint Jugoszlávia egységének a megőrzéséért folyik a küzdelem az úgynevezett szeparatista és szecesszionista erőkkel szemben, akik egyoldalú és erőszakos lépéseikkel le akarják rombolni a jugoszláv közösség határait.
- A harmadik verzió szerint Szlovénia után most Horvátország harcol a szerb centralista-hegmonista erőkkel szemben nemzeti szuverenitásáért és területi integritásáért.
- A negyedik verzió szerint Szerbia totális háborút folytat Nagy-Szerbia, illetve Kis-Jugoszlávia létrehozásáért, amelynek nyugati határa Karlobag-Ogulin-Karlovac-Virovitica vonalán húzódna.
- Az ötödik verzió szerint katonai puccs következett be. A szövetségi hadsereg szerb héjái átvették a hatalmat a pusztán már csak papíron létező Jugoszláviában, hogy megőrizzék korábbi privilégiumaikat.
- A hatodik verzió szerint a „nagy történelmi tévedés”, mármint Jugoszlávia, eljutott végórájához. A különböző nemzetiségű, vallási felekezetű, eltérő gazdasági fejlettségi szintű köztársaságok szeretnének önállóvá válni és saját útjukon járni.
- A hetedik verzió szerint a különböző civilizációk konfrontálódásáról van szó: a latin-keresztény, a bizánci-pravoszláv és az iszlám kultúra törésvonalai mélyültek szakadékká.
- A nyolcadik verzió szerint a pravoszlávok (szerbek) üldözéséről van szó, akik ellen összeesküdött a világ, nevezetesen a Vatikán, a CIA, az USA, Németország valamint a civilizálatlan katolikus országok.
- A kilencedik verzió szerint azok robbantották ki a konfliktust, akiket a szövetséges erők legyőztek a második világháborúban. Más szóval, a „fasiszták” és a „szabadságszerető népek” csaptak ismét össze, emiatt a megosztottság Jugoszláviában és Európában.
- A tizedik verzió szerint a kisebbségi helyzetbe került, s a kisebbségi helyzet hátrányaival megbékélni nem tudó horvátországi szerbek robbantották ki a fegyveres konfliktust, azaz a kisebbségi helyzet megoldatlansága vezetett kilátástalan vérontáshoz.
- A tizenegyedik verzió szerint a nagyszerb sovinizmus a konfliktus oka. A kelet-európai diktatúrák összeomlásával a szerb hegemonizmus is elvesztette támaszát, amit most fegyverekkel igyekszik ellensúlyozni.
- A tizenkettedik verzió szerint a társadalmi átalakulás következtében felborult a jogrend, és anarchia lépett fel az országban. Demagóg jelszavak mögött folyik a szabad rablás, a gyilkolás, fosztogatás és garázdálkodás a javak újraelosztásáért.
Sorolhatnánk és cifrázhatnánk tovább a lehetséges okokat és magyarázatokat, valószínű azonban, hogy a helyzet elfajulásában több minden is közrejátszott.
Az országban és a hadseregben mindenesetre teljes a fejetlenség. A magukat nyeregben érző politikusok és tábornokok kezéből szemmel láthatóan mindinkább kicsúszik a gyeplő.
A szövetségi szervek egyetlen intézménye sem funkcionál. A fronton se szeri, se száma az önálló csapatoknak, az „igazságtevő” alakulatoknak, a tízezrével behívott tartalékosokat viszont nincs ki irányítsa. A hadseregből távoznak azok a tisztek, akik nem tartoznak a szerb etnikumhoz. A mozgósítottak rossz, használhatatlan, vagy olyan korszerű fegyvert kapnak, amit nem tudnak használni. A jugoszláv légierő saját csapatait bombázza, a katonák saját bajtársaik golyóitól esnek el. Az egyik napról a másikra, kellő kiképzés nélkül frontra dobott tartalékosok csőstől menekülnek a tűzvonalból, és tömegesen kérik azonnali hazabocsátásukat.
Nagy pszichológiai nyomás és fenyegetés közepette egyre nagyobb méreteket ölt a mozgósítás. Ugyanakkor egyre nagyobb a behívást megtagadók és a dezertőrök száma is. Jogi szempontból még tisztázatlan, ki követ el bűncselekményt: a behívási parancsot megtagadók vagy a hadsereg, a zendülők vagy a főtisztek. A behívás megtagadásáért - részleges vagy teljes mozgósítás esetén - egytől tíz évig terjedő börtönbüntetés róható ki. A behívó parancsnak nem engedelmeskedő tartalékosokat a belügyi titkárság dolgozói vagy a katonai rendőrség elő is állíthatja, de nem azért, hogy megindítsák ellenük a bírósági eljárást, hanem hogy vasra verve a tűzvonalba vigyék valamennyit. Ez a sorsuk a zendülőknek is, akiket hazaengednek néhány napi pihenőre.
Mivel a hadsereg voltaképpen a JSZSZK Elnökségének határozata nélkül hozta meg a mozgósításra vonatkozó döntését, az érvényes jogszabályok szerint bűncselekményt követett el. A Szerb Köztársaság elnöke sem jelentett be hadiállapotot, és nem történt ilyen jellegű bejelentés az Egyesült Nemzeteknél sem, ami alapján a polgári jogokat korlátozás alá lehetne vonni.
Mivel jogi értelemben nincs háború, az öldöklés bűncselekménynek számít. Bűncselekmény az is, ha saját akaratuk ellenére a polgárok tízezreit harcra kényszerítik. De bűncselekményt követ el az is, aki ennek a parancsnak engedelmeskedik, és az ország polgárainak életére tör.
Akár ellentmond tehát valaki a katonai parancsnak, és helyette bujdosásra adja fejét, akár eleget tesz a behívásnak, és vállalja az „ellenségnek” kinevezett polgári lakosság legyilkolását, mindkét esetben súlyos - jóvátehetetlen - bűncselekményt követ el. Ez az abszurd helyzet nagy megpróbáltatást jelent az emberek számára, s számos esetben lelki nyomorékká teszi őket, sokat pedig egyenesen öngyilkosságba kerget.
Még csak azt sem mondhatjuk, hogy ebben a szorult helyzetben mindenki saját belátása szerint jár el. Hogy az emberi méltóság és lelkiismeret kérdése, ki mit vállal: Vállalhatja-e a kilátásba helyezett börtönéveket, esetleg, hogy a kivégzőosztag áldozata legyen, vagy a katonai parancs teljesítése, az esztelen öldöklés mellett dönt, vállalva annak veszélyét, hogy nyomorékká válhat vagy megölhetik őt is.
Felelősségteljes döntésre ugyanis nincs lehetőség. Ahhoz, hogy az emberek csakugyan saját belátásuk és lelkiismeretük szerint dönthessenek, széles körű tájékozódásra és pontos, megbízható információkra van szükségük. Megbízható információk nélkül, akaratuk ellenére mások - a hatalom - játékszerévé válnak döntésükkel. Az információk megfelelő mértékű adagolása és manipulálása révén az emberek tudata nagy mértékben befolyásolható, beállítódásuk, gondolatviláguk, viselkedésük tetszés szerint alakítható.
A tudás, vagy ahogyan Orwell mondja, a tudatlanság - hatalom. Nem véletlen, hogy a kommunista diktatúra milyen nagy gondot fordított a tudás és ismeretanyag szelekciójára, az információk adagolására és manipulálására. Ez a végveszélybe került hatalom, ha lehet, még inkább monopolizálja az információkat: sikerült csaknem teljes tájékoztatási zárlatot létrehozni Szerbiában.
A Belgrádi Televízióban durva és primitív uszítás folyik. Másról sem esik szó, mint a szerbeket ért bántalmakról és sérelmekről. A rádióból bömböl a népzene, amit csak a haditudósítók és a kardcsörtető beszédek szakítanak meg, amelyek szítják a nemzeti gyűlöletet.
A sajtóban arrogáns hangvételű, durva, támadó írások és nyilatkozatok látnak napvilágot. A bértollnokok a rágalmak és átkok sorát szórják minden másként gondolkodóra, anélkül, hogy állításaik helytállóságára vonatkozóan konkrét adattal, ténnyel vagy bármiféle bizonyítékkal szolgálnának.
Szerbiában információs zárlattal, a sajtóházakon belüli tisztogatásokkal, a tények manipulálásával, a valóság kiforgatásával, az agymosással sikerült az emberek tudatát teljesen eltompítani, olyannyira, hogy ma a tudatlanság a hatalom legerősebb - ha nem az egyetlen - támasza.
A leghevesebb támadásnak Szerbia „ellenségei” vannak kitéve, gyakorlatilag mindazok, akik nem lelkesednek ezért a piszkos háborúért. Az elvakult hatalom „hazaárulónak” nevezi azokat, akik nem tesznek eleget a katonai behívási parancsnak, „lefasisztázza” a békemozgalom tagjait, „hűtlenséggel” vádolja a hozzátartozóik elhurcolása miatt tiltakozó anyákat és fiatalasszonyokat.
A megbélyegzés mellett drasztikus megtorlásokat helyeznek kilátásba. Egyes pártok képviselői (Szerb Radikális Párt) odáig mennek, hogy követelik: hozzák nyilvánosságra mindazoknak a nevét, akik Szerbia „ellenségei”, illetve „árulói”. Más népvezérek (Szerb Demokrata Párt) követelik a szökevények elleni törvényes intézkedések azonnali végrehajtását.
A behívások olyan indoklással történnek, hogy az érintett személyek katonai gyakorlaton fognak részt venni, ennek ellenére gyakran egyenest a frontra vezénylik őket. Először csak hétvégeken és az éjszakák sötétségének leple alatt hurcolták el a férfiakat. Most már mindennap, minden időben és mindenütt folyik a mozgósítás: lakáson, munkahelyen, az utcán, szórakozóhelyeken, a kertek alján, kukoricásokban. Valóságos hajtóvadászat folyik azok után, akiknek sikerült idejében megugraniuk. A behívási parancsot kézbesítők előli pánikszerű menekülés miatt néha cselvetéssel próbálják meg lépre csalni a gyanútlanabbakat. Előfordul az is, hogy az engedetlenség miatt tettlegességre kerül sor a belügyi szervek vagy a katonarendőrök részéről, és bilincsbe verve viszik a frontra az „önkénteseket”.
A behívások elől mind több katonaköteles férfi menekül más országokba. Mások ismerősöknél, szomszédoknál vagy valamilyen rejtekhelyen töltik az éjszakát.
Félelem, rettegés, bizonytalanság lett úrrá az embereken. Százezrek rezzennek össze ma, a megszólal a csengő, valakit ugatnak a kutyák, vagy a kaput döngetik. Vakond módjára szeretne mindenki a föld alá bújni, hogy átvészelje valahogyan ezt a poklot.
A szülők, gyerekek, hozzátartozók féltik és menekítik fiukat, férjüket, apjukat, holott ezáltal a törvények értelmében ugyanolyan súlyú bűncselekményt követnek el, mint maguk a szökevények.
Sokan, nagyon sokan tanácstalanok. Nem tudják, hogy mitévők legyenek, ha jönnek értük. Álmatlan éjszakákon át gyötrődnek ezen a kérdésen. Számosan közülük végül aztán úgy döntenek, inkább földönfutókká lesznek, vállalják a hontalanságot, a munkanélküliséget, a számkivetettséget, de nem akarnak részt venni egy olyan öldöklésben, amihez semmi közük.
A háború és a rablás általában együtt jár. Mindig vannak olyan emberek, a háború hiénái, akik másoktól elrabolt javakkal próbálják meg jövőjüket anyagilag megalapozni.
A rablás és az útonállás, a gyújtogatás és a fosztogatás szerves része ennek az esztelen háborúnak is. Az önkényeskedő, kétes jellemű vagy pszichikailag károsult egyénekből verbuválódott fegyveres csoportok között valóságos versengés folyik, ki képes többet rabolni, nagyobb pusztítást maga után hagyni. Gyanútlan utasokra támadnak, akiket kirabolnak. Elhagyott falvakat és házakat fosztogatnak. Felkoncolják az el nem menekült lakosokat. A válságövezetekben megjelentek a bűnözők, akik a börtönökből szabadultak vagy meglógtak.
Persze területrablásra, mások javainak megszerzésére irányul maga a háború is. Úgy hírlik, hogy Baranyában és Szlavóniában az „elhagyott” házakba már elkezdtek beköltözni a „felszabadítók”. A történelmileg kialakult magatartásminták semmit sem változtak: a második világháború folyamán százezrek jutottak ugyanilyen módon házakhoz, földhöz, anyagi javakhoz.
A pszichológiai hadviselés a politika legkeményebb szférájába tartozik. Az állandó és közvetlen fegyveres összecsapásokról szóló híradások, az újabb és újabb mozgósítások, a fenyegetés és megfélemlítés elviselhetetlen pszichológiai terrorként nehezedik az emberekre. A tudatosan gerjesztett pszichózis, az irreálissá növelt veszélyeztetettség-érzés olyan feszültséggel jár együtt, hogy az nagyon sok embert megfoszt a reális helyzetmegítélés és a helyes cselekvés lehetőségétől.
A háborútól, a katonai behívástól, a büntetéstől vagy a magyarokkal szembeni újabb megtorlástól való félelmükben legtöbben kizárólag a menekülésben látják a túlélés, a megmaradás egyetlen esélyét. A fékeveszett állami terrornak, a polgárok teljes jogfosztottságának és kiszolgáltatottságának egyelőre, úgy látszik, semmi sem tudja útját állni.
A politikai átmenet jellegét és sikerességét (vagy sikertelenségét) nagymértékben meghatározza az adott ország polgárainak magatartásmintája, értékrendje, kultúrája.
A Balkánon a konfliktusok békés megoldásához hiányoznak az olyan alapvető kulturális elemek is, mint a szavahihetőség, a tolerancia, kompromisszumkészség. A politika színterén a türelmetlenség, a primitív erőszakosság, hazudozás, mellébeszélés, bosszúvágy ural mindent. Elvakult gyűlöletükben a népvezérek és tábornokok nincsenek tekintettel senkire és semmire. Tűz alá veszik a Nemzetközi Vöröskereszt kocsijait, a harctéri tudósítókat, romhalmazzá lövetik azokat a műemlékeket és történelmi kincseket, amelyeket még a fasiszta megszállók is megkíméltek a második háború alatt.
Az a körülmény, hogy a szerbek ma mindenfajta erőszakra hajlamosak, arra utal, hogy a szerb nemzeti erkölcs a mélyponton van. A szerbek még sohasem mutattak ennyi gyűlöletet és türelmetlenséget mások iránt, sohasem konfrontálódtak más népekkel és vallásokkal úgy, mint most - mondja Vesna Pešić szerb szociológus. Vajon honnan ez a paranoiás gyűlölködés? Miért látják és keresik az ellenséget mindenkiben?
Vesna Pešić szerint a kommunisták fertőzték meg a szerb népet. Az egyéni és a kollektív tudat paranoiás elferdülésének okát azonban valószínűleg még régebb múltban kellene keresnünk. A szerb népnek a politikai változásokkal szembeni beállítottságában, történelmileg kialakult reakciómódjában, ami ma, a XXI. század küszöbén nem csak anakronisztikus, de tragikus tévedések forrása is.
A történelmi körülmények sokáig elválasztották a szerbeket az európai fejlődés ütemétől. Mély gyökerei vannak a patriarchális társadalomnak, melynek következtében bizalmatlanok a kapitalizmussal, a magántulajdonnal szemben, és elviselhetetlennek tartják, hogy munkájuk eredményessége alapján tudjanak csak boldogulni. E hagyományok miatt kényszer nélkül fogadták el a kommunizmust, amelynek hatalmi eszközei révén nem csak hatalmas zsákmányra tettek szert, de tartósan biztosítani tudták az egész ország fölötti dominanciájukat is.
A politikai változások, az első többpárti választások idején újabb lépésvesztésre került sor. A szerbnek többsége ugyanis nem a demokratikus átalakulásban, hanem a kommunista-nacionalista pártállamban látta nemzeti érdekei védelmezőjét és jövője letéteményesét.
Miután azonban a kommunista nagyszerb Jugoszláviának, s vele a szerbek biztonságérzetének és hegemóniájának vége, a kommunista kormány reménytelen utóvédharcba bocsátkozik. Ehhez az ideológiát az a gondolat szolgáltatja, hogy „minden szerb egy államban kíván élni”. Ennek a koncepciónak azonban nem csupán az a szépséghibája, hogy ebben az etnikailag tarka régióban gyakorlatilag lehetetlen kivitelezni, hanem hogy ugyanezt a jogot, az egy állami keretben való élet lehetőségét, elvitatja más népektől és nemzeti kisebbségektől.
A szerb kormány rendületlenül más népek, népcsoportok, kisebbségek feletti uralomra kívánja alapozni jövőjét, amiért - előbb vagy utóbb - fájdalmas árat kell majd fizetnie.
Ilyen vészterhes időket, mint a mostani, 1944 tragikus ősze óta - amikor győzelmi mámorukban több tízezer embert mészároltak le a szerb bosszúállók - nem élt át a vajdasági magyarság. A mai vérzivataros napokban, amikor újra arat a halál a sötétbe borult Balkánon, védtelensége és kiszolgáltatottsága miatt olyan rettegésben él a magyarság, hogy hosszú évtizedekre lesz ismét szükség, mire oldódni fog benne az a félelem és szorongás, ami most a zsigereiig átjárja. Nem kell csodálkoznunk ezen a szinte pszichotikus méretű rettegésen. A korábbi szörnyű történelmi tapasztalat terhe alatti lidérces álmok gyötrik ma is a kisebbségi magyarokat, ha a szerb-magyar viszály lehetősége szóba kerül.
És most milyen időket élünk? Őszi verőfényben úszik a város. Egy lélek sincs az utcákon. Teljesen kihalt minden, mintha kísértetvárosban ülésezne a VMDK elnöksége.
Mit tegyünk? Mit tehetünk a behívások, a háború eszkalációja ellen, annak veszélye nélkül, hogy fokoznánk az ellenségeskedést? Mit tegyünk, mit tehetünk megmaradásunk érdekében, annak veszélye nélkül, hogy Szerbia „esküdt ellenségeinek” sorába kerülünk, amit aztán a szerbek megtorolnak ezen a védtelen, fegyvertelen kisebbségen?
A szerb hatalom hűségnyilatkozatokat követel. Önmegtagadást és hazugságot, hogy mi is a vérengzés oldalán állunk. A vajdasági magyarság azonban a kelet-európai változások után ezt a megaláztatást nem vállalja. Nem kíván részt venni a délszláv népek egymás közti véres leszámolásában. E tartózkodó magatartás miatt a szerb sajtó kifejezetten ellenséges a magyar kisebbségiekkel szemben. Gátlástalanul mocskolja a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének vezetőit, hazaárulónak nevezi a békét követelő magyarokat. De miért csodálkozzunk a sajtón, ha a Szerb Köztársaság alelnöke, Budimir Košutić is elragadtatja magát indulataitól, s nem átall olyan képtelenségeket állítani, hogy a VMDK „az ország szétzúzásán fáradozik”, gyűlöletet szít a szerb nép iránt, sőt: „a szerb nép elleni genocídiumra készül” együtt a magyar kormánnyal.
Alaptalan rágalmakat, hazugságokat, a tények félremagyarázását, az olvasók és tévénézők nyilvánvaló manipulálását, az útszéli harcmodort és stílust a magyarság erős frusztrációként éli meg. A frusztrációt növeli, hogy nem csak a szidalmakat kell béketűrően viselnie, de az önkényes hadurak (a háborúba hurcolása révén) immár fizikai megmaradása felől is döntenek. A pszichológiai terror és a katonai behívások elől ezrek és ezrek menekülnek külföldre. A behívások elől ideiglenes jelleggel, amíg rendeződik valahogy az országban a helyzet.
De menekülnek az emberek az elviselhetetlen jelen és a kilátástalannak látszó jövő elől is: több száz család települ ki hetente Magyarországra, Ausztriába, Németországba, Svédországba, Kanadába, Ausztráliába. A háború fellazította a gyökereket. Egy újabb magyarellenes vérengzéstől tartva a lelke mélyén szinte mindenki menni készül, a szökés vagy a kitelepülés gondolatát forgatja a fejében.
Lehet, hogy ez a megfélemlítettség, ez a menekülés valakinek nagyon is jól jön? Netán éppen ez a cél?
A háború, nem titok ez senki számára, az új határok megrajzolása miatt folyik. A határok megváltoztatása azonban óhatatlanul együtt jár a vitás területek nemzeti összetételének drasztikus megváltoz(tat)ásával, a kisebbségbe kerülő népcsoport megfélemlítésével, elűzésével, kitelepítésével vagy fizikai likvidálásával. A határrevízió és a genocídium, különösen ha a fegyverek erejéé a döntő szó, szinte elválaszthatatlan egymástól.
A genocídium, mint köztudott, valamely népcsoport tagjainak tömeges elűzése, erőszakos kitelepítése vagy fizikai megsemmisítése, és mint ilyen, az emberiség ellen elkövetett súlyos bűncselekménynek minősül.
Jugoszláviában a fegyveres összetűzések következtében a népesség összetételének megváltozása a vitás területeken máris százezres nagyságrendű. Pontosabban, jelenleg mintegy 250 ezer ember valahol a lakóhelyén kívüli térségben menekült státusban van, hozzávetőleg félszázezer ember pedig külföldön keresett menedéket.
Hadszíntérré sem kell azonban változtatni valamely területet ahhoz, hogy az etnikai összetétele drasztikusan megváltozzék. Vajdaságban például folyamatos a lakosság összetételének erőszakos megváltoztatása, holott egyelőre békés hátországnak számít. A fegyvercsörtetés, a háborús uszítás, a magyarokkal szemben megnyilvánuló bizalmatlanság és ellenséges magatartás, illetve a behívások miatt több mint tízezer magyar menekült eddig külföldre. Ennek mintegy kétszerese azoknak a száma, akik „ingáznak” Magyarország és Jugoszlávia között, nem tudván még eldönteni, hogy menjenek vagy maradjanak-e. Ugyanakkor Horvátországból több mint százezer szerb menekült eddig Vajdaságba.
Az emberek menekülnek, mert nem tudják elviselni a félelem és fenyegetettség légkörét. Menekülnek, mert a hatalom semmibe veszi alapvető emberi jogaikat, olyasmire kényszeríti őket, amit nem akarnak, amit tiszta szívvel nem vállalhatnak. Menekülnek, mert hátukban érzik a militáns pártok tagjainak fegyvereit, és menteni igyekszenek puszta életüket. Mi ez, ha nem genocídium?
A válság és a konfliktus kezelésére ez a politikai-hatalmi struktúra nem alkalmas, hiszen fennmaradását épp az ellenségeskedés és a háború szolgálja. A polgári pártok és mozgalmak a béke érdekében nem képesek megfelelő nyomást gyakorolni a köztársasági hatalmi szervekre. Az Európai Közösség tehetetlensége meg bátorítólag hatott azokra, akik a tárgyalások helyett a fegyverekhez nyúltak. Mindaddig, amíg nem kerül sor megfelelő szankciókra, számolni kell a fegyveres összetűzések eszkalációjával és a térség militarizálódásával. Még inkább számolni kell a pszichológiai terror fokozódásával, s azzal, hogy a hatalom be fogja vetni az elnyomás és megfélemlítés egész kelléktárát. Ilyen körülmények között biztosra vehető, hogy a magyar kisebbség továbbra is a menekülés útját választja, és létszáma drasztikusan csökkenni fog Vajdaságban. De mi is adhatna erőt az embereknek ahhoz, hogy balsorsuk ellenére vállalják a kockázatot, és otthonaikban maradjanak? Félő, hogy a megfélemlítettség és kiszolgáltatottság olyan mértékűvé válik bennük, hogy hitüket kizárólag külső nemzetközi biztonsági garanciákkal lehet csak visszaállítani és megtartani.
[1] Hírmondó, 1991. február 8.
[2] Elhangzott Ungváron, 1991. március 2-án, A Kárpát-medence magyarsága a XX. század végén című tanácskozáson.
[3] Elhangzott a magyarittabéi Kossuth-szobor megkoszorúzásakor, 1991. március 15-én
[4] Elhangzott a VMDK II. kongresszusán, Szabadkán, 1991. április 21-én. Európai utas, 1991-2. szám. Hírmondó 1991. május 11.
[5] Beszámoló. Megjelent a Hírmondó 19. számában, 1991. június 7-én.
[6] Az elemzés egyidőben jelent meg a Hitel folyóirat 1991. 25., valamint folytatólagosan a Hírmondó 1991. október 25-i és november 8-i számában. A cikk megállapításai egy évtized múltával is helytállónak és előremutatónak bizonyultak. Sőt, a véres konfliktus csak a cikk megírását követő években éleződött ki igazán, amelynek következtében 10 ezer helyett csaknem 100 ezer magyar keresett külföldön menedéket.