A jugoszláviai magyarság, amióta kisebbségi helyzetbe került, hatalmas eróziónak van kitéve. Nem rózsás persze a vele együtt élő más nemzeti kisebbségek demográfiai helyzete sem, ám a magyarság fogyása példa nélkül áll. Vajdaság egyébként, ahol a magyar ajkúak többsége él, az alacsony natalitású régiók közé tartozik. Itt a lakosság számbeli gyarapodása - a folyamatos és nagyarányú betelepítés ellenére! - mindig alatta maradt az ország más részein bekövetkezett népességnövekedésnek.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttét követő első népszámlálástól, vagyis 1921-től 1981-ig, az ország lakossága megkétszereződött, 12.544.000 főről 22.427.000-re növekedett. Vajdaságban ugyanezen idő alatt a lakosság száma mindössze egyharmadával növekedett, 1.536.994-ről 2.034.772 főre. Ennek következtében Vajdaság népességének a számaránya Jugoszlávián belül 12,25 százalékról 9,07 százalékra csökkent.
Ami a magyarságot illeti, az eltérések még szembetűnőbbek. Vajdaság mai területén 1910-ben 577.000 magyar élt, az 1981-es népszámlálás már csupán 427.000 ezret mutatott ki. Hét évtized alatt a magyarok száma tehát nemcsak hogy nem növekedett egy fővel sem, hanem 150 ezerrel csökkent. Miközben az ország lakossága megduplázódott, a magyarság elvesztette lélekszámának egynegyedét.
Ismereteim szerint Jugoszlávia egyébként az egyetlen ország, ahol a kisebbségbe került magyarok részaránya állandóan fogyott. Amíg 1921-ben a magyar lakosság százalékos aránya Jugoszlávián belül 3,9 volt, ez az arány 1981-re megfeleződött, 1,9 százalékot tett ki. Vajdaságban ugyanezen időszakban a magyar lakosság százalékos aránya 27,5-ről 8,9-re csökkent.
Nehéz bármiféle elfogadható magyarázattal szolgálni a magyar lakosság ilyen mérvű fogyására, már csak azért is, mert hiszen az ország minden régiójára, ha eltérő arányban is, de a népesség állandó gyarapodása a jellemző. 30 év átlagát alapul véve ez a gyarapodás Koszovóban l08, Macedóniában 48, Bosznia-Hercegovinában 42, Crna Gorában 39, Horvátországban és Szlovéniában 17, Szerbia szűkebb területén 12 és még Vajdaságban területén is 5 százalék.
Ezzel szemben a magyarság száma drasztikusan csökkent. 1961 és 1981 között ez a létszámcsökkenés csaknem 60 000 (58 846) főt tett ki. Ha ehhez még hozzáadjuk a külföldre távozottak számát is, a veszteség 72 548 fő. A lemorzsolódás hozzávetőleg évi egy százalék.
E lemorzsolódás következtében a magyar etnikum súlya, gazdasági, politikai és kulturális befolyása - az elmúlt évtizedekben állandóan csökkent, annak mértékében, ahogyan a magyar lakosság százalékos aránya a valamikori 32,6-ról 18,9 százalékra esett.
Annak, hogy a magyar etnikum politikai súlya és gazdasági ereje egyre csökken, elsődleges oka mindenképpen az alacsony népszaporulat. Az összes magyarlakta területek közül nálunk jön a legkevesebb gyerek világra, és a születések számát tekintve alighanem az utolsó helyen állunk a világon.
Ezen az égtájon már több mint húsz évre visszamenőleg nem beszélhetünk a magyarság természetes szaporodásáról. Ellenkezőleg, az l.000 főre jutó születések száma mindig alatta maradt az elhalálozottak számánál. Más szóval, a magyar népesség kihalása számunkra immár nem rémálom, hanem fájdalmas és megkerülhetetlen tény.
Úgy tűnik, ez a sors vár az itt élő más kisebbségekre is. 1988-ban Vajdaság népességének már csaknem 50%-át felölelő, 29 – főként kisebbségek lakta, agrárnépességű – községben volt magasabb az elhalálozottak száma az újszülöttekénél. A magyarlakta községekben a kihalás jelei időben előbbre tolódnak és a mérleghiány is sokkal tragikusabb. 1971-ben például az ezer főre jutó születések száma Vajdaságban 11,4 volt, a magyarság körében pedig csak 1,6.
Megítélésünk szerint a magyar népesség ilyen ütemű eróziója természetellenes folyamat. A születések alacsony száma, a népesség természetes reprodukciójában mutatkozó zavar, az elöregedés és a lassú kihalás, kiegészülve más anomáliákkal, a társadalom diszfunkciójára, a kisebbség súlyos szociálpatológiai helyzetére vall, melynek orvoslása a legégetőbb feladat volna számunkra.
Tisztában vagyunk azzal, hogy az okok, amelyek ezt a kedvezőtlen népesedési helyzetet kiváltották, többrétűek, és hogy azoknak a történelmi, gazdasági, kulturális és politikai eseményeknek a következményein, amelyek a magyarság alacsony természetes szaporulatához, az önpusztító magatartás térhódításához, a nagyarányú kivándorláshoz, a távlatvesztéshez és az asszimiláció felgyorsulásához vezettek, nem könnyű változtatni.
Nem könnyű, már csak azért sem, mert Vajdaság etnikai tarkasága, a szerbek, crnagoraiak, bosnyákok tömeges méretű beáramlása és társadalmi-politikai dominanciája, az igen elterjedt vegyes házasságok, a magyar nemzettudattól eltávolító jugoszláv nemzeteszmény térhódítása, a kisebbségi kultúra csonkasága, a magyarok társadalmi deklasszálódása stb. az asszimiláció felgyorsulását még inkább fokozzák.
A kedvezőtlen demográfiai helyzet természetesen szorosan összefügg az itt élő magyarság közérzetével, társadalmi fejlődési esélyeivel. E felismeréstől vezérelve a VMDK – szakítva a korábbi gyakorlattal – a demográfiai kérdéseket a legégetőbb politikai kérdések közé sorolja, és a népmozgalmi adatok tudományos és politikai értékelésének elvégzését egyik legsürgősebb feladatának tartja.
Kérdés azonban, hogy meg tudunk-e küzdeni azzal a létünket fenyegető, fennmaradásunkat veszélyeztető „hétfejű sárkánnyal” amit az alacsony természetes szaporulat, az önpusztító magatartás térhódítása, a nagyarányú kivándorlás, a betelepített szlávok dominanciája, az elterjedt vegyes házasságok, a magyarság társadalmi deklasszálódása és a jugoszláv nemzeteszmény követelménye, illetve az ebből származó identitászavar jelent számunkra.
1.
Ami a természetes szaporulatot illeti: hisszük, hogy a népesség – jelesül a magyarság – gyorsuló fogyása nem sorsszerű, nem megállíthatatlan folyamat, ami ellen semmit sem tehetünk. Meggyőződésünk, hogy a gyermekvállalási kedv hiánya szerves része annak a szociokulturális folyamatnak, amely az elmúlt évtizedekben lemondásokra szorított az élet minden vonatkozásában.
Hisszük azt, hogy a gyermekvállalási kedv fokozható, hogy a népesség reprodukciója, szerény gyarapodása megoldható, feltéve, ha a gyerekek vállalása nem megy jóvátehetetlenül az igényes emberi élet rovására. Ha ez rajtunk állna, olyan társadalomban szeretnénk élni, amelyben öröm gyermeket szülni és vállalni. Ennek érdekében a jelenleginél sokkal nagyobb gondot kellene fordítani a gyermekvállalási kedv anyagi és erkölcsi támogatására, az anyaság tiszteletére, a családi élet óvására, szociális és politikai biztonságára.
Sajnos a kérdés megoldása legkevésbé függ a mi óhajunktól. A gazdasági recesszió, az ésszerűtlen, szűkkeblű szociálpolitika, a kisebbségekkel szembeni restrikciós intézkedések egyelőre még kilátástalanabbá teszik a helyzetet.
2.
Sajnos, nem várható gyors javulás az önpusztító magatartás visszaszorítása terén sem. Közismert, hogy az öngyilkosságok arányszámának alakulása jellegzetes nemzeti-geográfiai eloszlást mutat, s hogy ez az eloszlás évtizedek során sem változik sokat. Jugoszlávián belül a lakosság számarányához viszonyítva Vajdaságban követnek el legtöbb öngyilkosságot. Ám Vajdaságon belül is nagy eltérések figyelhetők meg az egyes etnikai csoportok között. Amíg ez a gyakoriság – egy felmérés tükrében - a magyarok esetében 41,71 százezrelék, a horvátoknál 29,86, a szlovénoknál 28,40, a szlovákoknál 25,73, a Crnagoraiaknál 21,85, a szerbeknél 18,04, a ruszinoknál 14,01, a macedónok körében pedig 5,25 százezrelék.
Ugyanez tapasztalható a pszichózisok, neurózisok, alkoholizmus, depressziós megbetegedések esetében is. Az itt élő szláv népekkel, illetve románokkal ellentétben a magyar etnikai közösségben valamilyen oknál fogva fokozottabb a pszichés dezorganizáció kialakulásának a veszélye. Anélkül, hogy az okokat illetően hosszasabb fejtegetésbe bocsátkoznánk, elég itt talán csak arra a felismerésre utalnunk, hogy különféle kultúrák más-más konfliktusmegoldási modellt kínálnak fel és engedélyeznek nehéz élethelyzetekben. A magyarság, más nyelvi kultúrákkal ellentétben, amelyek a destruktivitásnak, a másokkal szembeni agresszív viselkedésnek nagyobb teret engedélyeznek, a szigorúbb szocializáció révén sokkal inkább az önsorsrontás és önpusztítás irányába tereli a súlyos konfliktusokból származó indulatokat. A vajdasági magyarság, úgy tűnik, még szigorúbb önmagához ebben a vonatkozásban. Nyilván jó oka van rá. Elfogulatlan tudományos elemzések hivatottak választ adni, hogy miben is áll ez az önpusztításra szorító rideg és kíméletlen valóság.
3.
Ez a rideg valóság kényszerített (és kényszerít) további tízezreket arra, hogy elhagyják szülőföldjüket, másutt keressenek boldogulást. Elsőként a legértékesebb fiatal, képzett, munkaképes korcsoport szedte sátorfáját, ami azonnal magával vonta a természetes szaporodás elapadását, hiszen a vajdasági magyarságnak nincsenek „demográfiai tartalékai”. De mivel a munkavállalás lehetőségei egyre rosszabbodtak, és a politikai változásokkal is a kisebbségek hátán csattant legnagyobbat az ostor, folyamatossá vált és a mai napig is tart a kivándorlás.
Sajnos a kivándorlás méreteire vonatkozóan nem lehet pontos adatokhoz jutni. Más a helyzet a Koszovóról kitelepülő szerbekkel és crnagoraiakkal kapcsolatban. Erre vonatkozóan a sajtó ország-világ számára napra kész információkkal szolgál. Az országból kitántorgó albánok, törökök, cigányok stb. számát azonban annál nagyobb homály takarja.
Egyelőre semmi remény arra, hogy a kivándorlás gazdasági és politikai kényszere valamelyest mérséklődjék. Ellenkezőleg, olyan „demográfiai” tényezővel állunk szemben, ami sokáig – és egyre inkább – beárnyékolja jövőnket.
4.
Vajdaság etnikailag tarka, változatos képet nyújtott történelmének minden időszakában. Huszonegy féle nép, etnikum tartja ma is otthonának. A két világháborút követő betelepítési hullám és a napjainkig tartó nagyméretű migráció nyomán azonban, bár a népi-nemzetiségi összkép tarkasága maradt, az etnikumok egymáshoz viszonyított aránya alapvetően megváltozott.
Közvetlenül a második világháborút követően a párthatározatok alapján 246 000 főt telepítettek be Vajdaságba. Előbb azonban helyet kellett csinálni számukra, amire 1944 őszén, a front elvonultával került sor. Ekkor ugyanis az orosz csapatok árnyékában, máig tisztázatlan körülmények között, máig azonosítatlan személyek valóságos népirtást rendeztek az itt élő, védtelenül maradt kisebbségek – elsősorban a németek és magyarok – körében. Ezeknek a „bosszúhadjáratoknak”, tömegmészárlásoknak, erőszakos elhurcolásoknak, kitelepítéseknek a következtében jelentősen megváltozott e vidék etnikai összetétele, az itt élő népek egymáshoz viszonyított aránya, társadalmi és gazdasági fejlődésük esélye. Amíg a háború előtt Vajdaságban, Baranyában és Szlavónia egy részében magyarok, horvátok és németek éltek többségben, a szerbek viszont kisebbséget képeztek, a háborút követően a németekből jószerével hírmondó sem maradt, a magyarok megcsappant létszámmal immár számarányukat tekintve is kisebbségbe kerültek.
A telepesek, akiket az ország más szerb lakta vidékeiről költöztettek be, küldetésüknek megfelelően az élet minden terén előjogokat élveztek. Kezdetben ingyen vagyont, házat, földet kaptak, de munkahelyhez, érvényesülési lehetőséghez később is ők jutottak legkönnyebben.
A tervszerű betelepítések és a spontán bevándorlás következtében sikerült a szerb nép többségének megteremtése mindenütt, ahol erre lehetőség nyílt. Ma Vajdaság lakosságának 54,54%-a szerb nemzetiségű. A 44 közigazgatási egység közül 22-ben 50% fölötti többséget képeznek. A magyarság Vajdaság lakosságának 18,92%-át teszi ki, s hét községben alkot 50% fölötti többséget.
Vajdaság gazdasági és politikai önállóságának megszűntével, a Nagy Szerb Állam megteremtésére irányuló törekvések felerősödésével, a szerbek eddigi csendes expanziója nemzeti megújhodási programjuk alapjává vált. A gyors ütemben fogyó, diaszporálódó és asszimilálódó magyarság a mind arrogánsabb szerb nacionalizmussal szemben nehezen találja fel magát.
5.
Többnemzetiségű környezetben nem újdonság a vegyes házasság. Vajdaságban ennek különösen nagy hagyománya van, hiszen minden negyedik, ötödik házasságkötés különböző nemzetiségű partnerek között jön létre. A nemzetek közötti megbékélés legszebb példája lehetne a vegyes házasságok preferálásának ez a magas aránya, ha e házasságokon belül született gyerekeket szüleik nem nyilvánítanának törvényszerűen „jugoszlávnak”, és nem íratnák minden esetben szerb tannyelvű iskolába. Sajnos, ez a helyzet, így a gyorsan fogyó magyarság szempontjából a vegyes házasságok 20-25 százalékos gyakorisága nem egyéb, mint az asszimiláció széles országútja.
Statisztikai kimutatások szerint a vegyes házasságban élők között a magyar nők százalékaránya a legmagasabb. Nyilván nem minden ok nélkül választanak szerb és bosnyák férfit maguknak. Az okok felderítése a családszociológusok dolga. Ettől függetlenül, a szabad választás jogát senki sem vitathatja, sem a partner, sem az asszimiláció vonatkozásában.
Amíg a magyar nők más belátásra nem jutnak, amíg társadalmi beilleszkedésük és felemelkedésük reményében könnyen feladják nyelvi-etnikai közösségüket, a gyors asszimilálódásnak semmi sem tudja útját állni.
6.
Mért lennének csak a nők ludasak abban, ha úgy érzik, hogy gazdasági és politikai helyzetük megszilárdítása, társadalmi felemelkedésük érdekében nemzeti identitásuk feladására kényszerülnek? És ha csakugyan ez a helyzet? Ha a kisebbség behozhatatlan hátrányt jelent?
Tény ugyanis, hogy a magyarok a gazdasági vezetők között, a párt- és ifjúsági szervezetekben, bankokban és pénzintézetekben, biztosítótársaságoknál, tudományos intézetekben, egészségügyi intézményekben, az egyes társult munkaszervezetek tanácsaiban, illetve végrehajtó apparátusában, a hadseregben és a belügyi biztonsági szolgálatnál stb. mélyen számarányuk alatt voltak képviselve. És a helyzet ilyen vonatkozásban csak rosszabbodott az utóbbi időben.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy mennyi huzavona, szándékos mulasztás, gáncsoskodás nehezítette és nehezíti a mai napig is az anyanyelvű oktatás megszervezését, természetes, hogy sok magyar szülő eleve szerb iskolába íratja gyermekét. Eme szülői hozzáállás miatt az általános iskolába járó magyar nemzetiségű tanulóknak a 8-10%-a nem részesül anyanyelvű oktatásban. A magyar nemzetiségű középiskolásoknak viszont már 30-35%-a jár szerb középiskolába.
Ám továbbtanulást illetően hiábavalónak bizonyult a magyar szülők iparkodása. Annak dacára, hogy a magyar gyerekek egyharmada nem anyanyelvén fejezte be a középiskolát, az egyetemet végzett magyar nemzetiségűek aránya alig 10%, s közöttük azok vannak túlsúlyban, akik korábban anyanyelven végezték tanulmányaikat.
Az elmúlt évtizedekben, ha a magyar kisebbség társadalmi szerkezetének tudatos és tervszerű lerombolásáról talán nem is beszélhetünk, az anyanyelvű képzés megoldatlanságai, illetve a közoktatás hiányosságai miatt, a vajdasági magyarság társadalmi összetétele rendkívül hátrányossá vált. Növekedett az alacsony végzettségűek aránya a középfokú, illetve felsőfokú végzettségűek rovására.
A fellépő strukturális aránytalanságok miatt a magyarság elmaradt az országban végbemenő társadalmi átrétegeződési, korszerűsödési folyamattól, ami a közösség deklasszálódásához, a nyelvi, nemzetiségi kultúra értékvesztéséhez, s ezzel együtt a magyarság távlatvesztéséhez vezetett.
A további deklasszálódás megfékezését, a távlatvesztés megszüntetését, nyelvi-etnikai közösségünk fennmaradásának és affirmálódásának lehetőségét a kisebbségi önkormányzattól, a nyelvi, kulturális autonómia létrehozásától reméljük. Hogy erre reálisan mekkora az esélyünk, a jelenlegi jugoszláv politikai színtéren zajló események alapján, nehéz volna megjósolni.
7.
A közállapotokért, mégoly nehéz körülmények közepette is, az adott népesség szellemi elitje a felelős. Csakhogy a jugoszláviai magyarságnak nincs szellemi elitje, nem rendelkezik olyan értelmiséggel, amelyik a megmaradás sorskérdéseinek a felvetésére vállalkozna, amelyik példájával a nemzettudat vállalására ösztönözné azokat, akik a kisebbségi lét kilátásaiban elbizonytalanodtak.
Amíg szavakban a világ közvéleménye előtt a „nemzetiségi kérdés” megoldásával hivalkodtunk, tettekben a kisebbségekkel szembeni politika végtelenül szűkkeblűnek bizonyult. A művelődési élet minden tekintetben a párt ellenőrzése alá került, a párt viszont mindent megtett a nemzettudat ápolását szolgáló intézmények, szervezetek megszüntetéséért, művelődési egyesületek tevékenységének lezüllesztéséért.
A kisebbségi helyzetünkre vonatkozó kérdések felvetése már önmagában véve is súlyos, olykor egzisztenciális következményekkel járó bűncselekménynek számított. Kis számú értelmiségünket a hatalom vagy megfélemlítette, vagy magához édesgette, mindenesetre lehetetlenné tette, hogy kisebbségi közéleti szerepet vállaljon magára. Értelmiség, szakkáder, de mindenekelőtt objektív lehetőségek híján, a vajdasági magyarság nem volt képes a művészetet és a tudományt, a közösség alkotóenergiáját, intelligenciáját kisebbségi léte, identitás megőrzése szolgálatába állítani, ami végül oda vezetett, hogy csaknem mindenki elbizonytalanodott, feszélyezetté, komplexusossá vált nemzeti hovatartozása vonatkozásában.
Csonka, irodalomközpontú kultúránk nemcsak erőtlennek és elégtelennek bizonyult a nemzettudat védelmére és ápolására, hanem fokozta is a zavart. Pozícionált értelmiségünk ugyanis azonosulva az új, jugoszláv államnemzet eszményével, létrehozta a vajdasági magyar nemzetiség különállását hangsúlyozó, az egyetemes magyarságtól, s az egységes magyar nemzettudattól eltávolító ideológiai konstrukciót, amelynek következtében a vajdasági magyarság nemzettudata meghasonlott.
A nemzeti kisebbség nemzetiséggé való átkeresztelése is azt a célt szolgálta, hogy a kisebbségekben kifejlesszék az anyanemzettől elkülönülő tudatállapotot, a gyökértelenség és magárahagyottság érzését, a kételyt és lemondást arról a nyelvi-szellemi örökségről, ami útjában állt annak, hogy mindannyian „jugoszlávokká váljunk”.
Az identitászavar, a nemzettudat feladása sehol sem öltött olyan mértéket, mint a vajdasági magyarság körében. Ennek az új identitáskategóriának a felkínálásával, amelynek vállalása az állampolgári megbízhatóság, a lojalitás kritériumává vált, a pártnak - amely voltaképpen a nemzeti kisebbségek fennmaradási lehetőségét, megmaradását, jövőjét tagadta ily módon – csaknem teljes mértékben sikerült elérni célkitűzését.
A kelet-európai politikai változások számunkra (is) az utolsó órában érkeztek. Azzal, hogy esélyt kínáltak az önszerveződésre, egy kisebbségi érdekvédelmi szervezet létrehozására, a „hétfejű sárkánynak” ez utóbb emlegetett fejét, ha levágni talán nem is, de sikerült megsebeznünk. Igaz, hogy ezzel a kardvágással egyszersmind bajt hoztunk saját fejünkre, hiszen a szerb nacionalizmus, amely hozzászokott a magyarok félelméhez, meghunyászkodásához, defenzív magatartásához, a jogainkért való nyílt kiállást, magyarságunk vállalását nem vette tőlünk valami jó néven. Sok választásunk, vesztenivalónk azonban nincsen. Ha küzdünk, növeljük fennmaradási esélyeinket, ha tétlen szemlélői maradunk az eseményeknek, a „hétfejű sárkány” menthetetlenül fölfal bennünket.
A vajdasági magyarság egészen a legutóbbi időkig nem merte vállalni nemzeti identitását. Legalábbis a közéletben, a nyilvánosság szintjén. Szorongást, félelmet, bűntudatot váltott ki – és vált ki ma is – az emberekben, ha nemzeti hovatartozásuk, jelesül magyarságuk szóba kerül.
Az elnyomott, üldözött népeknél figyelhető meg hasonló társadalomlélektani jelenség. A magukat valamilyen oknál fogva megbélyegzettnek érző emberek azok, akik nem merik nyíltan vállalni csoport-hovatartozásukat, szégyenlik, hárítják, elhallgatják származásukat. A mi helyzetünket talán nem lehet az elnyomott, üldözött népek helyzetéhez hasonlítani, mindazonáltal súlyos bajok vannak nemzettudatunkkal és nemzeti érzésvilágunkkal. A vajdasági magyarok ugyanis többségükben azt hiszik, azt vallják, hogy attól válnak megbízható jugoszláv állampolgárrá, jó patriótává, ha felemás módon viszonyulnak származásukhoz, ha afféle terhes örökségként kezelik magyarságukat. Sőt, vannak, akik „jugoszláv orientáltságuk” demonstrálása végett el is határolják magukat a határainkon túl élő magyaroktól, azaz nem tartják az egyetemes magyarsághoz tartozónak magukat.
Ám akik vallják is magyarságukat, fölöttébb óvatosak e téren. Magyarságuk vállalása nyugtalansággal, félelemérzésekkel jár együtt, amin nagyon nehezen tudnak úrrá lenni. Ez a félelem és szorongás minden valószínűség szerint kollektív tudattalanunk terméke, s aligha szűnik meg, aligha oldódik bennünk addig, amíg múltunkat illetően elfojtásokkal kell élnünk, amíg nem vethetünk számot a félelem légkörének kialakulásában szerepet játszó eseményekkel, s amíg a velünk élő népekkel együtt nem sikerül történelmünk fehér foltjait eltüntetni.
Egyelőre még távol állunk ettől. Nem csak a háború utáni politikai felelősségre vonásoknak, törvénytelenségeknek, zaklatásoknak diszkriminációs intézkedéseknek a traumatikus élményeit süllyesztettük kollektív tudattalanunk mélyére, de megfélemlítettségünkből, rosszul értelmezett lojalitásunkból kifolyólag nagy gonddal hárítottuk, takargattuk kisebbségi közösségünk évtizedek óta húzódó, halmozódó problémáit is. Szemrebbenés nélkül vettük tudomásul etnikai közösségünk bomlásának nyilvánvaló jeleit, mint ahogyan példás önmérsékletet tanúsítottunk akkor is, amikor a „tömeglélektani összeomlás” effektusa: a magyarság részéről fellépő tömeges nemzetiség-megtagadás bekövetkezett.
Hadd közöljünk ezzel kapcsolatban néhány adatot emlékeztetőül. 1961 és 1981 között mintegy 60 000 fővel (58 846) csökkent a vajdasági magyarság létszáma. Ha ehhez hozzáadjuk a külföldre távozottak számát is, a veszteség 72 548 fő. Ugyanezen időszakban iskoláink átszervezése, összevonása, „korszerűsítése” következtében az anyanyelvükön tanulók és tanítók száma több mint egyharmadával csökkent az általános iskolákban. A magyar középiskolásoknak már csaknem a fele szerbhorvát nyelven végzi tanulmányait. Értelmiségképzésünk anyanyelven megoldatlan, s azt követően, hogy a Magyarországon való továbbtanulás lehetőségét adminisztratív intézkedésekkel megszigorították, a helyzet még kilátástalanabbá vált.
De vajon kinek is kellett volna felfigyelnie e romlási folyamatokra? Talán értelmiségünknek, amelynek – kevés kivételtől eltekintve – egyáltalán nincs magyarságtudata?
A kisebbségi közösségekben fellépő nemzettudattal kapcsolatos problémák forrása rendszerint az, hogy a véleményadó, irányító réteg hiányzik, vagy valamilyen oknál fogva nem töltheti be funkcióját. Esetleg önös érdekeinél fogva olyan szerepet vállal, amely a nemzeti értékjegyek, a kulturális szokások, viselkedési minták, közösségi kapcsolatok rovására megy.
Ha nem tévedünk, ez utóbbi eset forog fenn nálunk is. Azzal, hogy pozícionált értelmiségünk – összhangban a politikai és ideológiai elvárásokkal – megteremtette az anyanemzettől eltávolító önálló vajdasági magyar kultúra koncepcióját, csak növelte a zavart és tanácstalanságot a nemzettudat vonatkozásában. Mivel társadalmi befolyásánál fogva ennek a rétegnek a szemléletmódja, helyzettudata, beállítódása vált szellemi életünkben meghatározóvá és uralkodóvá, a nemzettudat hárítása, a hamis lojalitással túlbiztosított magatartás volt az, ami követendő példává vált, s ami eszmeileg igazolta a magyarság részéről jelentkező tömeges nemzetiség megtagadást.
Miközben eminens személyiségeink egymást tömjénezték „jugoszláv orientáltságukkal” és „européerségükkel”, kisebbségi embereink mindezeket nem értve, elvesztették vezető szellemi-irányító rétegüket. A nemzeti értékjegyek, kulturális szokások, viselkedési minták, közösségi kapcsolatok halványulásával mind kevésbé tudták, hogy ők maguk is kicsodák-micsodák, hova tartoznak, honnan származnak. Gyökereikben elbizonytalanodva mind kevésbé érezték magukat teljes értékű magyarnak és teljes értékű jugoszláv állampolgárnak. Nem is annyira jogszerű helyzetük, mint amennyire alattvalói érzésük miatt. De hogyan is őrizhették volna meg önbecsülésüket, tartásukat, méltóságukat, belső biztonságukat, amikor széltében-hosszában azt látták, hogy a vezető értelmiségnek sincs szellemi tartása, méltósága, belső biztonsága.
Mivel híján voltunk – és vagyunk – a bizalmat érdemlő neveknek, a hiteles embereknek, a közösségért felelősséget vállaló értelmiségieknek, pozícionált értelmiségünk (lojalitással túlbiztosított) magatartása vált a vajdasági magyarság legjellemzőbb sajátosságává.
Természetesen nem csak az értelmiség ludas abban, ha a kisebbségek úgy érzik, hogy gazdasági és politikai helyzetük megszilárdítása, társadalmi felemelkedésük érdekében nemzeti identitásuk feladására kényszerülnek. A kisebbségi jogokkal sincs ilyen esetekben minden rendben. Bár az elmúlt évtizedekben közéleti személyiségeink közül soha senki sem mulasztotta el, hogy nemzetiségi politikánkat dicsérő szavakkal ne illesse, nem kerülhetjük meg annak a fájdalmas igazságnak a leszögezését, hogy – törvényes garanciák híján – ez a politika volt az asszimiláció legfőbb forrása. Elgondolkodtató egyébként, hogyan sikerült a kisebbségek képviselőinek megőrizniük a kincstári optimizmust e nemzetiségi politikát illetően, hiszen az elvek és a gyakorlat közti szakadék az évek hosszú során egyre mélyült. Ahelyett azonban, hogy rámutattak volna egyszer is a meghirdetett és a megvalósult nemzetiségpolitika között mélyülő szakadékra, inkább maguk is kétszínűvé váltak: tovább szajkózták az irányelveket és elvi álláspontokat, miközben döntéseikben és cselekvéseikben a gyakorlati élet visszásságaihoz igazodtak. Ez a skizofrén állapot voltaképpen máig sem szűnt meg teljesen. Sokan máig sem hajlandók tudomásul venni, hogy a „király meztelen”. Továbbra is úgy tesznek, mintha a nemzettudat és nemzeti érzések hárítása, az asszimilációt célzó és előlegező döntések – például az anyanyelvről való lemondás, magyar gyerekek szerb nyelven történő iskoláztatása, a vegyes házasságok preferálása – a kisebbségi élet természetes velejárói lennének, mintha a társadalmi passzivitás, a politikától való elhatárolódás, a körülmények és események szótlan tudomásulvétele, a folyamatos alárendelődés a kisebbségiek természetes viselkedésformája kellene hogy legyen. Nehéz volna megmondani, hogy ebben mekkora szerepet játszik a meggyőződés, a megalkuvás vagy a megfélemlítettség. Az eredmény, sajnos egyre megy: az asszimilációs, elnemzetietlenítő politika utóvédharcosai és szekértolói ezek is, azok is.
Jó lenne végre tisztán látnunk a realitás és a paranoia határait magyarságunk ügyében. Jó lenne kinőni alattvalói tudatunkat és levetkőzni kisebbségi komplexusainkat. Jó lenne feladni sikertelen defenzív politikai magatartásunkat, ami vajmi kevés „védelmet” nyújtott számunkra.
Ahhoz, hogy lelkileg megújulhassunk, hogy értelmiségünk az áhított „európai” jelzőre igényt formálhasson, aktív szerepet kell vállalnunk sorsunk alakításában. Harcolnunk kell azokért a politikai jogokért, amelyek biztosítják, hogy beleszólhassunk a nemzeti közösségünket érintő döntésekbe és ellenőrizhessük azok végrehajtását.
Hölgyeim és uraim! Kedves barátaim!
Valamennyien, akik ma eljöttünk a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének alakuló gyűlésére, tanúi és cselekvő részesei vagyunk egy korszak lezárulásának és egy új korszak kezdetének. A megújhodás szelleme, íme, eljutott végre hozzánk is, hogy a vajdasági magyarság sorsáért felelősséget érző emberek ezreit rázza fel az önként vállalt vagy rákényszerített passzivitásból, abból a cselekvési bénultságból, amibe az elmúlt évtizedek süllyesztették. A szocializmus megvalósítására irányuló társadalmi kísérletek grandiózus terheit nem csak a magyarság sínylette meg. A dogmáktól elvakított párt nem csak a magyarság véleményére nem volt kíváncsi, nem csak bennünket, kisebbségieket tartott kiskorúnak és gondolkodásra képtelennek. Az anyagi és szellemi javakat létrehozó dolgozók kisemmizettsége a nemzeti hovatartozástól függetlenül, egyforma volt, éppúgy, mint ahogy az elvetélt társadalmi kísérletek következményeiben: a politikai, erkölcsi, kulturális és gazdasági csődben is valamennyien egyaránt osztoztunk.
Ha a polgári szabadságjogok vonatkozásában valamennyiünk számára egyforma tehertételt jelentettek is az elmúlt évtizedek, a vajdasági magyarságnak, mint kollektivitásnak, olyan külön árat kellett még fizetnie, amelynek következményei csaknem jóvátehetetlenek. A párthatározatokon alapuló, jogi garanciákat nélkülöző nemzetiség-politika a kisebbségekkel szembeni sanda gyanakvásával, lojalitásuk tisztességtelen megkérdőjelezésével, megfélemlítésükkel megingatta a kisebbségieket identitásukban, nemzeti értékrendszerükben.
Elvesztve szellemi arculatukat, éltető kulturális közegüket, irányító értelmiségüket, a kisebbségek elbizonytalanodtak nemzeti identitásukban, védtelenné és tartás nélkülivé váltak, tele szorongással, bizonytalansággal, s mind tömegesebben fordítottak hátat a távlat nélkülinek érzett etnikai közösségüknek. Hogy a magyar nyelvi közösség általános értékvesztése, a fokozódó nemzeti identitászavar, a szorongás és menekvési vágy milyen méreteket öltött a magyar ajkú lakosság soraiban, mi sem példázhatná megrázóbban, mint az a döbbenetes adat, hogy alig két évtized leforgása alatt mintegy 80 000 magyar lélek „tűnt” el. Ilyen ütemű népességcsökkenés, lemorzsolódás, asszimiláció mellett egyetlen közösség sem tudja biztosítani fennmaradását, történelmi folytonosságát. Döntő fontosságú változások nélkül egyszerűen nincs jövő, nincs semmi kilátás számunkra.
Az Európában és az országban végbemenő demokratikus és civilizációs változások talán új helyzetet kínálnak. De hogy részesei leszünk-e majdan is az európai népek közösségének, hogy szert teszünk-e emberi és polgári szabadságjogaink mellett mint kisebbség is nemzeti egyenrangúságra és szuverenitásra, emberi méltóságra és szilárd nemzeti identitásra, vagy pangás és további visszafejlődés lesz-e a sorsunk, az attól függ, hogy élni tudunk-e a történelem nyújtotta új lehetőségekkel.
Meg tudunk-e vajon felelni a kor kihívásainak? Van-e a vajdasági magyarságban még annyi erkölcsi és szellemi erő, hogy saját sorsát felvállalja?
Ma, amikor Európa egész keleti térfelén a demokratikus erők a szabad demokratikus politikai berendezéshez vezető utat keresik, s amikor ezek az erők jórészt megszerveződtek, jóvátehetetlen mulasztás lenne a vajdasági magyarság részéről a kivárásra alapozni, kívülállóként szemlélni a társadalmi változásokat. Sajnos, ez a veszély fennáll. Nem szépíthetjük a dolgokat, a vajdasági magyarságnak még csak egy része sorakozott fel a demokratikus erők oldalára. Jelentős hányada – beleértve értelmiségünket is – bekerült annak a magatartásnak az útvesztőjébe, amely tudomásul véve a napi politikai erőviszonyokat, fenntartás nélkül hajlandó kapitulálni azok előtt. Annak ellenére, hogy a jelenlegi hatalom már nem kerülheti el, s nem is szándékozza elkerülni, hogy a társadalom demokratikus erőivel tárgyalásba bocsátkozzon.
Ezért a jelenlevő képviselőkre, minden megválasztandó vezetőre nagy felelősség nehezedik ebben az órában. A VMDK létrehozásával a vajdasági magyarság is kinyilvánítja azon óhaját, hogy érdekelt a szabadelvű demokratikus jogállam létrehozásában, hogy elege van az államosító, anyagi és szellemi javakat kisajátító, cenzúrázó, kiváltságokat osztogató, egyéneket és közösségeket kiskorúsító politikából. A VMDK kezdeményező bizottsága már tavaly decemberben felkínált az önszerveződés számára bizonyos programcélokat. Nem tétlenkedve, egyszersmind komoly és sikeresnek bizonyuló akciókba fogott. A magyarság érdekeinek felvállalása, sikeres akciói, jelenléte és szókimondása nyomán, ma, alig pár hónappal a kezdeményezés után a VMDK gyorsan növekvő szimpátiát és fokozódó tömegerőt mondhat magáénak. Ez a tömegerő egyaránt magában foglalja a vajdasági magyar munkásságot, a parasztságot, az iparosokat, értelmiségieket és más foglalkozásúakat. A VMDK alapító tagsága ugyanakkor eltérő életkorú, sokféle hozzáállású, különböző gondolkodású emberekből áll. Ez a sokféleség a közös érdek meglétére és a VMDK szellemi nyitottságára utal.
A VMDK létrehozása nem zárja ki azt, hogy az emberek szabadon szerveződjenek az élet minden területén. A tagság nem összeférhetetlen a más társadalmi szervezetekben, pártokban, egyesületekben való tagsággal. Ellenkezőleg, mivel alapvetően a szabadság és demokrácia eszméi vezérelnek bennünket, s arra törekszünk, hogy az emberek – összhangban tudásukkal, akaratukkal, törekvéseikkel – minél jobb létfeltételeket teremtsenek maguknak és közösségüknek, támogatjuk őket abban, hogy bővítsék életterüket.
Hisszük azt, hogy ez a sokféleség közösségünk erősségévé válik. Amit együttesen kérünk és képviselünk, az csupán az a törekvésünk, hogy törvényeink az emberi és polgári szabadságjogok mellett pontosan határozzák meg és biztosítsák kollektív jogainkat is. A VMDK ezen kollektív jogaink kivívása és tiszteletben tartása érdekében jött létre.
Hisszük azt, hogy egy szabadelvű demokratikus jogállam megteremtése, amely lehetőséget biztosít nemzeti identitásunk megőrzésére, mind több embert fog ösztönözni cselekvésre, félelmének vagy restségének leküzdésére.
Hívunk magunk közé mindenkit, akit nem riaszt a gondolat, hogy magyarnak született és magyarként kíván e többnemzetiségű tájon boldogulni és élni, mindenkit, aki az elmúlt évtizedek életterét szűknek érezte, s aki egyéni és kollektív szabadságjogai érdekében tenni is képes valamit.
A Magyar Szó 1990. április 21-i számának Kilátója Kisebbségmegtartó feladatkörben címmel közli Bálint Sándor dr. Bosnyák István egyetemi tanárral készített interjúját, abból az alkalomból, hogy dr. Bosnyák István indítványt tett egy új magyar értelmiségi testület létrehozására. Az interjúból tájékozódhatunk a Jugoszláviai Magyar Írástudók Műhelyének alapelveiről, célkitűzéseiről, feladatairól, szervezeti elképzeléseiről. Az interjúban szó esik a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségéről is, pontosabban a Közösség és a megalakulás előtt álló Magyar Írástudók Fórumának a viszonyáról, természetesen csak a Fórum létrehozását szorgalmazó, annak tevékenységét vázoló, működési szabályzatát kidolgozó bizottság szempontjából. Mivel úgy véljük, hogy a különböző társulások létrejöttének, más szervezetekkel való együttműködésének fontos közéleti vonatkozásai vannak, lássuk, hogyan merül fel ennek a viszonynak a kérdése a VMDK szempontjából.
A VMDK mindenekelőtt messzemenően érdekelt nemzetiségi önszerveződésünk különböző ágazati-érdekképviseleti szerveinek a támogatásában, a színművészek, könyvtárosok, pedagógusok, művelődési egyesületek stb. szervezeteinek létrehozásában, egy kisebbségi könyvtár és levéltár felállításában, új lapok és folyóiratok indításában... Ennélfogva elméletben támogatjuk az Írástudók Fóruma megalakításának gondolatát, annál inkább, mivel – ahogyan erről az interjúból értesülhettünk – az Írástudók Fóruma közösségi szellemi tevékenység kíván lenni, azaz értelmiségünk a korábbiaknál nagyobb mértékben és közvetlenebb formában óhajtana önnön társadalmi közegéhez, az itteni magyarsághoz fordulni. A gyakorlatban azonban ennek a Fórumnak a célkitűzései számos fenntartásra adnak okot. Elsősorban az Írástudók Fórumának a VMDK-tól való szervezeti elhatárolódását illetően támadnak bizonyos kétségeink és aggályaink. Nem teljesen világos ugyanis, hogy ezen új értelmiségi szervezetünk elhatárolódási szándéka mit takar, illetve hogy vajon miért is nem vállalhat semminemű szervezeti közösséget a VMDK-val.
Nemzetiségi önszerveződési folyamatunkat a legkevésbé sem volna szerencsés bárminemű szervezeti-adminisztratív kötöttségekkel nehezíteni. Nem szükséges, s nem is volna célszerű az újonnan létrejövő ágazati érdekképviseleti szervek, intézetek és a VMDK között szoros függőségi viszonyt létrehozni. Ám épp olyan kevéssé volna szerencsés a merev elhatárolódás is kisebbségi közösségünktől, illetve annak politikai érdekképviseleti szervétől, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségétől. Ha meggondoljuk, hogy a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége mint szervezett politikai erő a vajdasági magyarok kollektív érdekeit kívánja képviselni, hogy a polgárok önkéntes társulásán alapuló politikai szervezetünk létrehozásának legfőbb célja és törekvése nemzeti önazonosságunk védelme, a nemzeti egyenjogúság törvényes feltételeinek megteremtése, nehezen érthető, hogy ebben a nemes feladatban az Írástudók Fóruma miért nem kíván osztozni. Vajon mit akarhat a Jugoszláviai Magyar Írástudók Fóruma, ha az értelmiség társadalmi szerepkörével járó gondokat és felelősséget – a közösség ügyét és érdekeinek képviseletét – nem vállalja? Minek a Magyar Írástudók Fóruma, ha a Fórum a magyarságát nem vállalja? Mihez kezdjünk egy új értelmiségi szervezettel, amely révén értelmiségünk továbbra is távol tartaná magát társadalmi közegétől? Bármiképpen vélekedjünk is egyénenként ezekről a dolgokról, a nemzetiségi önszerveződés esélyeit kár lenne tovább rontanunk, a meglevő, mozgósítható szellemi erőket ostobaság volna szétforgácsolnunk. Bízzunk abban, hogy a jugoszláviai magyar írástudók társasága megtalálja azt a szervezeti formát, amely egyfelől a kisebbség átfogó érdekképviseleti szerveződését segíti és erősíti, másfelől viszont lehetővé teszi az írástudók szerzői és emberi jogainak intézményes védelmét is.
Tisztelt Közgyűlés! Kedves Vendégeink! Kedves Barátaim!
Azok a demokratikus változások, amelyek végigsöpörtek Európa keleti térfelén, s amelyek csaknem mindenütt véget vetettek a pártállami rendszernek, gyökeresen új helyzetet teremtettek nálunk is, ami új feladat elé állít bennünket, vajdasági magyarokat. A párt gyors ütemben veszti korábbi hatalmas tömegbefolyását, és ha szabad választásokra kerül sor, aligha lehet kétséges, hogy a polgárok a rendszerváltásra szavaznak Szerbiában is, mint másutt, ahol a szabad választásokra sor került.
A kommunista rendszerek kimúlása azonban, tapasztalhatjuk, még nem jelenti azt, hogy politikailag, kulturálisan fejlett országként egy csapásra visszakerülünk Európába. Sajnos, a kommunista rendszer szétesésével létrejövő politikai hatalmi vákuumban az új demokratikus törekvések mellett felelevenednek az évtizedeken át visszafogott nemzeti, kisebbségi, politikai, vallási, gazdasági és kulturális viták is, amelyekre sok esetben ugyanaz a kizárólagosság, türelmetlenség jellemző, épp olyan ellenségei a különbözőségnek, a szabadságnak, az emberi méltóságnak és az igazságnak, mint korábban a totalitárius rendszerek.
Honnan az a gyűlölködés, sovinizmus, amelynek nap mint nap tanúi lehetünk? Az újonnan szerveződő pártok, politikai szervezetek képviselői miért támadnak s vádolnak meg másokat, miért fordulnak szembe mindenkivel, aki nem áll mellettük?
Sajnos valamennyien a kommunizmus neveltjei vagyunk, mindannyian magunkon hordozzuk a totalitarizmus következményeit. Ennélfogva az emberek nemzeti identitás iránti természetes és reális szükséglete, mint nemzeti kizárólagosság jelenik meg. Ilyen szempontból az országban kialakuló politikai vetélkedés nem ad okot túl sok derűlátásra. Mégsem tehetünk mást, belekényszerülünk a politikába, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ránk polgárokra vár a civil társadalom megteremtése, ránk kisebbségekre vár kisebbségi jogaink megvédése.
A hivatalos politika évtizedeken át idealizált egy olyan kisebbségpolitikát, aminek semmi köze sem volt az itt élő magyarság szükségleteihez, gondjaihoz. Az aggasztó méretű asszimiláció, az alacsony születési és magas elhalálozási mutatók, a népesség elöregedése, a nemzeti identitás zavara, a távlatvesztés hiába tornyosultak viharfelhőként fejünk fölött, hiányoztak a politikai feltételek és törvényes rendelkezések ahhoz, hogy a népesség megmaradását, történelmi folytonosságát veszélyeztető jelenségekkel érdemben foglalkozhassunk.
Tudjuk, hogy az ún. „vertikális szerveződés” főbenjáró bűn volt a hivatalos politika szemében egészen a legutóbbi időkig. Magyarán, tilos volt és büntetendő cselekménynek számított a nemzeti alapon történő bármiféle szervezkedés. Ennek ellenére, 1989 nyarán, egy szűkebb értelmiségi körben már megfogalmazódott a vajdasági magyarság önszervezésének igénye. Az volt az elképzelésünk, hogy tudományos tanácskozást kezdeményezünk a nemzeti kisebbségek, jelesül a vajdasági magyarság helyzetének tisztázása érdekében. A kelet-európai események, s a nem kevésbé viharos belpolitikai történések azonban módosították elképzelésünket. November végére összeállt egy 11 tagú kezdeményező bizottság, amelyik a kisebbségi érdekszervezet létrehozására irányuló kezdeményezését eljuttatta a Szocialista Szövetség Tartományi Választmányába véleményezésre. Akkor még a hatalom hordozói a pluralizmust kizárólag a Szocialista Szövetség keretén belül tartották elképzelhetőnek.
Programcéljaink többségükben helytállónak bizonyulnak ma is, néhány elgondolásunkat azonban az idő túlhaladta. Folyó év március 31-én, a Doroszlón megtartott alakuló közgyűlésen, a VMDK már mint önálló politikai szervezet jött létre, azzal a célkitűzéssel, hogy feltárja, kimondja és képviselje a vajdasági magyarok közösségi érdekeit. Az ott elfogadott Alapszabályzatunk kimondja: „A közösség célja, hogy a demokratikus társadalomban a többi politikai szervezettel egyenrangúan és együttműködve síkraszálljon az egyéni és kollektív emberi jogok, főként a nemzeti egyenjogúság és a nemzeti önazonosság jogának érvényesítéséért; szorgalmazza az emberek, az eszmék, a kulturális és civilizációs értékek szabad áramlását a népek között, valamint állampolgáraink toleráns együttélését.”
Nyilatkozataink során többször is hangsúlyoztuk, hogy a VMDK a klasszikus értelemben nem kíván párt lenni, nem ideológiai alapokon szerveződik, de részt kíván venni a politikai folyamatokban, bele kíván szólni a politikai döntéshozatalba, hatást kíván gyakorolni a politikai élet szubjektumaira, azzal a nem titkolt céllal, hogy minél teljesebben érvényesüljenek a vajdasági magyarság egyéni és kollektív érdekei. A küszöbön álló szabad parlamenti választásokon, különböző platformú politikai pártok, szervezetek, szövetségek, társulások között a VMDK is képviseltetni fogja magát. A célunk aligha lehet más, mint hogy minél több képviselőnk bejusson a parlamentbe, s ezáltal a vajdasági magyarság jogi és politikai érdekképviseletét is biztosítsuk valamelyest. Számarányunknál fogva nem áltathatjuk magunkat persze vérmes reményekkel. Lehetséges, hogy távlatilag egy kisebbségi önkormányzat létrehozása bizonyul csak elfogadható megoldásnak számunkra.
Tudjuk azt, hogy mit akarunk, de hogy a terebélyesedő többpártrendszerben mennyire tudjuk majd érvényesíteni állásfoglalásunkat, arra vonatkozóan nincs semmiféle garanciánk. Politikai súlyunk és jelentőségünk egyik meghatározó tényezője kétségkívül a VMDK létszáma, illetve a Közösség anyagi és szellemi támogatottsága lesz. Ha a vajdasági magyarság számottevő része nem fog támogatni bennünket, hiábavalónak fog bizonyulni a szervezet létrehozása.
Sajnos, az elmúlt évtizedekben olyan mértékben belénk rögzült a félelem, olyannyira hátat fordítottunk a politikának és a közéletnek, hogy a társadalmi nyilvánosság szintjén ma is csak nagyon kevesen merik vállalni önmagukat. Annak ellenére, hogy a politikai jogok között az alkotmány szavatolja a gondolat- és vallás-szabadságot, a lelkiismereti szabadságot, a gyülekezés szabadságát, a politikai társulás szabadságát, a sajtó és véleménnyilvánítás szabadságát, a petíciók megszervezésének és benyújtásának jogát. A mérhetetlen szorongást és apátiát eredményező több évtized után megértően kell viszonyulnunk azokhoz, akiket még félelemmel tölt el a politikai szerveződés gondolata. Hiszen sokan vannak, akiket önmagában, pusztán magyarságuk gondolata is riaszt. Annál is inkább megértőnek kell lennünk, mert riasztó, keserű látomásoknak éppenséggel most sem vagyunk híján. Miközben mi alig tudunk kilábalni frusztráltságunkból, meghasonlottságunkból, politikai apátiánkból, s még a közügyekből való kivonulásban látjuk jövőnk és megmaradt lelki nyugalmunk zálogát, mások megrészegülve a régi rend lebontásának örömétől, a történelem vélt új lehetőségeitől, szinte eufórikus állapotban vannak, s minden jogot maguknak vindikálnak.
Tisztelt Közgyűlés! Ezekben a napokban Vajdaságszerte folynak az előkészületek a VMDK helyi szervezeteinek megalakítására. Az itt jelenlevők helyzetfelismerését, erkölcsi bátorságát, politikai érettségét bizonyítja az a körülmény, hogy szabad akaratukból eljöttek erre a közgyűlésre, s részt kívánnak vállalni önnön sorsuk szervezésében.
Megmaradásunk, boldogulásunk, más népekkel való együttélésünk feltételrendszere szinte naponta változik. Törekedjünk együttesen arra, hogy a vajúdva születő demokrácia szabadelvű demokrácia legyen, amely tiszteletben tartja az egyének méltóságát és a kisebbségek egyenjogúságát.
Köszönöm szíves figyelmüket. A VMDK helyi szervezete megalakításához pedig sok sikert kívánok Önöknek.
A vajdasági magyarság megdöbbenéssel és felháborodással fogadta a hírt, hogy kérdésessé vált néhány hetilapnak: a Dolgozóknak, Jó Pajtásnak, Képes Ifjúságnak és a Mézeskalácsnak a további megjelenése. Az anyanyelvi sajtó megjelentetésének anyagi gondjairól, egyes lapok megszűnéséről szóló hírek annál inkább felkavarták a kedélyeket, mivel a közelmúltban több olyan elvszerűtlen lépés történt a hatalmi szervek részéről, amelyek mélységesen sértik emberi, nemzetiségi jogainkat és nemzeti érzésünket.
Az oktatási törvénytervezetek kisebbségekkel szembeni szűkkeblűsége volt az első figyelmeztető jel. Ám hogy a régi fotelokba kerülő új emberek miként viszonyulnak valójában a nemzeti egyenjogúság kérdéséhez, sejteni lehetett már abból, ahogyan a jobban megszervezett nemzetiségi iskoláztatásért síkra szálló, mintegy 17 000 aláírást tartalmazó kérelmet kezelték, azaz ahogyan a petíciót semmibe vették. A minap nyilvános vitára bocsátott, sebtében összetákolt „nyelvi törvénytervezetre” jellemző elvszerűtlenség azonban, amely immár leplezetlenül és egyértelműen a kisebbségek nyelvének nyilvános használatát igyekszik törvényes rendeletekkel – hatalommal, erőszakkal – korlátozni, túltesz mindenen, és mélységes aggodalommal tölt el bennünket. Aligha szükséges az e törekvések mögött rejlő politikai szándékot minősíteni. Tény azonban, hogy olyan represszióval állunk szemben, ami súlyos csapást mérhet a nemzetek és nemzeti kisebbségek eddigi együttélése folyamán kialakult kölcsönös bizalomra és megértésre.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége e jelenségekkel kapcsolatban szeretné felhívni a tartományi kormány figyelmét: politikai felelősséggel tartozik azért, hogy a nemzeti egyenjogúság terén ne történjen semmiféle visszarendeződés. Annál inkább elvárjuk tőle, hogy lépéseket tegyen ennek megakadályozása érdekében, mivel meggyőződésünk, hogy a kisebbségek jogait csorbító törvényjavaslatok nem a velünk együtt élő népek véleményét és akaratát tükrözik.
A vajdasági magyarság, akárcsak más nemzetek és nemzeti kisebbségek, érdekelt társadalmi, gazdasági és politikai reformjaink hatékony érvényesítésében. Támogatjuk azt, hogy az új társadalmi körülmények között új pénzellátási rendszer alakuljon ki. A nemzetiségi kultúra és tájékoztatás anyagi támogatásának vonatkozásában is, ami megoldható lehetne akár kisebbségi önkormányzat formájában. De bármilyen pénzellátási rendszer váljék is uralkodóvá, mind a jelen, átmeneti időszakban, mind a jövőre vonatkozóan, elvárjuk a kormánytól, hogy szavatoljon számunkra nyelvi kultúránkat ápoló intézményeink, valamint az anyanyelvi sajtó fenntartásához és működéséhez megfelelő anyagi javakat, legalább olyan arányban, mint amilyenben a többségi nyelvű lakosság részesül.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége bízik abban, hogy nem a kisebbségieknek kell a gazdasági és politikai viszonyok rosszabbodásáért a számlát megfizetniük, s hogy a szabad, demokratikus jogállam megteremtésével, ami közös célja valamennyi együtt élő népnek, egy másfajta politikai akarat jut majd kifejezésre, amely jóhiszeműen viszonyul a kisebbségekhez, s amely megteremti az egyéni és kollektív kisebbségi jogok védelmének intézményeit és biztosítékait.
Tisztelt Elnök Úr!
Az elmúlt hónapokban a demokratizálódás útjára lépett kelet-európai országokban reménykeltő lépések történtek a múlt felülvizsgálatára és a történelem fehér foltjainak a feltárására. Ennek igénye mind nagyobb nyomatékkal bír Jugoszlávián belül is, többek között a szerb nép részéről, hogy végre, csaknem 50 évvel a második világháború kitörése után, fény derüljön az 1941 és 1945 közötti időszakban lezajlott népirtásokra, tömegmészárlásokra, kitelepítésekre.
A háború alatti atrocitások, vérengzések a Vajdaság területén élő népeket, nemzeti kisebbségeket sem kímélték. Mint ismeretes, az ún. „tisztogatási razziák” – Grassi és Zöldi-féle „rendcsinálás” – során, 1942 januárjában, főleg Zsablya, Csurog és Újvidék körzetében, vétlen és bűntelen szerbek, zsidók, cigányok ezrei vesztették életüket. Kevésbé ismeretes, hogy 1944 őszén viszont, a front elvonultával, nem kevésbé könyörtelen és véres hajsza folyt a védtelenül maradt kisebbségek után. Hogy az orosz csapatok árnyékában, máig tisztázatlan körülmények között, máig azonosítatlan személyek valóságos népirtást rendeztek az itt élő nemzeti kisebbségek - németek és magyarok - körében. Ezeknek a „bosszúhadjáratoknak”, tömegmészárlásoknak, erőszakos elhurcolásoknak, kitelepítéseknek a következtében, amelyek a legszigorúbb mércék szerint is kimerítik a genocídium fogalmát, jelentős mértékben megváltozott e vidék etnikai összetétele, az itt élő népek egymáshoz viszonyított aránya, társadalmi és gazdasági fejlődésük esélye.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége úgy véli, hogy az elindult társadalmi változásokkal, demokratizálódási folyamatokkal összhangban, az igazság feltárásával és kimondásával célszerű és hasznos volna történelmünk eme fehér foltjait felszámolni. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a tények elhallgatásával, elfojtásával nem lehet jó célt szolgálni. Ellenkezőleg, mindaddig, amíg szégyenteljes dolgainkat a szőnyeg alá söpörjük, amíg homály fedi az áldozatok számát és kilétét, amíg a jeltelen sírokban nyugvóknak – haláluk okától és nemzeti hovatartozásuktól függetlenül – nem adatik meg a civilizációs normák szerint minden embert megillető végtisztesség, ez csak félelmet és bizalmatlanságot szít a népek között, láthatatlan barikádokat emel közéjük. De szükségesnek véljük e számvetést azért is, hogy az itt élő népek megújhodási szándékához, demokratizálódási törekvéséhez Európa népei szemében ne férhessen semmi kétség.
Ezen meggyőződésből kiindulva a VMDK a Szerb és a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia elnökének javaslatot kíván tenni egy – hazai és nemzetközi szakértőkből álló – elfogulatlan bizottság összeállítására, azzal a megbízatással, hogy derítsen fényt az 1941 és 1945 között, Vajdaság területén lezajlott, erőszakolt „demográfiai változások” körülményeire és okaira. Hisszük, hogy egy ilyen vizsgálat nemcsak a múlt felülvizsgálatát, a történelem fehér foltjainak a felszámolását szolgálná, hanem hozzájárulna az együtt élő népek közötti bizalom elmélyüléséhez is.
Mivel a nyelvhasználati törvényjavaslat – a hivatalos, többségi nyelv védelmét tartva szem előtt! – paradox módon korlátozni kívánja a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának korábbi (korántsem teljes!) jogkörét és szűkös érvényesítési lehetőségeit, az európai mércék és az időszerűség jegyében hadd hívjam fel kedves hallgatóim figyelmét – még inkább a törvényhozókét –, egy másfajta szemléletre és törekvésre: a nyelvi, nemzetiségi kérdés rendezésének finn modelljére.
– Finnországban a lakosság 6,7 százaléka svéd anyanyelvű, lélekszámuk mintegy 360 ezer fő. Ennek ellenére, az alkotmány rendelkezése értelmében, mindkét nyelv egyenrangú, a finn mellett, a svéd is hivatalos nyelv. Minden törvényt, rendelkezést kötelezően mind a két nyelven publikálnak. A parlament ülésein, a bírósági tárgyalásokon az ország bármely részében, mindkét nyelv használható. Biztosítva van a beszédek szinkron fordítása.
– Az iskolában a finnek számára kötelező a svéd nyelv tanulása. Az állami hivatalnokoknak svéd államvizsgát kell tenniük. A két nyelven beszélő hivatalnokok fizetéspótlást kapnak nyelvtudásukért.
– A svéd iskolákban az oktatás minden tantárgyból svéd nyelven folyik. A finn nem kötelező tantárgy, de más világnyelvekhez hasonlóan választható idegen nyelvként.
– A finnországi svéd kisebbség (Turkuban) önálló svéd egyetemmel rendelkezik. Csaknem minden szakterületen megoldott a svéd nyelven folyó felsőfokú oktatás is. Az egyetemeken a svéd kisebbség számára bizonyos mennyiségű hely van fenntartva, ahová kisebb pontszámmal is be lehet jutni, mint a finn nyelvű helyekre.
– Az államtanács a hivatalos statisztika alapján tízévenként meghatározza, hogy mely közigazgatási területek tekintendők finn- vagy svéd nyelvűnek, és melyek kétnyelvűnek. Törvény írja elő, hogy ahol a lakosság több mint 8 százaléka más nyelven beszél, azt a helységet kétnyelvűnek kell tekinteni. A kétnyelvű települést nem lehet egynyelvűnek nyilvánítani mindaddig, amíg az ott élő másnyelvűek aránya nem csökkent hat százalékra vagy annál kevesebbre.
– Az államtanács különleges okokból még ilyen esetekben is elrendelheti, hogy valamely település a következő tízéves időszakban kétnyelvű legyen. A nagy városok (Helsinki, Turku, Vaasa) eleve és állandó jelleggel kétnyelvűek, és ilyennek minősül minden helység, amelyben a kisebbségek lélekszáma meghaladja a 3000 főt.
– A bíróságokon és más állami hivatalokban az adott közigazgatási terület nyelve használatos. Minden finn állampolgárnak jogában áll olyan nyelven beszélni a bírósági tárgyaláson, amelyen a legjobban és legkönnyebben ki tudja fejezni magát. A bíróságok és más állami hivatalos szervek, amelyek egynyelvű területen működnek, egymás között hivatalos nyelvként az ott érvényben levő hivatalos nyelvet használják.
– Azoknak a bíróságoknak és más állami hivatalos szerveknek, amelyek kétnyelvű területen működnek, vagy amelyek területéhez két- vagy különböző nyelvű települések tartoznak, belső hivatalos nyelve az adott közigazgatási terület többségi nyelve.
– A feliratok kétnyelvűek, a közlekedési táblákon például azon a nyelven szerepel a felirat, amelynek használata többségi az adott helyiségben.
– A parlamenti képviselők mintegy tíz százaléka svédül beszélő, a kormányban pedig két miniszteri tisztséget töltenek be a svédek – az oktatásit és a védelmit.
– A hadseregben a parancsszavak finnül hangzanak el, de létezik svéd zászlóalj, amelybe minden svéd kérheti felvételét, itt a vezénylés svédül folyik.
– A kép teljességéhez hozzátartozik még, hogy a svédek autonóm tartománnyal rendelkeznek Finnországban, amelyben – az etnikai arányok megőrzése érdekében – nehezített a finnek betelepedése.
– Léteznek továbbá különféle pártok, érdekvédelmi szervezetek, amelyek célja a svédek jogainak védelmezése politikai, gazdasági, kulturális, vallási, egészségvédelmi téren, valamint a sport terén.
– A finn és svéd nyelvű lakosság kulturális és gazdasági szükségleteit az állam egyenlő alapon elégíti ki, összhangban az alkotmány szellemével és rendelkezéseivel.
Hisszük, hogy a nemzetiségi kérdés rendezésében, különösképpen a nyelvi egyenjogúság és egyenrangúság tekintetében, a törvényhozó számára hasznosítható szempontokat kínál a „finn modell”, és hogy a szerb nép, személyi és kollektív szabadságjogaink biztosítását illetően, a finn népnél semmivel sem bizonyul szűkkeblűbbnek.
Tisztelt Közgyűlés! Kedves Barátaim!
Kossuth szerint: „az értelmiségétől megfosztott nemzet olyan, mint a vak óriás, amely a sírja felé botorkál”. A romló egészségű, elöregedő, fogyó lélekszámú vajdasági magyarság példája mindennél meggyőzőbben igazolja Kossuth szavainak igazát. Persze, nem csak az értelmiség hiányán múlott, hogy ez a kisebbség évtizedeken át rezignáltan adta meg magát sorsának, hogy önpusztítóvá vált. Maga a sors is mostoha volt hozzá. Mostoha sorsát azonban nyilván másként viselte volna, nagyobb hittel, kevesebb megadással, ha az impérium váltást követően nem fosztották volna meg értelmiségétől, s ha az újonnan létrejött, foghíjas értelmiségét a hatalom nem félemlíti meg tiltásokkal, nem tömi tele a fejét politikai-ideológiai frázisokkal, ha „zsíros felügyelői állások” reményében perfid módon nem veszi rá közösségének megtagadására, nemzettudatának feladására.
Történt, ahogy történt, ma itt vagyunk, hogy sorsunkat felvállaljuk. A közép- és kelet-európai változásokkal, illetve a jugoszláv belpolitikai történésekkel összhangban, a vajdasági magyarság is megindult az önszerveződés és identitáskeresés útján. Az önszerveződéshez közvetlen lökést adtak azok a sebtében összetákolt, represszív jellegű törvénytervezetek, amelyek a nemzeti kisebbségeket a jelenleginél is hátrányosabb helyzetbe hoznák.
Felháborodásukban, a megoldáskeresés reményében az egyszerű emberek ezrei léptek be a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségébe. Csak azok nem mozdultak, azok nem reagáltak a fejleményekre, akiknek ez „kutya kötelességük” lett volna.
Vajon mi a magyarázata annak, hogy humán értelmiségünk – szemben a fizikai dolgozókkal, családos asszonyokkal, földművesekkel, agrármérnökökkel, természettudományos- és műszaki értelmiségiekkel – még mindig nem szánta rá magát lépésre, még mindig ódzkodik az önszerveződés gondolatától, még mindig távol tartja magát kisebbségi közösségünkért való szerepvállalástól? A félelem tartaná vissza őket? Tudjuk, hogy az emberi lélek mélyén meglapuló félelem és szorongás milyen makacs teher, milyen nehéz tőle megszabadulni. Mégis, az emberek egymás után jönnek rá, hogy ettől a tehertételtől meg lehet szabadulni, ha rászánják magukat a cselekvésre, ha közösséget vállalnak egymással, ha vállalt ügyük érdekében szót emelnek, politizálnak.
Könnyű lesz majd egyszer, utólag az önszerveződésre vonatkozó tilalmakra, a megfélemlítettségre, kenyérkötöttségi gondjainkra hivatkozva felmentést, igazolást keresni a magunk számára. Kérdés, mennyire hozhat ez a kései magyarázkodás majd megnyugvást lelkiismeretünk számára? S mennyire lesz az meggyőző mások számára?
Egyáltalán, azok után, hogy több mint tízezren csatlakoztak már e szellemi-politikai mozgalomhoz, lehet-e még elfogadható magyarázattal szolgálni a tétlenségre, a kivárásra, a csendes áskálódásra? A közömbösség, a közéletből való kivonulás álláspontja elfogadhatatlan volt humán értelmiségünk részéről akkor is, amikor a vertikális szervezeteket a hatalmi szervek tűzzel-vassal irtották, amikor az önmagukat vállaló tisztességes embereket meghurcolták. A megmaradás, az önszerveződés igényét keresni lehetett, és keresni kellett volna talán más formában: gondjaink feltárásával és megfogalmazásával, önismereti hiányosságaink felszámolásával. De mi, a demográfiai, anyanyelvi, oktatási, kulturális, politológiai, gazdasági elemzések helyett abban szorgoskodtunk, hogyan tudjuk túllicitálni egymást „lojalitásunkban”, ki a rendszer leghívebb szolgája. Kiváltképpen pozícionált értelmiségünk próbált rászolgálni a hatalom bizalmára, egyebek mellett oly módon, hogy megteremtve az anyanemzettől eltávolító, önálló vajdasági magyar kultúra koncepcióját, gyakorlatilag lehetetlenné tette a nemzeti kérdésekhez való természetes viszonyulást, a nemzettudat ápolását.
Az ember – úgy tanították velünk –, vétkezhet gondolatban, szóban, és cselekedetben. Most és itt, amikor átalakulóban a világ körülöttünk, amikor jövőbeni esélyünk nem kis mértékben rajtunk, helytállásunktól, cselekvő magatartásunktól, politikai érettségünktől, morális megerősödésünktől függ, a bűnök listája egy további vétséggel bővülhet. Vétkezhetünk mulasztással is.
Azt, hogy milyen jóvátehetetlen lehet ez a vétség, talán a televízió esetével példázhatnánk. Gondoljuk csak meg, miközben hosszú évtizedek ájultságából felocsúdva a vajdasági magyarság megpróbálja felvállalni önnön sorsát, mikor végre, még ha múló történelmi pillanatok erejéig is, de részesévé válik az ország és Európa új arculatát kialakító folyamatoknak, a televízió süket és vak, nem tartja fontosnak tájékoztatni nézőit ezekről a társadalmi, kulturális és politikai változásokról egy képsor erejéig sem. Pedig talán éppen ezeken az alakuló közgyűléseken – mint amilyen ez a mai is, itt Újvidéken – ezeken vetődnek fel és fogalmazódnak meg azok a konstruktív irányelvek, amelyek holnap cselekvő jelszavakká, társadalomszervező erővé válnak.
Sajnálatos, hogy itt Újvidéken, ahol mintegy 23.000 magyar ajkú él, s ahol a magyarság kulturális intézményei vannak, jó állásokat biztosítva humán értelmiségünknek, jobbára csak fizikai dolgozók, parasztok, nyugdíjasok, diákok és a miséről betérő hívők vannak jelen az alakuló közgyűlésen, hogy vállukra vegyék az önszerveződés gondjait, terhét, s tegyenek valamit magyarságukért és megmaradásukért.
Mit mondhatnánk erre mást: – a helyzet nem tanulság nélküli.
A szerveződés nem öncél számunkra, hanem a jobbító szándékunk demonstrálása. Szomorú, hogy „csúcsértelmiségünk” még mindig nem tért magához mély rezignációjából, még mindig nem kíván állást foglalni, nem kíván véleményt mondani sem az önszerveződésről, sem a tennivalókról, sem a dolgok állásáról. Nem mintha ez a távolmaradás jelentősen hátráltatná munkánkat, netán elriasztaná a vajdasági magyarságot a politikai szerepvállalástól. Ilyen veszély nem áll fenn. Ellenben, reálisan fennáll annak a veszélye, hogy a korábbi vajdasági vezetés számlájára írt visszaélések, de még inkább az önszerveződési folyamatból való távolmaradás miatt, kisebbségünk eddigi névleges képviselői, „pozícionált” értelmiségünk, hitelét veszti.
El kell viszont mondanunk azt is, hogy az agrár- és természettudományos végzettségű, valamint a műszaki értelmiségiek: közgazdászok, orvosok, tanárok, mérnökök stb. annál nagyobb számban veszik ki részüket, főként a VMDK helyi szervezeteinek megszervezéséből. Olyannyira, hogy a magyarság önszerveződésével voltaképpen egy új értelmiségi réteg kerül felszínre, véget vetve annak az irodalomközpontú kultúrpolitikának, ami eddig meghatározta szellemi életünket, de az Újvidékre terelt humán értelmiség monopóliumának is.
Végezetül még annyit, hogy megítélésünk szerint az önszerveződés szerves részét képezi a Kelet- és Közép Európában végbemenő demokratikus társadalmi változásoknak. Tisztában vagyunk azzal, hogy a pártállami berendezés (közelgő) megszűntével a kisebbségek helyzete még nem oldódik meg. Hosszabb távon azonban nincs okunk csüggedésre. Kívánom, hogy ez az életet formáló, társadalmat alakító erő, ami szabadságvágyunkból fakad, s ami itt, ebben a teremben is megnyilvánul, segítsen bennünket önbecslésünk helyreállításában és nemzeti lényünk szabad, gondtalan vállalásában.
Tisztelt Közgyűlés! Kedves Barátaim!
A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság létrehozására irányuló kezdeményezés, minden kétséget kizáróan az itt élő magyarság önállósulási törekvésének további erősödését jelzi. Jól tudjuk, hogy a közös akaratnyilvánításnak még nem jött el az ideje, hogy a szabadság kis köreinek a kiharcolásával léphetünk csak előre. Ezzel a lehetőséggel viszont élnünk kell. Nincs mire várnunk. Az, hogy érdekeink demokratikus társadalmi intézményesítésére, új szervezetek, társaságok létrehozására mennyire van vagy nincs lehetőség, most nem kis mértékben rajtunk múlik. Bizonyítja ez a mai összejövetelünk is, ami a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság Kezdeményező Bizottságának a vállalkozó szellemét s fáradhatatlanságát dicséri.
Íme, tehát egy újabb lépés a demokratizálódás, a megújulás, az önszerveződés terén, egy újabb tégla a jugoszláviai magyarság kulturális autonómiájának, kisebbségi önkormányzatának majdani épületéhez.
Az elismerő szavakkal már csak azért sem szabad fukarkodnunk, mivel, a dr. Bosnyák István vezette bizottság, a helyét és identitását kereső vajdasági magyarságnak éppen azt a rétegét kívánja egybefogni, azokat az embereket próbálja legalább önmaguk vállalására rávenni, akik lelkén, személyiségén mindenki másénál mélyebb nyomot hagyott az elmúlt néhány évtized: a felülről vezényelt szellemi élet, az ellenőrzött gondolat, az uralmi-alárendelődő szerepkör és szemlélet.
A Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság létrehozására akkor is nagy szükség volna, ha eltekintenénk célkitűzéseitől és tevékenységi körétől. Természetesen amennyiben segítségére lenne értelmiségünknek abban, hogy leküzdje terhes örökségét: megszabaduljon a lelkét és tudatát bénító félelemtől, s megtalálja adekvát társadalmi szerepkörét.
Tisztelt Közgyűlés!
Támogatva a Kezdeményező Bizottság elképzeléseit és törekvéseit, a nyilvános véleményezésre előterjesztett szervezeti és tevékenységi programot mindössze egy-két gondolattal szeretném kiegészíteni.
Szerencsés körülménynek tartom, hogy a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság koncepciója, tevékenységi célja teljes egészében beleillik az itt élő magyarság önszerveződési folyamatába. Kisebbségi érdekképviseleti rendszerünk kiépítése el sem képzelhető a jugoszláviai magyar írók, tudósok, kritikusok, publicisták, szakírók, műfordítók - egyszóval az írástudók önkéntes, demokratikus és független társulása nélkül. Íráskultúránk szervezett közösségi ápolására és demokratizálódására ugyanolyan nagy szükségünk van, mint más ágazati tevékenységek, társadalmi rétegek, területi egységek érdekeit felvállaló és kifejező társaságok, szervezetek létrehozására.
A különböző önszerveződési formáknak, az önkéntes, demokratikus és független társulás elvei alapján, egymást kölcsönösen kiegészítve, át kellene fogniuk életünk egészét, hiszen e nélkül kisebbségi közösségünk etnikumként, kulturális kollektivitásként szétesik, mert a bennünket másoktól megkülönböztető, számunkra leglényegesebb kérdésekben képtelenek leszünk érdekeink megfogalmazására, megfelelő politikai partnerek keresésére, kollektív jogaink kivívására.
Elodázhatatlan feladat például az oktatáspolitika befolyásolására a Jugoszláviai Magyar Pedagógusok Társaságának mielőbbi megalakítása. De a teendőket illetően más szakterületeken – egészségügy, gazdasági élet, családvédelem, nyelvművelés, hagyományápolás, stb. sem nélkülözhetjük tovább a szükséges munkatestületeket, szakértői bizottságokat, ha úgy tetszik – Társaságokat.
Az önszerveződő csoportok számára maga az élet fogalmazza meg a kívánalmakat és megoldásokat. Nem szükséges és nem is volna célszerű az újonnan létrejövő társaságokat valamiféle szoros szervezeti közösségbe ágyazni, bárminemű szervezeti adminisztratív kötöttségekkel nehezíteni munkájukat. De épp olyan kevéssé volna szerencsés az egymástól való merev elhatárolódás is, annak szem elől tévesztése, hogy valamennyien voltaképpen a kollektív kisebbségvédelem érdekében, magyarságunkban való megmaradásunkért vállaljuk a különböző társasági tagságokat és a vele járó munkát.
Mindezt megfontolás tárgyául kínálva, s egyben élve azzal a lehetőséggel, hogy a tevékenységi program kiegészítése és módosítása a Társaság Közgyűlésének hatáskörébe tartozik, a nyilvános véleményezésre szánt anyagot szeretném kiegészíteni azzal a javaslattal, hogy a Társaság mindenkori elnöke, illetve alelnöke, szerepkörénél fogva legyen teljes jogú tagja a VMDK Tartományi Tanácsának. A Tanács ülésein képviselje a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság érdekeit, s így járuljon hozzá az itt élő magyarság egészének sorsát érintő akcióprogramok kidolgozásához és a döntéshozatal további demokratizálódásához.
Hogy a VMDK és a Társaság milyen szervezeti viszonyban áll egymással, a dolgok lényegét tekintve, ez formális. Ezen lehet még gondolkodni. Azt viszont már most, a Társaság megalakulásának pillanatában célszerű tisztán látni, hogy valamiféle távlatot – a kisebbségeket védelmező kollektív jogok mellett – legfeljebb a kisebbségi önkormányzat, az etnikai-kulturális autonómia biztosíthat majd számunkra. A már meglévő, a most létrejövő, és a későbbiek során megalakuló szervezetek, társaságok ennek a majdani önkormányzatnak a csíráit kell hogy hordozzák magukban.
Az emberi szabadságjogok tisztelete és védelme kötelező minden magát demokratikusnak valló állam számára. Az európai fejlődéshez való visszakanyarodással Jugoszlávia is kifejezte készségét, hogy elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogait, s hogy ezek tiszteletben tartását elsőrendű kötelességének tekinti.
Mivel nálunk a demokráciáról sokféle elképzelés él, talán nem árt leszögeznünk: a demokratikus jogállamban a szabadságjogok eredendően az állam indokolatlan beavatkozásának akarnak határt szabni, vagyis a polgárok és közösségeik autonómiája számára igyekszenek minél nagyobb cselekvési teret biztosítani. A demokratikus jogállam ugyanis elsődlegesen az állampolgárok szabad kezdeményezésére és öntevékenységére épít, ellentétben a paternalista pártállammal, amelynek gyámkodását mind a mai napig nem sikerült leküzdenünk.
Az alapvető emberi szabadságjogok közé tartozik a sajtó- és véleményszabadság is, melynek értelmében a sajtó, a rádió, televízió, a film útján történő hírközlés és tájékozódás szabadsága elidegeníthetetlen joga minden embernek. A cenzúrának pedig helye nincs.
Mivel a hírközlő eszközök alapítása és fenntartása a demokratikus jogállamban (a bejelentés kötelezettségével) lehetővé van téve mindenki számára, a tartományi kormánytól sem lehet ezt a jogot elvitatni. Más megítélés alá esik azonban a Képviselőház döntése, melynek értelmében a meglévő sajtó, rádió és a TV – a korábbi alapító megszűntével – a tartományi kormány ellenőrzése alá került. Függetlenül attól, hogy mennyire tekinthető ez az eljárás alkotmányosnak, amit erősen kétlünk, tény, hogy a hatalom nem kívánt a polgári szabadságjogok bővítésének a lehetőségével élni.
Ellenkezőleg. Félő, hogy a tájékoztatási monopólium kisajátításával a bolsevizmus hagyományai erősödtek fel. Az új nevet öltött, a volt Szocialista Szövetséggel frigyre lépett párt, egyre csökkenő társadalmi népszerűségét úgy igyekszik megtartani, hogy cenzúrát gyakorolva megpróbálja visszaszorítani az ellenzék befolyását és politikai térnyerését.
A sajtó, bár az utóbbi időben nyitottabbá vált, s más politikai szervezetek mellett teret biztosított a VMDK híradásai számára is, elsősorban mégis csak a hivatalos álláspontok tolmácsolója és az uralkodó párt szócsöve, propagandaeszköze maradt. Illúzióink e téren – a „nyitás” ellenére – aligha lehetnek. A gazdacsere most csak egyértelműbbé tette a helyzetet.
A demokratikus jogállam megvalósítása érdekében a tömegtájékoztatási eszközök működését függetleníteni kell a hatalomtól, hogy helyt adhasson az ellenzéki politikai véleményeknek is. Mi több, alkotmányos módon kell szavatolni, hogy a tájékoztatás terén egyetlen párt, politikai szervezet, államhivatalnokokból álló csoport se kerülhessen kiváltságos helyzetbe. Ilyen értelemben a VMDK anakronisztikusnak tartja a képviselőház döntését, ami ellentétben áll a hatalmon levő párt meghirdetett célkitűzéseivel és a sajtószabadság elvével.
Bár a várható változásokat nehéz lenne előre prognosztizálni, gyanítjuk, hogy túl sok derűlátásra nincs okunk a közeljövőt illetően. A VMDK, mint a vajdasági magyarság demokratikus önszerveződésének hordozója, a rendelkezésére álló eszközökkel harcolni fog a demokratikus jogállam létrehozásáért, s azon belül:
a) politikai pluralizmus megteremtéséért,
b) az önkormányzati rendszerek kiépítéséért,
c) a tájékoztatási monopólium megszüntetéséért és
d) a cenzúra mindenféle formájának eltörléséért.
Követeljük, hogy a kormány az idő alatt, amíg a tájékoztatási eszközök felett monopóliumot élvez, az ellenzéki pártoknak és politikai szervezeteknek, köztük a VMDK-nak, előre meghatározott mércék szerint szavatolja a sajtó hasábjain, a rádió és televízió műsorában való arányos részvételt.
Ami pedig a távolabbi jövőt illeti: tekintettel arra a körülményre, hogy a VMDK, a vajdasági magyarok kisebbségi önkormányzatának a létrehozására irányuló, jelentős tömegbázissal rendelkező politikai-kulturális törekvése, hisszük, előbb-utóbb joga és kötelessége lesz átvenni a tájékoztatási eszközökkel kapcsolatos hatáskör mindazon részét, ami a demokratikus jogállamban megilleti. E jogkör átruházása nem zárná ki sem az állami dotációval megjelenő szabad sajtó, sem a „kormánylapok” megjelenését.
Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy ennek a jogkörnek az átruházására nem számíthatunk mindaddig, amíg az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait – beleértve kollektív kisebbségi jogainkat is –, az állam elsőrendű kötelességének nem tekinti.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Kedves Barátaim!
A mai nappal, hat hónappal a doroszlói Alakuló Közgyűlés után, újabb jelentős mérföldkőhöz érkezett a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. Ha visszapillantunk az elmúlt időszakra, eredményeinket illetően nem lehet okunk panaszra. Minden tervezett körzetben megalakultak a helyi szervezetek, létrehoztuk szakbizottságainkat, befejezés előtt áll a tagozatok megalakítása, saját lapot adtunk ki, megtörtént hivatalos bejegyzésünk, s közel húszezres taglétszámmal, hitünk szerint, a VMDK az egyik legszervezettebb és legszámottevőbb erő Vajdaságban.
Az igazi erőpróba, tényleges megmérettetésünk azonban még előttünk áll. Tulajdonképpen azért is jöttünk ma itt össze, hogy felkészüljünk erre az erőpróbára. A közelgő szabad választások történelmi fordulópontot jelentenek mindenképpen számunkra: akkor is, ha a romániai és csehszlovákiai magyar testvérszervezeteinkhez hasonlóan sikerül kiharcolni helyünket a Nap alatt, és akkor is, ha rosszabbra fordulnak a dolgok, ha nemcsak jogainkat, de a puszta létünket is megkérdőjelező korszak köszönt ránk. A jugoszláv politikai színtéren nem sok reális alapja van az optimizmusnak; a többség önkényuralmának veszélye miatt a kisebbségek rendre vesztésre állnak.
Mi mást tehetnénk ebben a helyzetben, mint hogy reménykedünk a csodában. Abban, hogy semmi sem akadályozhatja meg a társadalmi demokratizálódást. Hogy túléljük a nacionalizmusok hatalomváltását, és az Európa felé vezető ösvényre a sorsunkat meghatározó szláv népek is rátalálnak.
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt küldött társak!
Ne vegyék tőlem rossz néven, hogy ebben a felemelő pillanatban gondolataim kissé borongóvá váltak. Mi sem áll tőlem távolabb az ünneprontás szándékánál. Csak azt kívántam jelezni, hogy nem a fellegekben járunk, amikor megnyitjuk ezt a kongresszust. Felemelő érzéssel tölti el valamennyiünket a sorsközösség vállalás, a bizalom és a ránk ruházott feladat, de tisztában kell lennünk azzal is, hogy milyen felelősség nehezedik ránk ettől az órától.
Eljöttünk, hogy beszámoljunk egymásnak az elmúlt hat hónap eseményeiről és a VMDK tevékenységéről, hogy megfogalmazzuk kívánságainkat és körvonalazzuk közös tennivalóinkat, hogy véleményezzük és elfogadjuk a VMDK programját, és hogy felkészüljünk a küszöbön álló választásokra.
Engedjék meg, hogy a vendéglátó Adai Helyi Szervezet nevében sok szeretettel köszöntsem Önöket a VMDK I. Kongresszusán, s kívánom, hogy eredményes legyen a munkánk.
A VMDK egyik nagy adósságát kívánjuk törleszteni. Ez az adósság nyomasztó gondként nehezedik ránk úgyszólván a szervezet létrehozására irányuló első kezdeményező lépések óta. Azok az emberek, akik hajlandónak mutatkoztak bekapcsolódni az önszerveződési folyamatba, ebbe a csendes forradalomba, ami tespedtségéből vagy ájult félelméből felrázta végre a vajdasági magyarságot, és a változást óhajtó kelet-európai demokratikus erők mellé sorakoztatta, joggal várták volna el rendszeres és pontos tájékoztatást arról a szervezetről, amellyel közösséget vállaltak.
A tájékoztatást, a nyilvánosságot azonban nemcsak a VMDK növekvő tagsága fájlalta, hiányolta. Osztoztak ebben azok is, akik közvetlenül az események élvonalában voltak. Egy éve, amikor a kelet-európai változások kihívásának súlya alatt fontolgatni kezdtük a nemzeti kisebbségek autonóm cselekvési lehetőségeit, és összegyűjtöttünk magunkban annyi erkölcsi, politikai erőt, hogy kapcsolatba mertünk lépni egymással egy magyar érdekszervezet létrehozása érdekében, tisztában voltunk vele, hogy a nyilvánosságon kívül nincs semmi fegyverünk a hatalom represszív intézkedéseivel szemben. Annál nehezebb volt a önszerveződést övező, kezdetben csaknem teljes hírzárlatot elviselnünk. Hogy jó időben legyen mondva, szerencsére nem került sor represszív intézkedésekre a hatalmi szervek részéről, a nyilvánosság hiányát azonban megszenvedtük.
Ahhoz, hogy a társadalom önszerveződési folyamata a magyarság soraiban a maga természetes medrében alakuljon, hogy a VMDK önálló arculata zavartalanul kirajzolódjon és programja széles körben ismertté váljon, nagy szükségünk lett volna a nyomtatott sajtó, a rádió, a televízió útján történő rendszeres tájékoztatásra. A VMDK mintegy húszezres tagságával így is jelentős tömegerővé tudott válni, ez azonban nem mentség azokra a hiányosságokra, amelyek szükségszerűen együtt járnak a tömegtájékoztatás megoldatlanságával.
A tájékozatlanság, az információk hiánya mindig okot szolgáltathat találgatásokra, lehetőséget kínál áskálódásra, a dolgok félremagyarázására. Néhány arrogáns ellenlábasunk is ezt a támadási felületet használta ki pocskondírozásunkra. Huhogással, koholmányokkal, az elvakultság és a gyűlölet fullánkjaival persze ma már nem lehet gátat vetni az emberek elemi erővel feltörő igazságérzetének és szabadságvágyának. Ebből kifolyólag, ha túl nagy fontosságot nem is tulajdonítunk az útszéli hazugságoknak, felesleges ilyen támadási felületet felkínálnunk.
De van más, fontosabb vetülete is ennek a dolognak. Ha az embereknek nincs kellő betekintésük a szervezet életébe, a vezetés munkájába, félő, hogy a korábbi évtizedek keserű tapasztalatai alapján úgy érzik, hogy ismét a fejük fölött alkudoznak, a nevükben tárgyalnak, megint suba alatt intézik a dolgokat. A VMDK ezt nem engedheti meg magának.
Mint ahogyan nem engedheti meg azt sem, hogy tisztességes emberek különböző mendemondákra hagyatkozva ne tudjanak felülemelkedni előítéleteiken, korábbi személyi viszályaikon. Sokan ugyanis azért nem tagjai és támogatói a VMDK-nak, mert nincsenek tisztában programcéljaival, vagy mert a magyarság szellemi-politikai mozgalmát azonosítják a mozgalom némely, általuk kevéssé szívelt tagjával. A nyilvánosság jelentős mértékben megkönnyíthette volna ennek a szerveződések kezdeti szakaszára jellemző „gyermekbetegségnek” a leküzdését.
Objektív érdekazonosságuk alapján, józan és normális emberek elvi kompromisszumot tudtak kötni egymással. Ha módunk lett volna a nézetek folyamatos egyeztetésére a sorsunkat érintő legfontosabb kérdésekben, ami erkölcsi parancs ebben a politikai felfordulásban valamennyiünk számára, nyilván számos olyan kételyt sikerült volna eloszlatnunk, amelyek miatt egyesek idegenkednek a közösségi sorsvállalástól. Természetesen voltak és lesznek is olyan emberek, akik személyiségalkatukból kifolyólag tétlen szemlélői az eseményeknek, akik a kivárásra alapoznak, mint ahogyan voltak és lesznek olyanok is, akik ráérezve a mindenkori hatalom elvárásaira, nyíltan vagy burkoltan megosztásunkon fáradoznak. Lelkük rajta.
Hiába voltunk tudatában mindennek, ha az adott politikai erőviszonyok mellett, pénztelenül egy lépést sem tudtunk tenni a tömegtájékoztatás megoldása érdekében. Honnan és miből is tellett volna lapalapításra, amikor az önszerveződés költségeit is maguk a kezdeményezők viselték, és ezek a kiadások bizony zsebeiket már amúgy is mértéken felül kimerítették?
A VMDK, ellentétben némely párttal, ma sem részesül semmiféle állami támogatásban. Önfenntartásra vagyunk utalva. Pénzéből, idejéből, energiájából, tudásából mindenki annyit áldoz fel a közös ügy oltárán, amennyit jónak tart. Ha a tehereloszlás egyelőre még nem is arányos, hisszük azt, hogy az objektív érdekazonosság felismerésével és tudatosításával sikerül kifejlesztenünk az egymás iránti szolidaritást valamennyiünk javára.
A szolidaritásvállalás szép példájára kívánunk alapozni lapunk megindításával is. Akkor tudunk folyamatosan megjelenni, fennmaradni, ha el tudjuk adni a lapot. A magunk részéről mindenképpen megpróbálunk rászolgálni erre a bizalomra. Olyan lapot kínálunk fel olvasóinknak, amelyet eddig hitünk szerint hiányoltak.
A Hírmondó elsődlegesen a VMDK tagságának tájékoztatását szolgálja. Informálni kíván mindarról, ami szervezeti életünkhöz tartozik mintegy összekötő szerepet vállalva a különböző vezető testületek és a tagság, a VMDK helyi szervezetei és szakágazatai közötti kapcsolattartásban. Tájékoztatva a Közösség egészének munkájáról, sajtószervünk lehetővé teszi tapasztalataink megosztását, érdekeink egyeztetését és megfogalmazását, a közös akciók megszervezését és irányítását.
A Hírmondó nemcsak üzenni, tájékoztatni kíván, hanem hatni is. Bírálni akar és támogatni, leleplezni és segíteni, cselekvésre ösztönözni a rendszerváltás érdekében a magyarságot érintő ügyekben. Nem áltatjuk magunkat és olvasóinkat a „függetlenség”, a „semlegesség” jelszavaival. A dolgok állása egyáltalán nem közömbös számunkra. Nyíltan vállaljuk, hogy elkötelezettjei vagyunk a rendszerváltásnak, a nemzeti önbecslés eszméjének, a kisebbségek kollektív jogbiztonságának, az európai jogrendnek, a liberális piacgazdaságnak, az egyenjogúságnak és esélyegyenlőségnek az élet minden vonatkozásában.
A Hírmondó teret kíván biztosítani mindazoknak a gondolatoknak, véleményeknek, eszméknek, amelyek a fenti értékek szellemében íródnak. A lap ideiglenes Szerkesztőbizottsága nevében köszöntöm a Kedves Olvasót, s hívom, tartson velünk, gondolkodjunk és cselekedjünk együtt, hogy legjobb tudásunk szerint alakíthassuk sorsunkat.
Az l989. decemberében megfogalmazott programnyilatkozatunkat, mint elvi alapállást, ma is vállaljuk, elgondolásainkat az idő azonban némely vonatkozásban már túlhaladta. Helytállásunk, továbbszerveződésünk szempontjából elengedhetetlenül szükségünk van programtéziseink részletesebb kidolgozására, a kívánalmak és a megoldások árnyaltabb megfogalmazására.
Magától értetődő ez a feladat, hiszen az elmúlt tíz hónap alatt nagyobbat változott a világ körülöttünk, mint ezt megelőzően fél évszázad alatt. Olyan időket élünk, amikor nemcsak az irányelvek és jelszavak változnak meg egyik napról a másikra, nemcsak a címereket festik át a szemünk láttára, de maguk az emberek is csodálatos metamorfózison mennek át: estéről reggelre ezrek válnak Saulusból Paulussá. Olyan időket élünk, amikor nemcsak a politikai programok és célkitűzések változnak, hanem maguk a szavak is követhetetlen gyorsasággal inflálódnak. Amiről tegnap még szent áhítattal illett beszélni, mára szégyenfoltnak számít, amit tiszta lelkiismerettel senki emberfia sem vesz a szájára.
Felvetődik a kérdés, vajon ésszerű dolog-e ilyen körülmények között programírásra vállalkozni? Lehetséges-e valamilyen értékekben megállapodni, szervezeti célkitűzéseket felvázolni, cselekvési stratégiát kidolgozni, anélkül, hogy az elfogadott irányelvek és megoldási javaslatok a későbbiek folyamán a szerveződés kerékkötőjévé ne váljanak, hogy kívánságaink listájával ne űzzünk csúfot magunkból.
Mert az idő annyiszor űzött már csúfot a merész álmokból. Gondoljunk csak a kommunista pártprogramok bukására. Vállaljuk-e ezt a kockázatot? Kell-e, szüksége van-e a VMDK-nak programra?
A jelzett nehézségek és elrettentő példák sokasága ellenére, úgy vélem, egy percig sem lehet kétséges számunkra, hogy szükségünk van programra. Szükségünk van, mert elveink, célkitűzéseink felvázolása alapvető feltétele annak, hogy a VMDK meghatározza önmagát, elkülönüljön más szervezetektől. Programunk határol el bennünket, vajdasági magyar demokratákat más mozgalmaktól, törekvésektől.
Programunk sajátos elemeiből tevődik össze a VMDK arculata, jellege, ami alapján tagjai azonosságot tudnak vállalni vele, mindenki más pedig meg tudja ítélni tevékenységünket. Evégből nemcsak nekünk, de más politikai szervezeteknek, pártoknak is szükségük van a VMDK programjára, ahogyan nekünk is szükségünk van az övékére.
Ha a pártosodással járó politikai pluralizálódás folyamatában, az érdekképviseletek világában megindult társadalmi tagolódásban részt kívánunk venni, magyarán, ha sorsunk irányításába bele kívánunk szólni, a program szükségességére vonatkozóan, úgy gondolom, felesleges több szót vesztegetnünk. Azt kellene inkább fontolóra vennünk, hogy a közvitára előterjesztett programjavaslat olyan követeléseket fogalmaz-e meg, amelyeket a VMDK tagsága mellett a legtöbb vajdasági magyar ember is őszintén magáénak érezhet, vagy szűk csoportérdeket, parciális törekvéseket fejez ki? Azt kell mérlegelnünk, hogy az élet különböző területeit felölelő programtézisekből a vajdasági magyarság valós érdekeltsége és értékrendszere rajzolódik-e ki, vagy kívánságaink légből kapottak, s magunk is másfélék kívánunk lenni?
* * *
A VMDK Kezdeményező Bizottsága decemberben olyan szervezeti keretet és cselekvési programot kínált fel, amely magában hordozta a programtézisek részletes kidolgozásának lehetőségét, anélkül, hogy az általános irányelveken és alapvető értékeken változtatni kellett volna valamit. A különböző témaköröket felölelő programtézisek ezekre az elvekre épülve fogalmaznak meg további kívánalmakat, s tartalmazzák azok megoldási módját is.
Általános irányelveink szerint a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége a polgárok önkéntes társulásán alapuló független politikai szervezet, amely a vajdasági magyarok kollektív érdekeit hivatott feltárni, kifejezni és képviselni.
A Közösség célkitűzései azonban nem korlátozódnak pusztán kisebbségvédelmi tevékenységre. A nemzeti kisebbségek helyzetének, szerepének, és jogainak újraértékelése mellett a VMDK választ keres azokra a társadalom egészét érintő kérdésekre is, amelyek a rendszerváltás során felmerülnek.
A VMDK, mint szellemi-politikai mozgalom, kezdeményezője és serkentője egyúttal a vajdasági magyarság önszerveződési folyamatának, azzal a határozott célkitűzéssel, hogy e passzív, széteső, depolitizált, megfélemlített népesség mielőbb levetkőzze terhes örökségét és mint politikai szubjektum egyenrangú félként bekapcsolódjon a társadalmi demokratizálódási folyamatokba. Ami egyébként, amennyiben a nemzetek és nemzeti kisebbségek közötti új integráció kialakításában részt kíván venni, egyszerűen korparancs számára.
A VMDK létrehozásával a vajdasági magyarság részben eleget tett ennek a korparancsnak, amennyiben a Közösség egy új szellemű, európai kulturális örökséget valló és vállaló, egyetemes magyarságban gondolkodó, hazánk és az egész térség népeinek közeledését szolgáló szervezetként számunkra a túlélést, a megmaradást, más népek vonatkozásában pedig egymás kölcsönös megbecsülését kívánja szolgálni. Mindez azonban kevés fennmaradásunkhoz és céljaink megvalósításához. A megoldást a személyi elven alapuló kulturális önkormányzat megvalósításában látjuk, s bármiként alakuljon is a szabad választásokat követően a helyzet, kérni fogjuk a kisebbségi önkormányzati választások kiírását.
* * *
A programtervezet megvitatásához két hónap állt a tagság rendelkezésre. Sajnos szűkös anyagi helyzetünkből kifolyólag a Közösség nem tudta fedezni a program teljes szövege megjelentetésének költségeit, így másolatok forogtak közkézen. Távolról sem elegendő példányban ahhoz, hogy eljusson minden érdeklődő kezébe, a költségek azonban így is csaknem erőn felüli vállalkozást jelentettek. Hogy még szomorúbb legyen a helyzet, a posta útján továbbított küldemények egy része nyomtalanul eltűnt, amit akár megtisztelő érdeklődésnek is tekinthetnénk, ha a programfüzetek eltűnése nem hozott volna behozhatatlan hátrányba bennünket ismeretlen olvasóinkkal szemben. Elismeréssel kell viszont szólnunk a 7 NAP folyóiratról, amely 1990. szeptember l4-i számában kivonatosan közölte legfontosabb programtéziseinket.
A programtervezetre vonatkozóan elsősorban koncepcionális kérdésekben vártuk az észrevételeket, jelezve, hogy szívesen vesszük minden egyéb megjegyzést is, hiszen javaslataik, kifogásaik, gondolataik pontos és szabatos megfogalmazásával jelentősen meggyorsíthatják és megkönnyíthetik a különböző ágazati tevékenységek munkaprogramjainak kidolgozását.
A közvita során számos hasznosítható észrevétel hangzott el. Többek között például arra vonatkozóan, hogy programtéziseink között találhatók olyanok, amelyek „napi politikai” jellegűek, hamar elévülnek, ezért ezeket törölni kellene a szövegből. Mások viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy nincs például a falu és a mezőgazdaság fejlesztésével foglalkozó tézisünk, amit viszont haladéktalanul pótolnunk kell. Sok egymást kizáró, semlegesítő javaslat hangzott el. Amíg egyesek pl. rövidebbre vennék a szöveget, mások újabb tézisekkel egészítenék azt ki.
Összességében és egészében a programtézisek kedvező visszhangra találtak a VMDK tagsága körében, de elismerően nyilatkoztak róla más szervezetek és mérvadó külföldi intézmények képviselői is. A közvita során az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy a több mint negyven oldalas dokumentum, amely számba veszi kisebbségi létünk, a többi nemzettel és nemzeti kisebbséggel való együttélésünk szinte minden területét a politikától a nyelvi egyenjogúságon, gazdaságon, oktatáson, művelődésen, tudományon, tájékoztatáson, demográfiai helyzeten keresztül egészen a sportig, híven tükrözi a magyarság helyzetét, értékvilágát, gondjait, szükségleteit, megfelel a magyarság érdektörekvéseinek és önkifejeződési igényeinek.
A VMDK programja természetesen ezzel nincs lezárva. Az új helyzetek, váratlan fordulatok előtt nyitva állunk, mint ahogy az aktuális problémákra is „menet közben” kell a választ megtalálnunk. Jóleső érzéssel nyugtázva a közvita eredményességét, a hasznos javaslatokat és a program értékelését, szabadjon mindezt a tisztelt küldöttek figyelmébe ajánlanom, s egyszersmind javaslatot tennem a VMDK Programjának megvitatására és elfogadására.
Rendhagyó időket élünk. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy történelmi sorsforduló küszöbére kerültünk. Ez a megállapítás érvényes a nyelvápolás ügyére is. Anyanyelvünkhöz másként kell viszonyulnunk, mint eddig. De, hogy anyanyelvi készségünk megőrzése érdekében mit kell tennünk, hogy nyelvi-szellemi kultúránk társadalmi gondozását miként kell megszerveznünk, ma még nyitott kérdés előttünk.
Előadásomban röviden azt szeretném áttekinteni, hogy a nyelv és tudat vonatkozásában az elmúlt évtizedekben a vajdasági magyarság milyen lelki torzulásokon ment keresztül, s hogy ebből kifolyólag megmaradásunk, nyelvi-szellemi kultúránk megőrzése érdekében milyen kihívásokkal kell szembenéznünk.
A beszélt nyelv sajátossága az öntudat és az identitás szempontjából kulcsfontosságú, hiszen a nyelv az egyén és a közösség egységének és összetartozásának alapját és legnyilvánvalóbb formáját jelenti. De mivel a nyelv nemcsak a tudat és a szellem kifejeződésének az eszköze, hanem a szubjektív szféra egésze is a nyelv által létezik, differenciálódik, a nyelv létezési módja a tudat kifejeződési szintjének tekinthető. Valamely közösség nyelvi-kulturális állapota, megosztottsága így a legközvetlenebbül árulkodik az öntudat változásairól, a nemzeti azonosságtudat sajátosságairól.
Az ember mint személyiség voltaképpen szavak, fogalmak révén létezik. A nyelv segítségével tud számot adni önmagáról, a nyelv segítségével tudja elkülöníteni magát más emberektől. Ennélfogva a nyelvi kultúra halványulása, a nyelvi romlás minden formája nemcsak a közéleti szerepvállalással kapcsolatos jogsérelem kérdéseként merül fel egy adott kisebbségi közösségnél, hanem a személyiség beszűkülését, a létezés, az önmeghatározás és az önmegélés nyomasztó tudati korlátait jelenti az érintettek részére. Mindennemű korlátozás, hátrányos megkülönböztetés, ami közvetlenül vagy közvetve a szókincs és a beszéd kifejező erejének csökkenéséhez vezet, egész lelkületünket, a lét emberi minőségét szegényíti el. Amikor tehát a jugoszláviai magyarság nyelvállapotáról beszélünk, s azzal kapcsolatban megállapítjuk, hogy „anyanyelvi készségünk csakhamar elkorcsosodik”, ahogyan ezt Ágoston Mihály írja anyanyelvünk ügyével foglalkozó egyik cikkében, akkor ez nemcsak a nyelvápolás sikertelenségének beismerését jelenti, hanem azt is, hogy a jugoszláviai magyarság önmeghatározásában, helyzetismeretében, világlátásában olyan változások következtek be, amelyek nyelvi kultúránk romlásához vezetnek, etnikai közösségünk megszűnésével fenyegetnek.
A nyelvi rendszerbomlás, amelynek hosszabb ideje mindannyian tanúi lehetünk, nemcsak egy átfogóbb, szakavatottabb nyelvápolást tesz szükségessé. Sokkalta súlyosabb gondokat implikál ez a diagnózis: kisebbségi kultúránk fennmaradását, történelmi folytonosságát teszi kérdésessé.
Nyelvi kultúránk elszegényedésében jómagam nem a szókincs szegényességét, a kifejezőkészség hiányát, a nyelvi pongyolaságokat fájlalom elsődlegesen, hanem azt a belső szemléleti korlátot, amit az elmúlt évtizedek kialakítottak bennünk. Azt az egysíkú, szegényes világlátást, ami a társadalmi cselekvéshiányért, a magyarság közéleti és politikai passzivizálódásáért legalább annyira felelőssé tehető, mint a külső körülmények. Ennek a belső szemléleti korlátnak a legpregnánsabb példája a kisebbségi tudat és kisebbrendűségi érzés. A lélek eme görcseit s a tudat torzulásait nem számolhatjuk fel mindaddig, amíg az anyanyelvi kisebbrendűségi érzés okait meg nem szüntetjük. A kisebbségi tudat és kisebbrendűségi érzés megjelenése szorosan összefügg az adott etnikai csoport hátrányos helyzetével, a nemzetiségi kultúra hiányosságával, társadalmi értékvesztésével.
A többségi nemzethez viszonyítva a nemzeti kisebbségek általában szűkében vannak a nemzeti kultúrát ápoló, a nemzeti identitás fenntartásában kulcsszerepet játszó intézményeknek. Megfelelő intézmények hiányában az etnikai közösséghez tartozó személyek mozgástere beszűkül, nehezebb számukra a társadalmi felemelkedés, ami a közösség anyagi-kulturális stagnálásához, deklasszálódásához vezet. Az így keletkezett strukturális aránytalanságok a kisebbségek nemzettudatában szükségképpen torzulásokhoz vezetnek, komplexusokat eredményeznek.
Az elmúlt évtizedekben, ha a magyar kisebbség társadalmi szerkezetének tudatos és tervszerű lerombolásáról talán nem is beszélhetünk, közoktatásunk hiányosságai, a területi iskolák létrehozása, az értelmiségképzés megoldatlanságai miatt a magyarság társadalmi összetétele mindenképpen rendkívül hátrányossá vált. Jelentősen megnövekedett az alacsony végzettségűek aránya a közép-, illetve felsőfokú végzettségűek rovására.
A fellépő strukturális aránytalanságok miatt a magyarság elmaradt az országban végbemenő társadalmi átrétegeződési folyamattól, ami a közösség deklasszálódásához, a nyelvi-nemzetiségi kultúra távlatvesztéséhez vezetett. A könnyebb boldogulás és a társadalmi felemelkedés reményében a magyar szülők, tömegesen íratták szerb tagozatra gyermekeiket.
Nem ok nélkül egyébként. A gazdasági vezetők és kormánytisztviselők között, a pártszervezetben, bankokban és pénzintézetekben, biztosító társaságokban, tudományos intézetekben, a társult munka-szervezetek tanácsaiban, illetve végrehajtó apparátusában, a hadseregben és belügyi biztonsági szolgálatnál a magyarok mélyen számarányuk alatt képviseltették magukat. És a helyzet az ún. „kulcsok” eltörlésével csak rosszabbodott az utóbbi időben.
Ahhoz, hogy valakiben nemzeti hovatartozását illetően komplexusok alakuljanak ki, legalább két feltétel szükséges. Az egyik az, hogy illető nemzeti hovatartozása miatt folyamatos frusztrációnak legyen kitéve. Például anyanyelvének használata miatt kínos helyzetekbe kerüljön: rendreutasításban, megszégyenítésben részesüljön, vagy az is elég, hogy ne értsék meg ott, ahol ez elvárható lenne.
A komplexusok kialakulásának másik feltétele, hogy a nemzeti identitásában frusztrált személyt a frusztráció oka megingassa értékrendszerében. A kisebbségi attól válik komplexusossá, hogy végül elhiszi: a többségi nyelv ismerete nagyobb értékkel ruházza fel személyiségét, mint az anyanyelv ismerete.
A kisebbségek nyelvének és kultúrájának degradálása legnyilvánvalóbban az „államnyelv” koncepciójában jut kifejeződésre. Bárhogyan magyarázzuk is az „államnyelv” ésszerűségét és szükségességét, ez a magyarázat a gyakorlatban óhatatlanul az egyik nyelv és kultúra hegemóniáját jelenti más nyelvek és kultúrák fölött. A többségi nép nyelvi-kulturális hegemóniájának logikus következménye, hogy a nemzeti kisebbségek függő, alárendelt helyzetbe kerülnek, s devalválódni kezdenek. És ezzel elértünk ahhoz a kérdéshez, amitől pozícionált értelmiségünk jobban fél, mint ördög a tömjénfüsttől. A magyarság önszerveződésének, illetve politikai szerepvállalásának kérdéséről van szó természetesen.
Letűnőben egy rendszer, amelynek hosszú évtizedeken át sikerült paralizálnia az emberek cselekvő, vállalkozó kedvét és ezáltal visszafognia minden helyzetváltoztatásra irányuló törekvést. Kelet- és Közép-Európa tele van fejlődésükben megtorpant etnikumokkal, nyelvi-kulturális közösségekkel. Tele van megfélemlített, gyökértelen, befelé néző, rezignált emberekkel. A pártállam nem ismerte el az autonóm közösségeket, elnyomta a kulturális és vallási csoportokat, s különös agresszivitással nyomta el a nemzeti kisebbségek kollektív érdekeinek és szükségleteinek védelmére irányuló törekvéseket.
A vajdasági magyarság jogos törekvéseit is lépten-nyomon gáncsoskodás, gyanakvás kísérte. Kollektív bűnöket olvastak a fejünkre, megbízhatatlansággal vádoltak, kitelepítéssel fenyegettek bennünket. Az állandó fenyegetettség, a lappangó vagy nyílt erőszak következtében félelem vált úrrá rajtunk.
Nem írhatunk azonban mégsem mindent mások számlájára. Legfőbb bűnünk talán az, hogy hazugságokban élünk, nem vagyunk képesek szembenézni a kihívásokkal, nem tudjuk méltósággal viselni sorsunkat.
Mivel a nyelvi rendszerbomlás alapjában véve kisebbségi kultúránk értékvesztésének a következménye, talán nem is annyira nyelvművelésre, mint inkább a magyar nyelv megtartó erejének a növelésére kellene törekednünk. Ahhoz, hogy a magyar ajkú emberek egymás között ne más nyelven beszéljenek utcán, hivatalokban, üléseken, hogy a szülők ésszerűnek lássák anyanyelven taníttatni gyermekeiket, hogy kisebbségeink számára származásuk ne legyen nyűg és teher, a nyelvek és népek teljes egyenjogúságára és egyenrangúságára van szükség.
A közgondolkodás reformja ilyen vonatkozásban a magyarság soraiban elkezdődött. A felsőfokú diplomások tudatos értelmiséggé szerveződése is folyamatban van. Ennek alapján, ha kétségek közepette is, talán reménykedhetünk abban, hogy nyelvi kultúránk további értékvesztésének sikerül útját állnunk, s hogy anyanyelvünk társadalmi gondozása, szellemi kincstárunk megőrzése utódaink számára nem teljesen reménytelen feladat.
A VMDK már jóval a választási kampány megkezdése előtt heves támadások céltáblája volt. Mi sem természetesebb, hogy most, a választási kampány vége felé fokozódik a rá nehezedő politikai nyomás, s hogy különféle ármánykodásnak, cselszövéseknek van kitéve.
A szervezet „bűnlajstromát” hosszú volna felsorolni. Emlékezzünk csak vissza, létrejöttének puszta ténye is istenkáromlás volt sokak szemében. Azok, akik abban reménykedtek, hogy a lelkükben összetört, nemzeti identitásuktól megfosztott kisebbségieket sikerül a jugoszláv nemzeteszmény jegyében arcnélküli tömeggé gyúrni, megdöbbenve tapasztalták, hogy a VMDK létrehozásával a vajdasági magyarság váratlanul kilépett a sok évtizedes közömbösség és akaratnélküliség állapotából véget vetve e hiú reményeknek és történelme sötét időszakának. Szellemi-politikai mozgalmunk példáján felbuzdulva aztán más passzív, széteső és megfélemlített kisebbségek is az önszerveződés útjára léptek.
A nemzeti érdekek és nemzeti érzések több évtizedes elfojtása után később aztán már mindenki természetesnek találta, hogy minden nép, beleértve a kisebbségeket is, nemzeti sérelmeikkel és fájdalmaikkal van elfoglalva.
Nem volt bűn „etnikai alapokon” állni. A demokratikus változások sürgetése helyett azonban jobbról is, balról is elfojtott gyűlölködés és ellenségeskedés kapott lángra. Ha a VMDK is elcsúszott volna ilyen irányba, ha besétált volna a nacionalizmus csapdájába, ahogyan besétáltak más politikai szervezetek és pártok, talán kevesebb ellenféllel kellene számolnia, mint így. Minthogy azonban a VMDK egy új szellemű, európai kulturális örökséget valló és vállaló, szerveződésében és fellépéseiben csakugyan demokratikus mozgalommá vált, amely szerves részeként az európai átalakulási folyamatoknak a szabad társadalmi önszerveződésben, a kollektív érdekek megfogalmazásában, a művelődési és nyelvi-etnikai sajátosságok reális kifejezésre juttatásában látja a nemzetek és nemzeti kisebbségek közötti új integráció megvalósulásának a zálogát, természetszerűleg irritálja mindazokat a „demokratikus” erőket, amelyek másként értelmezik a demokráciát, és hatalmi pozícióik megőrzéséhez vagy megszerzésében természetes jussuknak tekintik a magyar választópolgárok szavazatát.
A VMDK Kongresszusának az a döntése, hogy képviselőjelölteket állít minden választási körzetben, ahol csak lehet, s nem lép a választások első menetében koalícióra senkivel, mivel egyetlen párt sem vállalta a kisebbségek kollektív érdekeinek, jelesül a magyarság kisebbségi önkormányzatra irányuló törekvésének a képviseletét, a bírálatok össztüzét váltotta ki. Olyan képtelen vádakkal illetnek bennünket, hogy nem vagyunk tekintettel a más „demokratikus erőkre”, illetve a velünk együtt élő kisebbségekre, hogy „gettóba” zárjuk a magyarságot stb.
Bírálóink között akadnak olyan jóhiszemű emberek is, akik kételkedve a magyar választópolgárok politikai érettségében vagy a magyarság önerejében, úgy látnák jónak, ha a VMDK egyes választási körzetekben nem állítana jelölteket, átengedné azokat koalíciós partnerének, valamelyik „demokratikus többségi” politikai erőnek, hogy ennek ellenében a parlamentben gyámságát élvezhesse. További választási körzetek átengedésével viszont a velünk együtt élő kisebbségeket kellene megnyerni magunknak.
Jellegzetes kisebbségi mentalitás. A megfélemlített, gyökértelen, komplexusos emberek keresik mindig a „nagyok”, az „erősek”, a „többségi népek” kegyeit. Ők vélik úgy, hogy a „nagyok”, az „erősek”, a „többségi népek” gyanakvását, gáncsoskodását, jogsértését meghunyászkodással, önfeladással kell leszerelni. Hogy a rosszat, a gonoszt áldozatokkal kell kiengesztelni.
Törleszkedő, hízelgő, térdeplő magatartással azonban nem lehet demokráciát építeni. Még kevésbé lehet kisebbségi kollektív jogokat képviselni. A VMDK nem utolsó sorban azért jött létre, s azért állít jelölteket mindenfelé, ahol magyarok élnek, hogy az első szabad parlamenti választásokon leküzdjük végre nemzeti identitászavarunkkal, állampolgári bizonytalanságunkkal kapcsolatos gátlásainkat, hogy személyiségünk természetes állapotának tekintsük nemzeti hovatartozásunkat, s kollektív érdekeinket illetően ne legyenek többé kételyeink, aggályaink.
A VMDK a többpárti választásokon való részvételével egy olyan politikai rendszer létrehozását kívánja támogatni, amely maximálisan tiszteletben tartja az emberek egyéni és kollektív jogait. A többségi népnek meg kell tanulnia, hogy a demokratikus társadalomban különféle érdekek és vélemények lesznek. De meg kell ezt tanulnunk nekünk, kisebbségieknek is.
Az egyenjogú polgárok, az egyenrangú nemzetek és nemzeti kisebbségek leendő szabad, demokratikus állama feltételezi a békés együttélést amellett is, hogy másként vélekedünk a múltról, más a véleményünk a jelenről, más a jövőképünk, más politikai szervezetekbe tömörülünk és más a képviselőjelöltünk. A VMDK természetesnek tekinti ezt a jogot mindenki részéről, ezért szavazópolgáraink feje fölött nem kívánja sem a „nagyok” kegyeit keresni, sem kegyet gyakorolni más kisebbségek fölött.
A VMDK nyitott tárgyalópartnereivel szemben. De többért harcol, mint a parlamenti képviselet. Kisebbségi önkormányzatunk útján kívánjuk az utat egyengetni Európa felé, ebben látjuk önállóságunk és megmaradásunk feltételét Szerbián és Jugoszlávián belül. A céljaink megvalósításáért való harcban egyelőre önmagunkra vagyunk utalva. Ez azonban nem rajtunk áll. Európának ezen a térfelén, ahol az emberi jogok egyre inkább kisebbségi jogokat jelentenek, tulajdonképpen érthetetlen, hogy az ún. demokratikus pártok miért nem kínálnak fel elfogadható megoldást ebben a kérdésben.
Azok támadják a VMDK-t, akik a demokratikus törekvéseket illetően lépéshátrányban vannak velünk szemben. S hogy támadnak bennünket, az a VMDK erejét, a magyarság politikai jelentőségét bizonyítja ebben a helyzetben. Kisebbségünk felelősséggel gondolkodó és cselekvő értelmiségei tisztán látják, hogy a magyarság politikai súlyának, a VMDK erejének növelése érdekében – megmaradásunk érdekében – a magyarság egysége, összetartozásának tudata, reális helyzetismerete mindennél fontosabb most számunkra.
A küszöbön álló választás nagy politikai kihívást és erőpróbát jelent számunkra. De hisszük, hogy a vajdasági magyarság tudatában van valós érdekeinek, hogy a választásokon való tömeges megjelenésével, s nem utolsó sorban döntésével, végre hiteles, a magyarság érdekei mellett elkötelezett parlamenti képviselőkre tesz szert. Hisszük, hogy választópolgáraink nem hagyják magukat félrevezetni az évtizedeken át hallott üres szólamoktól, még ha a hamis próféták anyanyelvükön szólnak is hozzájuk. Hisszük, hogy nem ülnek fel a csábító szirénhangoknak, hogy tisztában vannak egymásrautaltságunk fontosságával és a VMDK képviselőjelöltjeire szavaznak.
A Közös íróasztalunk névtelen becsei olvasójának 1990. december 2-án A VMDK megosztotta a magyar szavazókat címen közzétett keserű kifakadása és minősíthetetlen vádaskodása késztet hozzászólásra.
Névtelen olvasónk azon háborog, hogy a VMDK önállóan indul a választásokon, ahelyett hogy az általa kiszemelt párttal, a reformerőkkel koalícióba lépett volna. A világ legtermészetesebb dolgának tartva azt, hogy a magyar ajkú polgárok szavazóereje a reformerők jussa, a VMDK-t hibáztatja a magyarság megosztásáért.
Biztos abban, írja, hogy „a vajdasági magyarok óriási többsége a reformerők mellé állt volna”, ha a VMDK-nak nem jut eszébe önálló jelölteket állítani. Így viszont „kísértésbe” hozta a magyar ajkú választópolgárokat, akik most dilemmában vannak, nem tudják majd, kire szavazzanak. Olvasónk megítélése szerint még a magyarok kollektív érdekeinek a képviselete sem szolgálhat mentségül egy ilyen „ostoba” lépés elkövetésére.
Tiszta beszéd. Pontosan látni, honnan fúj a szél. Mélységesen tisztelve minden polgárunk pártállását és személyi meggyőződését, a kérdést elintézhetnénk azzal, hogy névtelen olvasónkra bízzuk, kire voksol december 9-én. Ha a reformerőkre, hát lelke rajta. Ez az ő dolga.
Természetesnek tartjuk, hogy a VMDK szerepét, a pártok esélyeit, a magyarság jövőjét illetően a választások előtt sokféle vélemény jut kifejezésre. Így van rendjén. Olvasónktól sem vesszük rossz néven, hogy polemizál velünk, azt sem, hogy a pálya széléről oktatja, leckézteti a magyarság önszerveződésében ténylegesen résztvevőket, mit és hogyan kellene vagy kellett volna tenniük a magyarság megmaradásáért.
Ha magát a vádaskodást anakronisztikusnak is érezzük, levélírónk kérdésfelvetésére és okfejtésére mindenképpen érdemes odafigyelnünk. Érvelése ugyanis tünetértékű. Ezt a leckét sokszor felmondták nekünk a magyarság fogadatlan prókátorai, „megmaradásunk” ajánlott receptje így valamennyiünk számára jól ismert. Mintegy hetven éve mást sem sulykolnak a fejünkbe, csak azt, hogy:
a) adjuk fel nemzeti identitásunkat,
b) helyezzük a magyarságot politikai gyámság alá,
c) a hatalmon levőket biztosítsuk feltétlen lojalitásunkról.
Íme, a szorongásos, a gyökértelen, az identitás nélküli emberek politikai bölcsessége. Íme a nemzeti értékzavarban és állampolgári bizonytalanságban szenvedő kisebbségiek „túlélést” szolgáló érvelése. Íme, a nyelvi-etnikai kultúrájuk ápolására képtelen, származásukat terhes örökségként megélő, etnikai közösségüktől menekülő, komplexusoktól terhelt kisebbségiek szánalmas tartásnélkülisége. Íme, a távlatvesztés oka, az asszimiláció gerjesztője.
A VMDK azért jött létre, hogy ennek a nyomorúságos állapotnak véget vessen. Hogy a vajdasági magyarságot, amely közösségként mindmáig nem létezett, a megalázkodó életmód helyett alkalmassá tegye a polgári életre. A VMDK létrejötte így történelmi határvonalat jelöl a szorongásokkal telt, gyötrelmes, identitás nélküli múlt és a szervezett, felelősséggel vállalt jövő között. A vajdasági magyarság saját érdekszervezetének a létrehozásával vált és válik folyamatosan közösséggé. Nemcsak azáltal, hogy nyilvánosságra hozza eddig elhallgatott megélt történelmét, hanem akként is, hogy a jövőben, mint kollektivitás, önálló politikai szubjektum kíván lenni Közép-Európának ebben a térségében.
Ez az, ami miatt a VMDK szálka sokak szemében. Azok szemében, akik a magyarságot alkalmatlannak találják önálló politikai szerepvállalásra, saját érdekének képviseletére. Akik – csakhogy a káderlistákon maradhassanak – habozás nélkül kiárusítanának és kiskorúsítanának bennünket, ahogyan tették dicstelen múltú elődeik is.
Nem más nemzeti pártok, hanem a liberális lepellel letakart kommunisták szemében szálka a VMDK. Azok szemében, akik egy régi szellemi rendszer örökségeként még mindig nemzetfelettiséggel, jugoszlávsággal, internacionális egyveleggel próbálják megtéveszteni a „kóbor apácákat”.
A nagy nemzeti pártok győzelemre készülnek. A VMDK kisebbségünk megmaradásáért küzd. Nem lehetnek illúzióink. A nemzeti pártok győzelme itt és most elkerülhetetlen. Bármennyire is szeretnénk hinni az ellenkezőjét, Szerbiában sincs esélyük most a jugoszláv beállítottságú politikai törekvéseknek. Nem titok, hogy a VMDK támogatja a kormány reformtörekvéseit. Amíg azonban Ante Markovićnak nem sikerül a szláv népeket integrálnia a Reformerők Szövetségébe, ne akarjanak a magyarok különbnek lenni a pápánál, nagyobb jugoszlávok lenni a szlávoknál.
Rosszakaróink támadnak, kígyót-békát kiabálnak a fejünkre, olykor pedig, mint névtelen becsei levélírónk esete példázza, a legképtelenebb vádakkal illetnek bennünket. A nemzeti pártok győzelmi időszakában kisebbségünk megoszlása csakugyan végzetes lenne. Ne engedjük, hogy megosszanak bennünket! Leplezzük le a hamis prófétákat, az ábrándlovagokat, akik kiváltságaik megőrzése érdekében eladnák lelkünket egy tál lencséért. Ne adjunk további esélyt a hatalom mindenkori kiszolgálóinak.
Csak a hallani és látni nem akarók hiszik azt, hogy a dolgok visszatérhetnek még a régi kerékvágásba. Új idők jönnek, s akármit is hozzanak azok számunkra, a magyarságnak elkötelezett képviseletre lesz szüksége. Hiteles emberekre. Ellenőrző szerepet játszó erős háttérszervezetre.
Meggyőződésem, hogy a vajdasági magyarság az első szabad választások alkalmával feladja a görnyedő testtartást, ahogyan más népek is, és vállalja önmagát. Holnap már új célok, más feladatok várnak ránk. Más lesz a felsorakozás. Ezúttal azonban a tét nemzeti megmérettetésünk és megmaradásunk.
Köszönöm becsei levélírónknak, hogy alkalmat nyújtott számomra mindezek elmondására.
Eredetileg helyzetünkről, közérzetünkről, reményeinkről szándékoztam írni. Arról, hogy milyen a vajdasági magyarság lelki állapota 1990. karácsonya előtt. Hogyan éli meg az idők változásait, milyen magatartást tanúsít, mit vár a téltől, s milyen jövőt remél magának pár héttel az ország meghirdetett széthullása előtt?
Az ígéretesnek látszó téma azonban hamar kifogott rajtam. Bárhonnan is rugaszkodtam neki, sehogyan sem sikerült megnyugtató összképet adni magunkról. Az útját és arculatát kereső vajdasági magyarság társadalomlélektani tablójának felrajzolása helyett folyton gazdasági nyomorunk, politikai csatározásaink reménytelen kátyújába csúsztam.
Nem szolgálhatok tehát magunkról megbízható, még kevésbé megnyugtató képpel. Lehet, nem csak a magam hibájából. Talán ez a földindulás sem kedvez a kitekintéseknek. Omló talajjal a lábunk alatt, kellős közepében a sorsformáló eseményeknek, olyannyira részesei vagyunk a történéseknek, hogy helyzetelemzés helyett legfeljebb pillanatnyi gondjainknak, kétségeinknek adhatok hangot.
Önmagában véve már Jugoszlávia összeomlása sem mindennapi élmény számunkra. Megfoghatatlan az a „nagyvonalúság”, ahogyan az emberek itt és most tudomásul veszik a dolgokat. Néhány évvel ezelőtt a Duna is kilépett volna medréből, ha valaki Jugoszlávia összeomlását szóba hozza. Most viszont a kutya sem törődne vele, ha a széthullást ezernyi más gond és baj nem tetézné. Ha nem tűnt volna el a szlovén áru az üzletekből. Ha „vitális” gazdasági érdekeit védve a szerb kormány nem folyamodik más köztársaságok termékekeivel szemben protekcionista intézkedésekhez. Ha a horvátok válaszul nem vetnének ki elviselhetetlen forgalmi adót a tengerparton levő szerb nyaralókra és telkekre. Ha Szerbia nem készülne bosszúból „elvágni” Horvátország felé a távvezetékeket. Ha a horvátok viszonzásul nem zárnák el az országos kőolajvezetéket...
Az irracionális gazdasági háború közepette a szlovén népszavazást beharangozó lapok baljóslatú hírei fölött sietve lapoznak át az emberek. Az önállósulási törekvések, a kölcsönös fenyegetőzések már a könyökén jönnek ki mindenkinek. Különösen a vajdaságiak allergiásak ezekre a hírekre. Érthetően, hiszen amíg az ország minden része autonómiát követel, önrendelkezésre törekszik, több hatalmat, nagyobb jogkört próbál magának kiharcolni, Vajdaság önállósága jelképessé válik. Alkotmányának minapi eltörlésével teljesen védtelenné vált gazdasági kifosztásával szemben.
A vajdasági magyarság egy széteső országban keresi a helyét. Szabad sajtó nélkül, cserbenhagyva és megtévesztve pozícionált értelmiségétől. De talán jobb is, hogy ez utóbbiak pártfogását nem élvezi, hiszen az az „életbölcselet”, amivel ezek a próféták tömték eddig a kisebbségiek fejét, a vajdasági magyarság csaknem teljes megsemmisülésébe került. A karrierista, identitás nélküli, kiváltságokra törekvő emberek szüntelenül azt sulykolták a kisebbségiek fejébe, hogy a „békés együttélés” érdekében adják fel nemzeti identitásukat, ne foglalkozzanak politikával, a hatalmon levőket pedig fenntartás nélkül biztosítsák lojalitásukról, mert különben az Isten sem irgalmaz meg nekik.
A VMDK Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége – kereken egy évvel ezelőtt, 1989. decemberében – azért jött létre, hogy ennek a nyomorúságos állapotnak véget vessen. Hogy a vajdasági magyarságot, amely közösségként korábban nem létezett, ebből a megalázó állapotból kiemelje és alkalmassá tegye a polgári életre. A VMDK létrejötte vitathatatlan határkő a szorongásokkal telt, gyötrelmes, identitás nélküli múlt és a szervezett, felelősseggel vállalt jövő között. A vajdasági magyarság saját politikai érdekszervezetének a létrehozásával vált közösséggé. Nem csak azáltal, hogy kiállt a kisebbségiek kollektív érdekei mellett, hogy nyilvánosságra hozta eddig elhallgatott megélt történelmét, a vele szemben elkövetett sérelmes és szégyenteljes eseményeket, hanem akként is, hogy a továbbiakban önálló politikai szubjektum kíván lenni.
A VMDK létrejötte óta szálka sokak szemében. A „jugoszláv orientáltságú” magyar értelmiségiek a december 9-i választások előtt a reformkommunisták zászlaja alá kívánták felsorakoztatni a magyarságot. A reformkoalíció azonban, a szerb ellenzéki pártokkal együtt, a választásokon súlyos vereséget szenvedett. Velük ellentétben, a hatalmon levő szocialisták mellett, a VMDK rendkívül sikeresen szerepelt. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a választások egyetlen igazi nyertese a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. (Igaz, a második menet hátra van még, a VMDK azonban jó eséllyel indul ezen is).
Bár a VMDK a választásokon való sikeres szereplésével nagy meglepetést keltett, nem osztatlan az öröm a magyarság körében. A helyét kereső, rossz lóra tett vajdasági magyar sajtó, ha nem is fanyalog, nem vádolható éppenséggel a magyarság tömjénezésével sem. A szavazópolgárok politikai bölcsességére vonatkozóan nem sok dicsérő jelző hangzott el. A mellébeszélés rosszat sejtet: várjuk, mikor csördít valamelyik janicsár a „rebellis magyarok” nyaka közé.
Karácsony előtt valahogy úgy érezzük magunkat, mint aki elkövette élete első nagy csínytevét. S most várjuk a dolgok kimenetelét. Illúzióink természetesen nincsenek, jól tudja mindenki, hogy a Balkánon az igazi parlamenti demokráciára egy ideig várni kell még. Sőt, épp a magyarországi példán okulva, tudjuk immár azt is, hogy az "igazi" parlamenti demokrácia sem old meg egy csapásra mindent. De amíg odaát emiatt a kiábrándultság és elkedvetlenedés jelei mutatkoznak, mi itt, bár erre kevesebb okunk van, azt hiszem, bizakodóbbak vagyunk. Mi tagadás, valahol bántó is számunkra ez a kishitűség.
[1] Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének meghívására 1990. szeptember 22-23-án Útkeresés a jövőbe címmel Kufsteinben konferenciát rendeztek. A konferencián az ausztriai, németországi, svájci és svédországi magyar szervezetek mellett meghívást kaptak a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek képviselői is. A vajdasági magyarság helyzetének elemzése és bemutatása erre az alkalomra készült.
[2] Megjelent a Magyar Szó tematikai különkiadásában. Magyarok Vajdaságban, 1990. március
[3] Elhangzott a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének alakuló közgyűlésén, Doroszlón, 1990. március 31-én.
[4] Megjelent a Magyar Szó, 1990. május 5-i számában
[5] Elhangzott Adán, a VMDK helyi szervezetének alakuló gyűlésén, 1990. május 19-én
[6] Ne legyen visszarendeződés. Magyar Szó, 1990. május 21.
[7] Megjelent a Magyar Szó, 1990. május 22-i számában.
[8] Elhangzott Kanizsán a városházán, 1990. június 11-én a nyelvhasználati törvényről rendezett vitaesten.
[9] Elhangzott Újvidéken a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület épületében a VMDK helyi szervezetének alakuló gyűlésén 1990. június 17-én.
[10] Elhangzott a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság alakuló ülésén. Megjelent a Magyar Szó, Kilátó, 1990. július 14-i számában.
[11] Elhangzott a VMDK becsei helyi szervezetének alakuló gyűlésén 1990. július 22-én
[12] Elhangzott a VMDK I. Kongresszusán, 1990. szeptember 29-én, az adai művelődési központ színháztermében
[13] A Hírmondó 1. száma megjelent 1990. szeptember 15-én. (Kiadja a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége. Ada, Felszabadulás tér 11. A kiadásért felel: dr. Hódi Sándor. Szerkesztik: Csorba Béla, dr. Hódi Éva, dr. Hódi Sándor, Kapitány László, Vékás János. Készült a becsei nyomdában.)
[14] Elhangzott 1990. szeptember 29-én Adán a VMDK I. Kongresszusán.
[15] Elhangzott Adán a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon, 1990. október 12-én.
[16] Magyar Szó, 1990. október 20.
[17] Megjelent a Magyar Szó, 1990. december 6-i számában
[18] Megjelent a Beszélő 1990. évi karácsonyi számában.