1989

 

 Számvetés [1]

Jó pár éve annak, hogy egy alkalommal a Forum Kiskönyvtár szerkesztője, Tomán László fölvetette: jó lenne, ha írnék valamit a „vajdasági ember” lelkületéről, pszichológiai jellemzőiről. Megkapott a gondolat, izgalmas, szép feladatnak tűnt számomra. Arra gondoltam, végre számot lehetne adni magunkról, foglalkozni lehetne a kisebbségi lét érzelmi, tudati következményeivel, tudományos elemzés tárgyává lehetne tenni identitászavarunkat, kisebbségi komplexusainkat, gyökértelenségünket, magunkba fordulásunkat, a csontjainkat átjáró esztelen félelmet, apadó életösztönünket s megannyi más vonását szomorú, önpusztító lelkületünknek. A gondos körültekintésre szorító körülmények – megmerevedett művelődés-, kiadó- és nemzetiségpolitikánk – ismeretében azonban nyomban beláttam, hogy amit a fejemben forgatok, az merő képtelenség. A sors kihívása volna egy ilyen lépés, s már a helyzetünkkel való számvetés puszta gondolata is afféle szentségtörésnek számít. Beleborzongva a felsejlő veszélybe – ami, mellesleg, tompa rémületként ott lapul minden kisebbségi lelkében a nemzeti vonatkozású kérdésekhez kötődve – gyorsan letettem arról, hogy a pszichológiai helyzetelemzés lehetőségét komolyan vegyem. De úgy gondoltam, ha sok mindenről nem is tanácsos fennhangon elmélkedni, életünk némely vonatkozásának tudományos szempontú megközelítése és árnyalt kifejtése mégiscsak módot kínál valamiféle helyzetelemzésre és önismeretre. Ilyen kompromisszumra hajló készséggel megpróbáltam „kitapogatni”, mi az, ami a „táj és lélek” kapcsán elmondható lenne magunkról.

Aztán az évek múltak, és egyre-másra kerültek az asztalfiókba a kiadatlan kéziratok. Akárhogyan közelítettem nemzetiségi létünk fájdalmasan érvényes és időszerű kérdéseihez, folyton sorompókba botlottam, elgondolásaimat sehogyan sem sikerült összhangba hozni a szerkesztői (kiadópolitikai) elvárásokkal. Végül többszöri nekifutás után – különböző fejezetek kihúzásával, betoldásával, átírásával – valahogyan mégiscsak összeállt a mű[2], amelyből azért többé-kevésbé kiderül, hogy milyen jellemvonásokkal, magatartási jegyekkel, lelki sajátosságokkal rendelkezünk, miben hasonlítunk más tájak embereihez, s miben különbözünk tőlük.

Már abban a hiszemben voltam, hogy a kézirat a nyomdában van, amikor váratlanul újabb kéréssel fordult hozzám a könyv szerkesztője. Hiányol a kötet végéről egy „összefoglaló fejezetet”, néhány oldalt arról, hogy „összességében milyen is a vajdasági ember pszichéje”. Mert beszélünk erről, arról, házasságról, válásról, öngyilkosságokról – írja –, de nincs meg a teljes, kerek kép, ami nélkül a könyv csonka, suta.

Mivel szerkesztőm észrevételeit a korábbiak során is mindig méltányoltam, és a kéziratot kívánalmainak megfelelően többször átdolgoztam, hiányérzetét ezúttal is jogosnak találtam. Annál is inkább, mivel – bár a kihúzásokba, átírásokba ugyan belefáradtam – a kézirat leadása után magam sem voltam egészen megelégedve a munkával. Igaz, bennem az elégedetlenség forrása más volt. Nem a néhány oldalas „összefoglaló” hiánya miatt éreztem a könyvet „csonkának”, „sutának”, hanem azért, mert csonka valóság az, amiről benne számot adtam. Úgy éreztem, hogy a kimondható, megnevezhető dolgok mögött  maradt az, ami a „táj és lélek” szempontjából igazán fontos. S ezekért a hiányosságokért nem a szándékaimat keresztező tilalomfákat kell hibáztatnom, hanem önmagamat. Végül is rajtam múlott, miről és hogyan írok. Az én lelkem nyomja, hogy valamilyen beidegződésnek – félelemnek vagy csak szokásnak – engedelmeskedve „kilúgoztam” mondanivalómat, hogy a körülményekre (megmerevedett művelődés-, kiadó-, és nemzetiségpolitikánkra) való tekintettel szigorú, talán a kelleténél is szigorúbb  öncenzúrát  gyakoroltam. Bár vallom minden sorát a könyvnek ma is, félek, a fentiek miatt túlságosan áttételesen szól gondjainkról s magunkról. Félek, hogy nem nyújt teljes, kerek képet lelkivilágunkról, közérzetünkről, állapotunkról. Ezért örömmel vállaltam ennek az „összegező fejezetnek”, ennek a sokáig elnapolt  számadásnak  a megírását, ám ezúttal maradéktalanul élni kívánok a lelkiismereti és véleménynyilvánítási szabadság jogával.

 

* * *

Lássuk hát, milyen is a „vajdasági ember pszichéje”, összességében (többségünkben) milyen lelki sajátosságokkal rendelkezünk.

De ne siessük el a hiányolt összegezést, mert ami „összességünket” illeti, előbb tisztáznunk kell valamit. Vajon, ha röviden, néhány oldalba sűrítve, áttekintenénk a könyv egyes fejezeteinek eredményeit, teljes, kerek képet kapnánk-e magunkról? Aligha, hiszen annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy összességében milyenek vagyunk, nem a korábbi eredmények összegezése révén jutunk el, hanem ha elemzés tárgyává tesszük magunkat mint közösséget. Eddig ugyanis a személyi hasonlóságok és eltérések számbavételével a személyiség szintjén  kerestem egy elnagyoltan körülhatárolt, laza halmazt alkotó népesség jellemzőit. Most váltsunk szempontot. Beszéljünk magunkról, pszichikumunkról, az identitásunk alapjául szolgáló közösség szintjén. Ne azt keressük – ismételgessük –, hogy e tájegység lakóiként milyenek vagyunk egyediségünkben, hanem hogy milyen pszichológiai sajátosságok jellemzik kisebbségi közösségünket. Félő ugyanis, hogy e szempontváltás nélkül pusztán az összegezés mit sem érne önmagában véve, továbbra is jogos lenne olvasóim hiányérzete.

Az, hogy egyes népek különböznek egymástól, annyira nyilvánvaló, hogy nem szorul senki számára sem bizonyításra. Amint azonban ezt a mindenki számára nyilvánvaló dolgot megpróbáljuk konkrét tartalommal feltölteni, s választ szeretnénk adni arra a kérdésre, hogy  miben áll, és milyen méretű ez a különbség, nevezetesen, hogy miben különbözünk például mi „vajdasági emberek” más népektől, illetve, hogy miben különböznek a Vajdaságon belüli etnikumok egymástól, egyszeriben elmosódnak, köddé válnak ezek a különbségek.

Ennek a különös jelenségnek az a magyarázata, hogy amiben a különbségeket csakugyan tetten érhetnénk, azon a téren általában megengedhetetlen a különbségtevés, amiben viszont szabadon kereshetjük az eltéréseket, e téren nincs tényleges különbség.

Mondjuk és valljuk, hogy minden nép egyforma értékű része az emberiségnek. Jellemző sajátosságként nem tulajdoníthatunk semmiféle emberi értéket, erényt, szellemet stb. egyik nemzetnek sem valamely másikkal szemben. Minden nép ugyanannyi jót és rosszat rejt magában, nincs minek alapján valamelyiket a többinél különbnek tekintenünk. Ennélfogva megengedhetetlen bármiféle  hierarchikus különbségtevés a különböző népek között. Ha a népek mégis különböznek egymástól –márpedig mindannyian tudjuk, hogy különböznek –, akkor ez a különbség nem faji, antropológiai meghatározottságú, nem pszichológiai természetű, hanem eltérő  helyzetük  következménye. A népek, nemzetek vagy földrajzi tájegységek lakóinak  másságát  történelmi múltjuk és társadalmi viszonyaik határozzák meg: a gazdasági fejlődés, a művelődés, a szellemi élet lehetőségei. Ezek a létfeltételek évszázadok során mint szerepek, szokások, értékrendek, eszmék rakódnak le és csiszolódnak a mindennapi élet sztereotip formáivá. Az, amit egy nép sajátos arculatának tekintünk, voltaképpen nem más, mint az adott embertömeg kultúrája. A kulturális sajátosságoktól kap közösségi jelleget valamely embertömeg, s a kultúra elemei azok, amelyek kifejeződnek a magatartás külső jegyeiben és a belső értékekben: az emberek viselkedésében, érzelemvilágában, felfogásmódjában stb.

A népek, nemzetek, etnikai csoportok vagy tájegységek lakóinak másságát  anyagi és szellemi fejlődésük körülményei hordozzák, azok az előnyök és hátrányok, amelyek az érdekazonosság felismerése és az összetartozástudat kialakulása révén a közösségszerveződés alapjául szolgálnak. A különbségek nem velünk születettek, hanem meghatározott társadalmi viszonyoknak, életfeltételeknek, egy-egy nép történelmi-társadalmi helyzetének a kifejeződései. A különbségek magyarázatát ennélfogva nem a személyiségkonstitúcióban, hanem a megnyilatkozás, a személyiséggé válás lehetőségeiben, nem az emberek elvont lelkületében, hanem a kultúra összetartó erejében és „emberformáló” jellegében kell keresnünk.

A másság kihámozása, a különbségek magyarázata – minthogy a különbségek mögött a nemzetek és nemzetiségek eltérő helyzetéről, különböző előnyök és hátrányok összevetéséről van szó – gyakran kereszteződik eszmei-ideológiai célokkal. A tudomány valóságfeltáró szándéka mellett – és ellenére – e téren könnyen találja szembe magát tiltásokkal, s könnyen kerül különféle politikai törekvések befolyása alá.

Az időben fennmaradni, folytatódni kívánó közösségeknek a megélhetés alapfeltételein – az életben maradás fizikai esélyein és az anyagi gyarapodás más népeket megillető lehetőségein – kívül eszmékre, hitre, közösségi élményekre is szükségük van. Mert a közösségek eszméikben, közösségi érzéseikben és gondolataikban, a közösen vállalt és vallott történelmükben biztosítják folytonosságukat. Csak az önmagukra reflektáló – eszméktől, gondolatoktól, érzésektől átitatott – közösségben érzik az emberek otthonosan magukat, amennyiben épp kulturális javaik újratermelése és gyarapítása révén őrzik meg identitásukat. Ha egy közösségnek nincs sajátos eszmékben, hitben, gondolatokban és érzésekben kifejeződő szellemi-lelki  tükre – kultúrája –, amelyben folyamatosan önmagára eszmélhetne, s amely révén tagjai számára felfedné a közösség helyzetével, sorsával összefüggő problémákat, előbb-utóbb széthullik. Elég, hogy a közösség szellemi-lelki képviselete erőtlenebbé váljék, hogy a kultúra valamelyest halványodjék, máris tanácstalanság, gyökértelenség és távlattalanságérzés vesz erőt a közösség tagjain. Ha egy közösségi kultúra nem gyarapszik, akkor már süllyed, s amelyik süllyed, annak számolnia kell a szétesés és szétszóródás minden gyötrelmével.

Olyan közösségi kultúra az eszményünk, amelyben az ember nem kényszerül idegen minták szerint élni, amelyben nem kockáztatja belső biztonságát és személyes életét, ha kinyilvánítja kötődési igényeit, identitását, törekvéseit, szükségleteit. Olyan kultúra az eszményünk, amelyet a lelkileg szabad emberek közössége hoz létre, amelyben az embernek nem kell kettős életet élnie, hamis azonosságot vállalnia, nem kell gondolatait eltitkolnia, önmagát meghazudtolnia, és nem kényszerül dogmáknak, fölötte álló hatalmaknak vakon engedelmeskedni.

De hát hol van ilyen kulturális vagy etnikai közösség? A világnak ezen a részén jobbára csak olyan népek élnek, amelyeket az állandó fenyegetettség, lappangó vagy nyílt erőszak távol tartott attól, hogy sorsuk szervezését saját kezükbe vehessék, sőt, gyakran az illúziótlan számvetésre sem nyílt lehetőségük. Közép- és Kelet-Európa tele van fejlődésükben megtorpant etnikai és kulturális közösségekkel, tele van megfélemlített, gyökértelen, befelé néző, rezignált emberekkel. Vajon miféle nagyítóval tudnánk itt különbséget tenni azok között, akik sorsukat idegen erők kezében tudva mind hasonlóvá váltak lelkületükben, s akik hason-lóságukon túl egyaránt nélkülözték – és nélkülözik ma is – az  autentikus létezés  lehetőségét?

Egy sokarcú, ellentmondásos világban önmagában véve is problematikus volna valamiféle állandó „lelkület” fölrajzolása. Az eltérő szerephelyzetek, amelyekben egymás számára megmutatkozunk, jóllehet különböző megnyilvánulási formái annak, amit személyiségünk egysége jelent, nem kínálják fel sem az emberi teljesség, sem az autentikus létezés lehetőségét. Akármilyen karaktervonásokat próbáljunk is ráhúzni valamely népességre, közösségre, az említett okoknál fogva sosem fog ráilleni egészen. Valami mindig kimarad a képből, fontos dimenziók maradnak rejtve előttünk, s legfőképpen az marad titok, amit jobb szó híján úgy nevezünk, hogy a közösség „szelleme-lelke”. Mi az, amit ilyen körülmények között a közösségre és a közösséget konstituáló egyedekre nézve releváns  vonásnak tekinthetünk?

Az élet még inkább tele van alakoskodással, a létezés mímelésével ott, ahol a párt – egyetlen párt – szabja meg a jogot a társadalmi megnyilatkozásra. A politizálni nem tudó vagy nem akaró emberek hangja ezekben a társadalmakban egyáltalán nem hallatszik. Így a társadalmi bajok is egyoldalúan, eltorzultan mutatkoznak, s az élet szükségképpen kínos meglepetéseket tartogat mind a nemzeti kultúrák, mind az emberi magatartások vonatkozásában.

Ha valamilyen különleges technikával röntgenfelvételt készítenénk az itt élő népek lelkéről – az érzelmekben, indulatokban tükröződő valóságról –, minden bizonnyal lehangoló kép tárulna elénk.

Érett, higgadt embereket látnánk, akik valamilyen félelemnek vagy szokásnak engedelmeskedve tétlen várakozásban tékozolják el életüket. A különös műszer nyilván felfedné előttünk azt is, hogy ez a lehangoló belenyugvás kimondatlan, naponta megélt fenyegetettség-érzésből fakad, hogy a túlzott higgadtság és fegyelmezettség voltaképpen félelmet és kiszolgáltatottságot takar.

Táj és lélek szempontjából mindenképpen nehéz és sajátos történelmi pillanatot örökítenénk meg. A demokratizálódási folyamatok már fellazították a korábbi merev kötöttségeket, a struktúrák korábbi tehetetlen bábjai kezdenek új arcot ölteni, Közép- és Kelet-Európa országaiban azonban még távolról sem zárult le az ember szellemét és lelkét gúzsba kötő diktatúra korszaka. Él és eleven még a hatalomgyakorlás régi módja, amely kitermeli és megköveteli a meghunyászkodást, a félelmet, az alávetettséget. Az az intézményrendszer, amely generációkon keresztül megbénította, megtörte az ellene szegülő akaratot, ma is magában hordozza az erőszak lehetőségét. Ennek veszélye miatt az élet tele van hazugságokkal, mellébeszéléssel, a lappangó gondok elleplezésével. Nem csoda hát, ha a „kemény kéz” politikájával és a politikai intézményrendszer dogmájával egyetlen szocialista országban sem sikerült megállítani az élettér beszűkülését, a gazdasági- és kulturális élet színvonalának zuhanásszerű esését, ha nem sikerült megakadályozni az eladósodást, a széles néprétegek elszegényedését, lerongyolódását és lezüllését. Az etnikai közösségek, nemzeti kultúrák sora került válságba a nagy történelmi változások küszöbén. Fenyegető népességfogyásról, kitelepülésről, a halálozási arányszám megnövekedéséről, a család bomlásáról, az általános egészségi állapot romlásáról, új népbetegségek – alkoholizmus, öngyilkosság, elmebetegségek – terjedéséről hallani mindenfelől. Valahonnan, a föld valamely távoli pontjáról nézve, az itt élő népek ilyen szempontból egyformának tűnnek valamennyien. És egyformának vagy hasonlónak látszanak maguk az emberek is, legalábbis azok, akik mindmáig a félelem görcseiben élnek.

Természetesen a felrajzolt kép – a szükséges háttér és távlat végett – elnagyolt. Egy szigorúbb önvizsgálatnál ez az elnagyolt kép, helyzetünk sajátosságainak megfelelően, számos vonatkozásban pontosításra szorul. Már eleve megkülönböztetett figyelmet kíván a kisebbségi sors. Hiszen a kisebbségeknek – helyzetüknél fogva – eggyel több okuk van a rettegésre, és ez az egy ok önmagában véve is elegendő lenne ahhoz, hogy félelemben éljenek.

Történelmi gyökereik, nyelvi és kulturális kötődéseik miatt a kisebbségekre fokozott nyomás nehezedik. Hiába is szépítenénk a dolgokat, bárhol is élnek, mindenütt azt várják tőlük, hogy eltépjék ezeket a gyökereket, hogy ne anyanemzetükhöz tartozónak érezzék magukat, hanem ahhoz az országhoz kötődjenek elsődlegesen, amelyben  élnek. S annál inkább így van ez, minél kevésbé biztosítják számukra az egyenlőséget és az akadálytalan fejlődést.

Ilyen-olyan kompromisszumokat a többségi helyzetben levő nemzetek tagjainak is meg kell kötniük magukban. A kisebbségi helyzetben levő embereknek azonban náluk is szelídebbé kell tenni lelküket jogaik követelésének vonatkozásában, nehogy nekimenjenek a politikai-ideológiai korlátoknak, amelyek sohasem ott húzódnak, ahova a törvényesség és a jog előlátja, hanem ahol a politikai struktúra jónak tartja. Hiába a legjobb szándék, hiába a deklarált szép elvek, ha azok a gyakorlatban rendre hajótörést szenvednek. Márpedig általában ez történik: valami mindig gátat vet a kisebbségi-nemzetiségi érdekek érvényesülése elé, valamiért nem nyílik lehetőség a kollektív jogok biztosítására, a kultúra és anyanyelv megőrzését, fejlesztését szavatoló hatékony jogszabályok kidolgozására, valami mindig akadályozza a saját anyagi forrással (is) rendelkező kisebbségi intézményhálózat kiépítését, a megfelelő érdekvédelmi szervezetek létrehozását, az autonómia kivívását.

 

 

* * *

Egy korrekt önvizsgálat során nekünk is számolnunk kell azzal, hogy megzavarjuk a magunkról ápolgatott képet. Arra a megállapításra hagyatkozva, hogy nálunk a nemzetiségek helyzete kedvezőbb, jobb, mint más szocialista országokban, sokáig hagytuk magunkban a lelkiismeret hangját elaltatni. Hosszú évtizedeken át nem készültek a magyar lakosság anyagi helyzetével, demográfiai sajátosságaival, társadalmi rétegeződésével, szellemi életével foglalkozó tanulmányok. Igaz, nem került sor a tényleges helyzetfelismerést szolgáló vizsgálatokra más nemzetiségek körében sem. A nemzetiségi vonatkozású kérdések - jóllehet, egy több-nemzetiségű környezetben, amilyen Vajdaság is, ezek volnának a releváns, mindenkor aktuális kérdések - valamilyen rejtélyes oknál fogva kívül rekedtek a közgondolkodás (az irodalom, a tudomány, a publicisztika) határain. Egyáltalában, mintha leszoktunk volna arról, hogy fönnhangon töprengjünk önmagunkról.

Mindezt a hiányt e számvetés során lehetetlen pótolnunk. Könyvünk előző fejezeteiben szó volt ugyan arról, hogy milyen magas a válások gyakorisága, az öngyilkosságok és elmebetegségek számaránya más népekhez, tájegységekhez viszonyítva, de, sajnos, a demográfiai sajátosságok más vonatkozásaival – a betelepítéssel, kivándorlással, a nagyarányú belső migrációval, a népesség elöregedésével, létszámcsökkenésével, identitászavarával  – foglalkozó fejezet „statisztikai jellege” (!) miatt nem kapott helyet a kötetben. Így, bár talán a könyvben szereplő utalásokból következtethetünk a magyarság romló egészségi, szellemi-lelki állapotára, e hiányosságok miatt nem kaphatunk világos és egyértelmű képet arról, hogy a népesség egészének helyzete mennyire riasztó.

A táj és lélek összefüggéseit keresve aligha hagyhatnánk figyelmen kívül azt a lehangoló körülményt, hogy a magyarság létszáma és részaránya az elmúlt hetven év során állandóan csökkent, s hogy ez a tendencia az utóbbi egy-két évtizedben felerősödött. Nem tartozna tárgykörünkbe ez a kérdés, ha a népesség ugyanilyen mértékű csökkenése volna tapasztalható más magyar kisebbségek esetében is, vagy ha ez a jelenség általában a kisebbségi helyzet természetes velejárója lenne. Csakhogy tudjuk, nem ez a helyzet. Másutt nem, vagy jóval kisebb arányban csökkent a magyar lakosság száma, más kisebbségek, például az albánok esetében pedig viharos létszámnövekedés figyelhető meg.

A népességfogyás egyik, kétségkívül legfőbb oka, hogy rosszul állunk utánpótlás dolgából. A Kárpát-medence magyarok által benépesített területei közül itt a legalacsonyabb a népesség-szaporulat. A születések számát tekintve az országon belül is az utolsó helyen állunk: a magyarlakta területeken születik a legkevesebb gyerek Jugoszláviában.

Míg a születések számát tekintve utolsó, a halálozások terén első helyen állunk. Ennek a gyászos elsőbbségnek részben az a magyarázata, hogy az átlagéletkor tekintetében a magyarság Jugoszlávia legelöregedettebb népcsoportja, részben pedig általános egészségügyi helyzetünk számlájára írandó, amelyről itt csak annyit, hogy a lakosság számarányához viszonyítva körünkben követik el a legtöbb öngyilkosságot.

A létszámcsökkenés másik alapvető oka a külföldi munkavállalás, pontosabban a kivándorlás, melynek következtében több tízezer fővel csökkent a magyarság lélekszáma. A külföldön dolgozók egy része minden bizonnyal visszatér majd, a vándorbotot fogók többsége azonban a kitelepedés szándékával hagyta el, illetve hagyja el ma is az országot.

Arról már volt szó, hogy a válások terén a világranglista élén állunk. Nem beszéltünk viszont még arról, hogy minden harmadik házasság vegyes házasság, és hogy a vegyes házasságokban élők általában a többségi néphez tartozónak, vagy egyszerűen csak „jugoszlávnak” vallják magukat. Ez a nemzeti  identitásváltás a népességcsökkenés harmadik oka.

Úgy vélem, hogy „táj és lélek” vonatkozásában semmiről sem beszélhetnénk hitelt érdemlően e néhány demográfiai sajátosság elhallgatásával vagy megkerülésével. Már csak azért sem, mert ezek a tények többet elárulnak rólunk, mint bármilyen karakterológiai elemzések. E tényeknél ugyanis semmivel sem tudnánk jobban érzékeltetni etnikai közösségünk szellemi-lelki tartásnélküliségét, lassú felbomlását, szétesését.

Sokan hajlanak arra, hogy ezt a sok kedvezőtlen jelenséget a népesség „biológiai elöregedésével”, az „életkedv megfáradásával”, a „vitalitás csökkenésével” hozzák összefüggésbe. Én személy szerint nem hiszek ebben. Nem hiszem, hogy a magyarázat genetikai természetű lenne. Úgy gondolom, hogy a megbetegedési, halálozási, népesedési mutatók valamely népcsoport társadalmi-gazdasági helyzetének, életformájának, kultúrájának a demográfiai vetületei. Hogy népesedési helyzetünk romló kilátásai, a kedvezőtlen megbetegedési és halálozási mutatók, a deviáns jelenségek (válások, öngyilkosságok, elmebetegségek), a szétszóródás, identitásváltás stb. etnikai közösségünk diszfunkciójának és dezintegrációjának a jelei, más szóval, hogy társadalompatológiai jelenséggel állunk szemben.

Ezek a társadalompatológiai jelenségek szellemi életünk hiányosságaiban és nemzetiségi öntudatunkban  is kifejeződnek, ha ugyan nem innen eredeztethetőek. Mivel a nyelv mellett a kultúra az, amely az etnikai közösségek életében a szervező-összetartó erőt jelenti – amennyiben a kultúra hangolja egybe a közösség önfenntartását és újrateremtését szolgáló egyedi viselkedéseket és tevékenységeket, s a kultúra szolgáltat helyzetünk és önmagunk vállalásához hitet, érveket és érzéseket –, ha a közösség kohéziója megbomlik, ha újratermelésében zavarok lépnek fel, ha a szorongás, otthontalanság, menekülési vágy válik uralkodó érzéssé, annak okát mindenekelőtt a szellemi élet hanyatlásában, a kultúra hiányosságaiban kell keresnünk.

Vajon nemzetiségi kultúránk tud-e megfelelő közérzeti és érzelmi támaszt nyújtani? Megvannak-e az anyanyelvű művelődés folytonosságának és fejlődésének - az etnikai megmaradásnak - a feltételei?

 Költői kérdések. Mert milyen lelki tartást nyújthat pl. a nemzetiségi közoktatás tartalma és hálózata, ha az általános iskolák és tanulók száma az ötvenes évektől állandóan csökken, ha a gyerekek egynegyede (Újvidéken fele, Versecen, Pancsován háromnegyede!) nem anyanyelvén tanul? Reform reformot ér, és a közoktatási intézményeink „korszerűsítésének” eredményeként a „reformerek” átszervezik, összevonják, elsorvasztják, megszüntetik a meglévő iskolákat is. A nemzetiségi kultúra szempontjából katasztrofális következményekkel jártak az eddigi „újítások” is, az újabb javaslatok azonban, amelyek a tanulók létszámától (gyakorlatilag mindegy, hogy 30 vagy 20 főtől) tennék függővé a nemzetiségi tagozatok megnyitását, amennyiben elfogadásra kerülnek, következményeikben ezeken is túltennének.

Közoktatásunk hiányosságainak következtében etnikai szempontból jelentős strukturális aránytalanságok jöttek létre. Különösen szembetűnő a felsőfokú végzettségűek hiánya, az értelmiség vékony, foghíjas rétege.

A közállapotokért mindenütt az adott népesség szellemi elitje a felelős. Nálunk a hiánya. Nemcsak hogy „szellemi elitünk” nincs, de a szó igazi értelmében vett értelmiséggel is alig rendelkezünk. Olyan értelmiséggel, amelyik a megmaradás sorskérdéseinek a felvetésére vállalkozna, s amelyik példájával a nemzetiséggel való azonosulásra, a hovatartozás vállalására ösztönözné azokat, akik a nemzetiségi lét kilátásaiban elbizonytalanodtak.

Kultúránk erősen irodalomközpontú, vagyis csonka kultúra. Értelmiségi szakemberképzésünk nemzetiségi nyelven megoldatlan, így képtelenek vagyunk a tudományos gondolkozást – a történelmet, szociológiát, demográfiát, jogtudományt, szociálpszichológiát, közgazdaságtant, politológiát stb. – nemzetiségi létünk, helyzetismeretünk, identitástudatunk szolgálatába állítani.

Ezen a tájon (az egész közép-európai régiót értve itt táj alatt) az irodalom volt mindig a nemzeti tudat gondozója és letéteményese. A költők, írók tartották, erősítették az emberekben a lelket. Ők segítettek a nehéz időkben „álmodni valamit”, amiért érdemes élni, maradni, vállalni. A mondottakat nehéz volna a mi íróinkra és költőinkre vonatkoztatni. Irodalmunk távol akarja tartani magát a politikától, olyannyira, hogy a nemzetiségi sorskérdések is hidegen hagyják. Ez az apolitikus magatartás talán érthető is volna, ha lennének „hivatásos” politikusaink, akik a nemzetiségi kultúra érdekképviseletét magukra vállalnák. Így azonban, ebben a végtelenül túlpolitizált társadalomban, amelyben a nemzetiségek az állami szervekben és pártszervezetekben mélyen számarányuk alatt képviseltetik magukat, érdekeiket és törekvéseiket nem tudják kifejezésre juttatni. Történjék bármi is, önnön érdekükben semmiféle konstruktív politikát sem tudnak érvényesíteni. Az az elgondolás, hogy majd az általános politikai szervezetek és a társadalom önigazgatási szervei oldják meg a nemzetiségi léttel kapcsolatban fölmerülő problémákat, a valóságban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Vagy javultak-e a nemzetiségi kultúra és tudomány szervezeti és intézményes feltételei? Megoldottuk-e a kultúrahordozó és kultúrateremtő értelmiség képzésének, újratermelődésének a kérdését? Létrejöttek-e a társadalmi élet egészét átfogó nemzetiségi művelődés intézményei? A vajdasági magyarság ma sem rendelkezik önálló könyvtárral, képtárral, levéltárral, múzeummal. De hasonló szlovák, román, ruszin intézmények létrejöttéről sem hallottunk eddig.

Ott, ahol a kisebbségek – megfelelő intézmények, szakkáder híján – szellemi életükkel nem képesek a tudományt, a művészetet, a közösség alkotóképességét, intelligenciáját nemzetiségi létük szolgálatába állítani, szükségképpen számolni kell a kisebbség öntudatában (mentalitásában) és magatartásában bekövetkező kedvezőtlen változásokkal. Az identitásérzésben és az identitás kifejező viselkedésben való elbizonytalanodás, a szorongás, otthontalanságérzés, menekülési vágy nem anyagi, hanem szellemi-lelki természetű. Anyagi, egzisztenciális szempontból a magyarság helyzete vélhetően se nem jobb, se nem rosszabb más nemzetek és nemzeti kisebbségek helyzeténél. Mint  közösség  azonban a nemzetiségi kultúra csonkasága, a nemzeti identitást ápoló, védelmező szervezeti és intézményi feltételek hiányosságai miatt nem képes a korszerű etnikai tudat  kialakítására és fenntartására. A korszerű nemzettudat hiánya miatt nemzeti kisebbrendűségi érzés, nemzeti identitásválság  vált uralkodóvá a magyarság soraiban.

És ezzel elérkeztünk a „táj és lélek” talán legfontosabb, de mindenképpen egyik sarkalatos kérdéséhez, a bennünket másoktól megkülönböztető lelki sajátosságaink gyökeréhez. Ha ugyanis érzelemvilágunk, felfogásmódunk, viselkedésünk valamiben csakugyan eltér másokétól, akkor ez a kisebbségi helyzetünkhöz és etnikai mivoltunkhoz való viszonyulásunkban nyilvánul meg elsősorban. Más szóval, különbözőségünk abból fakad, hogy valamilyen – szinte patalógás méretű – félelem miatt nem merjük vállalni teljes önmagunkat.

A szorongás, sértődékenység, bizalmatlanság, befelé fordulás, társadalmi-közéleti passzivizálódás, a magánéletbe való bezárkózás - vagyis mindaz, ami jellemző ránk - szoros kapcsolatban van etnikai identitásunk bizonytalanságaival.

Az etnikai öntudat hiánya vagy elbizonytalanodása természetesen nem független a kisebbség tényleges helyzetének a bizonytalanságaitól, az adott etnikai csoport társadalmi státusától. A kisebbségi státus, mint tudjuk, az államhatalomból többé-kevésbé kirekesztett népességre jellemző. A kisebbség csak tárgya a nemzetiségi politikának, egyenrangú félként és „kollektív szubjektumként” nincs beleszólási joga az össztársadalmi folyamatokba. A hátrányos helyzet ellenében viszont, mint „idegen elemek”, zavartalanul a nemzeti történelem és nemzeti kultúra részeseinek érezhetik magukat. Más szóval, a kisebbségi helyzet, épp a jogfosztottság miatt, a kohéziót növelő külső nyomás következtében, az anyanemzethez való hozzátartozás szoros, közvetlen megélésével és kihangsúlyozásával jár együtt. A nemzeti identitás tehát nem kérdéses.

A nemzetiségi státus – ezt is jól tudjuk – az identitás szempontjából új helyzetet teremt. A nemzetiségi státus azt jelenti, hogy a kisebbségek és más „államalkotó népek” között nem lehet semminemű megkülönböztetés: a nemzetiség éppúgy részese, államalkotó eleme az országnak, mint más többségi népesség. A nemzetiségi státus ennélfogva (elvileg) az otthonosság érzésével  jár együtt, jogformálással mindarra, ami a többségi népet megilleti. A társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai életbe való bekapcsolódás a nemzetiség integrálódásához  vezet, ami együtt jár a korábbi egyoldalú nemzeti-politikai kötődések gyengülésével. Optimális esetben ún. „kettős kötődés” jön létre: a nemzetiségek egyformán érzik magukat mind anyanemzetükhöz tartozónak, mind az őket integráló államrendszerhez. A nemzettudat kérdése ebben az esetben már közelről sem magától értetődő. Akkor adekvát, ha híven tükrözi a nemzetiségi közösség helyzetét, kulturális fejlődésének, politikai akarat  érvényesítésének lehetőségeit.

A nemzetiségi státus a teljes jogegyenlőség koncepcióján nyugszik. A teljes jogegyenlőségnek azonban a gyakorlatban számos akadálya szokott lenni, olyannyira, hogy e szép koncepció néha már inkább csak víziónak tűnik.

A bajok forrása rendszerint az, hogy a nemzetiségi státus csak névleges,  a kisebbségeket egyszerűen átkeresztelik nemzetiségeknek. Az átkeresztelés révén az államrendszer „integrálja” a kisebbségeket, anélkül, hogy a természetes integráció feltételeit megteremtené, vagyis a kisebbségeket egyenrangú partnerként kezelné és releváns politikai tényezőnek tekintené. Ebben a felemás helyzetben, amikor a kisebbségi helyzet és a nemzetiségi státus közötti különbségek a gyakorlati életben nem differenciálódnak kellőképpen, a nemzettudat vonatkozásában bizonytalanságok lépnek fel: bűntudat és infantilizálódás, szellemi leépülés következik be.

Az otthonosságérzéshez nem elég a nemzetiségi státust meghirdetni, ennek az alapérzésnek a gyakorlati feltételeit kell megteremteni. Társadalmi szerephelyzetük és politikai jogkörük bizonytalanságai miatt a kisebbségek sok helyütt inkább otthontalannak, „sehova sem-tartozónak” érzik magukat. A „kettős kötődés”, a „kettős identitás” nem egy igényesebb, teljesebb emberi élet lehetőségét villantja fel előttük, ahogyan ennek lennie kellene, hanem identitászavart és önismereti bizonytalanságot eredményez. S ha e bizonytalanság mellett „lojalitásuk” számonkérésével, megkérdőjelezésével társadalmi helyzetüktől és befolyásuktól függetlenül a kisebbségek bármikor sarokba szoríthatóak, sorsukkal szemben tehetetlennek érzik magukat, feladják jövőbe vetett hitüket, s maradéktalanul úrrá lesz rajtuk helyzetük tragikus megéléséből fakadó rossz közérzetük.

Ennek a rossz közérzetnek a gátló, passzivitásba, tétlenségbe húzó félelemnek a jelei a magyar kisebbség körében is felismerhetőek. Mint ahogyan felismerhetőek a nemzettudat vonatkozásában a bűntudat  és infantilizálódás jelei is. Úgy teszünk például, mintha megkerülhetnénk a történelmi folytonosság problémáját. Múltunk egy sötét nagy űr, amire politikai „szemérmességből” fátylat borítottunk. Nincs jövőképünk. Sokan szégyenlik, titkolják származásukat: egymás között sem beszélnek anyanyelvükön. A lemorzsolódás, szétszóródás példátlan arányú. Mintha teljesen megszűnt volna, hiányozna a szülőföldhöz való ragaszkodás, mind többen forgatják fejükben az elköltözés, kivándorlás gondolatát. A közvetlen emberi kapcsolatok szintjén is hatalmas erózió munkál: gyanakvóvá váltunk, senki sem bízik a másikban. Mindent egybevetve azt kell mondanunk, hogy nemzettudatunk összeroppant, s ennek következtében kivétel nélkül valamennyien komplexusossá váltunk.

Nemzeti identitásunkkal, állampolgári bizonytalanságunkkal kapcsolatos gátlásainkat – komplexusainkat, frusztráltságunkat – a hallgatás jégkérge takarja. Nem csak gyávaságunkból kifolyólag: a valóságnak ez a szférája kultúrpolitikánkban sokáig „tabu” volt. Minden nemzet és nemzetiség olyan politikai, ideológiai és társadalmi konstrukciókban élt eddig, amelyben nem volt célszerű mindig nevükön nevezni a dolgokat. Legkevésbé a nemzeti egyenjogúság hiányosságai, fonákságai kerülhettek szóba. Aki netán kétségeinek mégis hangot adott ilyen vonatkozásban, annak számolnia kellett azzal, hogy meghurcolják. Ma már tudjuk, hogy a kötelező hallgatás miatt jutottunk el oda, ahol vagyunk. Nem csak a nemzeti viszonyok vonatkozásában, amelyek a problémák állandó hárítása folytán a mélypontra jutottak, de a gazdaságban, a politikában, és a kultúrában is.

A „tabuk” halálának korát éljük. Ma már hangosan kimondhatók a tegnap még eretneknek számító gondolatok. De vajon változtat-e valamit a helyzeten az, ha valamennyien kimondjuk a magunkban hordozott, elhallgatott félmondatainkat? Lelki-egészségügyi szempontból biztosan, ilyen vonatkozásban az elhallgatott, mindenki által tudott dolgok kimondása is fontos. A nyilvános beszéd és írás azonban többet jelent ennél: tanúságtétel magunkról, odafordulás másokhoz, a párbeszéd felajánlása, amire ma dolgaink állása miatt mindennél nagyobb szükség van. Sokféle tévhittel kell leszámolnunk, amelyek rendkívül mélyen gyökereznek mindannyiunkban. Mindenekelőtt a fejlődést és előrelépést sokáig gátló eszmei-ideológiai kérdések vonatkozásában. Meg kell szabadulnunk a dogmáktól, mítoszoktól, babonáktól, politikai frázisoktól, amelyek sokáig megfosztottak bennünket annak lehetőségétől, hogy szándékainkkal és cselekedeteinkkel szavaink mögött álljunk. Meg kell szabadulnunk a megaláztatástól és képmutatástól. Lelkiismereti öntisztulás nélkül nincs társadalmi kibontakozás.

 

* * *

A változás szelei fújnak. Nem maradhatunk kívül a társadalmi demokratizálódási folyamatokon. Ám ahhoz, hogy e folyamatokba bekapcsolódhassunk, egy önmagunkban elvégzendő számadással mindannyian tartozunk magunknak. Tisztáznunk kell, hogy múltunk és jelen helyzetünk mennyiben állt rajtunk, a kényszernémaság, az üres mellébeszélés mennyiben volt szükségszerű, s legfőképpen, hogy a lehetséges jövők közül melyikhez járuljunk hozzá meggyőződésünkkel, erőfeszítésünkkel, kiállásunkkal.

Ha a vajdasági magyarság nem akar múló történelmi jelenség lenni, meg kell újulnia, fel kell ébrednie abból a tunya tespedtségből, közönyből, lemondó belenyugvásból és reménytelenségből, amelybe a távlattalanság érzés és a szellemi tehetetlenség süllyesztette.

Saját erőnk azonban aligha elég arra, hogy talpra álljunk, hogy a zsákutcából kiverekedjünk. Ahhoz, hogy tényleges közösséggé válhassunk, hogy mint nemzeti kisebbség „kollektív szubjektumként” egyenrangú félként bekapcsolódhassunk és cselekvő részesei lehessünk a társadalmi változásoknak, a jelenleginél egyértelműbbé kell tenni jogkörünket, státusunkat. Mivel a nemzetiségi státus körül tapasztalható bizonytalanság rendkívül károsan hat a nemzettudatra, önbizalomra, állampolgári magatartásra, meg kellene szüntetni a deklarált jogok és a megvalósulásuk közötti szakadékot. Ez a szakadék azért jöhet létre és állhat fenn, mert a meghirdetett teljes jogegyenlőségnek nincs megfelelő garanciája a társadalmi gyakorlatban. Továbbá az egyéni polgárjogok – még ha teljes mértékben meg is valósulnának – önmagukban nem bizonyulnak elegendőnek a nemzetiségi kultúra megőrzéséhez és fejlesztéséhez, az etnikai közösségek fennmaradásához. Ehhez valamiféle „kollektív jogvédelemre"” is szükség volna, amit elsőként épp Jugoszlávia kezdeményezett a kisebbségekkel foglalkozó nemzetközi fórumokon. Addig is azonban, amíg ezek az elvi álláspontok realizálódnak a gyakorlatban, talán nem kellene annyira félnünk a nemzetiségünket átfogó kulturális szervezet  létrehozásának gondolatától. Anélkül, hogy különösebb illúziókat táplálnánk magunkban egy nemzetiségi kulturális szövetség lehetőségeit és hatásfokát illetően, egy ilyen szervezet is fontos szerepet játszhatna a vajdasági magyarság kultúrájának, hagyományainak, anyanyelvének, identitásának megőrzésében.  

 

Lépni kell [3]

„Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,

Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...”

(Tompa Mihály: A gólyához 1850.)

 

Dr. Hódi Sándor Adán él, a jugoszláviai Vajdaságban. Az MDF megyei szervezete és az MMIK közös vendégeként előadást tartott Szolnokon. Előadásának lényegét és beszélgetésünket kommentár nélkül teszem közzé.

- Demográfiai helyzetelemzéssel kezdem. Jugoszláviában jelenleg 430 ezer magyar él, ebből 380 ezer a Vajdaságban, az eredeti magyar területen. Furcsa, hogy még Szlovéniában van a magyaroknak kulturális szövetsége - sőt, már pártról is beszélnek -, addig a Szerbiához tartozó Vajdaságban ilyen nem létezik.

A Vajdaságot tarka etnikai kép jellemzi: 20-21 nemzet, nemzetiség található itt a statisztikák szerint. Ennek 50-52 százaléka szerb, ezután következnek a magyarok, románok, szlovákok, montenegróiak, stb. Megjegyzem, hogy a magyar határhoz közel eső, a magyarok által leglátogatottabb szabadkai község (közigazgatási egység, 50 van belőlük Vajdaságban) lakóinak már csak a 49 százaléka magyar.

Évente egy százalékkal csökken a magyarok száma! Mi ennek az oka, ha úgy tartják, hogy jobb helyzetben vagyunk, mint a felvidéki, erdélyi magyarok? Látszólag jobban. Elsőként említem a külföldi munkavállalásokat, amelyekkel számtalan jugoszláv állampolgár élt, így a magyarok is, alapvetően anyagi okok miatt. Azt reméltük, hogy visszatérve megélénkítik gazdaságunkat, szellemi életünket. Nem így történt. Rengetegen nem jönnek vissza. Elveszítettük őket is, s a szülőképes nők nagy hányadát és a külföldi, idegen nyelven való oktatás miatt egy egész harmadik generációt.

Nemcsak a külföldre távozás okoz gondot, hanem a belföldi mobilitás is. Falvainkból az agrárnépesség kilátástalansága miatt - tódul a városokba, s ott az asszimiláció veszélye sokkal nagyobb. A Vajdaságban minden harmadik házasság vegyes, az ezekből a kapcsolatokból született gyermekek zöme a későbbiekben inkább szerbnek vagy horvátnak vallja magát.

Meg kell említenem még egy problémát. Új identitásfogalom jött létre: sokan jugoszlávnak vallják magukat, ide tartozik a vajdasági magyar anyanyelvűek csaknem 10 százaléka is. Végül elég, ha csak a demográfiai tényeket sorolom: nálunk a legalacsonyabb a népesség szaporulata, a legelöregedettebb a lakosság, a legmagasabb az öngyilkosságok, a válások száma a magyarság körében. Eddig ezek az adatok a szőnyeg alá voltak söpörve, mondván, hogy nekünk van a legjobb helyzetünk. Próbáltam Magyarországon is közzétenni kutatásaimat, de elzárkóztak a publikálás elől. A közeljövőben talán lehetőségem nyílik az adatok közzétételére.

A második nagy kérdéskör, amit érinteni szeretnék, az intézményhálózatunk. Jelenleg van magyar tanszékünk a Vajdaságban és egy Hungarológiai Intézetünk. Két színházunk, az újvidéki és a szabadkai. Ez utóbbi már agonizál. Néhány folyóirataink, napilapunk ugyan van, de újakat nem tudtunk beindítani. A magyar iskolahálózat hiánya érint bennünket a legkínosabban. Az elemi iskolásainknak csaknem a  fele, a középiskolások kétharmada szerbül tanul. Ha a létszámtól teszik függővé a falusi iskolai tagozatok megnyitását, akkor nemsokára nem lesz hol magyarul tanulniuk a magyar gyerekeknek. A demokrácia jó dolog, de a statisztika - ebben a helyzetben - befolyásolja az iskolarendszert is. A szülők a gyermekük jövője érdekében úgy gondolják, hogy már az óvodától át kell állni a szerb nyelvű képzésre. Felesleges magyar iskolába járatni a gyereket, hiszen később - a lehetőségek hiánya miatt - úgyis szerb vagy horvát nyelven kell szakmai tanulmányokat folytatnia. Elhangzott az a javaslat is, hogy a szabadkai egyetlen magyar tanítóképzőt be kell zárni. De magyar nyelven tanító magyar pedagógusokat szerbül képezni - abszurdum.

A Vajdaságban 18-19 százaléknyi a magyarok létszáma. Az elemi iskolai végzettségűek között 16 százalék, a középiskolát végzettek között 7 százalék, az egyetemi vagy főiskolát végzettek között pedig 2-2,5 százalék a magyarok aránya. Ezek után nem csoda, ha értelmiség hiányban szenvedünk. Különösen, ami az ún. „elit értelmiséget” illeti, azokat, akik fölvállalják a magyarság ügyét. Sajnos, közülük azok, akik kulcspozíciókba kerültek, kivárásra rendezkedtek be. Hiányzik a szakértelmiség, sokan - tanulmányaikat szerb, horvát nyelven írják. Külön gondot jelent munkáikat visszafordítani magyar nyelvre. A dolog másik oldala az, hogy mintegy 10 éve még több százan tanultak közülünk Magyarországon, ma csak meghatározott számú tanuló jöhet ide tanulni. Mi ebben a kérdésben most nem tudunk lépni, ezt Magyarországon kellene megszervezni. E nélkül törékennyé válik értelmiségi utánképzésünk.

Azt kell mondanom, hogy ma nálunk kollektív nemzettudat nincs, összeroppant. Erről keveset beszélünk. Fogyatkoznak azok is, akik magyarságukért cserébe kapaszkodtak fel pozíciókba. Politikai vonatkozásban senki sem képviseli nemzeti közösségünket. Sem a küldöttrendszer, sem az önigazgatási rendszer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Jelenleg az a helyzet, hogy kisebbségből nemzetiséggé fogyatkoztunk, és semmi kapcsolatunk sincs a magyarság többi részével.

Magánkapcsolatokat építgetünk, s az önöknél zajló folyamatoknak csupán passzív szemlélői vagyunk. A jugoszláviai magyarság elkülönülésében nagy szerepe van a korábbi magyar politikának is. Idegenként kezelt bennünket, igyekezett fenntartani az látszatot, hogy helyzetünk megoldott. Pedig  10-15 évvel ezelőtti szabadságunk látszólagos volt (irodalmunk sem vállalta fel a vajdasági magyarság sorskérdéseit). Az itt tanuló diákok közé tartoztam. Jól emlékszem, hogy amikor Kádár János az Eötvös Kollégiumba látogatott, amelynek diákja voltam, rejtélyes okok miatt nem vehettem részt a találkozón, elkülönítettek, karanténba zártak a palesztin, vietnami és arab diákokkal együtt. Így nem tehettem fel kérdéseimet.

Ma már reménykedünk abban, hogy előbb-utóbb nemcsak kormányok között jöhet létre kapcsolat, hanem magyarok között is, mégpedig szabadon, legitim módon. 

 

Önmagunk vállalása [4]

A közelmúltban jelent meg Hódi Sándor Táj és lélek  című kötete, amelyben a szerző az őt régóta foglalkoztató kérdésekre próbál választ adni, egyebek között arra, hogy „szoros összefüggésben Vajdaság társadalmi, gazdasági, politikai viszonyaival, történelmi múltjával, etnikai és kulturális tarkaságával, milyen pszichológiai sajátosságok jellemzik az itt élő embereket”. Alábbi beszélgetésünket a kötetben taglalt problémák összegezésének, de akár az ott felvetett kérdések továbbgondolásának is tekinthetjük.

  – A bennünket, kisebbségi közösségeket másoktól megkülönböztető sajátosságokról szólva elsősorban azt a szinte patalógiás méretű félelmet említi, amely miatt nem merjük vállalni teljes önmagunkat. Honnan ered ez a félelem, hova vezethetők vissza gyökerei?

  – Az ember csak akkor szorong, ha valamiféle veszélyt sejt. Elképzelhető, hogy – vélt vagy tényleges okok miatt – önmagunk nyílt vállalásától félünk, hogy önmagunk őszinte, egyértelmű felvállalása az, ami különféle veszélyekkel, hátrányos megkülönböztetéssel járhatott vagy jár együtt. Én azt hiszem, hogy a legfőbb veszélyt az jelenti, hogy elhallgattuk a nemzetek között felhalmozódó, az életből, az anyagi valóságból származó érdekellentéteket, amelyek, ha időben artikulálódnak, természetes megoldási teret kapnak. Így viszont, ha valami el van hallgatva, az csak robbanni tud, az csak kellemetlen helyzet elé állíthat bennünket.

  – Olyan mutatókról is szól, amelyek arra engednek következtetni, hogy az itt élő etnikai közösségek mindegyikének, így a magyaroknak is megvan a maguk „tulajdonsága”.

– Már amennyire ezt egyáltalán tulajdonságnak lehet nevezni, s nem inkább magatartásnak. Legfőbb ismérvünk a szorongás, a félelem, az arcnélküliség, a rendkívül nagyfokú alkalmazkodási készség, az önmagunk vállalásától való félelem. Ezt nem tartom egészségesnek, különösen most nem, amikor Európában eltűnőben vannak a szellemi határok, s mindenki megpróbál egy új európai közösségbe integrálódni.

Az előzményekhez tartozik, hogy a vajdasági magyarság körében strukturális aránytalanságok jöttek létre, társadalmi rétegeződésében negatív változások  jelentkeztek. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan csökkent a közép- és magasan kvalifikált emberek aránya. A magyar népesség Vajdaságon belüli százalékarányának csak egy töredéke végezte el a főiskolát, egyetemet, melynek következtében értelmiségünk foghíjas és szegényes. A másik probléma, hogy azok, akik be is fejezik tanulmányaikat, rendszerint más nyelven tanulnak, s nincs meg sem a nyelvben, sem a kultúrában való otthonosságuk ahhoz, hogy egyetemes vagy ennél magasabb szinten képviseljenek valamely  tudományágat vagy a magyar kultúrát. Mindez óhatatlanul oda vezetett, hogy a szellemi életünk fokozatosan beszűkült, kisebbségi kultúránk megcsonkult. Az egyik legfőbb feladatunk az lenne, hogy ezt a szellemi csonkaságot, egyoldalúságot, valahogy leküzdjük.

– Tanulmányaiban súlyos megállapításokat tesz azzal kapcsolatban, hogy nincs igazi értelmiségi rétegünk, amely a hovatartozás vállalására ösztönözné azokat, akik a nemzeti lét kilátásaiban elbizonytalanodtak. Ezen a tájon mindig az irodalom volt a nemzeti tudat gondozója, állítja, íróink, költőink viszont távol tartják magukat a politikától, sőt, a nemzetiségi sorskérdések is hidegen hagyják őket. Ezen a téren, úgy tűnik, mostanában tapasztalható némi mozgolódás.

– Nem véletlenül utaltam arra, hogy ez az irodalom nem merte olyan formában fölvállalni ennek az etnikumnak a gondjait, mint ahogyan azt talán várni lehetett volna. Azt hiszem, e téren kisebbségi komplexusban szenvednek azok is, akik a nemzetiségi intézményekben fontos szerepkörhöz jutottak. Tény, hogy az alkotók megérezték a cenzúra működését. Úgy gondolom, butaság és öncsonkítás volt ez a cenzúra. Cenzoraink éppen azokat a gondolatokat fojtották el csírájukban, azokat szelektálták ki az etnikai tudatból, amelyek megpróbálták valamilyen formában fölvetni, aktualizálni a mélyen rejlő, súlyos konfliktusokat.

Az emberek választ várnak az őket nyugtalanító kérdésekre. Ha mi nem írunk ezekről a kérdésekről, akkor a válaszokat más forrásokból szerzik be, s így más befolyásolja tudatukat, holott ez a feladat ránk várna. Nekünk, akik itt élünk és itt akarunk boldogulni, nekünk kell egy modern etnikai tudatot, egy adekvát helyzettudatot kialakítani. Ez viszont elképzelhetetlen oly módon, hogy közben a cenzúra kiskorúsít bennünket állampolgárságunkban, megnyomorít bennünket nemzettudatunkban.

A cenzorok arra hivatkozva végzik tevékenységüket, hogy ki kell szűrni mindazt, ami esetleg más népeket irritál. Azt az életformát azonban, amely kedvező és elfogadható minden etnikai közösség számára, együttesen kell kialakítanunk. Senki sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy mi is elmondjuk a véleményünket. Senkinek sincs jogában kisajátítani és kiskorúsítani az értelmiséget.

– Az anyanyelvi oktatás egyik fontos kitétele a problémáknak, hiszen az anyanyelvű művelődés folytonosságának és fejlődésének egyik feltételezője. Az eddigi, katasztrofálisnak minősített oktatási reformok következtében kialakult helyzetet hogyan jellemezné?

– Sok szó esett arról, hogy az iskolai átszervezések révén a gyerekek jelentős hányada került nem anyanyelvű iskolába s emiatt szükség-szerűen mind kevesebben végezték el az egyetemet. A mostani törvénytervezet következményeiben egyszerűen katasztrofális lenne, így sérelmes ránk nézve. Mélységesen sérti  érzelmi, pszichés habitusában ezt a kisebbséget, amely messze alkalmazkodóbb, mint más népek. Nagyfokú alkalmazkodóképessége miatt múló történelmi jelenségnek tekintette, ha akár néhány évtizeden át felszínre került egy olyan politikai hullám, amely intoleráns volt vele szemben. Most kitűnt, hogy ez a defenzív, védekező politika nem célszerű. A társadalmi demokratizálódási folyamatok és a reformtörekvések egésze olyan erőket vetett felszínre, amelyek aktív szerepvállalás híján súlyosan konfrontálnák és elmélyítenék a meglévő (nemzeti) ellentéteket, holott ezek oldására és áthidalására volna szükség. Most először történt meg, hogy a kisebbségünk néhány megbecsült és lelkiismeretes értelmisége végre leült és megpróbált számot vetni a helyzettel, s a számvetés során arra a megállapításra jutott, hogy a korábbi magatartás a továbbiakban nem célszerű. Valahol meg kell találni a helyünket ebben az átformálódó társadalmi közösségben. A spontán jelentkező aláírásgyűjtés inkább csak jelzi azt a hatalmas cselekvési energiát, ami felhalmozódott az elmúlt évtizedek során. A gondoknak ez a szerintem eléggé körültekintő artikulálódása jelzi, hogy ez az etnikum a felnőtté válás küszöbére ért, s ennek tekintem a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége Kezdeményező Bizottságának azon lépését, hogy egy érdekképviseleti szerv létrehozását szorgalmazza, amely közvetítő szerepet tudna vállalni a kisebbség és a legitim társadalmi szervezetek között.

– Tanulmányában kitér a kisebbségi és nemzetiségi státus közötti különbségekre. Ez utóbbi, az elképzelések szerint együtt jár az otthonosság érzésével, az integrálódással. A valóságban, tudjuk, más a helyzet. Az integrálódási folyamat feltételezte „kettős kötődés”-nek nem mindig a pozitív tartalmai kerekednek felül, hanem  a negatívak és ez bizonytalanságot, identitászavart eredményez.

– A kisebbségek státusa pszichológiailag nem olyan bonyolult, nem is jár sokféle lelki komplikációval. A kisebbség esetében nyilvánvaló, hogy az anyanemzet egy darabjáról van szó, amely  valamilyen történelmi esemény folytán leszakadt, más államközösségbe került, ahol több-kevesebb joggal rendelkezik. Sok helyen azonban a kisebbségeket egyszerűen átkeresztelték nemzetiségnek, ami viszont már zavart keltett. A nemzetiség ugyanis már nem tartozik szervesen, érzelmileg, tudatilag az anyanemzethez, hanem az államalkotó népekkel egyenjogú új etnikai közösség a szuverenitás és egyenjogúság minden attribútumával felruházva. Ez az álomszép elképzelés akkor válik katasztrofálissá, ha a valóságban nincs igazi fedezete. A nemzetiségiektől elvárják, hogy érzelmileg, tudatilag ne kötődjenek az anyanemzethez, kulturális és szellemi tekintetben ne az legyen számukra a mérvadó, hanem minden vonatkozásban integrálódjanak be az új hazájukba. Ennek az elvárásnak, megfelelő jogok hiányában, szellemi meghasonlás lesz a következménye. A kisebbségi bizonytalanná válik mind állampolgárságában, mind nemzettudatában. Nem tudja, hová tartozik, elmosódik a történelmi tudata, azt sem tudja, ki ő, honnan származik... Az a szörnyű, hogy mindig elő lehet rántani  a mumust, amelytől a legjobban fél minden kisebbségi, azt, hogy ő „kifelé gravitál”, hogy „nem megbízható”, hogy politikai szempontból „nem eléggé lojális”. Ezek végtelenül aljas rágalmak, mert paralizálják az embereket, aláássák önbizalmukat. Maguk ezek a vádak ugyanakkor arról árulkodnak, hogy, hogy szó sincs teljes egyenjogúságról, hogy a nemzetiségek mégsem államalkotó részei az államközösségnek. Azt hiszem, az új alkotmánynak - a nagylelkű általános ígéretek helyett, amelyre semmiféle garancia sem volt - sokkal konkrétabban, körülhatároltabban kell majd körvonalaznia a kisebbségek jogait és státusát. Ahhoz, hogy az új alkotmányban új alapokra kerüljenek a kisebbségi jogok, meg kell szüntetni a velük szembeni atyáskodó magatartást. De változtatni kell maguknak a kisebbségeknek is magatartásukon: szolgalelkűség helyett érett önkezdeményezésre van szükség. A talajtalanság, a távlat-vesztés megszüntetésének, a bénító félelem oldódásának ez az egyetlen módja. Jövőjüknek a megbízható önismeret, az adekvát helyzettudat, és a szilárd identitás lehet az egyedüli reális alapja. Más itt élő népekkel közösen kell megbeszélni  a sorsunkat érintő, jelenünkre és jövőnkre vonatkozó dolgokat. Ha elmulasztanánk kivenni részünket sorsunk alakításából, ezzel súlyos helyzetbe hoznánk kisebbségünket. Nemcsak a népességünkre jellemző negatív tendenciák, a befelé fordulás, az önpusztítás, a családfelbomlás és más devianciák fokozódnának, hanem más jellegű következményei is lennének e mulasztásnak.

Európában ma már senki sem hihet abban, hogy egy népességet tartósan némaságra lehet kényszeríteni. Bizonyítja ezt az a lélektani csoda, ami manapság a közép- és kelet-európai emberekkel történik. A változás elkerülhetetlenül megjelenik nálunk is, s ezeket a felszabaduló hatalmas cselekvési energiákat kellene bekapcsolni társadalmunk demokratizálódási folyamataiba.

 

 

 

Megnyíló rezervátumok [5]

 A demokráciába való átmenet néhány pszichológiai problémájáról

A régóta áhított megújhodás szelleme eljutott végre hozzánk is. Szükségszerűen, hiszen immár sem az országban, sem az országhatáro-kon kívül nincsen olyan nemzet, etnikum, saját arculattal rendelkező népesség, amely ne próbált volna meg valamilyen módon az önként vállalt vagy rákényszerített passzivitásból kimozdulni.

A Kelet-Európa népein végigsöprő demokratikus hullám mintha kicserélte volna az itt élő embereket. Azok, akik eddig csendes apátiába süllyedve távol tartották magukat mindenféle politikától, most versenyt futnak az idővel a szabadelvű, demokratikus jogállam megteremtéséért. Naponta új pártok, egyesületek, közösségek, társaságok jönnek létre; a legkülönbözőbb pártok, érdekszervezetek állnak elő követeléseikkel, programjaikkal.

A változást sürgetők, az új erők, a „másként gondolkodók” csaknem mindenütt nemzeti jogaik  követelésében bizonyulnak leghangosabbnak. Különösen azokban az országokban, amelyekben a „nemzeti kérdést” egyszer s mindenkorra megoldottnak tekintették. A „megoldással”, úgy látszik, mégsem stimmelhetett azért minden, ha az együtt élő népek most kígyót-békát kiabálnak egymásra, s hanyatt-homlok menekülnek a „testvéri közösségből”, függetlenségükért polgárháborúba keverednek...

A váratlanul fellépő nemzeti gyűlölködés természetesen nagy riadalmat szül mindenfelé. Ellenérzéseket vált ki a beindult változásokkal szemben, és azok malmára hajtja a vizet, akik a demokratizálódást rossz szemmel nézik. A visszahúzó erők sietnek is minden nemzeti alapon történő szerveződést, jogkövetelést egy kalap alá venni és megbélyegezni. Szemükben mindenki nacionalista, aki nem tagadja meg nemzeti jellegét. Ez a nemzettudattal és nemzeti érzésekkel szembeni averzió végső soron érthető a kommunisták részéről, hiszen a demokratikus változásokat – visszásságaik és túlkapásaik ellenére – tagadhatatlanul a nemzeti indulatok lendítették előre. A kommunista párt, amely hatalma megszilárdítása és legitimációja érdekében szívesen azonosítja magát a nemzettel, miközben a nemzetet kiskorúsítva saját gyámsága alá helyezte, megfosztva nemzeti jellegüktől arcnélküli tömeggé deformálta az embereket, most súlyos árat kénytelen fizetni mindezért. A történelem paradox fintoraként, ahelyett, hogy a nemzetek a történelem lomtárába kerültek volna, ahogyan ezt tanították velünk, az eddig visszafogott, váratlanul kirobbanó nemzeti emancipációs törekvések lettek a pártállamok sírásói. 

Azt, hogy az áhított megújhodás szelleme eljutott hozzánk is, több minden tanúsítja. Bátrabb hangvételű lett a sajtónk, kisebbségi helyzetünk visszásságaival foglalkozó újságcikkek jelennek meg, a „tabu” témákat ostrom alá vették az „olvasói levelek”. Megemberelte magát kisebbségi értelmiségünk is: ha foghíjasan, tétován is, de felemelte szavát a kisebbségi jogok érdekében. Az oktatási törvényjavaslat módosítására vonatkozó javaslatnak napok alatt mintegy 17 000 támogatója, aláírója akadt. És ami még inkább érzékelteti az idők változását: kezdeményezés történt egy kisebbségi érdekvédelmi szervezet  létrehozására. Tekintettel arra a körülményre, hogy hosszú évtizedeken át a nemzeti alapon való „szervezkedés” jelentette a kisebbségek önérvényesítési törekvése előtt a legnagyobb tilalomfát, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének létrehozására irányuló kezdeményezést kisebbségi létünk szempontjából talán nem túlzás „történelmi jelentőségű” lépésnek tekintenünk. Természetesen azokhoz a valóban történelmi jelentőségű változásokhoz képest, amelyek Közép- és Kelet-Európában egyik napról a másikra végbementek, oktalan hivalkodásnak tűnhet bármiféle sikerről, eredményről beszélnünk. Nekünk, akik sokáig tétlen szemlélői voltunk a körülöttünk zajló történéseknek, nincs sok okunk dicsekvésre.

A szemléletváltás jeleit, kisebbségünk zsenge erőpróbáit mégsem volna szabad lebecsülnünk. Annál kevésbé, mivel csakugyan híján vagyunk még a civil kurázsinak, nem erős oldalunk a polgári- és nemzetiségi jogokért való bátor kiállás. Ma is, ha a történelem részéről itt felejtett hatalmaskodó párttitkárok valamelyike gyanakvóan néz „nemzeti színezetű szerveződésünkre”, menten inunkba száll a bátorság. „Demokratának lenni annyi, mint nem félni!” - írta Bibó István. Ebben az értelemben mi még nem vagyunk valami nagy demokraták. Tele vagyunk szorongással, bizonytalansággal, alig merjük hallatni hangunkat – főként nemzeti jogaink vonatkozásában.

    Abból a politikai passzivitásból, amibe az elmúlt évtizedek süllyesztettek bennünket, nem volna könnyű kimozdulni akkor sem, ha a demokratikus folyamatokat nem fékezné és veszélyeztetné semmi. Így azonban, tartva egy esetleges „visszarendeződéstől”, csak nagyon kevesen szánják rá magukat szólásra és cselekvésre.

De hát csodálkozhatunk-e ezen? A félelem és a szellemi tartásnélküliség nem szükségszerű folyománya-e annak a remélhetőleg mindörökre letűnő világnak, amely szigorúan megkövetelte a meghunyászkodást és alávetettséget az emberek részéről? Mert milyenné formálódhattak volna az emberek, ha eddig az életük tele volt hazugsággal, mellébeszéléssel, a gondok elkendőzésével?

Ma már a verebek is csiripelik, hogy a bolsevista típusú pártállamok csőd szélére sodoródtak. Az sem titok senki előtt, hogy a politikai intézményrendszer reformjai ellenére sehol sem sikerült megállítani az élettér beszűkülését, az elszegényedést, a lerongyolódást, a szellemi lezüllést. Arról viszont kevés szó esett és esik, hogy milyen erkölcsi kárt szenvedtek maguk az emberek eközben. Hogy az állandó fenyegetettség, a lappangó és nyílt erőszak következtében milyen szellemi visszaesés következett be Európának ezen a térfelén.  Márpedig ez eléggé izgalmas kérdés, nemcsak a múlt megértése miatt, hanem a jövőnk miatt is. Hiszen az állampárt uralma nem a gazdaságban, nem a politikában okozta a legnagyobb kárt, hanem az emberek lelkivilágában, személyiségében. Mint-hogy a pártállam ideológiája felfüggesztette a szólás- és lelkiismereti szabadságot, kötelezővé tette a dogmákat s vele a taburendszert, a félrevezetést, a képmutatást, a besúgást, a titkolózást, az egyének és csoportok megalázását, sőt olykor fizikai megsemmisítését is, az „új ember” megteremtése helyett szétzúzta, megsemmisítette az autonóm személyiséget.

A pártdiktatúra, az ún. „új szocialista ember” megteremtése helyett, mint tudjuk, az ideológiai munka legfőbb célkitűzései közé tartozott, létrehozta a párt támogatását kereső, a főkegyúri kiváltságokban reménykedő lakájok  egész seregét. De mivel nem mindenkinek egyformán hajlékony a gerince, a rendszer kialakította a sértett, magukba zárkózó emberek arcnélküli tömegét is: a cinizmust, a rezignációt, az önmegtagadást; kisebbségek esetében a nemzeti kultúrától, az anyanyelvről való lemondást. De létrehozta, kitermelte a megmaradni akarók, a túlélésre berendezkedők, a majdani ellenzék  nem túl számottevő, ám szívós csoportját is.

Azt, hogy az erőszakos ideológia milyen mérhetetlen károkat okozhat az emberek tudatában – többek között – a vajdasági magyarság nemzeti identitászavara példázza. A vajdasági magyarokban szorongást, félelmet, sőt bűntudatot vált ki származásuk, nemzeti hovatartozásuk. Ha a nyilvánosság szintjén magyarságunk szóba kerül, valamennyien úgy viselkedünk, mint amikor valamilyen illetlen dolgon kapják az embert: feszélyezetté, zavarodottá válunk, és lelki egyensúlyunk visszaállítása, megőrzése érdekében bevetjük a pszichoanalízisből ismeretes védekező-elhárító mechanizmusok egész kelléktárát: a projekciót, hárítást, elfojtást, mindent. Sokan közülünk összeegyeztethetetlennek tartják magyarságukat jugoszláv állampolgárságukkal, pártállásukkal, társadalmi beosztásukkal, ideológiai megbízhatóságukkal. Mások házastársukra, főnökükre, munkatársaikra, környezetükre való tekintettel adják fel hallgatólagosan nemzeti identitásukat. Általában mindannyiunkat feszélyez valahol származásunk. Olyanok vagyunk, mint a megbélyegzett primitív népek, az ún. „történelmi népek”, akik a „civilizált” világ előtt nem merik nyíltan vállalni csoport-hovatartozásukat, hárítják, és szemérmesen elhallgatják származásukat.

A civil társadalom, a politikai pluralizmus önmagunk vállalásával kezdődik. Hogyan tudjunk másokhoz normálisan viszonyulni, ha azt sem tudjuk, hányadán állunk önmagunkkal? Közép- és Kelet-Európában a politikai és szellemi válaszfalak leomlóban vannak, a kisebbségi gettók, a nyelvi-kulturális rezervátumok sorban megnyílnak. Nem maradhatunk ki mi sem ebből a folyamatból. Nem mondhatunk le ebben az átalakulóban levő világban arról, hogy jövőnkre vonatkozó elképzeléseinket, egyéni- és közösségi érdekeinket kifejezésre juttassuk. Le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy valaki majd jobban tudja nálunk, mi az, amire szükségünk van, hogy valaki majd gondot visel rólunk. Nem szabad megengednünk, hogy a kivárásra alapozva, a passzív szemlelődésnél maradva kisodródjunk a történések folyamatából.

Itt az ideje, hogy levetkőzzük kisebbségi komplexusainkat. Számot kell vetni helyzetünkkel, leltárba kell venni anyagi- és szellemi készleteinket. Véget vetve a közéleti passzivitásnak az önerejű építkezés igényével a jövő felé kell fordulnunk. És a jelekből ítélve – a jogos félelmeket kiváltó jelenlegi helyzet ellenére – kisebbségünkben van annyi szellemi és erkölcsi erő, hogy ezeket a feladatokat felvállalja. Annál is inkább, mivel a kisebbségi érdekszervezet létrehozására tett javaslat nyomán máris új helyzet állt elő. A VMDK – függetlenül attól, hogy hivatalos részről mi lesz a kezdeményezés sorsa – máris ezreket állított talpra.