Vannak könyvek, amelyekben nincsenek kitalált személyek és történetek. Ez is azok közé tartozik Az élet gyakran az esti tévéfilmek rémtörténeteinél is hátborzongatóbb helyzeteket produkál. Ilyen volt Jugoszlávia hetvenkilenc napon át történő bombázása is. Az egykori Jugoszlávia, mint az elnemkötelezett országok vezérhajója, jelentős hadipotenciállal rendelkezett, amelyet az ország széthullását követően csaknem teljes egészében a szerbek örököltek meg. Nos, ezt a haderőt egy harmincháromszoros katonai túlerő próbálta jobb belátásra bírni ésszerű politikai kompromisszumok érdekében. Ez a történet kerete. A könyv azonban nem ennek a katonai összecsapásnak az elemzésével foglalkozik, hanem a bombázások hétköznapjaival, a mindennapi élet eseményvilágával. Persze a magam szemszögéből, hiszen nyilván mindenkinek megvan a maga háborús története: mindenki más helyzetből, más szemszögből élte (és talán írta) meg ezeknek a borzalmas heteknek a történetét.
A kötetben szereplő írások folyamatosan, napról napra, óráról órára készültek, ahogyan az idő és a körülmények engedték. Utólag nyugalomban, békességben és mélységes csendben másféle naplót írnék, mint szirénák búgása mellett, sokszor gyertyafénynél. Csakhogy az már nem az egymást követő háborús napok élményvilágának - a légiriadók riadalmának, az elhúzódó háborúba való belefáradásnak, a helyzethez való kényszerű alkalmazkodásnak, a mindennapokkal való érzelmi és gondolati megbirkózásnak - a megjelenítése lenne, hanem a múlton való merengés, a „későn okosan” helyzetéből. Márpedig a bombázások mindezt jelentették egyidőben. Legfőképp azonban az örökös bizonytalanságot és a teljes kiszolgáltatottságból fakadó félelmet. Nem is annyira a bombázások veszélye, mint inkább a megváltoztathatatlannak, megmerevedettnek és sérthetetlennek tűnő hatalom arroganciája miatt, amely mindmáig nem változott.
Más biztonságban élve mélázni a világ dolgairól, egy könyvtár templomi csendjében vagy fenyőkkel beültetett domboldal nyaralójában, mint egy lezárt országban, tudva azt, hogy - akárcsak másokat - állandó megfigyelés alatt tartanak, lehallgatják a telefonomat, ellenőrzik a postámat, cenzúrázzák az e-mail küldeményeimet, követik mozgásomat, bármikor házkutatást tarthatnak, feljegyzéseimet elkobozhatják, és hazaárulás vádjával elhurcolhatnak. Ebben a helyzetben nehéz volt éles határvonalat húzni a hideg ésszerűséget kívánó helyzetelemzés és a személyes életérzés megszólaltatása között. Azt hiszem, ez mesterkélt és természetellenes magatartás lett volna. Ennek ellenére az olvasó nem hagyományos naplót tart a kezében, hanem inkább egy társadalmi kórrajzot, amelyet a személyesség hitelesít.
A körülményekből adódóan a könyv a szerző által közvetlenül tapasztalt és átélt, hogy ne mondjuk: megszenvedett gondolatokat tartalmazza, amelyek a háborús események szörnyű forgatagában érlelődve fogalmazódtak meg és kerültek papírra, dacolva mintegy azzal az elnyomó totalitárius hatalommal, amely a hadiállapotra vonatkozó rigorózus rendelkezéseivel száműzött minden gondolatot ebből az eltévedt társadalomból.
A háborús napló ilyenformán részben egy tanú első kézből vett vallomása és tudósítása a bombázott országból, amely ugyanakkor egy közéleti kérdések iránt érdeklődő pszichológus és társadalomkutató helyzetértékelése is azokról az emberekről, viszonyokról és jelenségekről, amelyek a bombák árnyékában levő személyes életvilágot meghatározták. A felvetett témák jellegükből fakadóan sajnos többnyire még mindig a tabuk közé tartoznak, annak ellenére, hogy rendkívüli elevenséggel időszerűek.
Szólni kell arról a híranyagról is, amely a megélt valóság mellett a virtuális valóságot jelentette a vajdasági magyarság tájékozódása szempontjából. Ezek a hírek, tekintettel arra, hogy a cenzúrázott vajdasági magyar sajtóból származnak, nyilván nem tükrözik híven az objektív valóságot. Elsősorban dokumentációs jelentőségük miatt kerültek be a kötetbe, tanúsítva azt, hogy mi alapján próbáltunk eligazodni az ezredvégen ebben a teljes egészében elállamiasított országban.
A könyv sorai a bombázások felfüggesztésével lezárulnak, azok azonban, akiket a történelem szele idecsapott Szerbiához, sajnos tovább kényszerülnek úszni a szennyes árral az ismeretlen partok felé, úgy tűnik pihenő nélkül, a kifulladásig.
Ada, 1999. június 10.
A Szerző
| Tovább |