Dr.
Hódi Sándor
Hosszú
idő után a magyarság szempontjából új történelmi helyzet állt elő.
A magyarellenes nagyhatalmi világpolitika megváltozott, és ma Magyarország
az Európai Unióhoz történő csatlakozás egyik legesélyesebb várományosa.
Azok nyitnak ajtót előtte, akik az első és második világháborút
követő osztozkodásban Magyarországot feldarabolták, és az ország területének
nagy részét hadizsákmányként szétosztották.
Ez
a körülmény a nemzet egészét illetően bizakodásra ad okot, annak
ellenére, hogy a csatlakozás idejét, módját, feltételeit, s főként a
múlt hibáinak jóvátételét illetően, sokféle kétség gyötör bennünket.
A megváltozott helyzetben mindenképpen nagyobb mozgástér kínálkozik a
magyarság számára, s minden remény megvan arra, hogy Magyarország hatékony,
fejlődőképes, demokratikus társadalommá váljék.
A
nagyhatalmak azonban nemcsak Magyarországot szakították ki erőszakkal
Európából, hanem azon részeit is, amelyeket Trianonban elcsatoltak tőle.
A magyar nemzet egyharmada Európából kirekesztetten, szabadságától
megfosztottan él, és ez a helyzet belátható időn belül nem is fog
egyhamar megváltozni. Ugyanakkor változatlanul erős magyarellenesség
jellemzi a többségi népeket, amelyek még mindig nem fogták fel, hogy a
harmadik évezred Európájában nem lehet elnyomatásban tartani más népeket,
hacsak nem akarnak a schengeni függönyön kívül rekedni. Ilyen értelemben némi
fény dereng számunkra is az alagút végén. Erre a fényre igen nagy szükségünk
van, mert bár szép szólamokból nincs hiány, a valós helyzet lesújtó és
kétségbeejtő.
A
délvidéki magyarság szellemi-kulturális élete például gyarmatosított állapotokat
tükröz: a közoktatásból, tájékoztatásból, politikából, az intézményekből
teljes egészében hiányzik a keresztény értékrend és a magyar szellemiség.
Idegen érdekek, szándékok, törekvések hatása alatt állnak pártjaink, intézményeink,
amelyek nem képesek nemzeti érdekeinket megjeleníteni és eredményesen képviselni
sem a többségi nép, sem az anyaország, sem pedig a nemzetközi tényezők
felé.
Az elmúlt évtizedben nagyot
fordult a világ, sajnos mi hamar állóvízbe kerültünk. Ennek folytán növekvő
mértékben pusztult, szegényedett el és vándorolt ki a Vajdaság magyar
lakossága.
A határon túli magyarság
helyzetével kapcsolatban általában a kisebbségi jogok és a nyelvi egyenjogúság
hiányát szoktuk hiányolni és szóvá tenni, holott a legsúlyosabb problémák
nem annyira jogi, mint amennyire szellemi és mentális természetűek. A
legfőbb bajunk a nemzeti léttel kapcsolatos általános értékzavar, a
megrendült magyar öntudat, amely nehezíti a közös fellépést és cselekvésvállalást.
Az elmúlt
nyolcvan esztendőben a szellemi-kulturális elnyomás, a magyar
szellemiség és a nemzettudat módszeres háttérbe szorítása megtette magáét.
Sajnos, e téren vannak újabb keletű keserű tapasztalataink is, az alábbiakban
ezekről szeretnék néhány szót ejteni.
A nemzettudat zavarai ellenére
a kelet-európai fordulat idején a magyarság minden utódállamban késedelem
nélkül kihasználta a történelem adta lehetőséget, hozzáfogott társadalmi
hálózatának kiépítéséhez, létrehozta politikai érdekszervezeteit, és követeléseivel
megjelent a hazai és a nemzetközi politikai színtéren. Kezdetben Magyarországról
és a nyugati magyarság részéről sok társadalmi és egyéni biztatást
és segítséget kaptak, amelynek köszönhetően erősödött önbizalmuk
és társadalmi pozíciójuk.
A kezdeti lendület azonban
hamar megtört, és a kisebbségek mélyebb letargiába zuhantak, mint voltak
azelőtt. A hivatalos Magyarország kezdetben csakugyan támogatta a határon
túli magyarok politikai önszerveződését, később azonban biztatás
és segítség helyett inkább gáncsolta őket. Ahelyett, hogy a magyar
diplomácia felkarolta volna a spontán és elemi erővel jelentkező
kisebbségi autonómia törekvéseket, cserbenhagyta az elcsatolt nemzetrészeket,
mi több, tiltakozásuk ellenére államszerződéseket
kötött a fejük fölött. Az eredmény nem maradt el. A kisebbségek
visszakozni kényszerültek, ami a többségi népek keményebb fellépését
eredményezte.
A magyarázkodás ismeretes.
Magyarország csatlakozása érdekében biztosítani kell "a térség stabilitását",
amelyet állítólag a magyar autonómia törekvések veszélyeztetnek. Mit sem
számít, hogy a valóságban fordított a helyzet: a térség stabilitásának
legfőbb akadálya a kisebbségi kérdés rendezetlensége, a tartós megoldást
pedig - jobb megoldás híján - az autonómiák biztosítása jelentené.
Meggyőződésem, hogy
a magyar diplomácia konstruktív javaslatokkal is elő tudott volna állni.
Az autonómia törekvések felkarolása révén új Közép-Európa-politika jöhetett
volna létre, amelynek eredményeként a magyar nemzetrészek ígéretesebb jövő
elé néznének. A magyar kormány azonban az államszerződésekkel sietett
a rabtartó népeket megnyugtatni, a magyar kisebbségek mozgásterét pedig szűk
keretek közé szorítani.
Ma már aligha lehet kétséges
bárki számára, hogy az államszerződésekkel bakot lőttünk, egy
konstruktív nemzetpolitikával viszont a csatlakozást illetően nem kockáztatottunk
volna semmit. Ennek a történelmi tévedésnek a következtében a kisebbségek
pácba kerültek.
És miközben lassan pácolódunk,
arról ábrándozunk, hogy majd egyszer, ha Magyarország és a környező
országok is mind csatlakoznak a Közös Európához, megvalósul a nemzet álma:
újra egységes lesz a magyarság. Sajnos, ez a kivárásra alapozó politika
elvette értelmét a kisebbségi küzdelemnek, helytállásnak és önszerveződésnek.
A Horn-kormány álláspontjában
nem nagyon nyilatkozott meg a nemzet veszélyeztetett részének az őszinte
féltése és támogatási készsége. De a hivatalos Magyarországtól ma sem
telik többre, mint amennyit a szomszéd államok politikai viszonyai békességben
megengednek.
Ezt a keserű békát a
magyar kormány úgy próbálja a kisebbségek torkán lenyomni, hogy kijelenti:
csak a "legitim"
szervezetek által megfogalmazott törekvéseket hajlandó támogatni. Ami szépen
hangzik, csakhogy miféle előremutató kisebbségi igényeket
fogalmazhatnak meg azok a legitim vezetők, akik legitimitásukat az adott körülmények
miatt éppen a nemzeti érdek feladásának köszönhetik?
Bennünket
is terhelnek tévedések, mulasztások. Nyolcvanévi elnyomatás után
elmulasztottuk felhívni a világ figyelmét a rajtunk esett sérelmeken, s
gyakorlatilag semmit sem tettünk annak érdekében, hogy a helyzetünk rendeződjön.
Egy valamit tettünk: pártokat hoztunk létre, amelyekkel viszont célt tévesztettünk.
A kisebbségi pártok létrehozásával ugyanis többet vesztettünk, mint nyertünk.
A
kisebbségek számarányuknál fogva soha nem képesek annyi képviselőt a
parlamentbe juttatni, amennyit a többség vígan le ne szavazna. Ennek az
egyoldalú parlamenti játéknak köszönhetően a többségi népek demokráciát
színlelhetnek a világ előtt, miközben jogfosztott helyzetben tartanak
bennünket. Etnikai pártjainkkal voltaképpen mi magunk legitimáljuk a kisebbségellenes
döntéseket. A helyzeten az sem változtat, ha a kisebbségi pártok kormányzati
szerephez jutnak. A dolgok lényegét tekintve ez sem több díszletnél, amely
még inkább eltereli a nemzetközi közvélemény figyelmét a magyarság
megoldatlan kérdéseiről.
Úgy
tűnik, hogy egyelőre senki sem akar a kisebbségi pártok csődjével
szembenézni. Pedig az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján nem kérdéses,
hogy álságos kirakat az egész, és ezen az úton haladva az örök vesztes
pozíciójára vagyunk ítélve.
Kisebbségi
pártjaink ugyanakkor jelentős kárt okoznak nemzeti közösségeinknek,
amennyiben felesleges konfliktusokat gerjesztenek, és fékezik a társadalmi önszerveződést.
A nemzetrészek megmaradásához és erősödéséhez az atomizálódott
kisebbségi társadalmak integrálására, érdekegyeztető, koordináló,
szolgáltató szervezeti struktúra kialakítására, az együttműködés
erősítésére, kölcsönös segítségnyújtásra van legnagyobb szükség,
ami nem a hatalom területe. Közösségszervezés, az intézményhálózat kiépítése,
a magyarságtudat erősítése, szellemi kisugárzó központok létrehozása
helyett túldimenzionáltuk a pártok szerepét, olyannyira, hogy azok szinte
diktatórikus jelleget öltenek.
Ennek
a helyzetnek a kialakulásához más is hozzájárult, amelyről sajnálatos
módon szintén kevés szó esik. Tudnunk kell, hogy amíg Magyarországon háromszor
cserélődött a politikai hatalom az elmúlt tíz év alatt, a határon túli
nemzetrészek esetében nem került sor semmiféle hatalomváltásra, ugyanaz a
struktúra tartja kezében a
hatalmat, amelyik a diktatúra kiszolgálója és haszonélvezője volt. Csak
a frazeológia változott.
A
többpártrendszer kialakulása idején, miután a többségi népek létrehozták
nacionalista pártjaikat, az egykori magyar káderek hoppon maradtak, ezért
megkaparintották a kisebbségi
szervezeteket maguknak. Természetesen nem a kisebbségek sanyarú sorsa indította
meg őket, hanem megpróbáltak visszakerülni a hatalomba, és ehhez a nagy
sebbel-lobbal párttá alakított magyar érdekszervezetek jó hátaslónak
bizonyultak.
A
hiteles emberek, akik a határon túli magyarságot talpra állították,
hamarosan a politikai élet peremére szorultak, amiben döntő szerepe
volt az 1994-es magyarországi választásoknak. Az, hogy a Horn-kormány idején,
a nemzeti szellem képviselőire nehéz idők jártak, magától értetődő.
Kevésbé érthető viszont, hogy a Fidesz-kormány gyakorlatilag átvette a
Horn-kormány határon túli klientúráját. Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok
a politikai erők, amelyek Magyarországon a nemzeti oldalnak és a polgári
kormánynak kérlelhetetlen politikai ellenfelei, a határon túli magyarság
esetében megbízható szövetségesek? Ki érti ezt?
Ha
Magyarországon és a térség más országaiban az új idők új embereket
kívánnak, miért ne lenne ez természetes igény a határon túli magyarság részéről
is? Miért kell Magyarországról rájuk kényszeríteni a kommunista diktatúra
egykori haszonélvezőit? Sajnos, erre is van példa.
Noha
állóvízbe kerültünk, azért egyes személyek és pártjaik felett nálunk
is eljárt az idő. A délvidéki magyarság régen megszabadult volna egyes
rossz emlékű pártvezérektől, ha a magyar kormány nem állna tüntetően
mögöttük, és pártjaikat, amelyek csak papíron léteznek, nem tartaná
folyamatosan "lélegeztető-gépen".
Mindenki értetlenül áll e rejtély előtt. Miért kell a határon túli
magyarság nyakába varrni valakit
Budapestről, aki bizalmukat nem élvezi?
Vannak
a kisebbségi önszerveződésnek más Pesthez kötődő művi
akadályai is.
Tekintet
nélkül arra, hogy a nemzeteszme kiszorult a kisebbségpolitikából, és a
kisebbségeket felügyelő pártok nyomasztó teherként nehezednek a
felmorzsolódó kisebbségi társadalomra, ahelyett, hogy a határon túli
magyarság vonatkozásában a közösségszervezésre, a nemzettudat erősítésére,
az intézményhálózat kiépítésére, a civil társadalom támogatására
helyeződött volna át a hangsúly,
a magyar kormány továbbra is a nemzeti önfeladás útjára szorult vagy
szorított kisebbségi pártokat
favorizálja. Ennek ékes példája a MÁÉRT, amelyből teljes egészében
kimaradtak az egyházak, a civil szervezetek, jeles közéleti
személyiségek, amelyek, illetve akik a pártoknál sokkal fontosabb szerepet játszanak
a kisebbségek életében.
Az
arab világ több százmillió dollárt fordít Kelet-Jeruzsálemben az arab
ideológia és az iszlám szellemiség fenntartására, hogy csökkentse Izrael
befolyását. Vajon mennyit kellene áldozni a határon túli magyarság
szellemiségének fenntartására, hogy ellensúlyozni lehessen a többségi népek
nyolcvan éve tartó szellemi terrorját?
Egyes
hírforrások szerint a határon túli magyarok támogatására létrehozott
Illyés Közalapítvány fennállásának tíz esztendeje alatt négy és
fél milliárd költségvetési forintot osztott ki a határon túli magyarság
körében. Ennek tetemes része a kisebbségi pártkasszákba került, más része
a szomszédos országok költségvetését tehermentesítette.
Lehetséges,
hogy a támogatással kapcsolatosan készültek hatékonysági vizsgálatok,
nekem nincs tudomásom róluk. Azt viszont tudom, hogy az őszinte beszéd már
nagyon hiányzik, ezért hadd mondjam itt el, hogy a nekünk nyújtott támogatás
a jelen formájában nem szolgálja közösségi érdekeinket.
A
magyar költségvetés és a közalapítványi struktúrák révén a határon túli
magyarság folyamatos támogatásban részesül. Bár nem nagy összegről
van szó, egy átgondolt támogatási program keretében elegendő lett
volna a közösségben való
gondolkodáshoz szükséges szemléletváltáshoz, vagy ha úgy tetszik, a
magyar autonómia alapjainak a lerakásához. A magyar kormány azonban a szociális,
karitatív jellegű támogatás mellett döntött, amelyre valóban nagy szükség
van, de azt gondolom, hogy nem a magyar szellemiség erősítésének a rovására.
Mellesleg
a szociális jellegű támogatás sem annyira a kisebbségi magyarok érdekeit,
mint inkább a szomszédos államok javát szolgálja. Miért kell például a
magyar adófizetők pénzét más államok tulajdonát képező épületek
felújítási és karbantartási költségeire fordítani? Miért kell olyan pártokat,
szervezeteket, újságokat, programokat támogatni vele, amelyek támogatása más
országok költségvetésébe tartozik? Milyen támogatási politika az, amelybe
a cserepezéstől a kútfúrásig, műszerek vásárlásától az utak javításáig, autók adományozásától a csatornázási
munkálatokig minden belefér?
Ami
viszont nem várható el a szomszédos országok nacionalista kormányaitól,
hogy erősítsék a magyar nemzettudatot, javítsák a kisebbségi közösségek
szervezettségét, hatékonyabbá tegyék érdekvédelmét, arra - nemzeti közösségünk
szervezetlenségéből és siralmas tudatállapotából ítélve - az
anyaországi támogatásból nem sok jutott.
A
szociális jellegű támogatás más
anomáliákat is szült. Hamis reményeket ébresztett az elszegényedett
kisebbségiekben, akik nyomorúságukban nem politikai védőhatalomnak,
hanem egyszerű fejőstehénnek
tekintik Magyarországot. Ami aztán oda vezet, hogy sokkal több időt
és energiát fecsérelnek el hiábavaló pályázgatásra, mint saját nemzeti
közösségük sorsával való foglalkozásra. A hamis reményeket keltő
pályázatokkal ugyanakkor Canossa járásra kényszerülnek azok is, akik
esetleg hasznára lehetnének közösségüknek.
Tudom,
hogy a támogatás terén nehéz igazságot tenni, az eredményesség
szempontjából azonban mindenképpen célszerű lenne az eddigi gyakorlatot
felülvizsgálni. Nemcsak azért, hogy a magyar adófizetők pénze ne a
szomszéd államok kasszájába guruljon, hanem azért is, hogy a magyar nemzetrészek
megmaradásán fáradozók dolgát ne nehezítsék Magyarországról olyan személyek
támogatásával, akiknek - hogy finoman fogalmazzunk - a magyarságtudat sosem
volt erős oldaluk.
Csak
azok a népek tudnak megmaradni, amelyek célokat tűznek ki maguk elé. A
határon túli magyarságnak ez idő tájt nincs bevallható közös célja.
A kormányzati szerepvállalás
miatti általános öröm és megelégedettség ellenére politikai téren kicsúszott
a talaj a lába alól, a többségi népek ellenében nincs esélye a kisebbségpolitikának.
Ennek ellenére a magyar kisebbségek helyzete a korábbiakhoz képest alapvetően
megváltozott. Ha nyolcvan esztendő nem volt rá elegendő, az új történelmi
széljárásban az utódállamoknak már nem lesz rá idejük, hogy a hadizsákmányként
kapott magyar területeket saját arcukra formálják, homogenizálják.
Ellenkezőleg: Magyarország presztízsének erősödésével és saját
pozícióik gyengülésével napról napra újabb és újabb engedményre kényszerülnek.
A
XXI. században, a magyar államalapítás második évezredében minden reményünk
megvan arra, hogy az új idők szellemével összhangban, a kisebb-nagyobb
gazdasági erőközpontok versenyében, az egyetemes európai béke és
igazság, a tisztesség és a nemzetközi jog normáinak megfelelően a
nemzet egészének a sorsa is rendeződik. A kérdés csupán az, hogy ki
tudjuk-e várni a dolgok végét. A szétzüllesztett, elöregedett, elszegényedett,
a folyamatos kivándorlás miatt hatalmas emberveszteséget szenvedett magyarságban
van-e elegendő erő ehhez?
Többször
elmondtam, újra elmondom: a legfőbb bajunk szellemi, lelki természetű,
a többi csak folyománya ennek. Hiányzik az önbecslés, hiányzik az a
szellemiség, amely egy akaratúvá tenné a nemzetet a közös érdekekben.
Fokozottan áll ez az elcsatolt nemzetrészekre, amelyeket megfosztottak
autentikus szellemi vezetőitől.
Tekintettel
arra, hogy még mindig az árulókat illeti jutalom, érthetően nagy a
zavarodottság az emberek fejében. Bizakodva várjuk a választásokat, és reméljük,
hogy olyan kormánya lesz Magyarországnak, amely képes megkülönböztetni az
ocsút a búzától. Önmagában véve már ez is nagy segítséget jelentene számunkra,
a többi már csak ráadás lenne.
Ada, 2002. márc. 14.
(Az előadás elhangzott a Magyar élet a XXI. században c. konferencián. A világ magyarságának tanácskozása Szárszó szellemében. 2002. március 16. - 18. Budapesti Kongresszusi Központ.)