Dr. HÓDI
Sándor
A kelet-európai fordulat idején a határon túli magyarság minden utódállamban késedelem nélkül létrehozta politikai érdekszervezeteit és követeléseivel megjelent a hazai és a nemzetközi nyilvánosság előtt. Kezdetben a magyar diplomácia támogatta a spontán jelentkező autonómia törekvéseket, később azonban nem tudott mit kezdeni vele. A retorika nem változott: a magyar kormány továbbra is támogatásáról biztosította a határon túli nemzetrészeket, gyakorlatilag azonban sorsukra hagyta őket. Mi több, tiltakozásuk dacára államszerződéseket kötött a fejük fölött, amelyekkel szűk keretek közé szorította amúgy sem tágas politikai mozgásterüket. Az eredmény nem maradt el: a kisebbségek visszakozni kényszerültek, ami a többségi népek keményebb fellépését eredményezte.
A magyarázkodás ismeretes.
Magyarországnak az európai csatlakozás érdekében biztosítania kell "a térség
stabilitását", amit a kisebbségi autonómia törekvések veszélyeztetnek.
Mit sem számít, hogy a valóságban a fordított a helyzet. A térség
stabilitását a kisebbségek helyzetének rendezetlensége veszélyezteti,
a megoldást pedig - a területi revízió lehetőségének hiányában
-
éppen az autonómiák megadása jelentené.
Ma már nyilvánvaló, hogy az
államszerződésekkel bakot lőttünk. A magyar diplomácia konstruktív
javaslatokkal is elő tudott volna állni, anélkül, hogy ezzel késleltette
vagy veszélyeztette volna a csatlakozást. Az autonómia törekvések felkarolása
révén új Közép-Európa-politika jött volna létre, amelynek eredményeként
a magyar nemzetrészek (és a térség népei) ma ígéretesebb jövő elé
néznének, mint így.
A konfliktuskerülés érdekében
az autonómiák ügye egy ideig lekerült a napirendről, ettől azonban
a szomszédos országok semmivel
sem lettek és engedékenyebbek a magyar kisebbségekkel szemben. A Fidesz-kormány
újra lebegtetni kezdte a kérdést. A hivatalos állásfoglalás az volt, hogy
amennyiben a határon túli szervezetek programszinten vállalják az autonómiáért
való küzdelmet, akkor foglalkoznak a kérdéssel, ha viszont más javaslattal
állnak elő, a magyar kormány az elől sem zárkózik el.
Amint az várható volt, a kisebbségi pártok a dolgok könnyebbik végét választották. A kisujjukat sem mozdították többé az autonómia érdekében. A "realitásokra" hivatkozva a szerb, a román, a szlovák féllel bármi áron való kiegyezésre törekedtek. A szomszéd népek a lojalitást mindig is jutalmazták. A jutalom most sem maradt el. A hatalomhoz simuló politikusok pozícióba kerültek, az autonomista párti ellenzék viszont kiszorult a kisebbségi politikai életből.
Általában
nehezen vesszük tudomásul, hogy politikailag a kisebbségi társadalmak is
megosztottak. Ahogyan nincs egységes magyar nemzetstratégia, a határon túli
magyar kisebbségpolitika sem rendelkezik közös koncepcionális alappal. Amit
az egyik politikai tábor eredményként könyvel el, azt a másik fél
kudarcnak fogja fel, és fordítva.
A
kilencvenes évek elején a határon túli magyarság problémáinak megoldási
esélyeit sokan az autonómia eszméjében látták. A kilencvenes évek derekán
a helyzet gyökeresen megváltozott. A magyar kisebbségeket tömörítő
szervezet (KENF) gerincének megroppantásával az autonómia gondolatának
hordozói fokozatosan háttérbe szorultak, ezzel egyidőben egyre erőteljesebbé
és szembetűnőbbé vált a többségi politikai hatalom kiszolgálásán
alapuló kisebbségpolitika irányába való eltolódás.
Ma ezen az úton haladunk. Pontosabban állunk. A határon túli magyar kisebbségek ugyanis ma a kivárásra alapoznak. Elvégre a magyarellenes nagyhatalmi világpolitika megváltozott, ami nem csak az anyaországot, hanem a nemzet egészét illetően bizakodásra adhat okot. Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozás egyik legesélyesebb várományosa. Ettől a tagságtól sokat várhatunk. Előbb-utóbb a szomszédos országok is csatlakoznak, és ezzel a magyarság nyitott kérdései maguktól megoldódnak.
A határok spiritualizálódása
csakugyan ragyogó megoldásnak ígérkezik. Csakhogy Európának ebben a régiójában,
amelyben élünk, erre még sokáig kell várnunk. Félő, hogy mire azok az
államok, amelyekben magyar kisebbségek élnek, mind megfelelnek a csatlakozáshoz
szükséges jogállamiság követelményeinek, addig a kisebbségek asszimilálódnak
vagy elköltöznek.
Ez a veszély annál is inkább fennáll, mivel a kivárásra alapozó politika elveszi értelmét a mindennapi küzdelemnek és helytállásnak. A politikai passzivitás máris érezteti negatív hatását. Fokozódott a magyar nemzetrészek nyolcvan éve tartó gazdasági, társadalmi visszaszorulása.
Azzal sem szerencsés áltatni
magunkat, hogy az Európai Közösségben egy csapásra megoldódnak majd
gondjaink. Nem oldódnak meg. Gondoljunk csak a bretonok, katalánok, korzikaiak
elkeseredett önállósági harcára. De az írek és a baszkok sorsa sem javult
lényegesen attól, hogy az EU tagjai lettek. Megfelelő gazdasági alapok,
intézmények, nyelvi kultúra és tudatállapot hiányában az EU-ban ugyan az
a sors vár ránk, mint Szerbiában.
A kivárásra alapozó kisebbségpolitikától
nehezen várható el a magyar nemzetrészek gazdasági talpra állítása, a
nemzeti önazonosság-tudat erősítése és
az intézményhálózat kiépítése. Az Orbán-kormány a kedvezménytörvénnyel
felvillantotta ugyan a közös magyar jövőkép távlati vízióját, de
sajnos az anyagi támogatást nem sikerült olyan koncepcióba ágyaznia, amely
a magyar közösségek valós gazdasági, szellemi és strukturális erősítését
szolgálta volna.
A
határon túli magyarság támogatása stratégiai kérdés. Mindaddig, amíg az
intézményes támogatás nem áll átgondolt és világosan
megfogalmazott nemzetpolitikai célok szolgálatában, a segélyezés nem
annyira a kisebbségi közösségek javát szolgálja, mint amennyire a szomszédos
országokét és a magyar kormányét. Az előbbiekhez (az állami intézetek
támogatásával) jelentős tőkeátáramlás folyik, az utóbbi pedig
klientúrája révén a kisebbségeket függő helyzetben tartja.
Anyagi
alap és megfelelő áldozatvállalás nélkül a határon túli magyarság
esetében valós társadalmi önszerveződésről, a nemzeti
önazonosság megőrzéséről, oktatási, tudományos, kulturális,
művészeti, tájékoztatási, hitéleti és szakmai felemelkedésről
nem beszélhetünk. A jelen körülmények között -
a gazdaságilag elszegényedett és a kisebbségekkel szemben ellenséges érzületű
országokban -
a pártok, egyesületek, intézetek létrehozása és működtetése többnyire
nem a kisebbségek akaratán múlik, hanem elsősorban a magyarországi támogatások
függvénye. Ennélfogva a gombamódon szaporodó egyesületek kérész életűek:
ha sikerül pénzt szerezniük, egy-két rendezvényt összehoznak, aztán megszűnnek.
De
maga a politizálás és pártélet is a magyarországi támogatásokon
nyugszik, ami természetesen nem marad következmények nélkül. A politikai
vezetők és a szellemi élet irányítóinak a kézbentartásával (egyesek
futtatásával, mások háttérbe szorításával) tetszőleges irányba
lehet terelni a történéseket. Jó és rossz irányba is. Nem kell feltétlenül
célzatosság a viszály szításához, elegendő az átgondolatlan támogatás,
a pénz céltalan elosztása, hogy az emberek hajba kapjanak egymással. Némi célzatossággal
pedig zsákutcába terelhető társadalmi önszerveződésük, hatástalanítható
minden jövőre irányuló erőfeszítésük.
Ékes példája ennek a vajdasági magyar pártviszály. A pártok osztódása, sokasodása és civakodása nem a jó és még jobb célok, nem a sikeres és még sikeresebb nemzeti érdekérvényesítés körül zajlott, hanem a külső forrásokat kézben tartó és elosztó politikai hatalom megszerzésére irányult. És ebben vastagon ludas az anyaországi támogatási politika. Egyes alapítványok és intézmények például a határon túli klientúrájukkal annyira belterjessé váltak, hogy szinte maffia-jelleget öltöttek. Két kézzel szórják a pénzt: a tűzhöz közel állóknak jutott belőle cserepezéstől kútfúrásig, autók adományozásától utak aszfaltozásáig, naposcsibék vásárlásától csatornázási munkálatokig mindenre, csak nemzeti közösségünk szellemi és lelki erősítésére nem.
Pedig
például az arab világ többszáz-millió dollárt fordít Kelet-Jeruzsálemben
az arab ideológia és az iszlám szellemiség fenntartására, hogy csökkentse
Izrael befolyását. Vajon mennyit kellene fordítani a határon túli magyarság
szellemiségének fenntartására és erősítésére, hogy valamelyest
ellensúlyozni lehessen a többségi népek nyolcvanvalahány éve tartó
szellemi terrorját?
Máshol
is elmondtam, itt is elmondom. A magyar költségvetés és közalapítványi
struktúrák révén az elmúlt tíz év alatt a határon túli magyarság bár
szerény támogatásban részesült, ez az összeg egy átgondolt nemzetstratégiai
program keretében elegendő
lett volna a közösségi szellem kialakításához, vagy akár a magyar
autonómiák alapjainak a lerakáshoz. A magyar támogatási politika azonban a
nemzetépítés helyett a szociális, karitatív jellegű támogatás
mellett döntött, amelyre ugyan nagy szükség van, de nem a magyar közösségek
szellemiségének, önazonosság-tudatának a rovására.
Mellesleg
-
szárszói beszédemben ezt is elmondtam -
a szociális jellegű támogatás sem a magyar közösségek érdekeit szolgálja,
hanem a szomszédos államok költségvetését tehermentesíti. Rejtély, hogy
miért kell a magyar adófizetők pénzét
más államok tulajdonát képező középületek felújítási
és karbantartási költségeire fordítani? Ami viszont nem várható el a
szomszédos országok nacionalista kormányaitól, hogy erősítsék a
magyar nemzettudatot, emeljék szellemiségét, javítsák közösségi
szervezettségét, tegyék hatékonyabbá érdekvédelmét, azt egyelőre
anyaországi forrásokból kell(ene) fedezni. Sajnos ezekre a feladatokra -
nemzeti közösségünk szervezetlenségéből és siralmas tudatállapotából
ítélve -
az anyaországi támogatásból eddig nem sok jutott.
Amint
az a mondottakból kitűnik, a magam részéről erősen hiányolom
az átgondolt támogatási politikát. A jelenlegi gyakorlat ugyanis koncepciótlan,
az itt-ott elhangzó szavak és ígéretek ellenére semmi köze sincs se a
nemzeti eszme erősítéséhez, se az önálló magyar intézményrendszer
kiépítéséhez, se valamilyen nemzeti stratégia érvényesítéséhez. A magyar
közösségek állagának javítása, a legalapvetőbb és legszükségesebb
intézményes háttér biztosítása helyett olyan mondvacsinált
programokba, sorvadozó egyesületekbe és levitézlett egykori káderek
zsebeibe folyik a pénz, amelyeknek, illetve akiknek semmi közük sincs se
a magyarságtudat erősítéséhez, se a magyarság szellemi felemelkedéséhez.
1.
Ebből
adódóan, amíg a határon túli magyarság támogatása koncepcionálisan nem
ágyazódik egy átfogó nemzetstratégia keretébe, kizárólag olyan személyeket,
intézményeket, vállalkozásokat, társaságokat részesítenék
pénzügyi támogatásban, akik, illetve amelyek meghatározó szerepet játszanak
közösségük életében, akik, illetve
amelyek önként és a munka teljes felelősségével vettek részt eddig is
a közösségi mozgalmak szervezésében, akik,
illetve amelyek az elmúlt évek
tapasztalatai alapján tudásukkal, képességükkel, tehetségükkel bizonyíthatóan
hozzájárultak a magyar közösségek
szellemi gyarapodásához és életképességének erősítéséhez.
2.
Megszüntetném
az alkuratóriumokat és szakági bizottságokat, amelyek nem alkalmasak a pályázatok
elbírálására. Nem szabad a
magyar adófizetők pénzét alkalmi bizottságokra, hozzá nem értő,
a döntésükért felelősséget nem vállaló és felelősségre nem
vonható személyekre, illetve testületekre bízni. A
támogatás stratégiai fontosságú kérdés, amit csak hozzáértő,
lelkiismeretes, felelősségteljes pozícióban levő
személytől lehet elvárni.
3.
Haladéktalanul
elválasztanám egymástól a segélyezésre,
szociális támogatásra szánt pénzt a tudományra, kultúrára, közművelődésre,
oktatásra szánt támogatástól. A kvótát mindenképpen az utóbbi javára állapítanám
meg, esetleg teljes egészében megszüntetném a jelenlegi formában történő
szociális jellegű segélyezést. A szociális támogatás szükségképpen
anomáliákat szül: egyrészt hamis reményeket ébreszt az elszegényedett
kisebbségekben, akik fejőstehénnek tekintik Magyarországot, másrészt nem
sarkallja őket sem munkára, sem helytállásra, sem közösségi
szerepvállalásra. A pénz céltalan elosztása, a "rászorulók
támogatása", azon az alapon, hogy a támogatottak kisebbségben élő
magyarok, óhatatlanul korrumpálja azokat, akik a pénz elosztásával vannak
megbízva. Ebből néha egészen abszurd helyzetek adódnak. A határon túl
esetenként olyan diákok is segélyben
részesülnek, akiknek a szülei
sokkal jobb módúak, mint az őket támogató magyarországi adófizető
polgárok. Arról nem is beszélve, hogy ezek a magyarországi adófizető
polgárok tudtukon kívül szép számban szerb diákokat is iskoláztatnak pénzükkel.
4.
A
határon túli magyarság támogatásával foglalkozó intézmények és alapítványok
évente tegyenek közzé részletes jelentést minden pályázóról,
a pályázatban feltüntetett kutatási programokról, az igényelt és kiutalt
támogatás összegéről, s nem ártana némi indoklás sem, hogy miért döntöttek
amellett, ami mellett döntöttek, illetve az elutasított pályázatokat miért
nem tartották támogatásra alkalmasnak.
5.
Ugyanakkor
kötelezővé tenném, hogy akár pozitív, akár negatív a döntés, minden
pályázónak írásban válaszoljanak. Ha elvárják, hogy a pályázó
napokat töltsön el húsz oldalas űrlapok kitöltésével és képtelen
mellékletek beszerzésével, tartoznak neki legalább két sorral. Szeretném
jelezni, hogy elvétve teljesül ez a kívánalom, az alapítványok többsége
azonban a pályázót válaszra sem méltatja.
6.
Ezzel
együtt kötelezővé tenném a hatékonysági vizsgálatokat minden alapítvány
részére. Készítsenek elemzést arról, hogy a pályázati célkitűzések
mennyiben teljesültek: történt-e előrelépés, születtek-e művek,
javult-e a helyzet, avagy csak formaság, ablakon kidobott pénz volt az egész?
7.
És
végül, de nem utolsó sorban az eredménnyel annak is el kell számolni,
aki dönt a pénzek sorsáról, s nem csak annak, aki azt elkölti.
A
közvélemény -
nyilván az egypártrendszer örökségeként -
nehezen veszi tudomásul, hogy több pártunk van. Pedig nem a politikai többszínűséggel
van baj, hanem az arányokkal. A polgárság, a középosztály, a szellemi
vezetőréteg hiánya miatt mindig is nagy volt a vajdasági magyarok hatalommal
szembeni kiszolgáltatottsága. Függetlenül attól, hogy milyen politikai
széljárás uralkodott, hogyan és miként alakult a hatalom kisebbségekkel
kapcsolatos magatartása, az autentikus értelmiségétől (kivégzésekkel,
bebörtönzésekkel, kiutasításokkal, kitelepítésekkel, felmondásokkal,
megfélemlítéssel, meneküléssel, kisajátításokkal stb.) megfosztott
kisebbség lojalitására bízvást számíthatott.
A
kisebbségi társadalmak jelzett társadalmi-strukturális torzulásainál fogva
a magyar kisebbségpolitika eleve hajlik az önfeladásra. Pártjaink tulajdonképpen
az önfeladásban versenyeznek egymással, ezért végül is teljesen mindegy,
hogy hány pártunk van.
Ma
már eléggé közismert, hogy a nemzeti érdekvédelmet nem szerencsés kizárólag
a pártokra alapozni. A pártok közvetítésével megvalósuló képviseleti
demokrácia révén kisebbségi és helyi problémák sehol a világon nem
oldhatók meg.
Többször
elmondtam, de talán nem elégszer, hogy a kisebbségek számarányuknál fogva,
ha megfeszülnek sem tudnak annyi képviselőt a parlamentbe juttatni,
amennyit a többségi nép képviselői vígan le ne szavaznának. Ennek az
egyoldalú parlamenti játéknak köszönhetően
a többségi népek demokráciát színlelhetnek a világ előtt miközben
ránk vonatkozóan olyan törvényeket hoznak, amilyent úri kedvük jónak
tart.
Ennél
is súlyosabb gondot jelent az, hogy etnikai pártjaink - a pártok természetéből
adódóan - jelentős kárt
okoznak nemzeti közösségeinek, amennyiben felesleges konfliktusokat
gerjesztenek és fékezik a társadalmi önszerveződést.
Minden
párt működésének elsődleges célja a hatalom megszerzése és
megtartása, nem pedig az, hogy a társadalom valamennyi csoportjának az érdekeit
képviselje. A közérdekre való hivatkozás csak a manipuláció egyik formája.
Azok a képviselők, akik nem a pártdirektívákra, hanem a meggyőződésük
szerinti közjóra szavaznak, szembekerülnek
a párt alapvető érdekeivel. Renitens képviselőkkel nem lehet a
hatalmat megtartani, ezért előbb-utóbb kirúgják őket.
Hiába
a több párt, ha megmérettetésük alapján a társadalmi közjó érvényesítése
nem válhat valóra. Akár az
egyik, akár a másik párt kerül ki győztesen, csak részérdekeket fog képviselni
az egész érdekeivel szemben.
Egyelőre
senki sem akar a kisebbségi pártok csődjével szembenézni, nekünk
azonban létérdekünk, hogy ezeken a rossz sémákon mihamarabb túllépjünk.
A
nemzeti érdekképviseletet új, szélesebb alapokra kell helyeznünk. És úgy
tűnik, hogy ez az óhaj a nemzeti tanácsok révén hamarosan valóra is
fog válni.
Nemrég
a kis-jugoszláviai parlament elfogadta a nemzeti kisebbségek kollektív jogairól
szóló törvényt. Ennek a törvénynek az értelmében a nemzeti kisebbségi közösségek
a nyelvhasználat, az oktatás, a kultúra és a tájékoztatás területén
meghatározott jogokat élvezhetnek. A törvénybe foglalt jogok érvényesítésére
a föderáció szintjén külön pénzalapot létesítenek. Az illetékesség
megoszlik a szövetségi kisebbségügyi minisztérium, a szerbiai, a tartományi
és a községi törvényhozó és végrehajtó szervek, illetve az adminisztráció
között. Magyarán ez azt jelenti, hogy a kisebbségi jogok realizálásáról
az állam gondoskodik.
Az
említett szervekkel párhuzamosan a nemzeti kisebbségek is létrehozhatnak
meghatározott testületeket, például saját nemzeti tanácsukat. A törvényhozó
azt állítja, hogy ezek a tanácsok önkormányzati szervek lesznek, ami
azonban korántsem biztos.
Egyelőre
sok a nyitott kérdés. Nem világos, hogy a nemzeti tanácsok rendelkeznek-e
majd valamilyen téren kizárólagos, önálló, az állami szervektől független
döntési joggal, vagy csak afféle tanácsadó szerepet töltenek be? A törvény
kilátásba helyezi ugyan, hogy az állami szervek átruházhatják a nemzeti
tanácsokra saját felhatalmazásuk "egy részét", de az is benne
van, hogy esetleg csak ki fogják kérni a nemzeti tanácsok véleményét.
Úgy
tűnik, hogy a kisebbségek választott testületeik révén bizonyos területeken
- nyelvhasználat, oktatás tájékoztatás, kultúra - valamilyen formában részt vesznek az állami szervek döntéshozatalának
folyamatában, de hogy mi fog ebből megvalósulni, az egyelőre a jövő
zenéje. Annál is inkább, mivel a törvény egyetlen szankciót sem irányoz
elő azok ellen, akik ennek a törvénynek a rendelkezéseit megszegik.
Ezzel
a törvénnyel a teljes értékű autonómiától még messze vagyunk.
Szerbiában halaszthatatlanná vált a kisebbségi kérdés rendezése, ezért
bizonyára többet is kérhettünk és kaphattunk volna, mint amit kínálnak
nekünk.
Embrionális
formában azonban kaptunk valamit, ami első lépését jelentheti egy jövőbeli
magyar önkormányzatnak. Lehet, hogy egyeseknek szűk ez a zubbony, amit a
kisebbségi törvénnyel ránk szabtak, nemzeti közösségünk tudatállapotát
és cselekvésképtelenségét ismerve azonban örülnünk kell, ha az adott
lehetőséggel élni tudunk.
Azt
tartják, hogy
"a
politika a lehetőségek tudománya". Ennek alapján a realitásra
hivatkozva szoktuk leszúrni azokat, akik merész terveket szőnek, és nagy
célokat tűznek ki maguk elé. De nemcsak az álmodozók kapják meg a
magukét. Előbb vagy utóbb megkapják azok is, akik -
mindegy, hogy mit akarnak -
nem érik be azzal, ami van.
Csakhogy baj van ezzel a hivatkozási alappal. A realitás épp úgy képzeletünk terméke, mint az álmodozás. És akinek rossz a képzelőereje, az távolabb áll a valóságtól, mint a merész álmodozók. Minden, amit az emberiség eddig elért, először álmodozásnak tűnt, annak a kishitűek szemében nem volt semmi "realitása". A mi esetünkben sem a realitásérzékkel van baj, hanem kishitűséggel és a képzelethiánnyal. Gondoljuk csak meg, Periklész korában annyian éltek Görögországban, ahány magyar van ma Vajdaságban. És micsoda páratlan kultúrát hoztak létre! De hivatkozhatnánk hozzánk közelebb álló példára is. A honfoglalás nem volt akármilyen tett a magyarság életében. És ezt a történelmi tettet nagyjából annyian vitték végbe, ahány búslakodó magyar téblábol itt a Délvidéken.
Ahogyan Széchenyi mondta, a lélek tesz erőssé
vagy gyengévé az embereket és népeket. Itt az ideje, hogy szembe nézzünk
gyengeségeinkkel, és felnőjünk a ránk váró tettekre. Az ókori görögök
is, a honfoglaló magyarok is tudatában voltak valaminek, ami ránk nem jellemző.
Közösségben éltek. Tudták, hogy egymásra vannak utalva. Mi viszont kizárólag
autonóm emberként kívánunk boldogulni, a közösség tagjaként viszont nem
találjuk se helyünket, se szerepünket. Márpedig, ahogyan azt az örökzöld
sláger mondja: "egyedül
nem megy". Közös ihlet nélkül nincs sikeres politika, nincs gazdasági és
szellemi felemelkedés. Vonatkozik ez a nemzet szaporodási kedvére is.
(Elhangzott
a Magyarság helyzete a XXI. század elején c. tanácskozáson Tóthfaluban
2002. május 25.én)