Dr.
HÓDI Sándor
Az
1919. szeptember 10-én Saint Germain en-Layes-ban aláírt békeszerződés
kijelölte az újonnan létrehozott ország, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság
(SHS) határait. Az egykori Magyar Királyságból - a horvát
területeket figyelmen kívül hagyva, amelyek 1.102-től Magyarországhoz
tartoztak - 210.031 négyzetkilométert
csatoltak el egy tollvonással, figyelmen kívül hagyva az elcsatolt területeken
élő népek számarányát és akaratát. Akkoron a közel húszezer négyzetkilométeres
Délvidék nemzetiségi térképe is igen tarka képet mutatott. Az itt élő
másfél millió főt közel egyenlő arányban, harminc-harminc százalékban
alkották magyarok és szlávok, több mint húsz százalékban németek, és
kisebb hányadban más nemzetiségek. A kérdéses időpontban az 1.519.013
fő közül 546.000 fő vallotta magát szerb nemzetiségűnek, ami
számukra elegendő jogcím volt, hogy igényt formáljanak erre a területre.[1]
Ez az abszolút kisebbségben levő nép próbálta maga alá gyűrni,
erőszakosan uralni és asszimilálni az SHS-hez csatolt népcsoportokat. Az
adott számarányok mellett erre egyetlen módszer kínálkozott: a terror.
Ennek a politikának lett szenvedő alanya az a közel hatszázezer fős
magyarság, amely nyolc évtizedes hányattatás után gazdaságilag megtörve,
politikailag szétzilálva, lélekszámát tekintve felére csökkenve lépett
be a harmadik évezredbe.
A
gyilkosságokkal és börtönnel fenntartott parancsuralom már a kezdet kezdetén
a szerbekkel szembeállítja az erőszakosan hozzájuk csatolt más népeket.
Belgrád politikájától semmit sem lehetett várni. A szerb politika, amelynek
1918-tól Jugoszlávia széthullásáig az etnikailag homogén állam
megteremtése lebegett a szeme előtt, mindvégig értetlenül és ellenségesen
fogadta a horvátok, szlovének, macedónok, albánok nemzeti mozgalmait, még
ha azok az alkotmány keretei között maradtak is. Még az iskoláztatásra,
nyelvhasználatra vonatkozó igényeket is a "hálátlanság" és az
"ellenséges" érzület jelének tekintették, ennélfogva mindenféle
nemzeti jellegű szerveződést, ahogyan
csak lehetett, igyekeztek fékezni, letörni. A szerb politikai vezetés
gyakorlatilag még ma sem, a második Jugoszlávia széthullását követően
sem látja be, hogy az általuk egykoron (nagyhatalmi segédlettel) legyűrt
népek az idők végeztéig nem tarthatók gyarmati sorban.
Szerveződésre
és politikai taktikázásra az adott helyzetben a délvidéki magyarságnak
volt esélye legkevésbé. Önerejéből nem sokat tehetett, a nagyhatalmak
pedig nem akartak sanyarú sorsáról tudomást venni, hiszen elvakultságukban
ők maguk idézték azt elő. A szerb kormány viszont mindent megtett,
hogy a délvidéki magyarságot vagyonából kiforgassa, jogaitól megfossza,
kultúráját elsorvassza.
Az
elcsatolást követően az
SHS-ben a közel négy százalékot kitevő magyar kisebbséget a
parlamentben tizenhárom mandátum illette volna meg, ehelyett egyet kapott. Az
az egy sem szabad választással, a magyar választópolgárok akaratából
jutott mandátumhoz, hanem kinevezés által, illetve a kormány szolgálatában
álló figuraként. 1922-ben megalakult a Magyar Párt, amely névlegesen négy-öt
évig fennállott, működését
azonban Belgrádból gyakorlatilag lehetetlenné tették, míglen 1927-ben véglegesen
betiltották. Ezt követően a délvidéki magyarság több emberöltőn
keresztül, egészen 1991-ig, meg volt fosztva az önálló
politikai szerveződés lehetőségétől.
A
politikai elnyomást követte a társadalmi lecsúszás, a nyelvi kultúra
elsorvadása. Gazdasági téren az elnyomás a magyar pénzintézetek felosztásával
és a földreformmal járt, amelynek során a magyarság kezén levő földek
fele szerb kézre került. A magyaroktól elkobzott földre a kormányzat Délvidék
kolonizálásának első lépéseként 74.188 szerbet telepített. A magyar
hivatalnokok, tisztviselők ezreit bocsátották el munkahelyükről, s
helyükre - és minden
államilag jól fizetett hivatalba - szerbek kerültek.
Ez alól nem képeztek kivételt a színmagyar települések sem. A nagy- és középbirtokokat
szétosztották, az egyházi és
magyar köztulajdont képező épületeket kisajátították, a magyar
gazdasági életet az adópolitikával megfojtották.
Az
SHS az iskolák államosításával halálos csapást mért a magyar nyelvű
oktatására is. 1918-ban a Délvidéken majdnem hétszáz magyar iskola működött.
Két év alatt ez a szám a negyedére csökkent. A magyarok oktatása a szerb
iskolákban létesített párhuzamos tagozatokon történt. A népesség számaránya
szerint 1.228 párhuzamos osztályt kellett volna létrehozni, ehelyett Vajdaság
területén összesen 452 működött. A magyar felekezeti iskolákat államosították,
a magyar tanító és tanárképzést sokáig nem engedélyezték. Hosszú harc
és küzdelem után a helyzet később változott valamelyest, az alapvető
trend azonban - a magyar
tannyelvű iskolák leépítése - ma is
folytatódik. A legutóbbi tíz évben például több mint húsz magyar
tannyelvű általános iskolát zártak be. De ott is, ahol még működnek,
többnyire csak a nevükben magyar tannyelvűek, hiszen a tantárgyak jelentős
részét szerbül oktatják.[2]
Az
elmúlt nyolcvan esztendőben - a homogén
szerb nemzetállam létrehozását célul kitűző politikai programként
- szervezetten
folyt Bácska és Bánát kolonizálása. A mindenkori szerb kormány tudatosan
és tervszerűen tömegesen telepítette a szerbeket a Vajdaságba. A
telepeseknek, hogy minél jobban meggyökeresedjenek az új helyen, nagy
vagyonokat adtak, és különféle előjogokat, adómentességet biztosítottak.
Az állam házakat adott nekik, felszerelést, állatokat, amellett az
elhelyezkedést illetően minden közhivatalban, közintézményben, vállalatban
elsőbbség illette őket. A bevándorlás ma is tart,
az elmúlt tíz év alatt a szerbek újabb
százezrei érkeztek a Vajdaságba. Koncentrációjuk egyes településeken
oly mértékben megnőtt, hogy azt semmiféle kisebbségvédelmi politikával
sem lehet többé semlegesíteni. Az elszerbesített községekben a magyar
tannyelvű oktatás megszűnt, a magyarság megélhetési lehetőség
nélkül maradt, s két lehetőség közül választhat: vagy asszimilálódik,
vagy kivándorlásra kényszerül.
A
szerbek betelepítésével párhuzamosan folyt a magyarság kiszorítása,
elszegényítése, megfélemlítése. Az elcsatolást követően közel
40.000 magyart utasítottak ki az országból, főként a kisebbség vezetésére
hivatott középosztálybelieket. Emellett a magyar földműves réteg
elszegényedése, az iparos- és kereskedőréteg letörése, az értelmiség
megfélemlítése és meghurcolása nagyon sok szerencsétlen embernek adott vándorbotot
a kezébe. Senki sem tudja pontosan megmondani, hogy az elcsatolt területekről
1918-tól 2001-ig hányan települtek át Magyarországra vagy vándoroltak ki
Nyugatra. Tény, hogy a délvidéki
magyarok száma felére csökkent ez idő alatt, miközben a szerbek és más
délszláv népek létszáma megduplázódott.
A
két világháború között jelentős volt a Jugoszláviából Magyarországra
és Nyugatra irányuló migráció, a második
világháború végén a magyar lakosság ellen irányuló deportálást és népirtást követően ismét drasztikus mérteket öltött a kivándorlás[3].
A szülőföld ilyen tömeges elhagyására ezután az elmúlt években került
sor a Jugoszlávia széthullását kísérő háborúk és az erőszakos
mozgósítások folytán.
A
II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés megerősítette
korábbi igazságtalan döntését. Ennek következményeként a délvidéki
magyarság számára a legsúlyosabb megpróbáltatást kétségkívül az
1944-es véres események jelentették, amelyek során egyes becslések szerint
tízezer, más források szerint több mint negyvenezer magyart mészároltak le
Tito partizánjai. A témával foglalkozó publikációk többnyire mint megtorlásról
beszélnek a vérengzésekről, egyes megszállt területek visszavétele utáni
"hideg napokra" utalva. Ezzel voltaképpen tompítani igyekszenek
a bűncselekmény súlyát és jelentőségét. A népirtásnak
mint az emberiség elleni bűncselekménynek a megállapítása helyett arról
próbálnak meggyőzni bennünket, hogy a védtelen magyarság affektív
reakcióknak esett áldozatul, amelyben voltaképpen maga is vétkes. Tünet értékű,
hogy a megtorlás szót nem a szerbek találták ki a maguk mentségére, hanem
az alaptalan bűntudattal terhelt magyarok, talán attól a naiv elképzeléstől
vezérelve, hátha némi bűnrészesség átvállalásával a szerbeket is
belátóbbá lehet tenni bűneik vonatkozásában. Minő tévedés! A
szerbek egyáltalán nem akarnak tudomást venni a történtekről. Amellett
azért is hamis és félrevezető megtorlásról beszélni,
mert az nem felel meg a tényeknek. Tito partizánjait nem bosszú vezérelte,
hanem ugyanaz a szándék, ami miatt a közelmúltban a muzulmánokra és albánokra
is kezet emeltek. Etnikai tisztogatás történt 44-ben is, meg az elmúlt években
is, azzal a különbséggel, hogy közben megváltozott a világ, és nem
hajlandó szemet hunyni felette.
Persze vannak történészek, akik tisztán látják, hogy a magyarság 44-ben politikai meggondolásból vált a szerbek áldozatává.[4] Azt hogy tudatos és tervszerű népirtásról volt szó, egyértelművé teszi Ivan Rakovina vezérőrnagynak, a katonai közigazgatás parancsnoka 1944. október 22-i felhívása, amelyben „a nemzeti jövő és e területek délszláv jellegének megőrzésére” hivatkozva indokolta a katonai közigazgatás bevezetésének szükségességét.[5] A cél a Délvidék nacionalizálása volt; ezt szolgálták az ún. tisztogató akciók, amelyeknek több tízezer ártatlan magyar esett áldozatul. Ezt a célt szolgálta a németek és magyarok kitelepítése és munkatáborokba való elhurcolása, majd később a katonai alakulatokba és munkaszázadokba való besorolása.
1945
elején még a magyarok teljes kitelepítésének a terve foglalkoztatta a
jugoszláv vezetőket. 1945 őszén Sreten Vukosavljević településügyi
miniszter már "csak" a korlátozott mértékű kitelepítésükre tett
javaslatot. Elegendőnek látta volna nyolcvanezer magyar kitelepítését.
1946 szeptemberében Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Edvard
Kardelj között létrejött megállapodás ennek a felére csökkentette volna
a kitelepítendő magyarok számát, negyvenezer magyarnak kellett volna
"önkéntes
és kölcsönös" lakosságcsere keretében elhagynia szülőföldjét. A
lakosságcserének 1947-ben kellett volna megkezdődnie, erre azonban a
szovjet-jugoszláv viszony megromlása miatt már nem került sor. A jugoszláv
vezetés a likvidálás helyett végül a magyarok új államba és új
rendszerbe történő "beintegrálása" mellett döntött, amit tűzzel-vassal
keresztül is vitt. A németeknek, mint tudjuk, nem volt ilyen "szerencséjük".
A
szerb hatalom a délvidéki magyarságtól teljes politikai azonosulást és
maximális lojalitást várt el. Az együttműködési készség az előzmények
után nem is hiányzott a magyarok részéről. Már csal azért sem, mivel
1945 végétől Magyarország és Jugoszlávia közötti feszült viszony
fokozatosan normalizálódott, és - egykori szóhasználattal élve - barátivá
vált. 1947-ben aláírták a magyar-jugoszláv barátsági, együttműködési
és kölcsönös segélynyújtási egyezményt, de már 1948-ban, a Tájékoztató
Iroda konferenciája után, amelyen Tito szembe került Sztálinnal, a
kapcsolatok valamennyi szocialista országgal,
így Magyarországgal is ellenségessé váltak és megszakadtak. Végül 1957
után a két ország kapcsolata hivatalosan normalizálódott, a gyakorlatban
azonban Jugoszlávia nyugati kapcsolatai és el nem kötelezett politikája
miatt továbbra is feszült maradt.
A
titói korszak valamelyest engedett a szorításon, amelynek ellenében illett
ódákat zengeni az államnak a kisebbségekről való gondoskodásáról.
Az ügyes kirakatpolitikának köszönhetően sikerült elhitetni a külvilággal,
hogy Jugoszláviában példa értékű a nemzeti kérdés megoldása, ahol a
kisebbségek nagyobb jogokat élveznek, mint bárhol másutt Európában. E közben
tilos volt bármilyen jellegű érdekvédelem és kulturális szerveződés,
és a hatalom iránt lojális rétegtől eltekintve, amely a
nemzettudat feladása ellenében viszonylagos jólétre tett szert,
a magyar népesség többségének hihetetlen mértékű szenvedésben
és sérelemben volt része.
Az
elmúlt tíz esztendő megpróbáltatásairól, az események közelsége
miatt, aligha szükséges szólnunk. A nagyszerb nacionalizmus fellángolásával
kegyvesztetté vált a jugoszlávság ideológiáját felvállaló korábbi
privilegizált réteg is, így aztán a délvidéki magyarság egy emberként
vesztette el lába alól a talajt. A helyzet ma sem jobb, csak éppen más nóta
járja.
*
Dióhéjban
ennyi a hányattatás története. Arról, hogy a mindennapok valóságában mit
jelentett ez a nyolcvan esztendő, az idegen államba való
hosszú és fájdalmas beilleszkedés folyamata mit takar, milyen árat követelt,
és milyen áldozatokkal járt, gyakorlatilag semmit sem tud a nyilvánosság.
Ezekre az élettapasztalatokra, életélményekre, családi és egyéni drámákra
nem volt kíváncsi sem a politika, sem az irodalom, sem a tudomány. A nemzeti
hovatartozással kapcsolatos minden érzés és gondolat szigorúan tabu tárgyát
képezte egészen a közelmúltig, Jugoszlávia felbomlásáig. Ez a kollektív
amnézia súlyos nyomokat hagyott a magyarság lelki- és gondolatvilágában,
jellemében, magatartásában.
Sokan
leírták, elmondták, hogy Trianont követően a magyar élni akarás
megroppant. Az az élni akarás, amely korábban állítólag ellenállt minden
viharnak, s amelynek köszönhetően a magyarság minden balsors ellenére
talpra állt. Talpra állt, mert szíve
és lelke tele volt hittel, hazája és nemzete iránti hűséggel. Így látja
ezt a költői képzelet, amelynél az élet minden bizonnyal sokkal összetettebb.
Más
népek nehezen értik meg, hogy mit jelent Trianon a magyar népnek, a magyar léleknek.
Talán a szerbek fognak legelőbb erre az érzésre ráismerni, ha néhány
év múlva beléjük hasít az iszonyú fájdalom a Triglav havas csúcsainak, a
kék Adriának, az Ohridi-tónak, a bölcsőjüknek tekintett Rigómezőnek
az elvesztése miatt. Ilyen iszonyú megélni a magyarságnak Erdély elvesztését,
a Felvidék, Délvidék és Kárpátalja idegen kezekbe kerülését.
Az
elvesztett területek nemcsak földet jelentenek, területvesztést, hanem a lélek
sérülését is. Vennék el Angliától Walest, Skóciát,
Franciaországtól Bretagne-t, a németektől Bajorországot, az
olaszoktól Lombardiát, s kanyarítsanak le mellé az országok testéből
akkora karéjokat, mint az egykori Magyarország testéből, meglátnák,
hogyan törik meg vele az az életerő, amely ezeket a népeket magasba
emelte. Csonka-Magyarország nemcsak a térképen, a lelkekben is ott hordja
csonkaságát, hiszen húsz lakosából hetet idegen uralom alá kényszerítettek,
és nincsen család, amely valamely családtagját,
rokonát, barátját, ne vesztette volna el.[6]
Vannak emberek, akik ha csődbe jutnak, elkeseredésükben képesek saját
életük kioltására is. A népek
lelkén ugyanilyen nehezen gyógyuló, az önpusztítás jegyeit mutató sebet
tud ütni, ha méltánytalannak érzi azt a helyzetet, amelybe került.
Vannak,
akik szerint nem Szent István ezeréves államának feldarabolása okozta a
magyar lélek megroppanását, hanem fordítva: a magyar lélek elbizonytalanodása,
a nemzet szellemi tévelygése, a téves politika vezetett a történelmi
szerencsétlenséghez. Lehetséges. Kéznél a szerbek példája, hogyan vált a
jobb sorsra érdemes nép nyolcvan évre visszanyúló rossz politikájával saját
balsorsának a kovácsává. Nehéz
elhessegetni magunktól azt a gondolatot, hogy miként a lélek betegsége
sokszor előtte jár az egyes szervek sorvadásának, a népek szellemi
hanyatlása is előtte jár balsorsuknak, pusztulásuknak. Ez is olyasmi,
mint a tyúk vagy a tojás dilemmája: nehéz megmondani, hogy mi volt előbb.
Kétségtelen viszont, hogy a komor
és nehéz idők megtörik a szolgasorba kényszerült népek lelkét. Meg
lehet-e úszni lelki sérülések nélkül a kisebbségi létet? Az emberi természet
sokféle, így a tünetek is mások és mások, de a félelem, a függőség,
a kiszolgáltatott helyzet ilyen vagy olyan formában, de sebet üt az ember
lelkén. Ez az, amit a lélektan morbus minoritatis néven szokott emlegetni.
Az
első nemzedéket még nem lehetett megtörni. Őket még
egybeforrasztotta a sorsközösség tudata, a közös érdek, az ellenállás, a
dac. A jogtiprókkal keményen szembenézve állták a súlyos megpróbáltatásokat.
Az idő azonban megtette a magáét. A nagyszülők szívóssága a múlté,
az utánuk jövő generációk lélekben megroppantak, erőt vett rajtuk
a puhaság, beletörődés, fásultság. A közösség szellemi ereje megtört,
az élet az egyéni érdekek mentén szerveződik, s ennek megfelel a
tudatzavar, az erkölcs fellazulása, a politikai viszonyok kuszáltsága. A délvidéki
magyarság nem egy nagy család többé, nem összeszokott testvéri közösség,
amely a közös célok megvalósulására törekedne.
A
nyolcvan esztendő alatt a magyar szellemet részben megfojtották, részben
felőrölte magát. A magyar iskolarendszer és művelődési intézmények
felszámolása a nemzeti kultúra és szellemiség szempontjából szörnyű
következményekkel járt. Az anyanyelvi analfabétizmus, a műveletlenség,
a szellemi igénytelenség széles néprétegeket tett bizonytalanná nemzeti múltjában
és erkölcsi magatartásában. Az elemi és középiskola diákjai között ma
fehér hollónak számít az, aki a helyesírással tisztában van, a folyékony
olvasás és fogalmazás pedig az érettségizett diákok számára is nagy
megpróbáltatás.
Az
egyszerű emberek rémisztően közömbösek lettek nemzeti létük
vonatkozásában. Sérült nemzet- és identitástudatuk miatt könnyű prédáivá
váltak mindenféle propagandának: a kommunizmus eszméjének, a jugoszlávság
ideológiájának, az internacionalizmusnak, mint ahogyan ma is együgyűen
felülnek különféle hamis és hazug szólamoknak. Stabil magyarságtudattal
rendelkező, a nemzettel sorsközösséget vállaló, annak felemelkedésén
fáradozó értelmiség híján ez nem is alakulhatott másként.
A
délvidéki magyarság többször is vezető réteg nélkül maradt. Az értelmiséget
mindig megtizedelték, meghurcolták, szétszórták, elűzték, vagy addig
taposták, míg kezes báránnyá nem vált. A régiek helyére felkapaszkodó,
paraszt- és iparoscsaládból származó első generációs értelmiségiek,
mire diplomához jutottak, magyarságuk vonatkozásában többnyire gátlásossá
(komplexusossá) váltak. Részben a magyar nyelvű és szellemiségű
iskolák hiánya miatt, részben a más nyelvi és kulturális környezetbe történő
beilleszkedés során elszenvedett sérelmek következtében. Politikai-ideológiai
szerepvállalása miatt a pozícionált értelmiség még inkább meghasonlott
önmagával: lojalitását bizonyítandó
igyekezett a magyarságot elriasztani múltjától, hagyományaitól, legfőképpen
a nemzetben való gondolkodástól, így aztán a külső ellenségnél is
jobban hozzájárult a délvidéki magyarság felmorzsolódásához és asszimilálódásához.
Létszámához
viszonyítva elképesztően sok költővel és íróval dicsekedhet ez a
maroknyira zsugorodott népesség, íróink azonban (kevés kivételtől
eltekintve) sok mindenről írnak, csak egy dologról nem, és arról
sohasem, nevezetesen annak a szerencsétlen kisebbségnek a hányattatott sorsáról,
amelynek maguk is tagjai. Ellentétben az erdélyi és a felvidéki írókkal, nálunk
nem születtek írói művek arról, hogyan forgatták
ki apáinkat jogaikból és javaikból. Nem téma, hogy a testvérek,
rokonok, ismerősök közül hányan és hogyan estek áldozatául az erőszaknak.
Az sem, hogy milyen veszélyeket, buktatókat rejtett magában a kisebbségi
sors. Mint ahogyan nem ihlették meg íróinkat a nehéz helytállás szív- és
torokszorongató ritka kivételes példái sem. De nem szóltak a passzív ellenállásról,
arról a fölöslegesnek látszó viaskodásról sem, amelynek a nemzetükhöz
ragaszkodó emberek igen sok anyagi és erkölcsi kárát látták. Arról sem
akartak tudomást venni írástudóink, hogy milyen mély
letargiába esett az egész Délvidék magyarsága, milyen drasztikusan
csökken a népesség száma, miként romlik szellemi és fizikai állapota, az
értékrendszerében, szemléletében okozott torzulások miatt hogyan válik káros
szenvedélyek rabjává, s hogyan pusztul, vesz és széled szét a nagyvilágban.
Miféle
politikai kábulatnak volt rabja - és rabja ma
is - értelmiségünk,
amely egy képzeletbeli, virtuális világ miatt nem hajlandó tudomást venni
sem a kisebbségi sorsban töltött nyolcvan esztendőről, sem a bennünket
körülvevő kőkemény valóságról? Márpedig, ha a valóságos élmény
kimarad a kollektív és nemzeti emlékezetből, ez olyan, mintha annak a
puszta tényét is tagadnánk, hogy egy bizonyos történelmi helyzet szereplői:
(szenvedő alanyai és cselekvő részesei) voltunk.
Pedig
jelen voltunk és jelen vagyunk. A kisebbségbe taszított magyarság a nyolcvan
éves elnyomatás ellenére a nemcsak puszta létét tudta biztosítani, hanem a
rá nehezedő politikai nyomás, a gazdasági háttérbe szorítás ellenére,
a társadalmi fölemelkedést szolgáló iskolák, intézmények és politikai
érdekképviselet hiányában is meg tudott maradni, itt-ott szerezni is
valamit. Igaz, csak hihetetlen szívóssággal, munkabírással, takarékossággal,
önmegtagadással. És hallgatással. Az elszenvedett sérelmekről, bántalmakról,
az ütlegekről, megaláztatásról, a félelemben és kiszolgáltatottságban
eltöltött életről még a végső tiszteletadás során sem esett szó.
Ám
hiába a makacs hallgatás Trianonról, az első és második világháborút
követő időszakról, az elmúlt nyolcvan esztendőben kialakult
tabuk és mítoszok fölött eljárt az idő. Sok minden, amiről eddig
csak szűk családi körben lehetett suttogva beszélni, mára már része a
kollektív emlékezetnek és közgondolkodásnak.
*
E
sorok írójának javaslatára a Magyarok Világszövetségének Jugoszláviai
Országos Tanácsa a millennium évében Nyolcvan
év kisebbségben címmel pályázatot tett közzé, hogy
jelentkezzenek, és írják meg a történetüket azok,
akik úgy érzik, hogy szívesen megosztanák a kisebbségi sorsban
szerzett tapasztalataikat másokkal. A felhívás nagy visszhangra talált. A
vaskos kéziratköteg hallatlanul izgalmas és megrendítő olvasmány, amit
az egyszerű és őszinte megnyilatkozás tesz szívszorítóvá. Az előadott
történetekből a kisebbségi sors különböző aspektusai rajzolódnak
ki: a családi megpróbáltatások, alkalmazkodási formák, túlélési technikák.
Ezekből a pályaművekből válogattunk össze egy kötetre valót.
A mű hiánypótló, és a felidézés erejével áll ellen az elnyomásnak.
Az itt közölt pályamunkáknak a hiányosságait, mulasztásait jó tollú íróknak
és történészeknek kell majd kiküszöbölniük és kiegészíteniük, ha
egyszer rászánják magukat, hogy megtörik a hallgatást. Jó lenne, ha erre
addig sor kerülne, amíg vannak túlélői Trianonnak, s van a Délvidéken
értelme a magyar írásnak.
(Aracs. A délvidéki magyarság közéleti folyóirata.
2001. november 20. I. évfolyam 2. sz.)
[1] Dr. Tóth Pál Péter: Jugoszláviából Magyarországra. In. Fészekhagyó vajdaságiak. MTT, Szabadka 2001.
[2] E sorok írója annak idején a nagybecskereki Második Vegyes Főgimnáziumban végezte tanulmányait. A magyar tannyelvű osztályokban számos tantárgyat szerb nyelven tanítottak, többek között a biológiát, fizikát, filozófiát...
[3] Id. mű.
[4] Igaza van Sajti Enikőnek, amikor azt állítja, hogy a 44-es vérengzésekre nem a szerbekbe kódolt valamiféle zsigeri ösztön miatt került sor, ahogyan azt Cseres Tibor sugallja a Vérbosszú a Bácskában című könyvében, hanem politikai meggondolásból.
[5] Lásd Sajti, id. mű.