Beszélgessünk

Számos jel arra utal, hogy a nők és a férfiak beszédszokásai különbözőek. A nők többet és szívesebben beszélnek, és a beszéd fő célja maga a beszéd. A férfiak tanácsokat osztogatnak, problémákat oldanak meg, javaslatokkal állnak elő. Ezzel részükről be is fejeződhetne a beszélgetés, ha a nők nyugton hagynák őket. A nőket azonban a tanácsok és javaslatok nem érdeklik, néha még sérti is őket, ők beszélgetni szeretnének. A végén mindketten idegesek lesznek, a férfi azért, mert a nő nem hajlandó elfogadni a tanácsait, a nő pedig azért, mert a férfi nem figyel rá, szemmel láthatóan unja a további beszélgetést. Mindketten úgy érzik, hogy a másik nem értékeli mondanivalóját.

A különbség, azt mondják, a férfi és a nő eltérő észjárásból adódik, ami az agyféltekék strukturális különbségein is kimutatható. Ráérő kutatók kiszámolták, hogy a nők száját 6000–8000 szó hagyja el naponta, a férfiak viszont ugyannyi idő alatt mindössze 2000–4000 szót produkálnak. De ez még semmi: az igazi különbség abban mutatkozik meg, hogy a férfiak között háromszor-négyszer gyakoribb a dadogás és tízszer annyi a diszlexia, mint a nők körében.38 

Nem kívánok itt belebonyolódni az agy strukturális különbségeibe, mindenesetre csínján kell az efféle teóriákkal bánni, mert bizonyos esetekben, például ha sportról, politikáról, horgászatról, a kocsikról, vagy történetesen a nőkről van szó, a férfiak sokkal többet beszélnek, mint a nők. El kell azonban fogadnunk, hogy a beszéd célja – férfiaknál és nőknél egyaránt – néha csupán maga a beszéd.

A nők száját 6000–8000 szó hagyja el naponta, a férfiak viszont ugyannyi idő alatt mindössze 2000–4000 szót produkálnak.

Függetlenül attól, ki mennyit beszél, általános tapasztalat, hogy az emberek kapcsolatuk egészéről, sorsáról, jelenéről és jövőjéről sokkal kevesebb szót ejtenek, mint a jelentéktelen eseményekről, egymás csipkelődő megjegyzéseiről, indulatos kifakadásáról, sérelmes viselkedéséről, csupa olyan dolgokról, amelyekről, ha nem beszélnének róla, rövid idő múlva talán megfeledkeznének. Ennek megfelelően a beszéd sokkal inkább egymás kritizálására, meggyőzésére irányul, és nem a kapcsolat elmélyítésére, szorosabbá, bensőségesebbé tételére. 

Nem a kapcsolatról szóló szavaknak, illetve a szavakba foglalt személyközi kommunikációnak van nagy fontossága, hanem annak, hogy viszonyszinten mi történik a partnerek között: elhidegülnek-e egymástól, terhére vannak-e egymásnak, mit tudnak nyújtani egymás számára. A konfliktusok feldolgozásához tehát korántsem elegendő annak a kérdésnek a megbeszélése, ami aktuálisan a viszály tárgykörét képezi. Ennél sokkal fontosabb utána járni, hogy van-e élet még az együttélésben, vagy pedig a partnerek között lassan minden konfliktus forrásává válik.

Vannak olyan házastársak, akik elvárják egymástól, hogy a másik ösztönösen megérezze, mire gondolnak, anélkül hogy szavakkal ténylegesen kimondanák, hogy mi foglalkoztatja őket. Ennek általában az a következménye, hogy nem értik meg egymást, ami aztán megint szemrehányásokhoz vezet. 

Általános megfigyelés, hogy minél többet tudnak egymással beszélgetni a házastársak, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy kialakul a megértés és az egyetértés szelleme közöttük. Semmilyen körülmények között sem szabad megengedni, hogy a beszéd kimerüljön egymás bírálgatásában. Egyébként is a tartós kapcsolat és a boldog házasság egyik titka, hogy a házastársak soha ne kritizálják egymást. 

Az emberek arra szoktak hivatkozni, hogy a legjobb szándék vezéreli őket a másik kritizálásában. Ők csak rá akarnak mutatni annak tévedéseire, fogyatékosságaira, hibáira. Ezzel kapcsolatban tudomásul kell vennünk, hogy nincs konstruktív, barátságos kritika. Minden kritika fájdalmas, amely nem javít, hanem ront a kapcsolaton. A gyakori kritika pedig menthetetlenül sírba viszi a házasságot.