Ez az egyik gyakori téveszme, amely gyakran váláshoz vezet. A másik téveszme a szerelemhez fűződik. Sokan azt gondolják, hogy ha egy férfi és egy nő egyszer szerelmet vallottak egymásnak, ezzel a számlát egy életre tisztázták. A többi már magától jön, a vallomást sírig tartó boldogságnak kell követnie. Ha mégsem így alakulnak a dolgok, baj van a másik szerelmével, nem mondott igazat, vagy nem tud szeretni eléggé. Természetesen ez a hozzáállás is csalódáshoz és váláshoz vezet.
A harmadik téveszme a modern ember életfilozófiájával függ össze. Az emberek gyakran úgy gondolják, hogy senki sem fogja gránitkőbe vésni a nevüket azért, mert életük java részét a családjuknak szentelték. Díjakat sem osztogatnak a konfliktusok megoldásáért és a családi béke megőrzéséért. A gyermekek vállalásáért és felneveléséért sem jár magas társadalmi megbecsülés. Mire föl akkor a nagy vesződés? Hol éri ez meg nekik? És ezzel a gondolatsorral már meg is tették az első lépést azon az úton, amely váláshoz vezet.
Az egyház, amely a házasságot isteni elrendelésnek tartja, szigorúan meghatározza, hogy mi szolgálhat kifogásul a váláshoz. A szekularizált világban ez másként van. Aki egyszer a fejébe veszi, hogy válni akar, az ezernyi okot talál rá. A szerelemmel és házassággal foglalkozó publikációk állandó témája, hogy kinek, mikor, mi adott okot a válásra. Pszichológiai szempontból ennek a témázgatásnak semmi értelme. Ha az embert az foglalkoztatja, hogyan tudna elrontani valamit, előbb-utóbb talál rá megoldást. Így van ez a házassággal is: nincs az férfi és nő a világon, aki ne tudná a saját házasságát tönkretenni. Mellékes, hogy ki hogyan, mivel tudja ezt legsikeresebben elérni, a hangsúly a beállítódáson, a szándékon van, a többi már csak időhúzás. Az „ok” ezért a szakítás, a válás szempontjából tizedrangú kérdés.
De ez fordítva is áll. Azok a házastársak, akik a különféle kiugrási és menekülési kísérletek helyett azon fáradoznak, hogy megküzdjenek a felmerülő ellentétekkel és problémákkal, többnyire képesek megbirkózni velük, sikerül megóvniuk és megerősíteniük házasságukat. Az alapvető kérdés tehát az, hogy az ember hogyan viszonyul saját házasságához. Eleve más a dolgok kimenetele, ha azt egy életre szóló köteléknek tekinti, és megint más, ha egy elhúzódó, keserves párviadalnak fogja fel.
Mellesleg ez a párviadal sokkal gyötrelmesebb és fájdalmasabb, mint egymás kedvében járni, és sokkal több energiát kíván. Ráadásul ritkán vezet lelki megnyugváshoz, hiszen a felek ismerik egymás titkait, tudják, hogy a másik hol sebezhető leginkább, és minden létező ismeretüket egymás ellen fordítják.
A válóokok találgatásának, rangsorolásának azért sincs különösebb értelme, mert pszichológiai szempontból nézve egyik konfliktus sem rombolóbb a házasságra nézve a másiknál. Számtalan rossz házasság állt helyre különböző konfliktusok nyomán, és a kapcsolat jobb lett, mint volt valaha. Az, aki elkötelezte magát a házasságra, az rendszerint meg is tudja tartani, aki meg másban sántikál, az kapva kap az első alkalmon, és siet a válási nyilatkozatot aláírni.