Családon kívüli kapcsolatok

A családi kapcsolatrendszer alakulása jelentős mértékben függ attól függ, hogy a családtagok milyen gyakorisággal és mennyire összehangoltan érintkeznek ismerőseikkel, rokonaikkal, illetve hogyan jelenítik meg egymás között a családon kívüli kapcsolataikat. A családon kívüli társkapcsolatokra vonatkozó íratlan szabályok, követelmények fontos szerepet játszanak a családon belüli kapcsolatrendszer alakulása szempontjából. Meglehetősen gyakori jelenség, hogy a házastársak nem teszik lehetővé egymásnak, hogy szabadon érintkezni tudjanak másokkal (barátokkal, ismerősökkel, rokonaikkal), illetve, hogy lehessenek olyan családon kívüli kapcsolataik, melyeket önállóan, egymástól függetlenül alakítanak ki.

A kapcsolattartásnak számos formája lehetséges. Vannak az izolálódó családok, amelyekben nincsenek közös barátok, nincsenek „külön ügyek”, személyes barátságok. Az izolálódó családokhoz hasonlóak a zárt családok, amelyekben a külön ügyeket szintén nem tűrik, ellenzik a személyes barátságok kialakítását, viszont a családtagok együtt érintkeznek ismerőseikkel, rokonaikkal.

Meglehetősen gyakori jelenség, hogy a házastársak nem teszik lehetővé egymásnak, hogy szabadon érintkezni tudjanak másokkal.

Vannak továbbá az ún. szétszórt családok, amelyekben mindenkinek lehetnek családon kívüli kapcsolatai, de ezekről nem számolnak be egymásnak, nem jelenítik meg egymás között, ugyanakkor nem tudnak, vagy nem akarnak összehangolódni és érintkezni a másik fél kapcsolataival. És végül a kapcsolattartás szempontjából vannak egyensúlyban levő családok, melyek többé-kevésbé összehangoltan érintkeznek rokonaikkal, barátaikkal, ismerősökkel, esetleg közös barátokkal, s ha vannak, a házastársak kölcsönösen megjelenítik egymás előtt önálló kapcsolataikat is.

A fentebb jelzett tipológia persze önkényes és tetszés szerint bővíthető. Ezzel a felosztással csak azt akaratuk érzékeltetni, hogy a korábbi, vagy újonnan szerzett barátok korántsem tartoznak automatikusan a család intim köréhez. A házastársak gyakran csak akkor hajlandóak elfogadni egymást, ha kölcsönösen lemondanak korábbi társas kapcsolataikról, illetve azokat házastársuk igényeinek megfelelően alakítják ki. 

A házastársak gyakran csak akkor hajlandóak elfogadni egymást, ha kölcsönösen lemondanak korábbi kapcsolataikról, illetve azokat házastársuk igényeinek megfelelően alakítják ki. 

Bár a házastársak a békesség érdekében képesek elfogadtatni egymással a társas kapcsolatokra vonatkozó elvárásaikat, az eltérő motivációk megmaradnak, amelyek konfliktusok alapjául szolgálnak. Tartósan, hosszabb időn át ugyanis egyik motivációs rendszer sem szoríthatja ki a másikat anélkül, hogy ezzel ne korlátozná a másik személyi mozgásterét, és ne ásná alá magát a kapcsolatot is. 

Nyilvánvalóan nem jó sem a magány, sem a fullasztó kötöttség. A magányban nem tud kiteljesedni személyiségünk, mert ehhez szükségünk van másokra, bizalomra, intimitásra, az intim kötődések feltételrendszere viszont olykor túlzottan korlátozhatja önállóságunkat. A tartós kapcsolat érdekében ezt a két motivációs rendszert kell összeegyeztetni egymással, amire a partnerek nem mindig alkalmasak. A házasságon belüli „rabság” sok embert tart vissza a házasságtól. 

A csapdahelyzetre nem született még jó megoldás. Megtehetjük, hogy éveken át nem tartozunk senkihez olyan mély, személyes és intim érzelmekkel, amelyek korlátoznák mozgásszabadságunkat. Ez azzal a következménnyel jár, hogy magányossá válunk és (különböző tünetek formájában) megszenvedjük önállóságunkat. Megtehetjük azt is, hogy elkötelezzük magunkat, divatos szóval élve „feladjuk szuverenitásunkat”. Ezt követően nem rendelkezünk önállóan saját szükségleteink és személyiségfejlődésünk feltételeivel, mert mindent és mindig házastársunk elvárásaihoz kell igazítanunk. Ekkor meg a bezártság-érzés, a kötöttségek miatt fogunk szenvedni, és tüneteket produkálni.

Maga ez a dilemma egyébként korántsem csak a házasságkötés dilemmája. Megválaszolásra vár minden életkorban, minden társas szituációban. Ha nincs olyan diákcsoport, baráti kör, galeri, amelyikhez tartozunk, társtalannak érezzük magunkat. Ugyanakkor bármelyik csoport mellett való elkötelezettség és odaadás szabadságunk korlátozásával, egyfajta én-feladással jár. Ez a fiatal házasok és a nyugdíjas szülők dilemmája is. Jó lenne, ha szabadon rendelkeznének saját időtöltésük, társas életük anyagi és tárgyi feltételeivel, ugyanakkor szükségük van intim kapcsolatokra is, a másik nemzedék segítségére, szüleikkel, illetve gyerekeikkel, unokáikkal való együttlétre. A családi kapcsolatalakításban sem egyszer s mindenkorra eldönthető, lezárható kérdésről van szó, hanem olyasmiről, ami hosszabb időszakon át újra és újra felmerül, megoldást sürget, és a körülményektől függően a családtagok hol az egyik, hol a másik motivációs rendszert érzik fontosabbnak, kényszerítőbbnek. 

Szükség van a családi intimitás megőrzésére, a magánéletre, örömeink, gondjaink, fájdalmaink családon belüli megbeszélésére, ha azonban az intimitás igény követelményrendszerré merevül, amely rendszeresen és érzékelhetően gátolja a házastársakat abban, hogy rendelkezhessenek a kommunikáció és a kapcsolattartás feltételeivel, akkor a kapcsolat destruktív hatásúvá válik. A kapcsolatalakítás szervezeti kereteinek előtérbe kerülésével, az ellenőrzés, számonkérés és kisajátítás igényével éppen az vész el, ami az intim kapcsolat legfontosabb feltétele: a bizalom. Minél kifejezettebb az önálló életszférák beszűkülése, a másik társas kapcsolatainak leépítése, a partnerek annál kevésbé tudják feltárni lelküket egymás előtt, a kapcsolat bizalmi alapja annál inkább gyengül.

A társas kapcsolatok vonatkozásában a kölcsönös összehangolódás a folyamatos és közös egyensúlyozás eredménye. Ebben az egyensúlyozásban ütköznek a családtagok érdekei, szükségletei, motivációi, s a nyíltabb vagy burkoltabb viták, feszültségek növelik vagy csökkentik a megoldás esélyeit. A dolgok kimenetele attól függ, hogy az alkudozások és taktikák eredményeként időről időre kielégülnek-e egyik vagy a másik fél nagyobb fokú önállóságra vagy intimitásra irányuló szükségletei.

Minél kifejezettebb a másik társas kapcsolatainak leépítése, a partnerek annál kevésbé tudják feltárni lelküket egymás előtt, kapcsolatuk bizalmi alapja annál inkább gyengül.

Nem olyan problémakör ez, amit a családtagok a nevén szoktak nevezni. A személyközi konfliktusok során, amelyek a családi kapcsolatokban felmerülnek, ez a kérdés általában a döntési jog és a hatalmi viszonyok függvényében szokott felmerülni. A kapcsolati kontextustól való függés eredményeként az összehangolódás feladatát időlegesen meg lehet oldani, vagy el lehet odázni, tartósan szőnyeg alá söpörni azonban nem lehet, mert az a kapcsolatrendszer válságához vezet. 

Az általam vizsgálat populációban a férfiak 25, a nők 29 százaléka állította azt, hogy kapcsolattartásuk kizárólag a legszűkebb rokonságra és barátokra szorítkozik. Emiatt az előbbiek 10, az utóbbiak 21 százaléka érzi magányosnak magát a házasságában. 

19. ábra

20. ábra

A vajdasági magyar családok többségében a házastársak nem korlátozzák oly mértékben egymás mozgásszabadságát, hogy emiatt a házastársak a családi kötelékeket terhesnek találnák. Sem a nők, sem a férfiak többsége nem panaszkodik a családon kívüli társas kapcsolatok hiányára, s nem érzi magát magányosnak a házasságában. A családok közel egyharmadában azonban jelen van ez a probléma, amely nyíltabb vagy rejtettebb formában, de konfliktusok alapjául szolgál.