Egyes meglátások szerint kemény háború dúl a két nem között, látszólag az egyenlőtlenség felszámolásáért, valójában a hatalomért. A háború egyik sajnálatos következménye, hogy mind több nő és férfi éli le az életét egyedül. A másik következmény ennél is szomorúbb: a férfiak a rájuk nehezedő elvárások, a nők pedig a bizonyítani akarásuk miatt túlhajszolják magukat, állandó stresszben élnek, dohányoznak, isznak, aztán jön a gyomorfekély, a szívroham és a többi szövődmény. A harmadik és legsúlyosabb következmény, hogy a Teremtő nem titkolt szándékkal különneműnek teremtette az embereket, a férfiak és nők között dúló konfliktus miatt azonban gyakran elmarad az utódok nemzése és felnevelése, innen kezdve viszont teljesen mindegy, hogy mivel vesződnek, mire herdálják el életüket, annak se biológiai, se társadalmi jelentősége nincsen.
A családok stabilitása attól függ, hogy a házastársak miként és mennyire tudják elfogadni egymást. Mennyire képesek kölcsönösen részesedni a kapcsolat nyújtotta előnyökből és hátrányokból. Mennyire dönthetnek közös életük céljairól, szükségleteikről, a javaik elosztásáról. Mennyire szabad és kényszermentes jogaiknak, kötelezettségeiknek, elvárásaiknak, csalódásaiknak a szóbahozása, megbeszélése és orvoslása. A diskurzusok feltétlenül konfliktusokkal járnak, ezeknek a konfliktusoknak azonban van megoldási esélyük, feltéve, ha közös cél lebeg a családtagok szeme előtt, s nem fenyeget egyik vagy másik fél szempontjainak a teljes elutasítása.
A másik fél fölött gyakorolt hatalom nyílt vagy leplezett formája gyakran jelen van a házastársi kapcsolatokban. A dominancia-igény azzal a szükséglettel függ össze, hogy a másik elnyomásával próbáljuk megőrizni saját (gyenge) énünk integritását. A domináns személy állandó félelemben él: fél a konfliktustól, fél a változástól, fél annak veszélyétől, hogy szembe kell néznie önmagával. Gyengeségéből előnyt próbál kovácsolni, azért felügyeli, irányítja partnerét, mert “jót akar” neki.
A másik fél fölött gyakorolt hatalom nyílt vagy leplezett formája gyakran jelen van a házastársi kapcsolatokban.
Ez az állapot hosszabb távon kizárólag abban az esetben tartható fenn, ha a másik fél partner ebben. A kapcsolatok ilyen szempontból gyakran tudattalan egyezségeken nyugszanak. Az alárendelődő típusú feleség uralkodni vágyó férjet keres magának, akit aztán azzal vádolhat, hogy korlátozza mozgásában és társadalmi érvényesülésében. A domináns férj valójában szolgálatot tesz feleségének, amikor korlátozza abban, amitől az a lelke mélyén fél: az önállóságtól, kockázatvállalástól, a döntéssel járó felelősségtől. Az efféle pszichológiai egyezségek szoros összefüggésben állnak az egyének önértékelésével és biztonságigényével, s egyaránt kielégítik az egyik fél dominancia-igényét és a másik fél mazochisztikus szükségleteit.
Régebben a házasságban egyértelműen a férfiak domináltak, a nőket terrorizálták, szolgasorban tartották. Sokak szerint ma inkább a „kemény nők és érzékeny férfiak” világát éljük.24 Egy családon belül mindenki tudja, hogy ki az „úr a háznál”, kinek van „döntő szava”, ki az, aki „uralkodik”. A kapcsolatrendszeren belül persze mindig van egy kis játéktér: a család minden tagjának van valamilyen mozgástere, cselekvési lehetősége, amelyben ő dominál.
A kapcsolatrendszer működése, és az azon belül fellépő konfliktusok szempontjából mindig azt kell megnézni, hogy a családtagok közül ki, miben és hogyan dönt, illetve, kinek van döntő szava, s ezt a másik felett hogyan érvényesíti.
Vajon mi a helyzet a vajdasági magyar családokban a dominancia vonatkozásában? Beszélhetünk-e a nők elnyomásáról?
Ennek felderítésére három kérdést intéztünk a vizsgálatban résztvevő személyekhez, amelyekre igennel vagy nemmel kellett válaszolniuk. A kérdések a következők voltak:
11. ábra
A felmérésben résztvevő férfiak 31, a nők 37 százaléka állította azt, hogy házastársa „nagyon erős akaratú” ember és „mindig az övé az utolsó szó”. A csekély különbség alapján nem beszélhetünk egyik vagy a másik nem házasságon belüli dominanciájáról, hiszen nagyjából ugyannyi nő tartja a gyeplőt a kezében, ahány férfi.
Nincs jelentős eltérés a „szófogadás” vonatkozásában sem. A férfiak 56, a nők 62 százaléka mindig megteszi azt, amit házastársa kér tőle.
A 2200 személy közül 312 fő (14%) válaszolta azt, hogy társaságban házastársa mellett „mindig másodrendűnek érzi magát”. A nemek megoszlása tekintetében kétszer annyi nő (18,68%) panaszkodott erre, mint ahány férfi (9,6%).
A házasságban élők többsége tehát hajlik a kompromisszumra, és e téren a nők és férfiak között nincs említésre méltó különbség. Kivételek persze vannak. A másik háttérbe szorítása, megalázása akkor a legfájdalmasabb, ha annak mások is tanúi.
12. ábra
13. ábra
A domináns pozíció azonban nem csak a másik fél rendezésében, dresszírozásában, megalázásában, fizikai bántalmazásában juthat kifejezésre. A kiszolgáltatott helyzetnek vannak más, rejtettebb formái is. Ilyen például az egyoldalú intimitás, amelyben az egyik fél gyengéd, ragaszkodó és érzelmeivel adakozó, a másik meg hűvös, fondorlatos és kizsákmányoló. Ott, ahol a szeretet nem egyforma mélységű, ez a helyzet gyakran előáll.
Megpróbáltam ennek is utána járni. Nos, az előző mutatóktól eltérően ez esetben viszonylag magas értékeket kapunk. Más szóval sokan érzik úgy, hogy több szeretet nyújtanak, mint amennyit kapnak. A férfiak 42, a nők 35 százaléka panaszkodik érzelmileg egyoldalú kapcsolatra. Érdekes módon a férfiak érzelmi függősége a nőkénél is nagyobb. Vajon ez már előhírnöke lenne a „kemény nők és érzékeny férfiak” világának?
14. ábra
Viszonylag sokan érzik úgy, hogy több szeretetet nyújtanak, mint amennyit kapnak. A férfiak 42, a nők 32 százaléka panaszkodott érzelmileg egyoldalú kapcsolatra. A férfiak érzelmi függősége a nőkénél is nagyobb. Vajon ez már előhírnöke lenne, a „kemény nők és érzékeny férfiak” világának?