Akit sohasem bátorítanak, az elbizonytalanodik, szorongóvá válik. Különösen, ha ugyanannak a hibának az ismételgetése naponta százszor elhangzik, vagy ha a partner hangütése támadó jellegű. A házastársak gyakran ezzel a primitív módszerrel igyekszenek a saját érdekeiknek megfelelő változást elérni a másiknál, akkor is, ha ennek a hatásfoka csekély, vagy a nullával egyelő. Sikeresen inkább úgy befolyásolhatjuk partnerünket, ha bírálat, kritizálás helyett a nekünk kedves, jóleső dolgok folytatására buzdítjuk, vagyis bátorítjuk a nekünk tetsző viselkedésre.
Az ide vonatkozó megfigyelések szerint a nők gyakrabban kritizálják férjüket, mint azok őket, és többször ütnek meg személyeskedő hangot. De sokszor előfordul az is, hogy a házastársak mindketten ebben a betegségben szenvednek, azaz kölcsönös vádaskodással, szemrehányásokkal, terméketlen vitákkal próbálják saját akaratukat a másikra rákényszeríteni. Ilyenkor a felek többnyire egyidejűleg beszélnek, mindenki hajtja a magáét, anélkül, hogy odafigyelne a másik mondókájára. Közléseik hatástalansága miatt a vita egyre agresszívebb formát ölt, egészen addig, míg az alacsonyabb kulturális szinten levőknél tettlegességgé nem fajul a dolog, a magasabb iskolai végzettségű személyek pedig halálra nem sebzik egymást meggondolatlan, reflexszerű válaszaikkal.
Ekkor aztán már mindegy, hogy ki kezdte, és kinek milyen szerepe volt a vita elfajulásában, az okozott sérelmek végzetessé válhatnak a házastársi viszony további alakulása szempontjából.
Nem kell fukarkodni az elismerő szavakkal és a dicsérettel, abból sosem volt még baj, annál inkább az ellenkezőjéből.
A házasságok többségét az ilyen terméketlen és agresszív viták teszik tönkre. Általános tapasztalat, hogy a kapcsolatokban túl sok a szemrehányás, elmarasztalás, hiányérzet, neheztelés, számonkérés, bírálat, kritika, ledorongolás, ugratás, megszégyenítés, sarokba szorítás, megalázás, és kevés a megértés, szeretet, meghallgatás, udvarlás, kedveskedés, figyelmesség, elismerés, dicséret, csodálat, pártfogás, támogatás.
Hosszabb távon nem tartható fenn semmiféle egyensúlytalan állapot, ezért a házassági szakértők az egymással perlekedő párok számára különféle kommunikációs gyakorlatokat javasolnak. Ezeknek a gyakorlatoknak a során nem csak a kellemetlen dolgok megosztására buzdítják a partnereket, hanem a pozitív visszajelzések gyarapítására is.
Ügyelni kell az arányokra. Bármilyen jó legyen egy házasság, lehetetlen fenntartani, ha a partnerek közötti kommunikációban tartósan a kritikai megjegyzések vannak túlsúlyban. A férfiak nem szigorú nevelőnő után sóvárognak, amikor rászánják magukat a házasságra, és a nők számára sem egy bunkó, agresszív férfi jelenti álmaik netovábbját, mindketten megértő társat, érzelmi támaszt keresnek a másikban.
Bármilyen jó legyen egy házasság, lehetetlen fenntartani, ha a partnerek közötti kommunikációban tartósan a kritikai megjegyzések vannak túlsúlyban
Azt gondolnánk, hogy a civódások, veszekedések mögött mindig kötélhúzás rejlik, holott erről gyakran szó sincs. A családkutatók tudni vélik, hogy az esetek többségében az egyik vagy a másik fél, többnyire a nő, azért kezdeményez veszekedést, mert így próbálja felhívni magára partnere figyelmét.
Ha a kapcsolatból hosszabb időn át hiányzik a szeretet, az egymás iránti figyelem és intimitás, ez frusztráció forrásává válik. A frusztráció pedig lehangoltságban, depresszióban, különféle szomatikus tünetekben, vagy ellenkezőleg, ideges nyugtalanságban, kötekedő, agresszív magatartásban ölt formát. Minden tünet azt a célt szolgálja, hogy a szeretetben hiányt szenvedő fél felhívja magára párja figyelmét. Sajnos a partner nem mindig értelmezi helyesen ezt a rejtett üzenetet: megesik, hogy ellenségeskedésnek tekinti, amitől maga is ideges lesz, támadó hangot üt meg, esetleg meg is veri a partnerét.
Minden tünet azt a célt szolgálja, hogy a szeretethiányban szenvedő fél felhívja magára párja figyelmét.
Sok kapcsolat azért megy tönkre, mert az érintettek nem ismerik fel a helyzetet. A kötekedést, kiszámíthatatlan indulatkitöréseket, duzzogást nem „szégyenlős segélykérésnek”, hanem ellenséges beállítódásnak (hadüzenetnek) tekintik, és ahelyett, hogy elhanyagolt partnerük felé fordulva megpróbálnák kielégíteni annak szeretet és intimitás igényét, „felveszik a kesztyűt”. Érdemes tehát odafigyelnünk rá, ha partnerünk zárkózottá, depresszióssá vagy idegessé válik, folyton zsörtölődik és veszekszik. Mielőtt kiásnánk a csatabárdot, gondoljunk arra, hogy talán érzelmileg vagy szexuálisan kielégítetlen, vagy egyszerűen csak hiányolja a számára szükséges odafigyelést.