Az egymáshoz tartozás tudata

A tartós és jó kapcsolat érdekében nemcsak személyi szabadságunk egy részét adjuk fel, hanem bizonyos mértékben személytelenné is válunk. Erre azért van szükség, mert a házasság, mint életközösség, bizonyos mértékű személytelenséget feltételez. Az apa és az anya szerepének vállalása elkerülhetetlenné teszi, hogy személyes sorsunk összefonódjék máséval. Ennyiben a szerelem minden-esetre megkönnyíti a házastársak dolgát. De szerelem nélkül is megvalósítható az az életközösség, amely szükséges az élet tovább-adásához, elvégre a házasság a fajfenntartást szolgálja. 

A házasság végül is elhatározás kérdése. Bármely két felnőtt, egy férfi és egy nő elhatározhatják, hogy összetartanak, együtt kívánnak élni, és ha a világ a feje tetejére áll, akkor is ragaszkodni fognak egymáshoz. És ha figyelmesek, kedvesek, udvariasak lesznek egymáshoz, legalább annyira, amennyire egy idegennel szemben, bízvást remélhetik, hogy az együttélés során kifejlődik bennük valami, amit összetartozás érzésének lehetne neveznünk. Ez az érzés az évek során az együttes élménynek köszönhetően éppen olyan erős érzéssé válhat, mint például a testvéri szeretet. Fontos, hogy ha valamin hajba kapnak egymással, a partnerek ne szedjék szét azonnal a babaruhát, és ne engedjék meg, hogy kívülállók tegyenek igazságot közöttük. A többi úgyszólván magától megy. 

Az egymáshoz tartozás tudata, ha ezt komolyan vesszük, erősebb lehet az egymáshoz tartozás érzésénél is, hiszen érzéseink az összezördüléseknél akár ellenségessé is válhatnak, míg az összetartozás tudata akkor sem rendül meg, ha a házasfelek a családon belüli hadiállapot idején püfölik egymást. 

Mint mondottuk, sokan azzal töltik egész életüket, hogy várják, mikor mosolyog rájuk az egyetlen igaz nagy szerelem, holott inkább azon kellene munkálkodniuk, hogy próbálják meg a „kéznél levő” partnerükkel elmélyíteni és megszilárdítani a kapcsolatot, kialakítani az együvé tartozás tudatát, ami később magával vonja az otthonosság érzés és a szeretet kialakulását. 

Sokan azzal töltik egész életüket, hogy várják, mikor mosolyog rájuk az egyetlen igaz nagy szerelem, holott inkább azon kellene munkálkodniuk, hogy próbálják meg partnerükkel elmélyíteni és megszilárdítani a kapcsolatot.

Tulajdonképpen nem a szerelem, hanem az egymáshoz tartozás tudata teremti meg az otthonosság érzését. Az együttéléshez nem csupán rajongásra, figyelmességre, gyengédségre van szükség, hanem olykor olyan légkörre is, amelyben a házastársak biztonságban érezik magunkat akkor is, ha fáradtak, levertek, és nem igényelik az egymással való beszélgetést. Sőt, akkor is otthon érzik magukat, ha a családban hadiállapotok uralkodnak: kilyukad a mosógép, nincs miből a számlákat fizetni, a gyerek intőt kap, a házastársak egyikét kirúgják a munkahelyéről, a másik összetöri az új kocsit stb. A családkutatások eredményei szerint nem az számit, hogy az emberek milyen meggondolásból házasodnak össze, az a fontos, hogy mint házastársak feltétlenül és következetesen kedvességet tanúsítsanak egymás iránt, ragaszkodjanak egymáshoz, és minél kevesebbet kritizálják egymást. Ez elég ahhoz, hogy kapcsolatuk megszilárduljon, házasságuk otthonossá váljon, és szeretetben éljék le életüket egymással.

Nem az számít, hogy az emberek milyen meggondolásból házasodnak össze, az a fontos, hogy mint házastársak feltétlenül és következetesen kedvességet tanúsítsanak egymás iránt, ragaszkodjanak egymáshoz, és minél kevesebbet kritizálják egymást. Ez elég ahhoz, hogy kapcsolatuk megszilárduljon, házasságuk otthonossá váljon, és szereteten éljék le életüket. 

Sajnos, a házasságok jelentős részében ez a minimális igény és elvárás sem teljesül. Valamilyen tragikus félreéretés folytán az emberek azt hiszik, hogy minden apró-cseprő ügyben feltétlenül igazságot kell tenniük, és világ összes problémáját egymás között kell lerendezniük.