Manapság szerelmet mondunk a szexuális kapcsolat minden formájára, a házasságtól az együtthálásig, a futó kalandtól a prostituáltak látogatásáig, az azonos neműek iránti vonzódástól a legkülönbözőbb szexuális perverzitásokig. A szerelem szóval próbáljuk elfedni mindazt, ami nem az, talán azért, mert így próbálunk szabadulni a coitushoz és az erotikához tapadó bűntudattól.
Manapság szerelmet mondunk a szexuális kapcsolat minden formájára, a házasságtól az együtthálásig, a futó kalandtól a prostituáltak látogatásáig, az azonos neműek iránti vonzódástól a legkülönbözőbb szexuális perverzitásokig.
Annak érdekében, hogy ne kelljen ezzel az egetverő hazugsággal nap mint nap szembenézni, a nyugati kultúra minden megengedhető mértéken túl kitágította a szerelem és a szexualitás jelentésének a határait, olyannyira, hogy felcserélhetővé tette a két kifejezést egymással. Ezzel persze semmit sem sikerült megoldani. Az egymástól jól elkülöníthető fogalmak egybemosása még inkább fokozza a szexualitással kapcsolatos zavart tudatállapotot.
Meglátásom szerint korántsem véletlen jelenségről, inkább tudatos és szándékos csúsztatásról van itt szó. A szerelemre való képesség hiánya miatt van szükség a különnemű fogalmaknak – a coitusnak és a szeretetnek - az egybemosására. A szerelem hangoztatásával próbáljuk elhitetni magunkkal és a világgal azt, hogy szexuális kapcsolatunk rendelkezik azzal az érzelmi tartalommal, amit a keresztény kultúra megkíván. A szeretet szóban ugyanis benne rejlik a közös életre vonatkozó ígéret, és az egyház tanítása szerint annak Isten általi előzetes engedélye.
A szerelem hangoztatásával próbáljuk elhitetni magunkkal és a világgal azt, hogy szexuális kapcsolatunk rendelkezik azzal az érzelmi tartalommal, amit a keresztény kultúra megkíván.
Az az ember, aki lelki szeretetet tanúsít, méltó Isten kegyelmére és a világ megbecsülésére, míg a szeretetet nélkülöző nemi aktus csupán a bennünk rejlő „állati ösztön” kiélése, ami „alantas” és erkölcstelen. A keresztény erkölcsnek, bármennyire felvilágosultnak tartja is magát korunk embere, mély gyökerei vannak az euró-amerikai kultúrában. Annak ellenére, hogy nagy a szexuális szabadság, a tudat alatt ott van, hogy a házasságon kívül kárhoztatandó a szexualitás minden más formája.
A nyugati ember máig sem tudta jó lelkiismerettel túltenni magát a vallási tiltásokon. Látszólag fittyet hány rá, igyekszik kielégíteni szexuális szükségleteit, ám minthogy ezt bűntudattal teszi, magyarázkodásként a szerelemmel takaródzik. Talán semmi sem példázza jobban korunk morális meghasonlottságát, semmi sem okoz súlyosabb tudatzavart, mint az a kényszer, amely a látszat kedvéért kötelező normává teszi az álszenteskedést és a mellébeszélést.