A költők többnyire ódákat zengnek a szerelemről, gondoljunk például Petőfi Sándor gyönyörű versére.
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
A kedves olvasó bizonyára tucatnyi példát tud még a szerelem dicsőítésére vonatkozóan felsorolni. Carl Jung prózában ugyan, de nem kisebb elragadtatással ír a szerelemről. A szerelmet az emberi teljesség utáni sóvárgásnak tartja, olyasféle spirituális élmények, mint az Istennel való találkozás. 9
A szerelemre vonatkozóan érvénytelen minden általános szabály és kritérium. A természet különös kísérlete, experimentuma ez, amelynek a mibenlétével nem vagyunk, és talán nem is leszünk soha tisztában. Lehetséges, hogy azért marad titok számunkra, mert a szerelem – az élet más nagy kérdéseihez hasonlóan – józan ésszel megragadhatatlan és felfoghatatlan, magyarán nem az ész territóriuma.
A szerelemre vonatkozóan érvénytelen minden szabály és kritérium. A természet legkülönösebb kísérlete, experimentuma ez, amelynek a mibenlétével nem vagyunk, és talán nem is leszünk soha tisztában.
De nem minden nagy géniusz van a szerelemtől ennyire elragadtatva. Van aki kifejezetten gúnyt űz belőle. Moliere például a szerelmet a butaság, az önzés és a birtoklási vágy szélsőséges megnyilvánulási formájának tartja. Hadd idézzük erre vonatkozóan a Misanthrope c. drámája második felvonásának végét:
„Mert ilyen a szerelem: szeme nem lát
S tündöklő hattyúként imádja a libát”
Vannak aztán nagy szellemek, akik egyszerűen nem hisznek az egészben, a szerelmet a felgyúlt képzelet termékének tekintik. Csupán vak szenvedély, mondják, amely meghamisítja a valóságot. Önámítás, amely azon a csalóka ábrándon alapszik, hogy egy költött lényt mindenáron valósnak akarunk elfogadni. Eszelős iparkodás, hogy egy személyt olyan tulajdonságokkal ruházunk fel, amilyenekkel az nem rendelkezik. A káprázat, amely egy idő után szertefoszlik.
Nem előzmény nélküli ez a meglátás, hiszen a szerelmet a régebbi korokban is megszállottságnak, nevezetesen az ördög művének tekintették, boszorkányságnak tartották. Maga Avicenna, a XI. század híres arab orvosa is hasonlóképpen vélekedett a dologról. A szerelmet az elmezavarok közé sorolta, s ekként szolgált útmutatással a kezelésre vonatkozóan: Amennyiben a másik fél is ugyanabban a betegségben szenved, össze kell őket házasítani. A szenvedélyek lecsillapítására ugyanis a házasság a legjobb orvosság. Igen figyelemre méltó az a meglátása is, mely szerint jelentősen hozzájárul a szenvedély lecsillapodásához, ha a beteget olyan személyek veszik körül, akik „szerelme tárgyát folytonosan gyalázzák, és csúnya torzképeket vágnak hozzá”. A szerelmesek kiábrándítására ma sem ismerünk ennél hatásosabb „terápiát”.
A szerelemből csúfot űzők táborával szemben azonban ott vannak a másik táborba tartozó, nem kevésbé nagy szellemek, akik elismerik ugyan, hogy a szerelmes ember lelkében különleges erő és szokatlan képesség lakozik, ezt a szenvedélyt azonban pozitív erőforrásnak tartják, amely révén az ember képes legyűrni minden akadályt. A szerelmes ember lelkét azért nem befolyásolja az élet kemény realitása, mondják, merthogy ezzel a különleges erőforrással rendelkezik. A szerelmes ember minden helyzetben ragaszkodik ahhoz, akit szeret, talán nem is annyira a szeretett személy miatt, hanem azért, amivel az megajándékozza őt. A csodálatos érzés fenntartása érdekében a szerelmes ember hajlandó mindenét megosztani azzal, akit szeret, anélkül, hogy összeszámolná a költségeket.
Talán ezen a ponton jutunk el egy fontos felismerésig, amely nélkülözhetetlen a szerelem megértéséhez. Nevezetesen, hogy a szerelmes ember szeretete nem függ a viszonzás mértékétől. Szó sincs benne semmiféle cseréről és egyenlegről, nyereségről. A szerelem és a számítás kizárják egymást. A szerelmes embertől mi sem áll távolabb, mint a nyereség és hatalomvágy. Ott, ahol a szerelem veszi át a szót, megszűnik az emberi kapcsolatokra jellemző számítás és hatalomvágy. Ami fordítva is áll: ott, ahol a számítás és személyes hatalomvágy jelen van, a szerelemnek sincs szava.
A szerelmes ember szeretete nem függ a viszonzás mértékétől.
Az a helyzet, hogy voltaképpen csak a szerelem képes az emberre jellemző önzést, birtoklási vágyat, hatalmi törekvést ideig-óráig legyőzni. Ennyiben csakugyan a világ legnagyobb csodáját kell látnunk benne, hiszen pontosan annak az életfilozófiának tagadását jelenti, amely szerint a modern társadalom szerveződik. Ismeretes, hogy az emberiség történelme szüntelen hatalmi harc, az érdekek kemény ütközése, számítás, intrika, erőszak, vér és kegyetlenség. A történelemnek ez a sajátossága némiképpen talán magyarázattal szolgál arra vonatkozóan, hogy miért olyan ritka madár a szerelem, és miért olyan ellentmondásos a megítélése.