A párkapcsolatok alakulásával foglalkozó kutatók megfigyelték, hogy különféle konfliktus-megoldási stratégiák léteznek. A három leggyakoribb stratégia:
A boldogság nem égi ajándék, amely az ölünkbe pottyan, hanem „kemény munka” eredménye, a személyiség érettségének és alkalmazkodási képességének a függvénye.
A kompromisszumos megoldás sem jelent feltétlenül gyógyírt mindenre. Gyakran előfordul, hogy a házassággal való elégedettség a tartós és szoros kapcsolatokban is többé vagy kevésbé visszaesik.
A csereelmélet szerint a visszaesést az okozza, hogy „a partnerek növekedni érzik a költségeket és csökkenni a jutalmakat, amelyre a kapcsolatban szert tesznek.”7 A kapcsolat szempontjából potenciális veszélyjelzés, ha a partnerek túl sokat foglalkoznak a kapcsolat „egyenlegével”.
Talán nem árt hangsúlyoznunk, hogy a kapcsolatok jellegére és alakulására vonatkozó fenti meglátások az Amerikai Egyesült Államokból származnak, ahol minden „biznisz”, aligha meglepő, ha a „tisztességes csere” a kapcsolatokba is begyűrűik. Úgy tűnik azonban, hogy ez a gyakorlatban nem nagyon funkcionál, hiszen a válások gyakoriságának tekintetében az USA a világranglista élén jár – a házasságok 40 százaléka válással végződik.
Arra kell gondolnunk, hogy a kapzsi nyereségvágy gyakran erősebb a tisztességes cserére való törekvésnél, ami „kölcsönös elhidegüléshez” vezet. A szakítás időpontja mindig ott lóg a levegőben, és általában akkor következik be, amikor feltűnnek az alternatív partnerek, akiknél nagyobb nyereségre lehet számítani. Persze „ha nincs ló, jó a szamár is” elve alapján sokan kitartanak a kevésbé nyereségesnek látszó kapcsolataik mellett is, mert a magányosság ritkán jelent alternatívát a „kevéssé nyereséges” házassággal szemben.
A kapcsolatoknak gyakran nem a „kölcsönös elhidegülés”, hanem a kapzsi nyereségvágy vet véget.
Ezt a lehangoló képet talán annyival lehetne árnyalni, hogy a kapcsolatból való kilépés nem csak az alternatív – nagyobb nyereséggel kecsegtető – partnerek megjelenésén múlik, hanem azon is, hogy a házastársak előzőleg „mennyit ruháztak be” a kapcsolatba. Azok, akik keveset ruháznak be, érthetően könnyebben fordítanak hátat egymásnak. A nagy beruházás viszont arra ösztökéli az embereket, hogy ismételt kísérletet tegyenek a problémák rendezésére, és ezek az emberek feltehetően a javulás vonatkozásában is reménykedőbbek.
Azokban a társadalmakban, amelyekben a liberalizmus szellemének megfelelően az egyéni szabadság és érvényesülési vágy mindenekfelett áll, reménytelen sors vár a tartós és szoros kapcsolatokra. A szabadság és az individualizmus nehezen egyeztethető össze a szoros kapcsolattal, a klasszikus értelemben vett házassággal, amely tudvalevően nem egy személy, hanem egy egész családi közösség boldogulásának az alapját képezi.
A társadalmi, kulturális változások nem kedveznek a hosszú időre szóló és nagy elkötelezettségekkel járó kapcsolatoknak. Az „ásó, kapa, nagyharang” lassan a múlté. „Nemcsak a házasságok, hanem a szoros barátságok és a hagyományos családi kapcsolatok is veszélyben forognak” .8 A házasság helyett az ún. alternatív kapcsolatok jönnek divatba, olyan kapcsolatok, amelyek nagyobb teret biztosítanak az egyén szabadságának és társadalmi mobilitásának.
A „csereelmélettel” kapcsolatos világtrend, amely voltaképpen az individualista életfelfogáson és a pénz imádatán alapszik, igen messze van attól a szerelem-eszménytől, amely más kultúrákban honos. Ilyen szempontból az általunk vizsgált régió már „fertőzött” területnek számít, az intim kapcsolatok terén kimutathatóak azok a változások, amelyek Amerikában lejátszódtak.