Úgy vagyunk megalkotva, hogy vágyainak, szükségleteinek kielégítésének akadályoztatása frusztrációt, feszültséget vált ki benne. A hétköznapi esetben a tartós frusztrációnak fejfájás vagy gyomorfekély lehet a következménye, de harciassá is válhatunk tőle, növekedhet a munkateljesítményünk, némely esetben akár szerelemre is lobbanhatunk tőle.
Természetesen a helyzet leegyszerűsítése volna, ha azt állítanánk, hogy minden szerelem ilyen tévedésen – az izgalmi állapot félreértésén – alapszik. Tagadhatatlan viszont, hogy az izgalmi állapotba került emberek másként éreznek és látnak, mint azok, akik nincsenek izgalmi állapotban. A heves érzelmek nemcsak pozitív irányba tehetik az embert elfogulttá, hanem negatív irányban is. Jobbik esetben szerelemre lobbanunk, rosszabb esetben elviselhetetlennek találjuk azt, aki keresztezi utunkat.
Előfordul, hogy a kétféle érzés egy ideig váltogatja bennünk egymást, és nem lehet tudni, mi lesz a dologból. Az izgalmi állapot révén a szerelemre predesztinált személyek mintegy „bevonódnak” a szerelmi kapcsolatba, hogy aztán a továbbiakban mindenféle izgalom szerelmi vonzalmukat táplálja. Azok viszont, akiktől alkatilag távol áll a szerelem, az ismétlődő frusztrációtól begubóznak, esetleg férfi- vagy nőgyűlölővé válnak.
Az izgalmi színt megnövekedése önmagában véve kevés a szerelem kialakulásához. Ehhez arra is szükség van, hogy azt az érzelmi állapotot, amelyben vagyunk, szerelemnek nevezzük.
A különböző izgalmi állapotok értelmezése nemcsak tőlünk függ, hanem hagyományok, szokások, kulturális örökség kérdése. Azt, hogy érzéseinket, izgalmi állapotunkat, másokhoz való viszonyulásunkat minek nevezzük (címkézünk) a szocializálódásunk alapjául szolgáló kultúra határozza meg. Így van ez a szerelemmel is. Nem létezik olyan életérzés, olyan emberi kapcsolat, viszony, amit minden társadalom és kultúra egyaránt szerelemnek tartana. Fontos ezt tisztán látnunk, hiszen addig nem eshetünk szerelembe, amíg rá nem jövünk, hogy az adott kultúrában mit kell értenünk szerelem alatt.
Mindig az adott kultúra szabja meg, hogy érzéseinket, izgalmi állapotunkat, másokhoz való viszonyulásunkat minek nevezzük. Így van ez a szerelemmel is.
Napjainkban ez felettébb egyszerű feladat, hiszen a modern társadalmakban úgyszólván minden másneműekkel kapcsolatos érdeklődést és izgalmi állapotot szerelemnek hívnak. A szerelem fogalmának ez mértéktelen kiterjesztése óhatatlanul magával vonta a szó kiüresedését és a tartalom elsekélyesedését, de ez a tömegkultúra elterjedésének folyományaként a szerelem mellett sok más egyébre is érvényes.
Addig nem eshetünk szerelembe, amíg nem tanultuk meg, hogy mit kell értenünk szerelem alatt
Foglaljuk talán össze a mondottakat. A korszerű (ez alatt nagyképűen az euro-amerikai kultúrát értjük) felfogás szerint a szerelemhez két dolog szükséges:
Ennek a könyvnek a szerzője korántsem vallja, hogy a frusztrációs elmélet teljes egészében megfelel annak a sajátos élménynek az értelmezésére, amelyet a magyar megkülönböztetetten – más nyelvektől eltérően – szerelemnek nevez. Arról sincs meggyőződve, hogy a szerelmet egy kalap alá lehet venni az azonos vagy másnemű partnerek iránt érzett szeretettel, a szexuális izgalmi állapottal, a nemi aktussal, ahogyan az a nyugati kultúrában kezd általánossá válni. A szerző sajnálatos fejleménynek tartja azt is, hogy a tömegkultúra révén a szerelem éppen olyan elkoptatott szóvá vált, amilyen sekélyessé és esetlegessé az általa jelölt tartalom.
Ám, ha a magam részéről nem is tudok maradéktalanul egyetérteni a szerelem frusztrációs elméletével, úgy vélem, hogy vannak benne hasznosítható gondolatok, amely segíthetnek eligazodni az érzelmi és szexuális kapcsolatok komplex világában.
Az irodalom és a művészet a pszichológiánál (amely alig több mint száz éves) jóval korábban felismerte, hogy a külső akadályok pozitív hatással lehetnek a szerelmi kapcsolatok kialakulására és azok intenzitására. Rómeó és Júlia története a frusztrációk által okozott szerelmi kötődés legismertebb példája. De Rómeó és Júlia története mellett számos más klasszikus mű épül arra az alapszituációra, hogy külső akadályok keresztezik a szerelmesek útját, amelyre ők érzelmi kötődésük drámaivá fokozódásával reagálnak. Ezeknek a klasszikus irodalmi műveknek – szerzőik szándékától függetlenül – az a pszichológiai üzenetük, hogy a szerelemnek jót tesz egy kis próbatétel.
Napjainkban a párkapcsolati problémák egyik lehetséges magyarázata talán éppen az, hogy hiányzik a próbatét, az erőkifejtés, az egymásért való megküzdés, amely szükséges a kapcsolatok megszilárdulásához és elmélyüléséhez. Azzal a törekvéssel, hogy lehetőleg minden akadályt el kell hárítani a fiatalok útjából, talán túllőttünk a célon. A szerelem esetében ennek a fordítottjára lenne szükség, némi késleltetés mindenképpen elkelne. E nélkül ugyanis sok ígéretes kapcsolatnak egyszerűen nincs rá lehetősége, hogy elmélyüljön, a kapcsolat hamar unalmassá és érdektelenné válik a partnerek számára.
Paradox módon napjaink Rómeójának és Júliájának a drámája abban rejlik, hogy immár nem áll az útjukban semmi, ami segítené őket abban, hogy erős érzelmi szálak alakuljanak ki közöttük. A fiataloknak ma nem kell megküzdeniük egymásért, következésképp az együvé válás sem jelent különösebb értéket számukra.
Ma többnyire hiányzik a kapcsolatok elmélyüléséhez és megszilárdulásához szükséges küzdelem, próbatét és erőkifejtés.
A lelki életnek vannak bizonyos törvényszerűségei, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezek közé tartozik az is, hogy minél több fáradozással, áldozattal, frusztrációval jár valaminek a megszerzése, annál nagyobb értéket képvisel az ember számára. Így van ez a szerelemmel is. Minél több külső akadállyal kell megküzdeni a szerelmeseknek egymásért, annál jobban ragaszkodnak egymáshoz. Ami fordítva is áll. Az olyan kapcsolat, amely nem jár semmiféle fáradozással, vajmi keveset jelent számunkra.