Nincs ez másként a nőkkel sem. Korábban sem mentek a dolgok simán, mára azonban a feminizmus végképp megzavarta a fejüket. Elegük van abból, hogy a kalapot a férfiak hordják, csak azok járjanak nadrágban és dirigáljanak, ugyanakkor számos vonatkozásban a régi szabályok szerint akarnak élni, kedvességre, figyelmességre vágynak. Szeretnének szabadabbak lenni, ugyanakkor még jobban magukhoz kívánják láncolni azt, akivel együtt élnek.
A gubanc ott kezdődik, vélik sokan, hogy a férfiak és a nők genetikailag mások. A férfiak szerint az lenne a dolgok rendje, hogy az ember felcsíp egy nőt, aztán lelép. Aztán megint felcsíp egyet, és megint lelép. A nő viszont ezzel szemben szeretne az egyetlen lenni a kiválasztott férfi életében. Sőt, a legtöbben talán azt szeretnék, ha rajtuk kívül más nő nem is lenne a világon.
A férfiaknak és nőknek külön-külön is nehéz megvalósítaniuk romantikus vágyaikat és elképzeléseiket, együtt még nehezebb. Legszívesebben mindkét nem a maga útját járná, de ez sem lehetséges. Az utódok felnevelése érdekében kell, hogy legyen néhány szabály, amely a kicsinyes ellentéteknek véget vet. De nincs az a kevéske szabály, ami a kor divatos felfogása szerint ne jelentené az „önmegvalósítás” akadályát, ne korlátozná a férfiakat és nőket személyi szabadságukban.
A személyi szabadság „kiteljesedésnek” szempontjából a legnagyobb gondot a gyerek jelenti. A „posztmodern” ember úgy érzi, hogy a gyermekvállalással elveszíti szabadságát és függetlenségét, hiszen a gyermeknevelés minden idejét és energiáját igénybe veszi. Ezért halogatja a dolgot, amíg lehet, vagy egyszerűen lemond a gyerekről. A párkapcsolat ezzel társadalmi szempontból tulajdonképpen elveszti értelmét és jelentőségét. Tegyük mindjárt hozzá, hogy ennek az ostoba egoista hóbortnak az égvilágon semmi köze nincs a személyiség pszichológiai értelemben vett önmegvalósításához, sokoldalú fejlődéséhez és szabadságához. Az „azt csinálom, amihez kedvem van” nézettel ellentétben a személyi érettség magában foglalja valamely kenyérkereső szakma elsajátítását, a házasságra való alkalmasságot, a kölcsönös szexuális örömszerzésre és nemzésre való képességet és a szülővé válást, a közös értékek és érdekek kimunkálását, a mi-tudat kialakulását, a közös célokat és az azokért való áldozatvállalást. Nemcsak arról van szó, hogy erre képeseknek kell lennünk, hanem arról is, hogy az egyén szükségét érezze mindennek. E nélkül ugyanis személyi érettségről és teljes értékű önmegvalósításról nem beszélhetünk.
A társadalomban tapasztalható egocentrikus magatartás, amely a személyiség fejlődését a saját én szükségleteire korlátozza, és az intellektuális fejlődést összetéveszti az önzés mértéktelen felduzzasztásával, tulajdonképpen szocializációs zavar, amely alkalmatlanná teszi az embert a társadalmi életre. A társadalmi körülmények között zajló élet olyan követelményeket támaszt az emberrel szemben, amelyek teljesítése nélkül maga a társadalmi együttélés és reprodukció kerül veszélybe.
A személyi érettség magában foglalja egy szakma elsajátítását, a házasságra való alkalmasságot, a kölcsönös szexuális örömszerzésre és nemzésre való képességet, a szülővé válást, a közös értékek és érdekek kimunkálását, a mi-tudat kialakulását, a közös célokat és az értük való áldozatvállalást.
Akörül tehát, hogy a személyiség sokoldalú fejlődése és önmegvalósítása mit jelent, pszichológiai szempontból nem lehet vita. Az önmegvalósítás együttes fejlődést, egyre magasabb szintű érzelmi és intellektuális teljesítményt, kölcsönös, mások szükségleteihez és fogékonyságához illeszkedő kulturális magatartást (habitust) jelent.